Rainer M. János: Kik is csinálták az 1989-et? (Stephen Kotkin (with a contribution by Jan T. Gross): Uncivil Society. 1989 and the Implosion of the Communist Establishment. New York, 2009, Modern Library; Timothy Garton Ash: 1989! The New York Review of Books, November 5, 2009; Uő: Velvet Revolutions: The Prospects, The New York Review of Books, December 3, 2009.)

Stephen Kotkin nem egyszerűen a Princeton University történészprofesszora, orosz és eurázsiai kutatási programok vezetője, számos könyv szerzője, befektetési alapok feltörekvő piaci szakértője, a Soros, a Ford és más alapítványok posztszovjet térségi felsőoktatási konzulense; nem is csak gyakori cikkírója a The New Republicnak vagy a The New York Times-nak. A valamikori russzistát, a sztalinizmus totalitárius értelmezését vitató híres revizionista történész, Martin Malia tanítványát széles körű, már-már enciklopédikus érdeklődés jellemzi, már amennyire ez a mai korban értelmezhető. Tudós tanulmányok, oktatáspolitikai szakanyagok, film- és irodalomkritikák, gazdasági-politikai prognózisok egyaránt nagy számmal kerülnek ki a keze alól. De nem egyszerűen sokoldalú, alkotó ember, hanem sztár, egy meglehet, belterjes, ám – mint éppen az ő példája mutatja – a való világgal nagyon is (gyümölcsöző) kapcsolatot ápolni képes szakma sztárja. Kotkint eddigi fő műve, az 1995-ben Kaliforniában megjelent The Magnetic Mountain tette sztárrá. Teljes joggal egyébként. A monumentális kötet Magnyitogorszk, a sztalini első ötéves terv emblémája, a semmiből felépített város és gigászi nehézipari kombinát históriája, de inkább antropológiája. Kotkin Magnyitogorszkja alkalom arra, hogy a sztalinizmus hétköznapjai és mindenféle (nemcsak hétköznapi) emberei ábrázolásával kibontsa tézisét: a sztalinizmus nem egyszerűen politikai rendszer (ilyen vagy olyan), nem a gazdaság vagy a társadalom szervezésének módja, hanem sajátos civilizáció. Mint ilyen saját jelrendszert, nyelvet, fogalmakat teremtett, átformálta az emberi érintkezést, behatolt az egyes ember gondolataiba. Ennek a felfogásnak azóta nem egy követője akadt (egyiket-másikat e hasábokon is említhettem, mint például Jochen Hellbecket), de a Kotkinéhoz hasonló opus magnum azóta sem született.

Kotkin megnyilvánulásait ettől kezdve érthetően megkülönböztetett figyelem övezi. Azóta megjelent munkái (többnyire egyetemes történeti összefoglalók, de írt egy könyvet a Szovjetunió összeomlásáról is) eléggé mérsékelt tetszést arattak. Mostani kötete, az Uncivil Society sem ér fel a Magnetichez, nem is lép fel azzal az igénnyel. Főszövege mindössze százötven oldalas történeti esszé, amely az 1989-cel vagy inkább a Szovjetunió és a szovjet típusú rendszerek végével kapcsolatos vitához kíván hozzászólni.

Kotkin (és szerzőtársa, a gyaníthatóan a lengyel részeket író Jan T. Gross) módszere egyszerű. Három esettanulmány, Kelet-Németországé, Romániáé és Lengyelországé hivatott a tézis bizonyítására. Az egyenként harminc-negyven oldalas lendületes összefoglalók lényegre törően foglalják össze 1989 eseményeit a három országban. Többnyire a világnyelven elérhető beszámolókra és feldolgozásokra épülnek – húsz év alatt született jó néhány. (Mi, magyarok szomorúan állapíthatjuk meg: jóval több, mint a mi 1989-ünkről…) Nincsen szó levéltári búvárlatról, ez nem az a Kotkin, aki végignyálazta az oblaszty archívumát és a Magnyitogorszkaja Zvjezda valamennyi számát, de még interjúkat is készített. Viszont, amennyire meg tudtam állapítani, a beszámolók pontosak, a legfontosabb mozzanatokat tartalmazzák.

A könyv tézise szerint a közvéleményben 1989-ről két nagy történet él. Az egyik a szabadság kivívásáról szól, és érintkezik azzal a tudományosabb magyarázattal, amely 1989-et az úgynevezett civil társadalom, valamint az őt képviselő politikai ellenzék által megvívott antitotalitárius forradalomnak látja. A másik populáris elképzelés szerint is forradalom volt, helyesebben annak kellett volna lennie, de nem lett (ezért mindegy is, ki csinálta…), mert ellopták. Ellopta a régi uralkodó osztály, éppen az, amelynek hatalmát ennek a mozgalomnak kellett volna megdöntenie – de hát nem tette. Ezzel szemben Kotkin egy harmadik történettel áll elő. Ennek kiindulópontja, hogy a szovjet rendszerű országokban nem létezett semmiféle civil társadalom – mindez csak a nyugati elemzők és egyes kelet-európai intellektuelek vágyálma, amely a totalitárius rendszerből való kilépést vizionálja valamiféle társadalmi önszerveződés útján. A civil társadalom legjobb esetben utópia, mondja Kotkin, mert még a végső 1989-es pillanatban is legfeljebb tömegmozgósításról beszélhetünk, s nem a tömeg megszerveződéséről. A totalitárius despotizmussal szemben álló civil társadalom képe tetszetős volna, ám éppen a totalitárius despotizmus akadályozza meg a hozzá szükséges intézmények, jogosítványok, tulajdon stb. megszerzését és megvédését. (Ezzel, gondolom, Kotkin szerez némi meglepetést korábbi híveinek, akik civilizációs elméletét szeretettel állították szembe a „totalitárius Szovjetunió” konstrukcióival…)

Ami viszont nagyon is létezett a szovjet rendszerekben, az a civiltelen társadalom (az uncivil society terminust elég körülményes visszaadni). Ez magába foglalja a pártapparátust, az állami vezetőket, a fegyveres erők kasztját és az értelmiség privilegizált részét. Összesen a népesség 5–7 százalékát. Ami ezen kívül létezik, az a „második gazdaság” mintájára valamiféle kezdetleges állapotban lévő „második” társadalom, együttesen alkotva a szovjet szocializmus „valóban létező társadalmát”. Valójában szervezett egységet csak az uncivil társadalom alkotott.

A civiltelen társadalom rendelkezett a szovjet rendszerű országok valamenynyi erőforrásával. Habár erősen kontraszelektált, képzetlen és korrupt, a szovjet csapatokkal a hátában magabiztos volt – egészen a hetvenes évek végéig. Akkor azonban súlyos pszichológiai defektust szenvedett el. Nem elsősorban a lázadások következtében (1956, 1968 – amelyeket egyébként a civiltelenek reformfrakciói váltottak ki), hanem mert nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet rendszer elveszíti a hatékonysági versenyt a Nyugattal. A súlyos terhet jelentő kölcsönök arra kellettek, hogy egyáltalán lépést tartsanak – de még ez sem sikerült. Ezzel szemben a globális kapitalizmus – amelynek újabb nagyszabású válságát várták a hatvanas évek végén – elfelejtett kimúlni. Amikor aztán a Kremlben megjelent Gorbacsov, az újabb reformkurzus ugyanúgy önfelszámolás felé vezetett, ahogyan azt 1968-ban a prágai reformkísérletekből látni lehetett. A kínai megoldást – a rendőrállami piacgazdaságot – már senkinek sem volt igazán mersze választani, pedig igény lett volna rá, akár az idős Honeckert, akár Ceausescut tekintjük. Ehhez birodalmi erő kellett volna – de Gorbacsov, az idealista erre nem mutatott hajlandóságot. A civiltelen társadalom egyszerűen felbomlott 1989-ben – Kotkin a folyamatot a bankcsődhöz hasonlítja (egészen pontosan a bank run jelenségéhez, amikor a betétesek megrohamozzák a fiókokat és kiveszik a pénzüket – amitől aztán a pénzintézet összeomlik).

A sarkos és provokatív eszmefuttatás hamar megszülte az éles reakciót. A válaszra ugyancsak céhbeli sztár vállalkozott. Oxfordi professzorátusával, könyveivel és nevezetes esszéivel Timothy Garton Ashnél céhbelibb történészt alig lehet elképzelni. Ugyanakkor más és több ő, mint egy mégoly tudós nyugati elemző, aki angol hidegvérrel szemléli a kontinentális 20. század végét. Garton Ash európai, sajátlag német történelmet (és persze nyelvet) tanult, éspedig a legjobb helyen és időben. A kettéosztott Berlin mindkét oldalán végzett szemesztereket a hetvenes évek végén. Célszemélyként szerepelt a Stasi, a lengyel, a csehszlovák és a magyar állambiztonság dossziéiban. 1980–81-ben a legtöbb időt Lengyelországban töltötte. 1988-ban újra ott volt, 1989 júniusában Budapesten időzött, október végétől Kelet-Németországban, novemberben a Fal leomlása után éppen időben érkezett Prágába. A kelet-közép-európai rendszerváltásokról szóló esszésorozata, a The Magic Lantern (más kiadásban: We, the People…) világsiker lett, megjelent egy sor nyelven (magyarul csak részben). Nemcsak azért, mert mindenütt jelen volt, mindenkit ismert (vagy ha nem, megismert akkor), nemcsak az elemzés frissessége miatt. Garton Ash szeme egyszerre volt az elemzőé, a külhonból érkezetté, de a változások mellett mélyen elkötelezett civilé is. Értette a változások – ahogy mondani szokás – mélyen fekvő történeti okait, de legalább ennyire a változást akarók erkölcsi vagy más indítékait is.

Amikor Kotkin és mások húsz év utáni összegzéseit olvasta, majd nagyszabású esszét írt róluk a New York Review of Booksban (összesen kilenc kötetet szemlézett), Garton Ash újra felidézte a résztvevő civil optikáját. Fő vitapartnere, Kotkin mondandóját nem egészében utasította vissza, de fő állítását – az uncivil elit belső ügyéről, a bankcsődről – kétségbe vonta. Nála a civil társadalom igenis 1989 egyik nagy szereplője, ha nem is győzött. Megszerveződése és cselekedetei révén a változás komoly tényezője lett. Olyannyira, hogy Garton Ash nem kis mértékben erre alapozta ez alkalommal felvetett tézisét. Ez a forradalom új, 20. század végi típusáról, a bársonyos forradalom jelenségéről szól.

A bársonyos forradalom (velvet revolution) kifejezést nyugati újságírók alkalmazták először az 1989-es csehszlovák rendszerváltásra. Miután Václav Havel is használta, világszerte elterjedt. Azóta az összes kelet-közép-európai rendszerváltás címkéje lett. Sőt Garton Ash szerint ezt utánozza az összes azóta lezajlott politikai rendszerváltoztató kísérlet Ukrajnától Iránig. A hosszú 19. század nagy forradalmai (az 1789-es francia, az 1917-es orosz, az 1949-es kínai) erőszakosak, utópikusak voltak, osztályalapon álltak (vagy azt állítják róluk/magukról), folyamatosan radikalizálódtak, s végül rövidebb vagy hoszszabb terrorban érték el csúcspontjukat. Totemjük (így utólag) 1789 (vagy inkább 1793) baljós masinája, a guillotine. Ezzel szemben a bársonyos forradalom nem erőszakos (sőt erőszakmentességet hirdet), elutasít minden utópiát, nem fogalmazza meg programját egyetlen osztály programjaként. Nem áll elő a társadalomszervezés gyökeresen új modelljével, hanem visszatérést szorgalmaz másutt jól beváltnak tudott mintákhoz, 1989-ben térségünkben a nyugati típusú plurális demokráciához. A civil tömeg erőszakmentes nyomása kényszeríti rá a hatalom birtokosait, hogy tárgyaljanak a hatalom átadásáról és a demokratikus politikai szerkezetek kialakításáról. A bársonyos forradalom nem terrorban, hanem megegyezésben kulminál. Kompromisszumban, amelyet nemcsak Sieyés abbé él túl, hanem mindenki. Totemje is halott tárgy, de nem ellenfelek megsemmisítésére szolgál, hanem a beszélgetést segíti. Nem guillotine, hanem (különböző formájú, két-, három- vagy többoldalú) kerekasztal.

Valahogy így kezdődött egy sor rendszerváltoztató kísérlet Kelet-Európában Sztalin halála óta, mutat rá Timothy Garton Ash. A tömeg fellépése nem torkollt logikusan, szükségszerűen erőszakba – azt a diktatórikus állami intézmények alkalmazták először, ellenük. Hol órákon belül, mint 1956-ban Budapesten (vagy Kelet-Berlinben három évvel korábban), hol hónapok múlva, mint 1968. augusztus 21-én Prágában, hol másfél évvel később, mint Lengyelországban 1981 decemberében. 1989-ben is próbálkoztak vele, de nem túl nagy meggyőződéssel. Ebben persze óriási szerepe volt Mihail Gorbacsovnak, a kommunista elitek meghasonlásának és tanácstalanságának s tágabb értelemben az egész szovjet típusú rendszer kiúttalanságának. Annak, hogy már senki sem hitt a rendszeren belüli megoldásokban, még az üzemeltetők maguk sem. 1989-ben ezért sikerült az, ami korábban három évtizeden át nem.

Kotkin társadalom- és kultúrtörténész, hosszabb folyamatok és nagy változások teoretikus elemzője; Garton Ash a politikai változások, fordulatok résztvevő megfigyelője. Vitájukat két megközelítés, két különböző optika metszéspontja állította elő. A változások óta húsz év telt el – kis híján annyi, mint látszólagos békében a két 20. századi világháború között. Ahogy ledőlt a berlini fal, a következő percben elkezdődött 1989 (világ)történeti értelmezése. Szakadatlanul folyik azóta is, nálunk is, akadnak sűrűsödési pontok és fogalmi újítások. Itt most éppen divatos lebecsülni 1989-et, meg forradalomról is szó esik unos-untalan. Csak mintha kicsit messze lennénk a beszélgetés centrumától – még kézi a központ, ugye. Addig is, amíg a kapcsolásra várunk, jó tudni, miről beszélgetnek a fővonalon.

 

 

 

 

 

Stephen Kotkin (with a contribution by Jan T. Gross): Uncivil Society. 1989 and the Implosion of the Communist Establishment. New York, 2009, Modern Library; Timothy Garton Ash: 1989! The New York Review of Books, November 5, 2009; Uő: Velvet Revolutions: The Prospects, The New York Review of Books, December 3, 2009. Lásd még http://www.timothygartonash.com

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Jaj a győztesnek (Stephen F. Cohen: Soviet fates and lost alternatives: from Stalinism to the new Cold War. New York, 2009, Columbia University Press.) 2009. november 9-én hatalmas, képes dominókat döntöttek Berlinben a Brandenburgi...

Rainer M. János: A munkás(osztály?) a kapitalizmusba megy (Bartha Eszter: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968–1989. Budapest, 2009, L’Harmattan Kiadó.) Bartha Eszter a magyar jelenkor-történetírás új hullámához tartozik – harmincas...

Mélyi József: Jelenleg visszailleszthetetlen (Csernus Tibor – Képek a Sulkowski-gyűjteményből. Kogart Ház, 2009. szeptember 26. – december 31.) Személyes élmény. Egyetemista koromban Németh Lajos csupán egyszer vitt el...

Csengery Kristóf: Mindkettő – és egyik sem (Puccini: Tosca. A New York-i Metropolitan 1978-as és a Zürichi Operaház 2009-es előadásának felvétele, rendezte Tito Gobbi és Robert Carsen, vezényel James Conlon és Paolo Carignani. 2 DVD, Decca 2010.) Két Tosca-DVD egyszerre, ugyanattól a cégtől. Elgondolkodhatunk: marketing-melléfogás vagy kiadáspolitikai...

Sándor Erzsi: Sztársáv, minden hullámhosszon (Sztársáv, műsorvezető Gundel Takács Gábor, MTV, 2009. november 9.) Minden hétköznap jelentkezik az MTV-n a Sztársáv című műsor, amely...

 

 

Cimkék: Rainer M. János, Stephen Kotkin, Timothy Garton Ash