Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;)
Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak sikerült. Fogadott hazájától, Hollywoodtól már több tucat Robin Hood-adaptációt láthatott a közönség, s ezek között a legújabb feldolgozás biztosan nem az utolsó. S bár a moziuniverzum mennyországát és poklát is bejárt angol rendező önmagához képest nem alakít nagyot – hasonló szövegkönyvet, vágástechnikát és kameramozgást már a Gladiátorban is láthattunk, kosztümös csatákat és lovagi erényeket a Mennyi királyság is jelentős számban felvonultatott, az Amerikai gengszter miliőjének feudalizált változata pedig itt is tetten érhető –, nem lehet sok rossz szóval illetni a Robin Hoodot. Igaz, Russell Crowe halványabb és meggyötörtebb, mint tíz évvel korábbi önmaga ünnepelt hadvezérként és kegyvesztett gladiátorként, a dialógusok kissé tompák és sablonosak, a színészek közül csak egy-kettő villantja meg képességeit, és a történelmen tett erőszak is itt-ott viszolygást kelt – ez a Robin Hood mégsem az a szokványos, idegesítően izgága, Lincoln-zöld apródruhában sasszézó, naivan vadromantikus alak, akit a legtöbb korábbi irodalmi és filmes feldolgozás elénk állít.
Lehet, hogy sokakat vitára ingerel, de Ridley Scott „legendája” – nem összetévesztendő korai zsengéjével, a Legenda című fantasyvel Tom Cruise-zal a főszerepben – éppen hogy a filmes Robin Hood-tradíció élvonalbeli alkotásainak az ellenpólusa. Így például Kertész Mihály 1938-as adaptációjának (a vérszomjasan suhanó nyilak mögött Errol Flynn-nel) vagy Kevin Reynolds emlékezetes 1991-es feldolgozásának Kevin Costner arcával és Bryan Adams slágerlistás énekhangjával. Nem a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme – a zsáner által törvényszerűen kitermelt, máskülönben élvezetes paródiafilm – mutat fityiszt a Robin Hood-mítosznak, hanem Ridley Scott kortárs újraértelmezése. Miközben ugyanazokból az előre faragott elemekből építkezik (népi hős, aki túljár a hatalmasok eszén, páratlan harc- és szervezőkészsége, becsületes és büszke arcéle pedig meghódítja a számkivetettek és a környék egyetlen valamirevaló szinglijének szívét), talpáról a tetejére állítja a már ezerféle verzióban elmesélt történetet: a sherwoodi erdőben történő békés nyilazgatás helyett komplett jellemrajzot, freudi lélekanalízist és sztoriként is helytálló előtörténetet kapunk, amelyben a Robin Hood név is csupán egyszer (a legvégén) hangzik el. Azaz Ridley Scott filmje sok sebből vérzik ugyan, de korántsem szenved sápkórban.
Az alaptörténet igazából nem meglepő: a Robin Longstride nevű harcedzett íjász éppen hazafelé tart Oroszlánszívű Richárd seregével a III. keresztes hadjáratnak becézett közel-keleti mészárszékből, amikor a chalus-i várnál életre szóló intést kap a sorstól. Az angol király duhajságáért és őszinteségéért szégyenpadra küldi, ám az uralkodó egy jól irányzott nyíllövéstől hamarosan meghal, így közvetve Robint is „felszabadítja”. Változatos kalandok után – amelyek között vadregényes csetepaték, álruhák felöltése, vérrel megpecsételt eskü, ínycsiklandó nyársételek és teméntelen mennyiségű mézbor is szerepelnek – megérkezik Nottinghambe, ahol az idős nemesúr szentesíti a kényszerű személycserét (Robin egy elhunyt lovag, az ifjabb Sir Loxley bőrébe bújik), s ezt névleges friggyel is súlyosbítják. A korosodó ifiúr – mind Russell Crowe, mind a szende szűznek éppen nem mondható Mariont megformáló Cate Blanchett a forgatáskor már túl volt a negyedik ikszen – azonban hamar saját jogon is tekintélyt szerez magának, megdézsmálja az egyházi tizedet, komájává teszi Tuck barátot, elvarázsolja Marion és az öreg Sir Walter szívét, fellendíti a gazdaságot, ütőképes csapatot farag szökött katonatársaiból, sőt lassanként a politikába is beleártja magát. Először a Földnélküli János ellen lázadozó bárók oldalán – apai örökségként – szorgalmazza a Magna Charta megalkotását (!), majd Jánossal karöltve veri véresre II. Fülöp partra szálló francia csapatait. Sikertörténete azonban rövid életű – az egyház, a király és a lovagi rend ellen csínyből, igazságszeretetből és jellemszilárdságból elkövetett kihágásai meghozzák gyümölcsüket, így lesz hősünkből a sherwoodi erdő „Tarzanja”, de már egy másik (jobban mondva: a korábbi filmekben oly sokszor látott) történetben. Robin Hood felmagasztosul, miközben csaknem mindent elveszít – nevet, rangot, vagyont, biztonságot, és teszi ezt Ridley Scott filmjében nagyobb szabadságfokkal, rafináltabb úton és kevésbé habkönnyű lélekkel, mint a legtöbb korábbi mozihős (beleértve a Walt Disney stúdiójából kiszabadult Robin nevű rókát is).
De ki is valójában ez a Robin Hood? Istentelen lázadó, az egyház és a korona megátalkodott ellensége? Szerencsétlen paraszt, akit kizsigerelnek, és a szegények élére áll? Vagyonától megfosztott lord, aki felkel az önkény ellen? Romantikus hős, aki szívszerelmét próbálja kimenteni a kéjsóvár notabilitások karmaiból? Nemes szívű útonálló, aki erkölcsösen rabol? A csaknem száz évre, 1912-ig visszanyúló „kalandfilmográfiában” hol ez, hol az – mivel fogalmunk sincs, hús-vér alak volt-e az erdő kapitánya, csak az számít, hogyan lehet életet lehelni egy papírízű legendába. A csuklyás (hood) vagy erdei (wood) Robról, Robinról, Robynról, Robertről már a 13. század óta említést tesznek a források, de igazán csak a 15–16. századi balladahagyományban kezdett magára találni. Máig nem tudni, egy vagy több személyből gyúrták-e öszsze az alakját (a János-ellenes Fulk FitzWarinból, a kalózkodó Eustache barátból, a Simon de Montfort követőjének számító Roger Godbergből, illetőleg a peranyagokban szereplő elítéltekből, gúnynóták alanyaiból), esetleg csak ragadványnévként szerepeltették egy sor számkivetett zsivány esetében. Paraszt volt-e vagy nemes (mindkettő mellett pennát törtek a poéták), vagy inkább – és ez a valószínűbb – egyfajta szabad kisbirtokos, yeoman? Még kronológiai elhelyezése is kétes: a korai források „Edward királlyal” – azaz II. Edwarddal – hozzák összefüggésbe a 14. századból, később azonban teret nyert a 12. század végét preferáló Oroszlánszívű Richárd-verzió, amely többek között Walter Scottot is megihlette az Ivanhoe-ban. S bár ölre menő harc dúl a turistákért, azt sem lehet megmondani bizonyosan, Nottinghamshire vagy a szomszédos South Yorkshire bújtatta-e erdeiben a bátor Robint. Még a hitvallása is kétes: szigorú keresztény elveket vallott, mégis pogány rítusokkal és népszerű májusünnepekkel hozták összefüggésbe, a modern feldolgozásokban pedig szaracén követővel büszkélkedhetett – de mivel a „Puhakardúnak” becézett János állítólag muzulmán szeretett volna lenni, e világnézeti káoszon nincs is mit csodálkozni.
Robin Hood mítosza tehát annyira zavaros, hogy szinte kötelező feladat saját elmélettel előállni. Ridley Scott fantazmagóriájában Robin Longstride apja egy szabadságmániás, lázadó kőműves volt, akit fia szeme láttára végeztek ki bosszantó agitprop tevékenysége miatt – a szürke-fekete flasbackekben mozaikdarabkákból állíthatjuk össze, hogyan ébred rá múltjára és elhivatottságára Robin. A pszichoanalitikus szál enyhén erőltetett, de az mindenképpen becsülendő, hogy funkcionális gyilkológépből érző lelkű, sebezhető fiút, empatikus bajtársat, majd szerető mostohagyermeket és férjet állít elő a Brian Helgeland által jegyzett – és többek között Tom Stoppard korrektúráját is megjárt – szövegkönyv. Világmegváltásra azért Scott sem képes: az igazán eredeti koncepciót, amely a jellemábrázolás szemléltetésére nézve sem lett volna érdektelen, a rendező alaposan kiherélte. A nottinghami seriffből nem lett pozitív hős, és az erdőkerülő íjász sem lett morálisan ellentmondásos figura, inkább simult a gyermekmesékben népszerűsített korábbi tradícióhoz.
Ennek ellenére – és a lecsupaszított, néhol kifejezetten lapos dialógusokkal dacolva – a színészek megtettek minden tőlük telhetőt: Russell Crowe baltával borotvált arcán jól tükröződnek édesbús érzelmei, Cate Blanchett helytáll a tűzrőlpattant özvegy szerepében, még Oscar Isaac, János király megformálója is igyekszik hitelessé tenni az újdonsült uralkodó szenvedélyes életstílusát. A legnagyobb alakítás azonban kétségkívül Max von Sydowé: az idős és vak Loxley elvesztett, majd új testbe költözött fia iránt érzett szeretete, a jobbágyai és menye iránti felelősség áthatja minden rezdülését és mondatát, s még az áruló Godfrey elleni tragikomikus vagdalkozása is emberivé változtatja a fiktív alakot. A látványvilág enyhén másnapos, de különben élvezetes, s a csatajelenetekben a Matheison–Scott párostól megszokott operatőri trükköket vonultatja fel (a stáblista alatti animáció pedig kifejezetten ötletes). A díszletek és a mellékalakok szintúgy rendben vannak, s még az a szellemes játék is belefér, hogy Little John skót akcentusa időnként írre vált.
A Robin Hood kicsit megbuherálja a történelmet – az Oroszlánszívű nem teljesen úgy távozott az élők sorából, s különben is alig beszélt angolul, János megkoronázása és a Magna Charta-mozgalom között jó másfél évtized telt el, az áruló Godfreynek színét sem látták a történelemkönyvek, nem II. Fülöp, hanem fia, Oroszlán Lajos szállt partra Dovernél stb. –, de az ismeretlen Robin Hoodot és korát mégis megpróbálja egy árnyalatnyival érzékelhetőbbé tenni, és ez Hollywood felől nézve több mint becsületes. Ridley Scott rendezése talán nem akkora durranás, mint annak idején A nyolcadik utas: a Halál volt, és vélhetőleg utóbb sem válik kultikus darabbá, mint a Szárnyas fejvadász, de tisztességes iparosmunka, amely miatt cseppet sem kell szégyenkeznie a mesternek, ráadásul a nézők gyomra is ritkán háborog.
Egyik versében John Keats arról kesereg, hogy elmúltak már a szép idők, amikor a merész Robin Hood az erdő aljnövényzetében hált és hű társak vették körül, de romlatlansága talán még visszahozható. Ridley Scott másképp látja: velejéig modern történetet vázol fel, amelynek relatív hitelessége éppen ezen áll vagy bukik. Nosztalgiától mentes, történelmen kívüli legenda a legújabb Robin Hood-film – csalódni lehet ugyan, sőt szabad is benne, de a vele töltött idő semmiképp sem felesleges.
Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott; forgatókönyvíró Brian Helgeland; operatőr John Matheison; producer Russell Crowe, Brian Grazer; vágó Pietro Scalia; szereplők Russell Crowe, Cate Blanchett, Max von Sydow, William Hurt, Mark Strong, Matthew MacFayden, Danny Huston, Oscar Isaac, Eileen Atkins.
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Félszeműnek áll a világ (A félszemű (True Grit). Színes, feliratos amerikai western, 106 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró-producer Joel Coen, Ethan Coen.) „Így vagy úgy, a világon mindenért fizetni kell. Semmit nem...
Győrffy Iván: Lukianosz a moziban (Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino.) A rablók és pandúrok, a B-szériás filmek és a mozimitológia...
Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...
Győrffy Iván: Hattyúdal (Fekete hattyú (Black Swan). Színes, feliratos amerikai filmdráma, 108 perc, 2010. Rendező Darren Aronofsky) Vörös és fekete, fény és árnyék, orom és szakadék, bezárkózás...
Győrffy Iván: Kasszandra halott (Kasszandra álma. Színes, feliratos angol-amerikai krimi, 108 perc, 2007. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen.) A komolytalan Woody Allen – akinek már a megjelenésére is...
Cimkék: Györffy Iván, Ridley Scott