Dalos György: Politikai kánikula, avagy folyt. köv.

Berlin, 2010. július 7.

Mint múltkoriban (MV, 2010/7) szóvá tettem, Szőcs Géza államtitkárt minden bizonnyal megvezették, amikor kinevezése előtt nem közölték vele, hogy tárcájától elveszik és Navracsics Tiborhoz utalják a külföldi magyar intézeteket. Jóllehet Szőcs ez ellen, szakmai szempontból egyébként teljesen jogosan, Orbán Viktorhoz intézett, többek által aláírt levelében tiltakozott, a kinevezést mégis elfogadta. A furcsa megalkuvás hátteréről egyelőre annyit tudni, hogy a miniszterelnök megfeddte a költőt, mondván: kis mozdulatokkal is lehet nagy bajt csinálni. Géza – és itt most nem a szokásos magyar bizalmaskodás jegyében, hanem régi ismeretségből nevezem keresztnevén – levonta a tanulságot, és Berlin, Párizs, London vagy Bécs helyett ázsiai nyitásra szánta el magát. Az idevágó nyilatkozatból szinte süt a jóindulat: Bizonyára mindegyikünk találkozott már ázsiaiakkal, akiknek a puszta tény is, hogy magyarokkal került kapcsolatba, már maga élmény volt. Vannak országok Kazahsztántól Japánig, ahol, ha egy magyar érkezik hozzájuk, már a repülőtéren széles mosollyal fogadják. Ez nem sok helyen fordul elő. Ázsiában mint távolba szakadt testvért tartanak minket számon. A kazah, kirgiz, üzbég, türkmén világ – a tadzsik ettől különbözik, de a jászság révén azért feléjük is kapcsolódunk –, ezek az országok a maguk több ezer éves kultúrájával önérzetesen szeretnék magukat megjeleníteni Európa számára, saját kulturális értékeik jogán. E nagy ívű, bár kissé árvalányhajas koncepcióból eleddig kazah irányban történt konkrét elmozdulás. Mint a hírügynökségek beszámoltak róla, Kazahsztánban megtörtént az együttműködési szerződést előkészítő találkozó a magyar államtitkár, ottani részről pedig Kul-Muhammed Muhtar kulturális és Tujmebajev Zsanszeit oktatási miniszter között.

Mindez szép volna, ha nem csorogna róla a verejték. Akárcsak arról az ötletről, miszerint az államtitkári szintre szorított kultúrpolitika a három F jegyében készül megvalósulni. A különféle műalkotások eszerint bekerülhetnek a finanszírozandó, felejthető és felejtendő kategóriába. Az első minőséggel nincs baj, hiszen pénz annyi lesz, amennyi felett nem Navracsics tárcája dönt, de vajon kinek a memóriája ítéli meg a felejthetőség és/vagy felejtendőség közti különbséget.? Egyébiránt az új államtitkár keményen elszánta magát a Balettintézet beázó mennyezetének tatarozására, Baka István életművének digitalizálására – úgy látszik, nekem is kedvemben akar járni! –, ám a legfontosabb, „ha törik, ha szakad” feladatnak a magyarsághoz tartozás genetikai vizsgálatát, tüzetes elemzését tartja. Minek is? „Nem szabad a kíváncsiság jogát elvitatni magunktól vagy másoktól.” Hadd éljek én is a kíváncsiság jogával: Mi értelme a boldogult három T rokon értelmű újra-kezdőbetűzésének, miközben Szőcs ama hatalomnak még árnyékával sem rendelkezik. Gondoljuk meg: amikor Aczél György még csak a kulturális ügyekben eléggé ártatlan Ilku Pál beosztottja volt, már akkor is úgy emlegették: „a művelődésügyi miniszter első felettese”.

Úristen, miért ment bele ez az okos és jó szándékú ember ebbe a megalázó szerepbe? Őszintén, én már akkor gyanút fogtam, amikor legutóbb Temesi Ferenc és Tamás Gáspár Miklós sanyarú anyagi helyzetét ecsetelte. S lám, mit kell olvasnom az állami alkalmazottak vagyonbevallása kapcsán: Se lakása, se autója nincs Szőcs Géza kulturális államtitkárnak, akinek állítása szerint egyéb jövedelme is csak papíron létezik, mert egy „hibernált” állapotban lévő cégtől kapja. Az erdélyi származású író azzal is kilóg a többségében jómódú kormánytagok közül, hogy pénteken közzétett vagyonbevallása szerint nem kap semmilyen juttatást mostani pozíciójában sem. Úristen! Emiatt van az egész cirkusz? Gézám. azért a pénzért akár költő is maradhatnál! Én meg autó és lakás nélküli hű olvasód!

 

 

Hirtelen lemondásával Horst Köhler erősen felkavarta a német politika állóvizét. A törvény errefelé nem tűri a hosszas interregnumot, a Bundestagnak június végéig meg kellett választania az új államfőt. Papírforma szerint ilyenkor, mint Biszku Béla mondaná, csak éppen más ügyben és csekélyebb kultúrával, az erősebb párt vagy koalíció szokott dönteni. A CDU és az FDP közös favoritja, Christian Wulff volt alsószászországi miniszterelnök biztos többségre számíthatott a Zöldek és a szociáldemokraták által proponált jelölttel szemben. Csakhogy ez a jelölt Joachim Gauck evangélikus lelkész, volt NDK-ellenzéki, majd a róla elnevezett Stasi-levéltár vezetője volt, s mint ilyen, pártokon átívelő, közismert és népszerű személyiség. Ezt a harmadik választási fordulóban született végeredmény is bizonyította: 1242 szavazatból Wulff 625-öt, Gauck pedig 494-et kapott. A dolog pikantériáját az adja, hogy az egyszerű többséggel döntő záró fordulóban a Linke 123 szavazója, valamint néhány jobboldali NPD-s végül is a kormánypárti jelöltet támogatta.

Ez eddig szavazási matematika. Tartalmilag az áll mögötte, hogy a Baloldali Párt kifejezetten buktatni akarta Gauckot, hivatalos érvelésük szerint azért, mert a hetvenegy éves párton kívüli politikus egyrészt helyesli a Bundeswehr afganisztáni jelenlétét (amit mellesleg én helytelenítek), másrészt pedig nem akar változtatni a szociális és munkanélküli-támogatás eddigi rendszerén. Kimondatlanul vagy cáfolva azonban másról van szó: a Linke keleti hívei sohasem tudják megbocsátani Gaucknak, hogy a Stasi-dokumentumok közzétételével több reményteljes vezetőjüket kompromittálta, és a volt állampárt titkosrendőrségének leleplezésével masszív akadályokat gördített a szépen kibontakozó NDK-nosztalgia útjába. Ez az érzelmi elfogultság vezetett ahhoz, hogy a Baloldali Párt gyakorlatilag frakciófegyelemmel támogatta a különben fő ellenségnek tekintett kereszténydemokrata és szabad demokrata jelöltet.

Az eredmény bejelentése után nemcsak annyi történt, hogy a két jelölt a protokolláris udvariasság jegyében kezet fogott egymással, hanem még valami: a Bundestag teljes létszámmal, vagyis a gáncsvető Linkét is beleértve, állva tapsolta meg a vesztest, biztosítva őt arról, hogy ha az alkotmány szerint a Szövetségi Köztársaságnak két államfője lehetne, fenntartás nélkül őt is támogatnák. Vagyis Köhler megüresedett helye láttán senki sem arra gondolt, hogy kinek a mindenáron való fölemelése és kinek a megalázása révén töltsék be a legfőbb közjogi méltóságot, hanem hogy demokratikus játékszabályok szerint és humánus formák között járjanak el. Ha egyszer Magyarországon valami ilyesféle jönne össze, akkor Sólyom László méltóságteljesen vonulhatna vissza, Schmitt Pálról a legteljesebb elismeréssel hallgatna a fáma, Kövér nem küldené Gyurcsányt börtönbe, Vona Gábor Betlen Jánost Izraelbe, és a nemzeti együttműködés sem szorulna rá, hogy országosan kiplakátozandó nyilatkozattal pótolják.

 

 

Miközben e sorokat írom, Németország nehéz óráit éli. Négy napja még boldog szurkolók töltötték meg az utcákat, az Argentína elleni toronymagas győzelem valóságos nemzeti ünnepszámba ment. A Prenzlauer Bergen is átvonult a diadalmenet, kissé kapatos szurkolók skandálták: „Adios Maradona!” Maga a nagy Diego hallgatott, s ugyan mi mást is nyilatkozhatott volna, mint hogy edzői munkáját ezúttal elszúrta, ahogy mifelénk mondják, nem kicsit, nagyon. De talán nem is erről van szó, hanem arról, hogy minden kisebb-nagyobb közösségnek, válogatott keretnek, színtársulatnak, írószövetségnek, újságnak, banknak és világbirodalomnak megvannak a maga élettani ciklusai.

Nehéz persze ezt elmagyarázni a spanyoloktól elszenvedett vereség után a győzelemre hangolt német publikumnak. Angela Merkelnek sem sikerülne, ráadásul a kancellárasszonyt már akkor tűz alá vették, amikor még a diadalmámor napjaiban úgy döntött, hogy maga is jelen lesz a fokvárosi stadionban. A terv ellen azonnal tiltakozott a Német Adófizetők Szövetsége, mondván, hogy a kormánygép útja óránként 10 ezer eurót vesz ki az adófizetők zsebéből. A Zöldek pedig úgy vélték, ha egyáltalán, akkor a döntő világbajnoki meccsen kellene megadni az erkölcsi támogatást a német tizenegynek. Mint tudjuk, erre már nem kerül sor, viszont hamarosan startra kész állapotba hozzák a spanyol és a holland kormánygépet. Gondolom, az ottani adófizetői érdekképviselet is protestálni fog.

Mi, magyarok, akik kétszer már megéltük a második hely katasztrófáját, féltve őrizzük szörnyű kis anekdotakincsünk egyik gyöngyszemét. A nyugatnémetek által ránk mért berni 2 : 3-at követően az aranylábú fiúkat Hegyeshalomról az őrjöngő pesti szurkolók elől a tatai edzőtáborba terelték el. A gyászos banketton meglepetésszerűen maga Rákosi Mátyás fogadta őket megnyugtató szavakkal: „A második hely is szép eredmény. Ezért a vereségért senkit sem fogunk megbüntetni.” Ami azért, valljuk be, az adott koron belül és az adott szájból igen emberséges kijelentésnek hangozhatott.

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Handke, avagy az író helye Dalos György Handke, avagy az író helye Berlin, 2006....

Dalos György: Majakovszkij, avagy a titkok esendősége Dalos György Majakovszkij, avagy a titkok esendősége Berlin, 2006....

Rainer M. János: De hová lett India? (Dalos György: Gorbacsov – ember és hatalom. Politikai életrajz. Budapest, 2011, Napvilág.) A Kolumbusz-hasonlatot, ha talán nem is közhelyként, Mihail Gorbacsovval kapcsolatban...

Dalos György: Születésnap, díjátadás és a Pofalla-ügy Bonn–Berlin, 2011. október 6. Mégiscsak van valami a Facebook forradalmában:...

Dalos György: Mong Attila csöndje Amikor azon a decemberi hajnalon Mong Attila műsorvezető Bogár Zsolt...

 

 

Cimkék: Dalos György, Németország