Fantomfájdalom: Német lapvélemények a magyar választás következményeiről

Gregor Mayer: A magyarok jövője, avagy történelmi mértékű jobbra tolódás (Profil, 2010. április 2.)

Jobboldali tekintélyuralom jön Magyarországon? Egyfajta „puha” diktatúrába vezeti Orbán Viktor az országot? Vagy modernizálja egy szinte ellenzék nélküli reformrendszer hatalmi eszközeivel? Nacionalista populizmusával provokálja a szomszéd országokat? Tőke- és bankellenes populizmusával kihívja maga ellen az EU-t és a nemzetközi pénzvilágot? Hat tézis a jobboldal egyeduralma alatti új Magyarországról:

 

1. Orbán elképzeléseiben Metternich biedermeierje és Putyin „szuverén demokráciája” keveredik.

 

Orbán Viktor viszonya a demokratikus intézményekhez és eljárásokhoz nem felhőtlen. Ezt már első kormányzati idejében is bizonyította, amikor 1998 és 2002 között miniszterelnök volt. Korlátozta a parlament és bizottságai ülésezési idejét és jogosítványait, házi propagandistáinak kordájába zárta a közszolgálati médiát, és pompázatos állami kultuszt rendeztetett Szent István középkori koronája köré. Az ő ízlése szerinti magasztos történelmi filmeket kellett forgatni. Amikor 2002-ben elvesztette a választást, nem akarta elismerni az eredményt, jóllehet semmi sem utalt csalásra. Hatalmas utcai tiltakozásokat szervezett, felajzott híveit a „polgári körök” álnépi mozgalmában mobilizálta. Radikalizálta a magyarországi jobboldali választói réteget, és ezzel döntő mértékben hozzájárult a Jobbik létrejöttéhez.

Az általa szégyenteljesnek felfogott nyolc ellenzéki év alatt a Fidesz-vezető nem változott meg. A Nagyítás című pártlap februárban nyilvánosságra hozta Orbán fél évvel korábbi zártkörű beszédét, amelyben kifejtette elképzeléseit a kormányváltás utáni időről. Azt a „duális párterőteret”, azt a küzdelmet a balliberális és a jobboldali pártblokkok között, amely a fordulat óta meghatározta a magyar politikát, most fel fogja váltani az a „centrális politikai erőtér”, amelynek képviselője egyetlen „nagy kormányzó párt, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza”. Ennek a konstellációnak legalábbis 15–20 évig fenn kellene maradnia, és ez „minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét”. Az ország szellemi és kulturális elitjének alkalmazkodnia kell majd ehhez. „Néhány létformát” – például a felvilágosult, libertinus, kozmopolita intellektuelét – „nem választhat” majd. A feladata, hogy „szépen, nemesen és választékosan” éljen.

Orbán szeme előtt nyilvánvalóan olyan kormányzás lebeg, amely mellett a parlament a gyönge ellenzékkel csak körítés, a kritikus média és értelmiség pedig marginalizálva, befolyás nélkül marad. Magyar kommentátorok párhuzamot vonnak a két háború közötti idővel, amikor az ellenforradalmi Horthy Miklós tengernagy korlátozott parlamentarizmusnak engedett teret. Egymást váltó „nemzeti egységpártok” kényelmesen kormányoztak Horthy jobboldali feudális, klerikális és németbarát politikájának szellemében. Nem szabadulhatunk meg a Putyin-féle oroszországi „szuverén demokrácia” – a demokratikus ellenzék „szuverén” elnyomása – gondolatától sem, amelyet itt talán valamelyest enyhít az az őszinte kívánság, hogy biedermeier harmóniában kellene élni.

2. A Jobbikhoz fűződő viszonyában Orbán hideget és meleget is fúj.

 

A Fidesz-propagandisták sokáig meleg rokonszenvvel kísérték a Jobbik felemelkedését. A tavaly júniusi európai parlamenti választás után azonban, amikor a szélsőjobboldaliak 15 százalékot kaptak, komolyra fordult a helyzet. A Jobbik kényelmetlen vetélytárssá vált. A mostani választási kampányban nem volt kímélet. A nyíltan antiszemita Jobbik Zsideszként rágalmazta a Fideszt, Orbánt pedig „gyáva árulóként”, aki a 2006. őszi zavargások csúcspontján „páncélozott autóban hajtatott el” az ütlegelő rendőrök elől. A Fidesz-sajtó viszont naponta közöl többé-kevésbé helytálló leleplezéseket a Jobbik-csúcsvezetők bűnös üzelmeiről és szexuális eltévelyedéseiről.

A választás után Orbán úgy fog bánni a Jobbikkal, ahogyan a múltban a többi konkurens csoportosulással a jobboldali táborban: választhatnak, hogy alávetik magukat, vagy Orbán politikai gépezete lejáratja, szétmorzsolja és megsemmisíti őket. A Fidesz halálos ölelésében elporladt a politikai bohóc, Torgyán József kisgazdapártja, a polgári MDF pedig Dávid Ibolya alatt politikai zombivá változott, amely a mostani választáson azzal próbált feltámadni, hogy Bokros Lajos liberális ex-pénzügyminisztert tette meg listavezetőjének. (…)

A Jobbik természetesen keményebb dió, mint az eddigi Fidesz-áldozatok. Egyelőre nem látni, Orbán melyik taktikát fogja alkalmazni vele szemben. (…) Orbán választhatja a keményebb bánásmódot is, megcélozhatja a Jobbik zavaros finanszírozási forrásait vagy a törvény erejével járhat el hecc-sajtója ellen. Következetesen betartathatná a Magyar Gárda, a Jobbik félkatonai karja tavalyi bírósági betiltását, ahogyan korábban mondta: „két pofonnal” hazaküldhetné a fasisztoid feketezubbonyosokat. Ennek azonban megvannak a maga korlátai. A Jobbik ultrajobbos eszméit a Fidesz-választók egy része is osztja. Ha a Jobbik túl sok vért veszít, a mártírhatással pontokat szerezhet ezekben a körökben. Végeredményben Orbánnak napról napra a körülményekhez kell igazítania stratégiáját.

 

 

3. A romákkal pragmatikusan, ugyanakkor represszíven fognak packázni. A szalon-antiszemitizmus maradhat.

 

A Jobbiktól eltérően a Fidesz nem használta tűzveszélyes etnikai mozgósításhoz a romakérdést. A Jobbik a „cigánybűnözés” bunkósbot-jelszavával és a romák elleni primitív hecckampánnyal is növelte népszerűségét. A Fidesztől mindez távol áll. Kormányra kerülve Orbán ugyanakkor ki lesz téve a Jobbik populista nyomásának. Cselekvési kompetenciájának bizonyítására pragmatikus-represszív eszközökhöz nyúlhat, csökkentheti vagy munkakötelezettséghez kötheti például a romáknak nyújtott segélyeket. Egyik sem old meg semmit. Orbán nem fog harcot indítani a Jobbik által szított antiszemita légkör ellen sem. „Keresztény-polgári” klientúrájának kedvéért saját tornácán is tart szalon-antiszemitákat. Közéjük tartozik Bayer Zsolt publicista, aki tavaly azok ellen a zsidók ellen polemizált, akik a nekik tulajdonított magatartással állítólag megalapozzák az antiszemitizmust.

 

 

4. A szomszéd országokkal romlani fog a viszony.

 

Orbán nem titkolta, hogy magyar állampolgárságot adna a szomszédos országokban élő körülbelül hárommillió magyar nemzetiségűnek. A részletekről azonban egyelőre hallgatott. Ellentmondó jelzések érkeznek a Fidesztől arról, hogy jár-e ehhez magyarországi választójog. Az érintett szomszédoknál, Romániában, Szlovákiában, Szerbiában és Ukrajnában gyanakvást keltenek a törekvések, hogy így vagy úgy a magyar állam kebelébe fogadják a magyar nemzetiségűeket. Szlovákiával a legfeszültebb a viszony (…). A Fidesz ideológiájában mindvégig ott lebeg „a Kárpát-medencei nagymagyar fölény” eszméje, a Jobbik offenzíven képviseli ugyanezt. A puskaporos hordó elő van készítve.

 

 

5. Az EU-ban Orbán nem fog nyíltan szembemenni az európai konszenzussal, de keresni fogja más „problémás kormányzók”, például az olasz Berlusconi vagy a román Basescu közelségét.

 

Magyarországon sokan remélik, hogy az Európai Néppártban, amelyhez a Fidesz is tartozik, Frau Merkel és Monsieur Sarkozy mérséklő hatással lesznek Orbánra. Zárt ajtók mögött és egyes ügyekben ez időnként meg is történik. Sokkal jobban megértik egymást Orbán és az európai konzervatív „páriák”. Wolfgang Schüsselt a „diplomáciai szankciók” idején tüntetően meghívta Budapestre. Silvio Berlusconival olyan barátság köti össze, amely túlmegy a labdarúgás iránti közös lelkesedésen. Még az autoriter ösztönöktől hajtott Traian Basescu román elnökkel is jól kijön – méghozzá az erdélyi „magyarkérdés” dacára is. Központi kérdésekben azonban Orbán nem fog rohamot kezdeni az európai konszenzus ellen. (…)

 

 

6. Ebül szerzett jószág ebül vész el. Orbán újra el is baltázhatja az egészet.

 

A magyarországi jobbra tolódás egyik oka a politikai kaszt csődje az utóbbi másfél évtizedben. Változó politikai színezetű kormányokhoz köthetőek a mulasztások a társadalmi elosztó rendszerek megreformálásában és az ország modernizálásában. Amikor 2008 őszén beütött a pénzügyi válság, az ország különösen sebezhetőnek bizonyult. Az emberek csalódottak, frusztráltak, dühösek. A baloldal politikailag is elhasználódott, az utóbbi időben úgy tűnt, hogy csakis saját meggazdagodása érdekelte. A jobboldal, amely nyolc évet töltött ellenzékben, gátlástalanul mozgósított populista témákkal – az egészségügyi reform ellen (Fidesz), a romák ellen (Jobbik), a zsidók és az „idegen” tőke ellen (mindketten). A jobboldal most aratja le, amit vetett.

Orbán sütkérezhet a sikerben, és folytathatja a taktikázást. A további vacakolást ellensúlyozhatja valamelyest racionális gazdaságpolitikával, és várakozásteli híveit kielégítheti szimbolikus aktusok bombasztikus politikájával, akár az előző gárda korrupt politikusainak bilincsben való elvezetésével is. Arra is használhatná hatalmát, hogy megindítsa a feltorlódott reformokat, és mintegy „fölülről” modernizálja az országot. Ekkor persze a Jobbik minden elképzelhető módon az útjába állna.

Kis János liberális filozófus úgy véli, hogy a reformok csak akkor lennének végrehajthatók, ha Orbán együttműködne a baloldali ellenzékkel. Ha például a demokráciát erősítendő (nem pedig gyengítendő) csak a baloldallal egyetértésben módosítana alkotmányt. Ha azonban engedne a kísértésnek, hogy hatalmát a demokrácia gyengítésével betonozza be, az még jobban aláásná az alkotmányos államba vetett bizalmat, és „a rendszert” elutasító Jobbik közelebb kerülne a kormányban való részvételhez. A legnagyobb árat azonban, állapítja meg Kis, maga a Fidesz fizetné ezért. „Elszigetelné magát, szétmorzsolódna. Nem 15–20 évig, ahogyan Orbán gondolja, hanem még nyolc évig sem maradhatna hatalmon.”

 

 

Gregor Mayer a dpa német hírügynökség budapesti tudósítója. Legutóbbi könyve [társszerzőként]: Aufmarsch: Die rechte Gefahr aus Osteuropa. A Profil baloldali hetilap Bécsben jelenik meg.

Egy férfi, aki Pürroszra emlékeztet. Végtére is mihez kezdhet Orbán Viktor egy ilyen győzelemmel? A szocialisták szétverve, a liberálisok szinte eltüntetve. Orbán pártja, a fiatal demokraták egyedül kormányozhatják Magyarországot, és elsöprő többségükkel akár az alkotmányt is megváltoztathatják. Úgy tűnik, mintha Orbánnak igaza volna, amikor az ország történelmének „új korszakáról” beszél.

Ugyanakkor Magyarország kis ország, egy jóval nagyobb Európába beágyazódva. Ez az Európa – értsd: az Európai Unió – azt várja el, hogy Orbán folytassa a takarékossági és stabilitási programot, amelyet a pártonkívüli Bajnai Gordon egy évvel ezelőtt kezdett el, egy programot, amelyet az IMF, a Világbank és maga az EU írt elő. Más gazdasági lehetőségek nincsenek. Orbán választási ígéretei, ha átültetnék őket a politikába, hamar kormányozhatatlan ladikká változtatnák Magyarországot. Bajnai és a nemzetközi közösség sikeres fáradozásai hiábavalóvá válnának, Magyarország megint az államcsőd felé vezető úton találná magát.

Úgy tűnik tehát, hogy Orbán Viktornak nincs más lehetősége, mint az eddigi politika folytatása. Vagy engedjen az országban tapasztalható hazafias és nacionalista hangulatoknak? Eddig kihasználta ezeket, és így megvan a maga szerepe abban, hogy a parlamentben a harmadik legnagyobb frakció a Jobbiké, azé a szélsőjobboldali párté, amelynek félkatonai szárnya is van. Magyarország szomszédai azonban, ahol nagy számban élnek magyar kisebbségek, olyan fejleményektől tartanak, amelyek felidézik bennük a korábban jóval nagyobb Magyarország képét. Közben Brüsszelben is tudják, hogy a diaszpórában élő magyarok Európa legnagyobb kisebbségét képezik, gyakran elégedetlenek, és nosztalgiával tekintenek Budapest felé.

A helyzet bizonyára más, mint a kilencvenes években a Balkánon volt. De Európa nem is akar újabb konfliktusokat, amelyekben nemzetekről, nacionalizmusokról, nemzeti kisebbségekről és határokról van szó. Ha Orbán pártja a szuverén Koszovót olyan modellnek tekinti, amellyel megoldhatóak az ilyen kisebbségek problémái, akkor sok európai politikus és tisztségviselő kényelmetlenül kezdi érezni magát. E tekintetben is szigorú felügyelet alatt fog tehát állni Budapest, a magyar kormánynak kevés játéktere lesz.

Ezért mondható pirruszinak Orbán győzelme. Ahelyett, hogy hozzálátna választási ígéreteinek megvalósításához és gyökeresen megváltoztatná országának céljait, legnagyobb gondja az lesz, hogyan térjen ki a várakozások elől, amelyek Közép-Európa legtehetségesebb populistáját övezik.

A magyarok alapjában elégedetlenek. Az elégedetlenség okai hasonlóak mindegyik országban, amely a kommunista diktatúrából és a tervgazdaságból a parlamenti demokráciába és a piacgazdaságba vezető átmenetet éli át. Csakhogy sehol máshol, mint Magyarországon nem öltöttek ennyire csábító formát a változással összefüggő félelmek és az elégedetlenség.

Európa délkeleti részén ugyanis mindenekelőtt két történelmi probléma maradt továbbra is megoldatlan: az albán és a magyar kérdés. Az albánok hamarosan a románok után a második legnagyobb néppé válnak Európának ezen a részén – egy több országban szétszórt, a szó szoros értelmében fiatal nemzet, amelynek viszonylag frissek a tapasztalatai a saját nemzetállammal.

Jugoszlávia szétesésének kezdete az albánok és szerbek konfliktusa volt, amikor az előbbiek nemzeti büszkeségüknek kerestek új formát, utóbbiak pedig ragaszkodtak a régi formához, amely azonban idejétmúlttá vált. Akar-e majd a jövőben saját nemzetállamot az albán nemzet? Általános vélemény szerint az egyes klánokhoz kötődő albánok nem táplálnak ilyen szándékokat. A jövő mutatja meg, így van-e. Senki sem tudja, mi lesz; alighanem maguk az albánok sem.

Miközben az albán kérdés a jövőről szól, a magyar egy múltbéli borzalomról: az 1920-as trianoni békéről, amely miatt a Habsburg-birodalom bukása után Magyarország elvesztette területének háromnegyedét és lakosságának kétharmadát. Az összes magyar nemzetiségű egyharmada akkor az államhatár túloldalán találta magát.

Trianon valószínűleg nagyobb katasztrófa volt a magyaroknak, mint Versailles a németeknek; Trianon és Magyarország mégsem nyert ugyanolyan jelentőséget. A versailles-i békeszerződés hitleri „revíziója” szorosan összefügg a második világháborúval. A német nemzet azonban feldolgozta saját múltját, feltette magának a kérdéseket a bűnről és a felelősségről, és a mítoszokat történetírással váltotta fel. Nem azért, mintha a németek jobbak vagy okosabbak lennének más európaiaknál, hanem azért, mert rá lettek kényszerítve. Ezzel jól is jártak. A többi európai – a történelem áldozataként, kívülállóként vagy győztesként – csiszolgathatta a maga történelmét. Mindenki olyanná alakította, ahogyan jónak látta. Különösen érvényes ez Közép-Európára; elég megnézni az osztrákokat, hogy olyan vitákat találjunk, amelyek Németországban elképzelhetetlenek lennének.

Olyan államokban, mint Románia vagy Magyarország, még rosszabb a helyzet. Náluk alig tapasztalható nyílt szembenézés a saját történelmükkel – ezért okozhat Trianon mind a mai napig fantomfájdalmakat. A kritikus történelmi tudat krónikus hiánya megteremti a maga politikai közvéleményét, amelyet álmok fanatikus kergetése, agresszív önsajnálat és a bűnbakok keresése ural. Hasonló szinte mindenhol létezik Közép-Európában és a Balkánon. Úgy tűnik, Nyugat-Európában nem veszik észre ezeket a törekvéseket – amíg késő nem lesz.

Orbán győzelmével Magyarország visszatérni látszik föl nem dolgozott történelméhez. A politikai spektrumot immár teljesen egy jobboldali erő uralja, oldalán egy még radikálisabb jobboldallal. Ez az új szélsőjobb azonban másmilyen, mint a korábbi szélsőséges csoportok: már nem bizarr költők, obskúrus fanatikusok és örök múltbanézők adják meg a hangot. A Jobbiknak jól képzett kis elit áll rendelkezésére, diákok, értelmiségiek, akik otthonosan mozognak a modern világban. Ilyen ellenfélen nehezebb felülkerekedni, mint elődein.

Hogyan viselkedik majd Orbán Viktor a szélsőjobbal szemben? Erre a kérdésre is választ vár az Európai Unió. Mert egy új Európában nincs helye a nemzeti sovinizmussal összekapcsolt elégedetlenségi politikának. Talán mondhatjuk azt is, hogy ennek Európában még annyi hatása sincs, hogy az egész közösség problémájává váljék. De ez nem biztos. Ha a mostani válság élesedne, az átmenetet átélő többi keleti országban is megerősödnének a populisták és a szélsőségesek. Előfordulhatna tehát, hogy Magyarország problémája hamarosan sokkal több embert érint, mint csak a magyarokat. Elsőrangú európai problémává leginkább csak akkor válhatna, ha ugyanakkor az Európai Unió jelentősen meggyengülne, jelentősen szétforgácsolódna. Sajnos ez sem zárható ki teljesen.

 

 

Richard Swartz svéd újságíró és író sokáig a Svenska Dagbladet kelet-európai tudósítója volt, most a Dagens Nyheter munkatársa. A liberális Süddeutsche Zeitung Németország legnagyobb példányszámú minőségi napilapja, Münchenben jelenik meg.

Magyarországon egy felelőtlen és nacionalista elit veszélyezteti a jogállamiságot és a parlamentarizmus jövőjét. A szomszédok eddig józanul reagáltak.

Botránnyal kezdődött már a magyar parlament alakuló ülése is május 15-én. Vona Gábor, a majdnem 17 százalékos szélsőjobboldali párt, a Jobbik elnöke és a magyar parlament frissen megválasztott képviselője a Magyar Gárda egyenruhájában jelent meg az eskütételen. Alkotmányellenes félkatonai szervezetként a Magyar Gárda egy ideje be van tiltva. Vona provokációját azonban az éppen hivatalba lépő Orbán Viktor miniszterelnök és a kormánypárt, a Fidesz képviselői úgy tűrték el, mintha mi sem történt volna. Miért is ne? Hiszen az esemény lezárásaként mindannyian közösen énekelték el az úgynevezett Székely himnuszt, egy revansista dalt, amely a Magyarországtól elszakított Erdély nyomorúságát panaszolja el.

Ezzel legalább egy tekintetben világosan körvonalazódott a kétharmados többséggel megválasztott kormánypárt, a Fidesz irányvonala: offenzív nacionalizmus mindegyik szomszédos országgal szemben, ahol jelentős magyar kisebbségek élnek, amióta az első világháború után darabjaira szakadt az Osztrák–Magyar Monarchia. Postafordultával megérkezett a törvényhozási folytatás: június 4-e, a trianoni szerződés évfordulója – ez az a szerződés, amely az említett állapot okozója – nemzeti emléknappá nyilváníttatott. Ezen túlmenően a magyar határokon kívül élő honfitársaknak felajánlották a magyar útlevelet. Olyan aktus ez, amelyet mindenekelőtt Szlovákiában értelmeznek joggal saját állami szuverenitásuk megkérdőjelezéseként az érzékenyebb lelkek.

Kevésbé világos, mi volt az új kormány szándéka, amikor néhány hete az államcsőd közvetlen veszélyét emlegette, és az addig ismereteshez képest jelentősen magasabbnak minősítette az ország eladósodását. A következmények drámaiak voltak: a magyar forint és a budapesti tőzsde a mélybe zuhant, az euró is veszített értékéből. Elemzők még aznap ellentmondtak a horrorvíziónak: a helyzet nem rózsás ugyan, de nem is annyira rossz, amilyennek a kormány lefesti. Azóta tartanak a találgatások, mi indíthatta Orbánt és embereit arra, hogy a valóságosnál sokkal roszszabbnak állítsák be az ország helyzetét – végül is ez igen szokatlan eljárás.

Magyarországon két magyarázat forog erről. Az egyik hideg számításból indul ki: ha az Európai Unió a görögöket megmentette az államcsődtől, akkor bizonyára megteszi ezt a magyarokkal is. Mivel azonban Magyarország az IMF gyámsága alatt áll – a Valutaalapnak valóban hitellel kellett megmentenie az országot az államcsődtől –, nincs játéktér azokhoz a választási ajándékokhoz, amelyeket a Fidesz megígért. Ezt mindenki tudta ugyan – a választók mégis szerettek volna hinni az adócsökkentésekben, a családoknak és a közszolgálatnak jutó több pénzben és az egymillió új munkahelyben. Az ötlet tehát az lett volna, hogy az EU támogatásával megkerüljék az IMF feltételeit, és így legalább a választási ígéreteknek egy részét beválthassák – mondhatni, megkésett, fordított „Görögország-terv”.

Volt azonban állítólag egy kis terv is: a választók csalódott tömegeinek haragját a szocialistákra terelni, akik úgymond eltitkolták az ország valós helyzetét, pedig egyedül ők a felelősek érte, és így voltaképpen ők tehetnek a pénzeső elmaradásáról. Végül sem a nagy, sem a kis terv nem vált be. A gazdasági kár jelentős, a forint mind a mai napig nem tért magához az akkori csapás után.

Föl kell tennünk a kérdést, miféle kormány az, amely tisztán hatalompolitikai célból képes tudatosan gazdasági kárt okozni saját országának és az ország lakóinak. Ez a cselekmény eddig egyedülálló, és egyúttal újabb mélypontja a kommunizmus összeomlása óta íródott magyar politikatörténetnek. Hogy idáig fajult a helyzet, abban az ország teljes politikai elitje vétkes.

Már a 2009-es európai parlamenti választásnál, amikor a Jobbik a szavazatok majdnem 15 százalékát kapta, megmutatkozott, milyen helyzetben van Magyarország. Közkeletű magyarázatként szokás hivatkozni arra, hogy a magyarok különösen erősen vonzódnak a totalitárius gondolkodáshoz: az Osztrák–Magyar Monarchiában ők voltak az egyik uralkodó nép más, kisebb nemzetiségek fölött, és mindig is többre tartották magukat. A monarchia bukása után a szomszédaikkal szembeni revansizmustól vezettetve váltak Hitler szövetségeseivé, majd a totalitarizmushoz szokva készségesen vetették magukat alá a kommunista diktatúrának, amelytől aztán nem maguk szabadították fel magukat, hanem ezt a szabadságot a Szovjetunió összeomlásának köszönhették.

De még ha mindez igaz is: a magyarok nem rasszistábbak, antiszemitábbak vagy nacionalistábbak, mint szomszédaik, és erre kárhoztatva pedig egyáltalán nincsenek. Csak a felelőtlen elitek csődje volt az, ami Magyarország esetében az egyébként meglévő hajlamokból politikai mozgalmakat csinált. Ők voltak azok, akik kiengedték a palackból a rossz szellemet, amelynek most már senki sem parancsol – a Fidesz sem, amely abban bízott, hogy hatalmi politikát űzhet a gyűlölködés révén.

A kommunizmus összeomlása után a Fidesz a magyar politika nagy ígérete volt. Feledhetetlen marad a fiatal Orbán Viktor fellépése a budapesti Hősök terén, egy több mint százezres tömeggyűlésen, ahol elsőként mondta ki, amire addig gondolni sem volt szabad: „Ki kell vonni az orosz csapatokat”, kiáltotta akkor a tömegbe. A fiatal párt azonban, amely eleinte azt a benyomást keltette, hogy a 68-asok és a klasszikus liberálisok örökségét viszi tovább, az utóbbi 20 évben a felismerhetetlenségig megváltozott – mindenekelőtt kíméletlenül hataloméhes elnöke és az elnök körüli vezetői csapat hatására.

Orbán felismerni vélte, hogy a kádári Magyar Szocialista Munkáspártból alakult szocialista pártot csak a konzervatív, nem pedig a liberális oldalról lehet kiszorítani és legyőzni. Azon fáradozva, hogy minden konzervatív és jobboldali szavazatot begyűjtsön, és a Fidesztől jobbra ne engedjen teret egyetlen erőnek sem, a párt eltűrte és támogatta a háború előtti idők jobboldali eszméit: revansizmus, nacionalizmus, rasszizmus, antiszemitizmus és intolerancia bármilyen kisebbséggel szemben. Ezek az eszmék mélyen elásva ott lapultak sokak fejében. Mivel a kommunisták alatt ebben a formában nem volt szabad kinyilvánítani őket, az emberek azt hitték, a szabadság egyenlő annak a szabadságával, hogy a legalantasabb ösztönöket is ki szabad élni. Annak idején lehetett és kellett volna határozottan szembeszállni ezekkel az eszmékkel és messzemenően kiszorítani őket a köztudatból. Ehelyett épp az ellenkezője történt: a Fidesz nyilvános színpadra engedte a rasszista és antiszemita felfogásokat, ezek szalonképessé váltak a parlamentben, az utcán, a politikai beszédben.

Innen már csak kis lépés volt addig a fantazmagóriáig, hogy Magyarországon addig nincs rendszerváltás, ameddig szocialisták kormányoznak. A szocialista kormányokat idegen uralommal azonosították, azt állították, hogy politikájuk nem magyar, hanem idegenszerű, olyan idegen hatalmak szolgálatában áll, mint a zsidóság és a nemzetközi nagytőke. A nemzetnek egy az akarata, ezért semmiképp sem többpártrendszerre van szüksége, hanem a valódi magyar pártra, amely egységben képvisel minden érdeket. Ezek a célkitűzések Orbán Viktor választási beszédeiben és cikkeiben olvashatóak, a Fidesz pártprogramjának részei. A történelem iróniája, hogy ezzel közelebbi rokonságban áll a régi MSZMP egypárti uralmával, mint a szocialisták valaha is voltak.

A Fidesz által propagált nemzeti rendi állam eszméje mindazonáltal nem válhatott volna ennyire népszerűvé, ha a szocialisták nem teszik hozzá a magukét. A kommunisták utódpártjaként első feladatuknak a személyi és a politikai megtisztulásnak kellett volna lennie. Ez azonban sosem történt meg. Ehhez túl értékesek voltak a szocialistáknak a régi hálózataik, amelyek a fordulat után hatalmas nyereségeket tettek lehetővé a privatizáció során: a korrupció melegágya. Ez végül undorító méreteket öltött, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a pártok demokratikus rendszere diszkreditálódott, és sokan egy erős kéztől várták a rendteremtést.

Magyarországon most válságban van az állam. A Gyurcsány Ferenc vezette legutóbbi szocialista kormány idején a Fidesz mindent megtett, hogy meggyengítse a jogállam intézményeit és aláássa a választott parlament legitimitását. Illegális akciókat bátorított, némelyikben még a parlamenti képviselői is részt vettek, „népi szerveket” alapított, hogy elgáncsolják a parlament döntéseit. Kérdéses, hogy most, hatalomra kerülve a pártnak sikerül-e helyreállítania e szervek megrendített tekintélyét. Szintén kérdéses, hogy egyáltalán akarja-e. A Fidesz máris hozzálátott, hogy pártcsatlósokat helyezzen az eddig legalább papíron független intézményekbe. Az első áldozat a médiafelügyelet lesz, aztán következik az alkotmánybíróság. Schmitt Pál, egy hű pártkatona váltja majd Sólyom László államelnököt, aki egykori alkotmánybíróként eddig ügyelt az intézmények integritására.

A szomszéd országok eddig figyelemre méltó józansággal reagáltak, legutóbb a szlovákok a nemrég megtartott választásokon. Magyarországtól mint a régió egyetlen stabil nemzetállamától azonban kitelik, hogy saját magával együtt egész környezetét is destabilizálja. Szerencse, hogy csak kis ország.

 

 

 

Krisztina Koenen szabadúszó újságíró, Frankfurtban él. A konzervatív Die Welt, a Springer-konszern napilapja Berlinben jelenik meg.

 

 

Kapcsolódó írások:

Domány András: Nehéz a választás Domány András: Nehéz a választás Kénytelen vagyok ismételni magam,...

 

 

Cimkék: Németország