Fáy Miklós: Nyűtt vonóbul bot (Kander–Ebb–Fosse: Chicago. A HOPPart társulat előadása. Rendezte Zsótér Sándor.)

Volt egy lemezem, nem hallgattam nagyon sokat, de mindig nézegettem a képeket a kísérőfüzetben. A Sweeney Todd volt John Doyle rendezésében, és az ember a szokásos nyavalygását adhatta elő: milyen kár, hogy nálunk egy ilyen előadás teljesen elképzelhetetlen. Mert úgy vitték színre a darabot, hogy minden színész zenélt is vagy minden zenész énekelt, áthangszerelték a művet, csak annyi szólt, amennyit az énekesek el is tudtak játszani, gitáron, harmonikán, tubán, a nagyszabású szuperprodukció, amely egyre inkább az operaházakban érzi otthon magát, másik arcát mutatta meg, amely sokkal hátborzongatóbb volt, mint az eredeti.

Négyéves a lemez, elég gyorsan jött a cáfolat. Mert a HOPPart Társulat pontosan így játssza most a Chicagót, és lám, a nagyszabású szuperprodukció másik arcát mutatja meg, amely sokkal hátborzongatóbb, mint az eredeti. Vagy talán azt is tisztázni kell, melyik is az eredeti, bár a musical a hivatalos bemutató óta nem sokat változott. Csak akkor nem volt olyan észveszejtő a siker. Azért nem kell sajnálni őket, a nem észveszejtő mégis 900 előadás és két évig tartó széria, mindazonáltal a Chicago a Kander–Ebb szerzőpáros második darabja volt, tudod, azok csinálták, akik a Kabarét is. Aztán jött a felújítás 1996-ban, bőven 5000 fölötti előadással, majd a filmváltozat, és megfordult a világ, Kander és Ebb lett a Chicagót író páros, akik, tudod, a Kabarét is írták.

Lehet azon elmélkedni, hogy vajon mi változott. Mindenesetre nem maga a show, mert az húsz év után ugyanaz maradt. Bob Fosse közben meghalt, de az asszisztense ugyanazt a koreográfiát vitte színre, és ami a két főszereplőt illeti, nem lehettek jobbak, mint az eredetiek. A világ edződött hozzá a Chicago hangjához, mondanám, csak az a baj, hogy már rég hozzá kellett volna edződnie. Az eredeti színdarabot 1926-ban készítette Maurine Dallas Watkins, aki az újságírói emlékeit mozgósította, Roxie-nak és Velmának megvannak a modelljei az életből. Az ötven évvel későbbi musical stílusa ennek megfelelően archaizál, egy már a divatból régen kiveszett formát újít föl, a vaudeville-t, amelyben fölkonferálják a számokat, bejelentik, hogy mi következik, de a számok egymásutánjából mégis kirajzolódik a cselekmény. Kander és Ebb ugyanúgy Brechthez és Weillhez fordult példáért, az ő fanyarságukat és kiábrándultságnak ható józanságukat modernizálták, ahogy tíz évvel korábban a Kabaréban is, nem akarták ők a spanyolviaszt föltalálni, csak meg akarták ismételni a régi sikert. A végén meg is ismételték, csak kellett várni újabb húsz évet. Mondanám, hogy a világ lett érettebb, a musicalt néző közönségnek nőtt be a feje lágya, hiszen időközben az amerikai közvéleménynek szépen fejlett fityiszt mutattak, amikor fölmentették O. J. Simpsont, mi pedig csak mentünk utánuk, ami nekik tetszik, jó lesz nekünk is, de túl egyszerűnek látszik a magyarázat. Mindenesetre van egy sikeres musical, amelyben két női főszereplő van, amelyben nincs szerelmi szál, amelyen a férfi vagy áldozat vagy sztriptizelő ügyvéd, amelyben hat nő adja elő a cellatangót arról, hogy miért is ölték meg életük párját, és amit játszani kell.

A HOPPart Társulat és a rendező, Zsótér Sándor úgy fog hozzá a darabhoz, hogy mindazt, ami a siker alapjának tűnik, határozott mozdulattal lemetszi a darabról. Először is megcseréli a nemeket, nem mániákus következetességgel, de kérlelhetetlenül. Az ember bemegy az Átrium moziba, megáll a narancssárga felfestésen, ennél tovább ne menjen, szólnak rá, és már érzi, hogy valami baj lesz. Középen, négy tükrös oszlop között forgó dobogó, rajta egy körülbelül rockzenekar méretű hely, két elektromos orgona, két gitár, egy Fender és egy basszus, trombita, fuvola, klarinét, jó, legyen. Negatív kották, fekete alapon fehér hangjegyek. Egy narancssárga parókát viselő szakállas manus játszogat a zongoránál, és lassan az All That Jazz dallamát kezdi pötyögni, észrevétlenül csúszunk bele az előadásba. Jó, ez is legyen, énekelje férfi a nyitószámot, aztán kezdődjék a darab. Még akkor sem fog el a rémület, amikor a trombitás-színész Polgár Csaba népi táncos mozdulatokkal körberutyutyúzza a dobogót, együtt érzek vele, mert nem lehet nagyon kellemes egy szál fürdőgatyában táncikálni az állig felöltözött nagyérdemű előtt, de hát minek ment színésznek. Még elcsodálkozom azon, hogy a mikroportjának az adóját a fürdőnadrágjába kellett belegyömöszölni, amikor végre utolér az ijedelem. Belemegyünk az első jelenetbe, és Roxie-t egy rózsaszín ősember alakítja. Nem sima ősember, de szakállas, rózsaszín ruhás, a parókája is ezzel harmonizál, viszont a nyakában egy basszusgitár lóg. Rögtön föl is használják a hangszert, a gyilkossági jelenetben Roxie ezzel lő, vállához emeli a hangszert, céloz és penget. Amúgy jó ötlet, de még nagyon sok van hátra a darabból. Most ez komoly, hogy Mátyássy Bence a Roxie és Friedenthál Zoltán a Velma?

Komoly. Annyira komoly, hogy nem érik be a szokott, játékos G. Dénes György-fordítással, vegyes nyelven énekelnek, és ettől hangsúlyosabb lesz a szöveg, nincs kacagálás, figyelni kell, hogy mit is mondanak. Komoly.

Mégis megijed az ember, mert nem biztos benne, hogy az ötlet végig kitartható. Mégiscsak asszociációs játéknak látszik az egész, azért vannak Frédi-Béni-jelmezben, mert itt is kettős a főszerep, és az egyik nőt Velmának hívják. Erre a körömpiszoknyi ötletre akarják fölhúzni az egész előadást? Meg a népi táncra?

Lehet, hogy furcsa, de felhúzzák. Felhúzzák, mint Hunyákot, a börtön magyar lakóját, az egyetlen ártatlant, akit a magyar nyelvű előadásokban kínaivá szokás változtatni, mert nekünk az kínai, ami nekik magyar, valaki az érthetetlen nyelvén gajdol, és csak annyit tud angolul (magyarul) kinyögni, hogy „nem bűnös”. Legalább Hunyák megtarthatja a kétnyelvű darabban a magyarságát.

Nem ezen múlik, hanem azon a meglepő bizalmon, amelyet Zsótér a darab iránt érez. Elhagyja mindazt, ami járulékos, és ami olyan igazán jól soha nem működött. Soha, az talán túlzás, el tudom képzelni, hogy nagy dívapárharc volt a bemutatón Gwen Verdon és Chita Rivera között, két elképesztő táncos és ugyanolyan elképesztő énekes, illetve Rivera talán elképesztőbb énekes, Vernon viszont elképesztőbb táncos, lejátszották a meccset. De azokban a Chicago-előadásokban, amelyeket láttam, soha nem vitt előre ez a vonal, hiába van beépítve a történetbe is, hogy előbb Roxie kapaszkodik Velma után, aztán fordul a kocka, Velma küzd Roxie figyelméért, végül a fináléban egymás mellett énekelnek, soha nem ez lendíti előre a darabot.

Hanem ettől még a jelenetnek, amelyben a második helyre csúszott Velma könyörög Roxie-nak, hogy legyen közös számuk, meg kell lennie. Az eredetiben ez hatalmas táncjelenet, Roxie unott arccal ül, Velma pedig egyszerre két táncot jár el, a maga lépései mellett azt is meg kell mutatnia, hogy mit táncolt a sajnálatosan agyonlőtt nővére. Ha van előre láthatóan megoldhatatlan pillanata az előadásnak, akkor ez az, mert hiába lépegetnek szorgalmasan Horváth Csaba koreográfiájára, annyira itt senki nem tudja megverni a csizmája szárát, hogy tátott szájjal bámulja a közönség. Szájtátás nélkül pedig meghal a jelenet, miért lenne hatásos Roxie unott arca, ha csak a közönség unott arca tükröződik benne.

A lényeg persze az, hogy nem kell magunkat okosabbnak hinni a rendezőnél és a színészeknél. A jelenet abszolút szájtátás tánc nélkül is, Friedenthál Zoltán ugyanis a Velma-szám zenéjét játssza el úgy, hogy ide-oda ugrál a hangszerek között, zongorál és pikulál, dobol és gitározik, ha nem nevetünk, akkor csodálkozunk. A végén meg tapsolunk.

Ez már nem a mozi előterében történik, húsz perc után bevonulnak a színészek, megy velük a közönség is, ámulhatunk, hogy a háromgarasos díszletbe mégis sikerül valóságos világítást komponálni, pedig csak néhány reflektoruk van, és fénycsöveket erősítenek a színpad két szélén elhelyezett létrákra, mégis árnyak vannak a falon, jelzik, hogy ijesztőbb ez a történet, mint amilyennek játszani szokás. Ebbe belefér egy kis önreflexió is, a Roxie-t éneklő Mátyássy Bence végig basszusgitározik is, sokszor hangszerrel a nyakában táncol-énekel, és amikor Roxie színleg rosszul lesz, megenged magának annyi benyögést, hogy: basszus. Vagy amikor Roxie nagy álmához érünk, nemcsak annyit mond, hogy mindig is táncos szerettem volna lenni, hanem hozzáteszi azt is: népi táncos. Aztán belekezd egy botos táncba, miközben megy a jófajta musicalzene. Tökéletesen valószínűtlen jelenet: egy rózsaszín állatbőrbe öltözött, parókás, borostás ősember fekete tánccipőben a Chicagót énekli és közben botos táncot jár, előbb egy, aztán két bottal, őrültség, de van benne rendszer. És mindenki érti, élvezi, tapsolja, talán mindenki megőrült. Az a baj, hogy aztán elmúlik.

 

 

 

Kander–Ebb–Fosse: Chicago. A HOPPart társulat előadása. Rendezte Zsótér Sándor. Dramaturg Ungár Júlia, díszlettervező Ambrus Mária, jelmeztervező Benedek Mari, koreográfus Horváth Csaba. Szereplők Bánfalvi Eszter, Friedenthál Zoltán, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna, Mátyássy Bence, Polgár Csaba, Radnay Csilla, Roszik Hella, Vári-Kovács Péter.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Inkább a szakadó esőben (Claudel: A selyemcipő. Rendezte Zsótér Sándor. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Ungár Júlia.) Hát ezt kifogták, gondolom magamban, de csak azért, mert már...

Molnár Gál Péter: Elssler Fanny jobb keze (Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása. József Attila Színház, 2008. január 14. Rendezte Zsótér Sándor.) Elssler Fanny, született Franziska Elssler (1810-1884) a bécsi biedermeier nagy...

Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...

Fáy Miklós:Tényleg nem szeretlek (R. D. Laing: Tényleg szeretsz? A KapTár előadása a Zsámbéki Színházi Bázison. Rendezte Dömötör Tamás.) A helynek nyilván vannak szellemei, szegény kiskatonák, akik őrizték a...

Molnár Gál Péter: Bánk tökön szúrja magát (Katona József: Bánk-bán. Zene Sáry László. Díszlet Ambrus Mária. A marhákat a Katus Alt Bt. készítette. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Ungár Júlia. Rendező Zsótér Sándor. Szereplők Láng Annamária, Bánki Gergely, Nagy Zsolt, Sárosdi Lilla, Somody Kálmán, Katona László, Terhes Sándor, Tóth Péter, Péterfy Borbála, Schilling Árpád, Rába Roland. Bemutatta a Krétakör társulat a Vakok Intézete Nádor Termében, 2007. április. 17. ) Molnár Gál Péter Bánk tökön szúrja magát Reinhardt megrendezte...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós, Zsótér Sándor