Mélyi József: Életszerű öszvér (Párizsi Nagyáruház (Divatcsarnok), Budapest, Andrássy út 39. Vezető tervező Tiba János, projektépítész Kiss Ida, Gerle Ákos, megrendelő ORCO Hungary Zrt.)

A városépítészet modern mítoszai általában egy fajsúlyos döntéssel vagy egy-egy erős egyéniséggel – építésszel, városatyával, báróval, gróffal – kezdődnek. Az Andrássy út mítosza abban a pillanatban kezdett el íródni, amikor a képviselőház 1870-ben határozatot fogadott el egy új sugárút építéséről, amely összekötheti a Terézvárost a Belvárossal, és a Nagykörúttal együtt átszabhatja Pest addigi kisvárosias struktúráját. A mítoszt aztán újabb döntések mellett – elsősorban a földalatti vasút építése – nagy személyiségek írták tovább, mindenekelőtt Podmaniczky Frigyes, a „kockás báró”, aki a Közmunkatanács alelnökeként személyesen tárgyalta szinte valamennyi telek eladását, s akit a legszebben Krúdy Gyula örökített meg a sugárút korai éveiről szóló írásaiban. A Közmunkatanácstól vásárolta meg a mai Andrássy út 39. telkét a Fővárosi Casinoépület Részvénytársaság is, 1884-ben. A Terézvárosi Kaszinó céljára háromszintes neoreneszánsz épületet emeltek, amelynek földszinti részén sörcsarnok és étterem, első emeletén pedig biliárdterem volt, följebb játékszobák és olvasótermek, valamint luxuslakások helyezkedtek el. Az első emeleten, a Paulay Ede utcai épületszárnyban báltermet nyitottak, amelynek freskóit Lotz Károly és Feszty Árpád készítette. 1911-ben az épületet a Rákóczi útról ide költözött Párisi Nagy Áruház, a korszak egyik legmodernebb üzletkomplexuma foglalta el, vasbetonra koncipiált szecessziós átépítéssel, átriummal és üvegfalú felvonókkal, amelyek a tetőn télen üzemelő korcsolyapályáig vitték fel a látogatókat. A háború után a házat könyvraktárként hasznosították, majd 1958-ban nyitották meg ismét, Divatcsarnok néven. Az üzletház 1999-ben bezárt, majd a felújítás után 2009 végén nyílt meg újra, földszintjén és első emeletén az Alexandra könyvesházzal, illetve az eredeti fényében helyreállított Lotz Teremben üzemelő kávézóval, fölötte pedig sok bérelhető, de egyelőre üres irodával.

A Divatcsarnok – mert a homlokzati Párisi Nagy Áruház felirat ellenére így maradt meg a köznyelvben – története tulajdonképpen a budapesti ingatlanok megszokott történetelemeiből építkezik, talán csak a háború utáni kárelhárítás maradt ki belőle: a kaszinó, áruház, raktár, áruház, könyvesbolt-kávézó-iroda útvonal igazi pesti fejlődésregényt sejtet, amelynek hátterét a folyamatosan változó nevű és hasznosítású Andrássy út adja. Az az Andrássy út, amelynek rendszerváltás utáni ingatlantörténetét egyszer majd ugyanúgy fogják megírni – vagy inkább elhallgatni –, mint tette annak idején Krúdy: mecénásokkal és panamákkal, merész újítókkal és vakmerő börtöntöltelékekkel. Miközben egy tavaly év végi kimutatás szerint az Andrássy út üzlethelyiségeiben több mint 17 százalékos a kihasználatlanság, az utca szinte havonta változó képe mintha még mindig egy vérre menő Monopoly játék tábláját idézné, amelyben a nagyobb befektetők már megtették tétjeiket, a megmaradt néhány régi kishal pedig hezitál, hogy feladja-e.

Városépítészeti szempontból az elmúlt évtizedben tulajdonképpen ugyanaz a probléma merült fel, mint Podmaniczkyék első, (túl) jól sikerült beruházási szakasza után: a most plázaépítéssel kiürülő Belvárost a Terézvárossal párhuzamosan kell életre kelteni. Ahogy Krúdy Podmaniczkyt idézi: „Mozgalmat indítottam tehát a Belváros mellett a magam körében, mert sohase volt ártalmas a mozgalom, ha üdvös célú ügyet szolgált. A cél most a Belváros újraélesztése volt. Fogalmaztam egy felhívást a magamhoz tartozó úriemberekhez, amely felhívásnak az aláírói megfogadják, hogy bevásárlásaikat, tartózkodásukat, szórakozásukat, sőt amennyire lehetséges, napi sétáikat a Belvárosban végzik.” Az utóbbi öt-hat évben – talán nem ennyire békebeli eszközök hatására – felgyorsult és látványosabbá vált a tulajdonosi struktúra átalakulása: az Erzsébet tértől az Oktogonig húzódó szakaszon a felső társadalmi rétegeket megcélzó nemzetközi divatcégek optikailag is túlsúlyba kerültek, a kulturális célú helyiségek száma viszont – leglátványosabban talán a Goethe Intézet elköltözésével – jól láthatóan csökkent. A homlokzatokon az eredeti neoreneszánsz formák tűnnek elő, a portálokon a legmodernebb nemzetközi üzleti design; szinte az utca teljes hosszán az élet diktálta öszvérmegoldások születnek. Közülük mind minőségében, mind emblematikus jellegében kiemelkedik az egykori Divatcsarnok.

Az évszázad utolsó évében bezáró intézmény hasznosítására született tervekben ugyanúgy benne foglaltatnak az előző évtizedek városfejlesztési illúziói, a kulturális hasznosítás és a tőkés hasznosulás közti egyensúly megteremtésének délibábja, mint a kilencvenes évek általános – gazdasági és szellemi – útkeresése. A tervek között szerepelt a Guggenheim Múzeum leányvállalatának elhelyezése, egy kortárs zenei központ megnyitása, az Építészeti Múzeum méltatlan helyzetének megoldása, a Humor Háza megnyitása, illetve – mint Budapest csaknem összes felújításra váró bérpalotája esetében – egy közép-európai kulturális központ alapítása. A kerület tervei között felbukkant a Lotz Terem külön – kulturális célú –, leválasztott hasznosítása. Még a hazai kortárs képzőművészet számára történő kisajátítás lehetősége is felmerült – ehhez szolgáltatott táptalajt a Velencei Biennáléra készülődő Kis Varsó divatcsarnoki megmutatkozása is. A nagy kérdés a hasznosítással párhuzamosan a felújítás mikéntje volt: azaz hogyan teremthető egyensúly a műemléki védettség és a korszerű üzleti vagy kulturális igények között. A kérdést elsősorban az állami pénz- és elképzeléshiány oldotta meg: mivel egyik kormányzat sem akart – vagy a Művészetek Palotája után nem is tudott – pénzt kiadni egy új kulturális beruházásra, az ingatlant 2005-ben a luxemburgi székhelyű Orco Property Group, a közép-európai ingatlanpiac és szállodaipar egyik vezető befektetője vásárolta meg. Az Orco először – harsány reklámmal és nagy ígéretekkel körítve – Manuelle Gautrand francia építész tervezte luxusáruházat szeretett volna nyitni, amely talán közel állt volna az egykori párizsi nagyáruházak, a Samaritaine vagy a Galeries Lafayette hangulatához. A realitás végül a bolttal és kávézóval kombinált irodaház lett; az épület átalakításának tervezője pedig Tiba János.

Az egyik legnagyobb feladat az elmúlt ötven év áruháznyomainak eltüntetése és a 20. század elején épült eredeti áruház szerkezetének láthatóvá tétele volt. Eltűntek a különböző elfalazások és álmennyezetek, ismét kiemelt szerepet kapott a vasbeton. Az eredeti kombinált megoldáshoz hasonlóan a tervezők most is külön kezelték a Lotz Termet, amelyben restaurálták a freskókat, megújították az aranyozást és Róth Miksa ólomüvegeit. A régi helyére, a 4. és az 5. emelet közé került az átrium üvegteteje. Az irodák szintjei a nagyközönség elől jelenleg el vannak zárva, és a tetőn is csak kívülről lehet rálátni az épület leginkább kortárs építészeti elemére, a még Gautrand által megálmodott, Tiba és tervezőtársai által módosított üvegbuborékra. A fő- és a hátsó homlokzat is átalakult, mégpedig ahol lehetett, a régi építészeti elemek megtartásával, de új design alkalmazásával. A főhomlokzaton – némi anakronizmusként – ott áll az egykori áruház-tulajdonos, Goldberger Sámuel furcsán archaizáló, pénzeszsákos szobra és a valamikori tervező, Sziklay Zsigmond kalapácsos figurája. A portál nem volt rekonstruálható, ezért a tervezők új formákat használtak fel, a visszafogottan elegáns aranyszínű lámpákat nem feltétlenül odaillő világító reklámfeliratok ellenpontozzák.

Az új design a belső térben is szembetűnően uralkodó: az üvegfalak csiszolása, a lámpák, az egyéb belsőépítészeti elemek egyenként és együttesen a régi szecessziós áruházbelsőre utalnak. Az épület belsejében a designra várt az architektúra és a kereskedelmi funkció közötti ha nem is összhang, de legalább átmenet megteremtése. A földszintről az első emeletig nyúló Alexandra könyváruház esetében ez az alapvetően fából vaskarika terv többé-kevésbé sikerült. A Nagymező utca sarkán először megnyitott Alexandra bolt mellett néhány méterrel üzemeltetett hatalmas üzlet belsőjében ennek ellenére ugyanúgy tükröződik a sürgős reprezentációs igény, mint a hagyományba történő bevásárlás ténye. A könyvesbolt maga leginkább a német Hugendubel könyváruházak világára emlékeztet – Németországban inkább funkcionalista architektúrával, itt viszont szecessziós térrel és helyenként fényűző hatáselemeket felmutató designnal. Ezt a megformálásában ízléses, beágyazottságában és koncepciójában kétséges együttest tulajdonképpen egyetlen gesztussal húzza keresztül a Lotz Teremben berendezett impozáns terű kávézóba a földszintről felvezető mozgólépcső. Az alapvető kérdés, hogy egy klasszikus kávézóba vezethet-e egyáltalán mozgólépcső, ugyanoda vezet, mint az új, Ráday utcai Eckermann kávézóban mellbevágó probléma, a belépőt egy ideig feltartó fotocellás ajtó. A mozgólépcső nemcsak az illúziót rombolja le, de a felújított architektúra előtt kalapot emelő látogató számára is nyilvánvalóvá teszi a kereskedelem elsőbbségét. A hagyományőrző és egyben újító szándék mögül kilátszik a kőkemény gazdasági érdek, amely egyik oldalon a hagyományokkal rendelkező Írók Boltja ellenében hat, a másik oldalon a szintén hagyományos Művész kávéházat teszi zárójelbe.

A kávézó maga szép nagy elegáns tér, a színes freskókkal az épület szíve. Jelenleg működő, élhető hely, amely azonban nagyságával és osztatlan terével önmagát kényszeríti mindenfajta kávéházi intimitás mellőzésére és a nagyüzemi működésre. Hosszú távú kérdés lesz a kávézó közönségének összetétele: azaz inkább turistalátványossággá válik és átveszi a Művész szerepét, vagy megtalálja-e hazai törzsközönségét. A kérdés megválaszolása nagyban függ kávézókultúránk általános alakulásától, a hagyományok megújíthatóságától. Mint ahogy a Divatcsarnok hosszú távú sorsa is összekapcsolódik a gazdasági körülményekkel, azaz sikerül-e a válságból kilábalva bérlőket találni az irodákba, vagy az épület esetleg évekig őrzi majd a jelenlegi átmeneti hangulatot. Most mindenesetre igazi öszvérmegoldásnak tűnik a könyvkereskedés, a hatalmas kávézó és a tulajdonosra váró irodák keveréke. A megoldás nem igazán harmonikus, de egyelőre legalábbis élhető.

 

 

 

 

 

Párizsi Nagyáruház (Divatcsarnok), Budapest, Andrássy út 39. Vezető tervező Tiba János, projektépítész Kiss Ida, Gerle Ákos, megrendelő ORCO Hungary Zrt.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Tiszta udvar, rendes ház (A budapesti Március 15. tér felújítása – Város-Teampannon Iroda, vezető tervező Koszorú Lajos.) A Március 15. tér átnevezése egyelőre nincs napirenden. Nem is...

Mélyi József: Bálna a palackból (CET Budapest. Tervező ONL (Kas Oosterhuis–Lénárd Ilona), beruházó Porto Investment.) A Moby Dick harminckettedik fejezetének címe: Cetológia. Melville „a legjobb...

Rainer M. János: Kibeszélés mesterfokon (Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Budapest, 2006, Osiris, 260 oldal, 3200 forint. ) Rainer M. János Kibeszélés mesterfokon Romsics Ignác rendszeres, nyugodt...

Molnár Gál Péter: Shakespeare a sláger (hamlet. ws William Shakespeare Hamletje Nádasdy Ádám által való fordításának, illetve William Blake, Georg Büchner, Anton Csehov, Eminem, Allen Ginsberg, Johann Wolfgang Goethe, József Attila és Pilinszky János szövegeinek felhasználásával. Az előadásban elhangzó bibliai idézet a Bírák könyvéből való. Zene Rubik Ernő Zoltán. Munkatársak Ari-Nagy Barbara, Pirityi Emese, Varga Kriszta, Frenák Pál. Dramaturg Veress Anna, Rendező: Schilling Árpád. Előadja Gyabronka József, Nagy Zsolt, Rába Roland. Először 2007. január 25-én délután a Lauder Javne iskolában. A bemutató utáni első félévben kizárólag közép- és felsőfokú tanintézményekben játszották. 2007. augusztus 14-től nyilvános premier. Shakespeare: Lear király Rendezte Szász János. Díszlet Szöllősi Géza. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Kovács Kristóf. Szereplők Derzsi János, Szöllősi Zoltán, Kőszegi Ákos, Fazakas Géza, Ádám Tamás, Barkó György, Mertz Tibor, Edmund, Gazsó György, Kokics Péter, Tóth József, Szabó Zola, Tompa Ádám, Molnár Erika, Bognár Gyöngyvér, Vasvári Emese. Bemutató: Gyulai Várszínház, 2007. július. 3.; Szentendre, július 12. ) Molnár Gál Péter Shakespeare a sláger Brush Up Your...

Rainer M. János: A Kovács Tanösvény (Kovács Ákos: A kitalált hagyomány. Pozsony, 2006, Kalligram, 446 oldal, 3500 forint. ) Rainer M. János A Kovács Tanösvény Kovács Ákost és...

 

 

Cimkék: Mélyi József