Végel László: Távozás és visszatérés

A csapadékos júniusban újabb kisebb bácskai körútra szánom rá magam. Nem várom be a pannon kánikulát, időben kiköltözöm Temerinbe, mivel az utóbbi idők nyarai kibírhatatlanok az újvidéki panellakásban. De a kánikula várat magára, a temerini parasztok káromkodva figyelik az eget, én pedig kihasználom a hűvös júniust, s Bácskában utazgatok, ezenkívül a temerini ház körül teszek-veszek, gondozom a sövényt, pázsitot nyírok. Aztán az újvidéki könyvtáram híján találomra leemelek a könyvespolcról egy-egy kötetet, azok közül, amelyeket lassan szelektáltam és az évek során apránként Temerinbe szállítottam, gondolván, hogy kevésbé fontosak, illetve az életben már nem olvasom el újra őket. Így került újra a kezembe Molnár Ferenc Rabok című regénye, amelyet egy zivataros délutánon egy szuszra elolvastam. A Pál utcai fiúk után miért ne? A Széntolvajok után miért ne? A remekül megszerkesztett regényben minden mondat a helyén van. A nyelv és a szerkesztés virtuóz egységét azonban nem kedvelik még azok sem, akik egyébként becsülik a nyelvi virtuozitást.

Felemás érzéssel teszem le a könyvet, melynek szerzőjét az egyik tábor kozmopolitának minősítette, noha alig van író, aki annyira pesti lenne, mint ő; a másik tábor a nagypolgár jelzővel illette, habár a magyar polgársággal nem volt kíméletes. A magyar polgárságról vallott nézete manapság is figyelmet érdemel, amikor a magyar újkapitalizmus korában mindenki a polgári középosztályra esküszik. Szkeptikus volt, mint Márai, aki kapzsinak, mohónak és ravaszkodónak nevezte ezt a középosztályt. Néha a történelmi középosztály eszményítése olyan hathatós, hogy a külvárosi szegénység is a középosztály büszke lobogóját lobogtatja a Kossuth téren.

Talán éppen most lenne érdemes elővenni Molnár egyik-másik könyvét, hogy ne feledjük, milyen volt politikailag a mostanság csábító színekkel megfestett keresztény középosztály. Önző és szociálisan érzéketlen, sugallja a „nagypolgári író” regénye, amelynek főhősét, Nagy Rizát a „társadalom az élet útjának a szélére söpört, az élet egyéb hulladékai közé”. Vívja a józan logika szerint teljesen értelmetlen harcot. Hét hónapi börtönbüntetésre ítélik, mert háromszáz forintot lopott, hogy szép ruhát vegyen magának, amiben tetszeni akar egy középosztálybeli ügyvédnek. A rossz múltú nő végül is elnyeri a férfit, nem azért, hogy felülemelkedjék, hanem azért, hogy lássák, ő is győzni tud. A fiatal ügyvéd pedig felismeri, hogy a börtönbe vetett lány szabad, a börtönben a szabadság, s minden, ami a „négy falon kívülre esik, az mind börtön”, amelyben elégedetten, emelt fővel, büszkén ficánkolnak a rabok.

Azonban a bravúros mondatok elolvasása után vegyes érzésekkel tettem vissza a könyvállványra a regényt, mert az elegáns mondatokból hiányzik a mondat, illetve a szavak kínja, valamint a happy end is túlságosan tolakodó. Az írói elegancia elfojtotta, elsekélyesítette a szociális érzéket, ámbár a szöveg gördülékeny, a mondatok sziporkáznak, viszont mégis felszínesek. Máskülönben a szociális érzék egyre inkább kivész a kortárs irodalomból.

Ezek után ne merülne fel bennem a kérdés, milyenek is a mai világ mondatai, miután a világ bársonyosabb, áttetszőbb és kitapinthatatlanabb, tele baljós kétértelműséggel? Az egypártrendszeri megfélemlítés vagy erőszak időszakát (hol, hogy) felváltotta a „hatalom szóművészetének” periódusa. Idomult a szavak természete, jelentése. A hajdani tabuszó ma divatszó. A lázadás, az újítás mondataiból konformista szólamok lettek. Nagy kérdés, hogy tudomásul vesszük-e. Ami egykor bravúr volt, ma tekintélyelvű sablon. A szavak világa gyorsabban változott, mint mi. Talán ezzel magyarázhatom, hogy Balzac vagy Móricz Zsigmond regényeit oly nagy izgalommal olvasgatom újra, és azt tapasztalom, hogy a művek, amelyek ezekben az években születtek, ma olyanok, mintha a távoli múltban íródtak volna.

A pázsit rendezett, az időjárás borús, ergo utazásra való. Járom a bácskai kisvárosokat, felkeresem a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Legszívesebben az elhanyagolt többség képviselőivel találkozom, akiknek nincs semmiféle közéleti tisztségük, netán hatalmuk. Jóllehet beköszöntött a bácskai lakodalmak idénye, még ettől is nagyobb esemény a vendégmunkások hazatérése. Kevés olyan embert ismerek, akinek a közeli vagy távoli rokonságában ne lenne egy-egy vendégmunkás. A hatvanas években indult meg az emberáradat Nyugat felé, miközben az elvándorlás kisebb-nagyobb mértékben ma is tart. Ezek a vendégmunkások kezdték modernizálni a bácskai magyar világot. Az ajándékokkal teli személygépkocsival érkező vendégmunkások eleinte tranzisztoros rádiókat hoztak haza, meg mindenféle technikai szerkentyűket, amelyek addig feleslegesek voltak a falusi háztartásokban, de – csodák csodája – a háziasszonyok örültek, ha elektromos vízforralót, kávédarálót vagy más konyhai kütyüt kaptak. Később nekibátorodtak, mert motoros fűrészektől a frizsiderig mindent hoztak. A vámosok idővel mind engedékenyebbek lettek, és a megpakolt pótkocsikat sem nézték oly szigorú szemmel. Mára sem változott sokat a helyzet, legfeljebb annyiban, hogy a nagybácsi laptopot tesz az unokaöcs asztalára.

Ezek az apró kis gesztusok felidézték előttem Erdei Ferenc remek könyvét, a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent Futóhomokot. Többször is átböngésztem a magyarországi Bácskáról szóló részt, azért is, mert némi rokonságot véltem felfedezni a mi bácskai világunk múltjával, de azért is, mert apai nagyszüleim a századelőn Jánoshalmáról települtek át Szenttamásra. Őszinte csodálkozással olvasom a jellemábrázolást, miszerint a jánoshalmaiak türelmetlenek, lázadók, nyugtalanok, szenvedélyesek voltak, akik szüntelenül „akadékoskodtak”. Talán ez a nyugtalanság indította útjára nagyapámat is, amikor a századelőn eladta néhány holdnyi földjét, s délre, vagyis Szenttamásra vándorolt, hogy megduplázza vagyonát, mert délen olcsóbbak voltak a jó minőségű termőföldek. Az első világháború kitörése azonban keresztülhúzta ambiciózus terveit. Noha néhány holddal több termőföldre tett szert, mint Jánoshalmán, nem lett belőle nagygazda. Ahhoz, hogy a földjövedelmet kipótolja, jól jövedelmező fuvarozással foglalkozott. A harmincas években apámmal együtt Újvidéken dolgozott, szállította a földet, alkalmi munkákat vállalt az akkoriban legnagyobb építkezésen. Hajdan a Duna árterületének számító ingoványos partszakaszra, a kis Limán területére, amelyet az első sugárút szelt át, álmodták meg a Dunai Bánság székhelyét, a későbbi Báni palota épületét. Manapság kevesen mondanák meg, hogy a tartományi kormány brácsi fehér márvány épülete több mint hetven évvel ezelőtt ugyancsak tomboló gazdasági krízis idején épült, és több száz, sőt időnként ezres nagyságrendben tudott munkát biztosítani. Bizonyára ez a jánoshalmai jellemvonás, a nyugtalanság ébredt fel apámban is, amikor 1956-ban úgy döntött, hogy a család szűkös anyagi helyzetének ellenére is Újvidékre küld a magyar gimnáziumba. Döntő érvnek számított, hogy Újvidék mindössze 35 kilométerre volt Szenttamástól, úgyhogy biciklivel is megtehettük az utat. Amikor a kerékpárral először bekanyarodtunk Újvidék központjába, apám büszkén mutatott a dunai hajóra emlékeztető grandiózus fehér márványpalotára. – Én is hozzájárultam, hogy ilyen mutatós legyen! – mondta.

Elképzelhető, hogy ez a körülmény is közrejátszott a döntésben, hogy Újvidékre kerüljek. Apám talán soha nem tudott szabadulni az emlékektől, amikor apa és fia mindennap a Duna-parton szalonnázott. Látta a várost, az ígéret földjét. A családi történetek ismeretében helytállónak tartom Erdei Ferenc megállapítását a paraszti életformáról, mely szerint a parasztok mindig is gyanakodva fogadták az „úri messiások” dicséretét.

A parasztok változni, főképp haladni akartak. Az adott keret nem volt ínyükre, így hát nem véletlen, hogy Erdei Ferenc, a paraszti életforma nagy ismerője a Gyöngyösbokréta mozgalmat „felesleges és kártékony illúziónak” minősítette. De ki ismeri ma Erdei Ferenc műveit? Bizonyára kevesen, mert a közelmúltban lezajlott választási kampányban, amelyen a magyarok megválasztották saját nemzeti tanácsukat, a listavezető kisebbségi politikusok sorra kijelentették, hogy a vajdasági magyarság legfontosabb kulturális rendezvénye a Gyöngyösbokréta. Gondba ejtő jelenségről van szó, még akkor is, ha nem látunk benne úri divatot, mint Erdei, hanem rokonszenvvel tekintünk az ilyesféle rendezvényekre. Mert ha a kultúránk ezen a szinten áll, mint hogy a kisebbségi politikusok nyilatkozatai igazolják, akkor a nemzeti identitástudattal nagy gondok vannak.

A bácskai vendégmunkások története sokkal többet mond a nemzettudatról, mint az új „úri messiások” projektjei. Igaz, az ő ügyködésük, azaz „projektjeik” – hogy ezzel a divatos szóhasználattal éljek – a kilencvenes években és ma is ugyanúgy jelentették a népéletben az igazi Szülőföld Alapot. Nem a politikusok döntöttek róla. Minden kétséget kizáróan több tízezer vajdasági magyar kisebbségi a rendszeres támogatásoknak köszönheti, hogy a szülőföldjén maradhatott.

Érdemes lejegyezni, hogy érkezzenek Kanadából, Ausztráliából vagy Új-Zélandról, illetve az európai kontinensről, a vendégmunkások első útja többnyire a temetőkbe vezet. Tiszteletüket teszik rokonságuk, illetve barátaik nyughelyénél, és mint mondják, szeretnék, ha ők is ide kerülnének. Most már nem vágnak nagy építkezésbe, mint anno, a hatvanas vagy a hetvenes években, amikor meg voltak győződve, hogy gyermekeikkel egy fedél alatt fognak élni. Tapasztalatból tudják, hogy a gyermekek szétszélednek a nagyvilágban, aminek van előnye meg hátránya is. Emiatt kis családi házakat építenek, vagy pedig őrzik az örökséget, ami azzal jár, hogy nyaranta mesterembereket fogadnak, akik javítgatják, tatarozzák a régit. A Magyarországra áttelepültek többségével ellentétben nem adtak túl olyan könynyen az ingatlanokon. Lakatlan házukba albérlőt fogadtak, vagy pedig zárva tartják. Ha van üres telkük, azon a robbanásszerű építkezések idején sem adnak túl, még ha borsos árat kínálnak is érte. Inkább lepje el a gaz: a családi örökséget nem herdálják el.

A hír, miszerint a jövőben letelepülés nélkül is elnyerhető a magyar állampolgárság, lázba hozta az idősebb, nyugdíj előtt álló vendégmunkásokat meg az itthon maradt rokonokat. Számukra ez azt jelenti, hogy magyar útlevéllel Nyugaton könnyebben jutnak munkához, ha van megfelelő szakképesítésük, vagyis megújhodik a több mint ötvenéves gastarbeiterhagyomány. Most kell felkutatni a munkahelyeket, kapcsolatokra szert tenni, hogy jövőre, mire meglesz az útlevél, ne pazarolják feleslegesen az időt. Bizonyára sokan megbotránkoznak azon, hogy vannak, akik így értelmezik a nemzeti összetartozást, útlevéllel, munkahellyel, európai vándorbottal. Az adatok ismeretében reális lehetőségeiket pontosabban értelmezik, mint a politikusok. Nyugatról inkább visszatérnek a vajdasági magyarok, mint az anyaországból. A kisebbségi közösségek szempontjából ez is jobb, mint a visszatérés nélküli áttelepülés, miközben az áttelepülők között sokan maradásról, hűségről szónokolnak. Mert a gastarbeiterek többnyire visszatérnek. Kiderül ez abból is, hogy gyakran látok egy-egy ház előtt német rendszámú személygépkocsit s mellette a serény gazdát, amint rendezi a füvet, miközben elbeszélget a szomszédjaival, megvitatják a közös témákat. Igaz, a magyar szavak közé egy-egy német vagy angol szó is bele-belekeveredik, a hűségről, a nemzeti összetartásról azonban egyetlen szó sem esik, ez magától értetődik, és azokból a serény mozdulatokból, ahogyan a füvet nyírják.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Kisebbségi referendum A szerbiai tévéstúdiók egy év távlatából is elevenen ontják az...

Végel László: Zárszámadás Didergő májusunk lesz, hallottam a szomszédoktól. Kezdtem rájönni, hogy városban...

Végel László: Bécs – Újvidék, via Budapest Néhány napot Bécsben töltöttem, ahol többek között több szerb, horvát,...

Végel László: Kisebbségi kismítoszok Végel László Kisebbségi kismítoszok 2005. december-2006. január (Éjfél után)...

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

 

 

Cimkék: Végel László