Nyerges András: Kereszthecc egykor és most

Július elején látott napvilágot a hír, hogy „Magyarország is csatlakozik azon országokhoz, amelyek kiálltak Olaszország mellett a feszületek elhelyezése ügyében tavaly hozott strasbourgi bírósági döntés kapcsán”. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes előbb sajtótájékoztatón mondta el, hogy erről kormányhatározat született, majd a MÁÉRT-hez intézett levelében fejtegette, hogy a strasbourgi döntés „emberi jogi szempontból abszurd”, továbbá „diszkriminatív”, e sorok írójának kedélyét leginkább azzal a minősítéssel borzolta, hogy az egy „nemzeti hagyományokat semmibe vevő ítélet”.

A miniszterelnök-helyettesi állásfoglalást sietett helyeselni a kuruc.info, a Jobbik vidéki szervezetei által működtetett néhány honlap, a Magyar Nemzet és természetesen a Demokrata, vagyis mindenki pontosan úgy viselkedett, ahogy tőle elvárható volt, engem mégis elképesztett valami, ám mielőtt elmondanám, hogy mi, pótolnom kell a mulasztást, amit a hír hátterének homályban hagyásával a jobboldali média elkövetett. Nem tartotta szükségesnek ugyanis, hogy részletezze, mi az, ami ellen immár nemcsak a KDNP mint párt tiltakozik, hanem amit (a kétharmadnak köszönhetően) semjéni szellemiségűvé lett Magyarország is mint állam elítél. E szűkszavúság mögött föltehetően az a meggondolás áll, hogy virtigli jobboldaliak számára tökéletesen mindegy, hogy miért és milyen indítékkal tesszük, az a fontos, hogy a lehető legtöbbször szálljunk szembe az Európa Tanács égisze alatt működő strasbourgi bírósággal, Például azért, mert (a Magyar Nemzet szerint), „a Strasbourg–Brüsszel páros az utóbbi években számos csapást mért a keresztény Európára. A legnagyobb pofon minden bizonnyal az volt, hogy az Európai Unió alkotmányából kimaradtak a keresztény gyökerekre való utalások.” Fontos jobboldali cél tehát, hogy megmutassuk „ezeknek”: mi, magyarok (bármiről legyen is szó) mindenhez jobban értünk, s legfőképp az „emberi jogi szempontok” dolgában vagyunk kompetensebbek a liberális strasbourgi jogásznépségnél.

De lássuk, tulajdonképp mi volt a tévedés e bíróság 2009. novemberi állásfoglalásában! Kimondatott, hogy „az iskolában elhelyezett kereszt sérti egyfelől a szülők jogát ahhoz, hogy saját lelkiismeretük szerinti nevelést biztosítsanak gyermekeiknek, másfelől az iskolások vallásszabadsághoz fűződő jogát”, ezért a bíróság jogosnak ítélte azok eltávolítását. A héttagú testület szerint „a feszület jelenlétét a diákok könynyen vallási jelképként érthetik, és úgy érezhetik, hogy olyan iskolai környezetben oktatják őket, amelyik egy adott vallást követ”. A feszületek elhelyezését kötelezően előíró olasz törvényt többen arra hivatkozva támadják, hogy azt még 1929-ben, a fasiszta kormány idején alkották, Semjén Zsolték tehát a Mussolini-féle törvényt tekintik tiszteletben tartandó nemzeti hagyománynak. Mulasztást is pótol ez a mostani protestáció, hiszen amikor a közelmúltban Spanyolországban, a világ valaha legkatolikusabbnak mondott országában az egyik helyi bíróság minden közintézményből ki merészelte tiltani a feszületet, állami szinten még nem tiltakoztunk ellene – most azonban, egy nemsokára talán itthon is meghonosítandó gyakorlat előkészítéseképp, a mérvadónak tekinthető bolgárokkal, lengyelekkel, görögökkel és szlovákokkal karöltve akadályozni próbáljuk az Olaszországra vonatkozó határozat jogerőre emelkedését. Felsorolt államok egyenesen kikérik maguknak, hogy a strasbourgi bíróság az igazáért harcoló anyának még ötezer euró kártérítést is megítéljen. A finn származású, olasz állampolgárságú nő még 2002-ben fordult a bírósághoz, akkor tizenkét éves fia nevében. Azóta, de főként a kedvező ítélet óta (miként a Corriera della Sera is beszámolt erről) „a közben egyetemi hallgatóvá cseperedett fiatalember fenyegető és gyalázkodó üzenetek garmadáját kapja”. Más források pedig megírják, hogy Abano Terme faluban, ahol a család él, „pokollá teszik a finn nő és olasz férje életét”.

Ezek után elárulhatom, mitől csordult ki nálam a pohár. Keresztkihelyezési ügyünk tudniillik nekünk, magyaroknak is volt, igaz, több mint száz éve, de ahogy az akkori magyar kormány ezt – felvilágosult módon, kulturált európai szellemben – meg tudta oldani, abból tanulhatnánk. (Oroszlánrésze volt ebben Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek, a vallás szabad gyakorlásáról szóló, valamint a nők egyetemi felvételét engedélyező törvényjavaslatok egykori benyújtójának, aki nem véletlenül lett később, igaz, nem a strasbourgi, de a hágai nemzetközi bíróság tagja.) Ami tehát Semjén Zsolt szerint „a nemzeti hagyomány semmibevétele”, az más szemszögből egy ma is vállalható nemzeti hagyomány ápolása volna.

1901. március 18-án is arról volt szó, hogy egyesek a keresztnek minden tanteremben kötelező kihelyezését követelték, s amikor bizonyos jelekből arra következtettek, hogy ezt nem fogják engedélyezni, önkényesen, erőszakkal is végrehajtották. Létezett akkor, 1901-ben egy Egyetemi Nemzeti Párt nevű, a nacionalista-ultramontán Néppárt pénzzel támogatott, de nyíltan fel nem vállalt politikai zabigyereke, amely önmagából létrehozta a Budapesti Egyetemi Ifjak Keresztény Nagybizottságát. Ennek 102 aktivistája tüntető menetben végigvonult a tantermeken, majd előre elkészített fakereszteket szegezett fel a falakra, és mellékesen röplapokat osztogatott, melyek szövegéből kitűnt, hogy mindezt „az erkölcstelen kozmopolita szellem által el nem vakított magyar keresztény ifjúság nevében” teszi. Egyúttal ezzel a követeléssel fordultak Wlassics kultuszminiszterhez: „kegyeskedjék elrendelni, hogy a szent kereszt a tudományegyetem minden tantermében kifüggesztessék”.

Az Orvosi és a Bölcsészettudományi Kar testületileg ellenezte a kereszt kifüggesztését, a Jogi és a Hittudományi támogatta. A rektor úgy döntött, hogy a tettesek kilétének felderítéséhez – a minisztérium jóváhagyása mellett – igénybe veszi a rendőrséget is. 1901. március 19-én el is távolították a falakról az önkényesen kihelyezett kereszteket, a nyomozás pedig kiderítette, hogy az akció fő szervezője egy bizonyos Köpösdi Dezső joghallgató, az akkori jobboldali radikalizmus közismert figurája (mellesleg egy fiatal, nagyváradi hírlapíró, bizonyos Ady Endre szerint maga „az ordítozó jelentéktelenség”). Köpösdi minden tekintetben amolyan prejobbikos jelenségnek tekinthető (gondoljunk csak a Jobbik 2009-es keresztállítási botrányaira), ahogy mozgalma is, amely vallásos ügyekben „botokkal, ököllel s véres verekedéssel nyomott el mindenkit, ki csak nem volt vele egy nézeten” – írta Ady még 1900 októberében.

A Nagybizottság éppúgy memorandumban követelte a kultuszminisztertől, hogy változtassa meg az egyetemi tanács kereszttel kapcsolatos döntését, sőt rendelje el a kereszt kötelező kifüggesztését, ahogy ma a strasbourgi bíróság döntésének semmibevételét követelik Semjén és társai. Wlassics nemleges válasza után az ügy egyértelműen politikai jellegűvé vált, olyannyira, hogy a parlamentben a Katolikus Néppárt vezére, gróf Zichy Nándor még interpellált is miatta, a jobboldali sajtó pedig, az Alkotmány, a Budapesti Hírlap és a Hazánk Köpösdiék védelmére kelt. A Hazánk odáig ment, hogy még Wlassics Gyulát is megfenyegette: „az egyetemi ifjak háta mögött egy világ áll: a föltámadt keresztény szellem, amely el fogja tiporni azokat, ha miniszterek lesznek is, akik a keresztény hitbuzgalmat a megfenyítendő türelmetlenség tünetei közé sorozzák”.

Több mint száz évvel ezelőtt azonban még világos volt, hogy akik nem tűrik a feszület mindenkire s főképp erőszakkal való ráerőltetését, azok nem a kereszt ellen vannak. Az eset azzal végződött, hogy az egyetemi tanács Köpösdit kizárta az egyetemről, társait fegyelmi eljárásnak vetette alá, a kereszt pedig még további 19 évig nem került fel minden tanterem falára – ezt a célt csak (jellemző módon) 1920-ban, a némi eufemizmussal keresztény kurzusnak nevezett fehérterror idején sikerült valóra váltani. Volna tehát a magyar múltban olyan nemzeti büszkeségre is okot adó hagyomány, amelyet ápolhatnánk, csak időt kellene szánni a megismerésére. Okulhatnánk például abból, amit Ady írt 1901. május 19-én: „amikor a kereszthecc befejeződött, amikor nem lehetett már belőle politikai tőkét csinálni, a kérdés lekerült a napirendről”. De ha Ady ez ügyben nem elég autentikus, Semjén is hallgatna legalább arra, amit tavaly decemberben, az új hazai keresztheccek idején, de már a 2009. novemberi strasbourgi döntés napvilágra kerülése után Erdő Péter, a magyar katolikus egyház hercegprímása mondott: „A kereszt politikai eszközként való felhasználásával a katolikus egyház nem azonosulhat.”

 

 

Kapcsolódó írások:

Nyerges András: A barátságszédelgő A nagy, egybenyitott szobákban már nyüzsögnek a Petri–Galla-féle lakáskoncert meghívottai,...

Nyerges András: Pamfletek és kommandók Szélsőjobb felől meg lett pirongatva a hazai közvélemény, amiért nem...

Nyerges András: Értelmiség, fűrésszel Februárban boldogító meglepetésként bukkantam rá egy antikváriumban Klaus Mann Fordulópont...

Nyerges András: Félbarátok igazodása Jön Windischgrätz, jönnek a konzervatívok, a győzelmük ellen semmit nem...

Nyerges András: Tagadók és másrólbeszélők Ha hisszük, ha nem: Magyarországon mindjárt 1945-ben elkezdődött a holokauszttagadás,...

 

 

Cimkék: Nyerges András