Sándor Erzsi: Kicsit terhes (Színházak csatái – Honfoglaló. Kvíz- és stratégiai játék a Duna TV-n.)

Kamuztunk – mondja Ascher Tamás, a Színház és Filmművészeti Egyetem rektora. De hát miért is kellene neki tudnia, hogy A jó, a rossz és a csúf című film Amerika melyik történelmi idejében játszódik. Ők hárman mint az egyetem csapata a lehetséges négy válasz közül bejelöltek egyet, legyen ennyi elég mindenkinek. Ne firtassa a játékvezető, hogy honnan tudták vagy honnan nem. A több egyetemen tanító klasszika-filológus professzor – a döntőbe jutott csapat másik tagja – próbál összeütni valami tetszetős magyarázatot, és a harmadik csapattag, a dramaturghallgató is szorgalmaskodik, amikor is Ascher összefoglalóan kijelenti a kamerának: kamuztunk. Nem kedvesen, nem félmosollyal, nem bocsánatkérőn, hanem már-már provokatívan. Legyen ennyi elég, így alakult, ide jöttünk, megfeleltünk a játékszabályoknak, de aki ennél többet akar, vegyen jegyet vagy bérletet. Esetleg felvételizzen a SZFE-re, és akkor majd ott szórakoztatjuk.

Van annak már hagyománya a televíziózásban, hogy kvízjátékokba olyan hírességeket hívnak be, akiken aztán mulatni lehet. Nem azon, amit mondanak, hanem rajtuk. Bár esetenként ez egybeesik. Már csak a legöregebb tévénézők emlékeznek arra, amikor Havas Henrik még riporter volt. Amikor pedig még Vágó úrnak is kvízműsora volt a RTL Klubban (arra is már csak a legöregebb nézők… stb. stb.), előfordult, hogy a celebfelhozatalba Havas Henrik is belekerült. Volt is ott alázás, doszt. Havas meg jó alany. Szúrni sem kell, elég karcolni egójának hatalmasra fújt léggömbjét, és máris süvítve szelel ki belőle a puszta lég, amellyel töltve van.

A Színházak csatái – Honfoglaló kvíz- és stratégiai játék a Duna TV-n megpróbált kvíz- és hagyományos tévéműsor lenni egy személyben. Még holmi népművelői buborékkal is fölgyöngyözte magát. Úgy képzelte, hogy a műsor lehetőséget nyújt az ország mindmegannyi kisebb-nagyobb színházi társulatának, hogy bemutatkozhasson, teret kapjon, arcot, karaktert rendeljen magához.

Régen (amire már csak a legöregebb nézők, sőt inkább rádióhallgatók emlékeznek) úgy volt, hogy ha színházak csatáztak, a játék volt a tét. Sőt a cél és az eszköz is. A hetvenes évek elején a vidéki színházak társulatai a rádióhallgatók előtt mérhették össze játéktudásukat. Ha jól emlékszem, a kaposváriak nyertek, Csorba István színész pazar csasztuskaírói teljesítményének köszönhetően, de Verebes is brillírozott Miskolcon. Jó néhány hét alatt a szorgalmas vasárnapi rádióhallgató megszerethette a vidéki színészeket, mert megismerhette őket. Pontosabban a hangjukat, ha fülelt.

A Színházak csatái annyiban hasonlított az egykori rádióműsorhoz, hogy az elődöntők-középdöntők lefedték az ország megannyi színházi társulatban érdekelt helyét. Ám az ott játszó személyekről a nézők alig tudhattak meg valamit.

Az internetes kultúrában a Honfoglaló stratégiai és kvízjátékot egymást nem ismerő, véletlenszerűen összerendelt játékosok játsszák, valahol a nagy büdös kíbertérben, saját monitorukra meredve. A Színházak csatáiban egymásnak kisorsolt színházi dolgozók álltak a stúdióban háromfős csapatokban, és kicsit színházi vagy egyáltalán nem színházi kérdésekre válaszoltak.

A színész persze játszik. Mondjuk, bármit. Ha más nincs kéznél, eljátssza azt, hogy egy kvízjátékban életre-halálra kell válaszolnia bármilyen kérdésre. Mi több, mélyen átéli, hogy az élete függ attól, ha nem tudja, szerves üledékes ásványi kőzet-e a földgáz. Kisebb-nagyobb helyzetgyakorlatok bomlanak ki egy-egy megválaszolhatatlan kérdés körül. A valahol az elődöntők táján elvérzett Radnóti Színház csapata Szervét Tibornak köszönhetően elképesztően vicces volt. A Trafóban, mert ott láttam, amikor felvették. Milyen lehetett a képernyőn, el sem tudom képzelni, hiszen a töredékére kellett megvágniuk a szerkesztőknek, és nyilván a montírozóban siratták el Szervét legjobb mondatait, aminek nagy részét amúgy is mikrofonon kívül mondta el. Szervét talán semmire sem tudott válaszolni, de azt színészi tökéllyel tette. Illetve nem tette. A színész természete szerint leginkább győzni szeret mindenekfölött, és ha nem tud, akkor összejátszik hetet-havat, és hülyéskedésben lesz első. Magasan tartott önreflexióval lehet a mélyére nézni annak az igazságnak, hogy a színész arról tud, amiről színdarabot írtak. Sajnálatosan az ő fejében mindig találkozni fog Erzsébet királynő Stuart Máriával, és erről csak Schiller tehet.

A Dumaszínház csapata volt az, amely alkatából adódóan mókás is volt, és – teljesen nem elvárhatóan – néha tudott is válaszolni a kérdésekre. Ha van hozadéka a Duna TV-s vállalkozásnak, akkor talán az, hogy Litkai Gergely, Janklovics Péter és Bács Miklós egyenként szereplő haknivitézből afféle színházi társulattá állt össze a nézők fejében. Talán tényleg azok. Tudhatni: sokan vannak a standup-osok, de az együttműködésüket, az összedolgozásukat ezekben a vetélkedőműsorokban lehetett megbámulni.

A színészek-pojácák-bohócok-komédiások mellett csapattagok voltak fő és beosztott rendezők, dramaturgok. A dramaturgok szerettek sokat tudni, néha tudtak is, a rendezők – és különösen a fők – rezignált távolságtartással viseltettek. Elnézően mosolyogtak a bohóchajlamú beosztottakon, és megpróbálták megőrizni magukról azt a képet, amelyiket oly igen kedvelnek önmagukban. Számos szerepük közül az egyik: a számítógépes-fogyatékos. Az az untrendi megcsökött alak, akinek éppen csak annyit jelent a világnak e hívsága, hogy adott benne egy keresőablak, amelybe bepötyögheti a saját nevét.

Ascher rektor úr talán azért mondja a kamerába, hogy „kamuztunk”, mert a helyzete képtelenségét szeretné olyan magasságokba rendezni, ahol egyébként tartani szokta. Hogy kerül ő egy stratégiai-kvízműsorba a televízióba, ahol a legfontosabb ténykedése, hogy elfoglaljon egy megyét, leromboljon három tornyot, és válaszoljon arra, amire nem tud? Csak hát nem lehet egy televíziós műsorban úgy részt venni, hogy közben ne váljunk szereplővé, miképpen egy színielőadásban sem. Csábító, de nem lehet megcélozni a kicsit terhes szerepkört. Aztán amilyen pechje van a rektor úrnak, még meg is nyeri a csapatával együtt az egész versenyt, és örülhet nyílt színen az ajándék laptopnak meg a hárommillió forintos reklámmarketing-lehetőségnek, amelyről nagyjából ugyanaz lehet a véleménye, mint a számítógépes kultúráról. Minek az az egyetemnek, ahol száz- vagy kétszázszoros a túljelentkezés minden szakon, viszont nincs az a marketingre szánt összeg, amelyből a végzetteket megnyugtatóan el tudnák szerződtetni. A Dumaszínháznak bezzeg lettek volna ötletei, de hát lemaradtak 200 ponttal. Pedig ők is kamuztak, de ők kidumálták.

A Színházak csatái mint műsor megpróbált szembemenni a velejéig bulvár kategóriával. Ezt Gajdó Tamás színháztörténész által prezentált színháztörténeti tárgyak – fehér cérnakesztyűben való – felmutogatásával és film- és színdarabrészletek bejátszásával próbálta meg elérni. Ismeretet akart terjeszteni, meglepetéssel akart szolgálni, meg akarta mutatni híven a szerkesztők színházszeretetét. Pillanatokra olyan volt az egész, mintha valamikor régen lennénk, amikor még együtt ült a tévé előtt a család.

Családias volt Scherer Péter is, „mindenki Pepéje”. Az elődöntők-középdöntők-döntő alatt kismilliószor kellett elmagyaráznia a játékszabályokat, ugyanannyiszor kellett megkérdeznie, hogy miért éppen azt válaszolták a csapatok, amit. Pepe gyors volt, vicces, néha hoszszan, de hadarva sztorizós, és színészként játszotta el azt a játék- és műsorvezetőt, akit még éppen el bír viselni. A muszájfeladatokat kommentálta, a neveket néha összekeverte, de kedves volt, és nem akart sztár lenni. Észnél volt, és hallgatott az ösztöneire. Nagy mázli.

Pepe egyetlen dolgot nem volt képes a szájába rágni a csapatoknak. Az interneten sokezrek által játszott játék stratégiai aspektusát, mert az rendre kifogott a résztvevőkön. Nagyjából fogalmuk sem volt – néhány már régen kiesettől eltekintve –, hogy miért éppen azt a területet foglalják el, amit. Miért mennek keletnek, aztán néha nyugatnak. Elfoglaltak és visszavettek, vívtak és elestek. Egyetlen magyarázat adódott mindenre. Ebben a darabban éppen ezeket a szerepeket kellett eljátszania valakinek. Ők voltak ott. Ebben van rutinjuk, ezt szokták meg, és ebben legalább nincsen semmi kamu.

 

 

 

 

 

Színházak csatái – Honfoglaló. Kvíz- és stratégiai játék a Duna TV-n.

 

 

Kapcsolódó írások:

Sándor Erzsi: Pszichothriller (Lélek Boulevard. Barkó Judit műsora. Duna TV, 2011. szeptember, ismétlések.) Ahogy elnézem az erők vonalát kibontakozni, Barkó Judit úri középosztályba...

Sándor Erzsi: Szerencsétlen játék (Casino 1., 2., 3. Televíziós sorozat, RTL Klub, 2011. február. Rendező Szurdi Miklós.) Rémlik valami hackerekről szóló RTL-es sorozatpróbálkozás, amelyben Hujber Ferencnek kellett...

Sándor Erzsi: Irén, a nő (Psota a férfiak hálójában. RTL Klub, XXI. század. Szerkesztő Lázs Sándor. 2010. április 7.) Az RTL Klub XXI. század című műsorának internetes önmeghatározása szerint...

Sándor Erzsi: Stohlbúcsú Egyszer talán Stohl András is megtudja majd, hogy kicsoda is...

Sándor Erzsi: Talán MGP Valamelyik fiókjában biztosan ott van a nekrológja. Egy ilyen kényes...

 

 

Cimkék: Sándor Erzsi