Lángh Júlia: Afgán – utirajz

 

 

1977 nyarán hat hetet Afganisztánban töltöttem. Még béke volt – a béke utolsó éve, de ezt akkor persze nem tudhattuk.

Tarkabarkán, gazdag mintákkal befestett teherautó-buszok, megpakolt tevék és bánatos szamarak között három-négy embert egyszerre szállító motorkerékpárok. A melegtől reszkető levegőben alacsony, nyitott falú boltok sora előtt szőnyegeken üldögélő, vízipipázó vagy imafüzért morzsolgató öregek, a kövecses-homokos úton lassan, méltósággal lépkedő, fehér vagy fekete turbános férfiak, macskaléptű, talpig fátyolban surranó női alakok, fedetlen arcú nomád asszonyok tarkavirágos ruhákban, fejükön megkötés nélkül lebegő kendők, és gyerekek: sok, meglepően éretten viselkedő kisgyerek. Egyszer egy kávézó előtt üldögélve hosszan csodáltunk egy jelenetet a közelünkben. Egy soványka fa árnyékában ült a földön egy asszony, vele szemben egy kisfiú, három- vagy négyéves lehetett, nem több. Anya és fia, gondoltuk, de talán nem, az ember annyi mindent beleképzel ismeretlen életekbe. Nagyon sokáig, feltűnően hosszú ideig ültek így, egymásra figyelve; elmélyülten beszélgettek. Egyenrangúnak látszottak, ahogy kitartóan figyeltek egymásra, mint akiknek igazán fontos dologról kell közösen dönteniük. Végül a kisfiú fölállt, határozott léptekkel, egyedül elindult valahová, ahol, ez volt az érzésem, olyan feladat várt rá, ami a mi fogalmaink szerint meghaladna egy ekkora gyereket. Lehetett ez képzelődés is; először voltam olyan országban, amelynek minden hagyománya gyökeresen más volt, mint az általam ismertek. Ennek a jelenetnek az emléke úgy maradt meg bennem, mint az ideális gyerek–szülő viszony képe. Ki tudja, mi lett ebből a kisfiúból később. Ha ugyan életben maradt.

Az ország viharos történetében talán leghosszabb ideig tartó békének volt ez az utolsó esztendeje. Hosszú évszázadok harcai után 1933-tól kezdve negyven teljes éven át nyugalom és biztonság volt Zahir sah uralma alatt; mérsékelt reformok, sajtószabadság és választójog a nőknek is. A sahnak még a bukása is békésen zajlott: unokatestvére, a volt kormányfő, Daud kán 1973-ban vértelen puccsal eltávolította a trónról. A királyságból köztársaság lett, az óvatos reformok folytatódtak, ám 1978 tavaszán a szovjet támogatású afgán kommunista párt lemészárolta Daud kánt és népes családját, és marxista kormányt alakított. Másfél év múlva – közben két köztársasági elnököt megöltek – megérkeztek a baráti tankok, és a végeérhetetlen harcok folytatódtak azután is, hogy a szovjet csapatok 1989-ben kikullogtak az országból, magukra hagyva a korábban ellenük, most már egymás ellen harcoló hadurakat. Hogy később még milyen sok szörnyűség jön, tálibokkal, al-Kaidával, azt nem láthattam előre, de a szovjet befolyás kezdeti nyomai szembeszökők voltak: igazán gondolhattam volna, hogy megszállás és háború lesz belőle, de nem gondoltam. Nem is értem, miért voltam ilyen naiv. Csak sajnáltam a megtévesztetteket, és próbáltam magyarázni, hiába, hogy mit jelent a szovjethatalom.

Mazar-i-Sharifban történt, nem messze az északi határtól, amelynek a túloldalát akkor Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaságnak nevezték.

Francia rendszámú minibusszal közlekedtünk, ketten az akkori barátommal, aki a kocsit ággyal, minikonyhával lakályosan berendezte, hogy mindig mehessünk, amerre látunk. Egy helybéli fiatalember megszólított minket franciául. A nap hátralévő részét vele töltöttük, mindvégig szenvedélyesen magyarázta a modernizáció szükségességét. Korábban egy francia érdekeltségű textilüzem épült a városban, ő akkor tanulta meg a nyelvet, technikus volt, vagy mérnök, már nem emlékszem, sajnos arra sem, hogy mit mondott, miként került át a franciák kezéből az oroszokéba az a textilgyár. Csak a gyár képe van előttem, máig erős vizuális hatással. A fiatalember úgy vezetett minket oda, mint aki a pozitív jövőképet fogja megmutatni, útközben végig a szovjet rendszer szabadságának az előnyeit ecsetelte. Nézzétek, mondta lelkesen, amikor beléptünk az üzembe, itt már egyenjogúság van, a nők nincsenek elnyomva, nem kell elfátyolozni az arcukat, és dolgozhatnak!

Hatalmas termet láttam, a szorosan egymás mellett zakatoló szövőgépek előtt hajukon a kendőt hátrakötve viselő, valóban fedetlen arcú nők, lehajtott fejjel, meggörbült háttal, szusszanásnyi szünet nélkül karjukat jobbra-balra mozgatva a gépen; maguk is gépek. Megrendítő látvány volt. Nem is annyira egy csepeli gyár az ötvenes évekből, mint inkább történelemkönyvek ábrái az ipari forradalom kezdeteinek korszakából. Én nem látom boldognak ezeket a nőket, mondtam óvatosan; az ember ne nagyon kekeckedjen a vendéglátó ország szívélyes honpolgárával. De az ő lelkesedését igazán lehetetlen volt osztanom. Hogyne lennének boldogok – tromfolt le, és megint tanulhattam valamit arról, hogy mennyire másképpen láthatjuk ugyanazt a valóságot –, hiszen ez a jövő! Ezeket a nőket senki sem kényszeríti, ide csak az jön dolgozni, aki a haladás pártján áll! Értsétek meg, tarthatatlan, hogy ebben az országban a nőket milyen házi rabszolgasorsban tartják, a hagyományok igájában, a vallás ópiumában! Nekünk a szovjetek adják a mintát az új korra, a világi hatalomra, a nők felszabadítására, tőlük tanulhatjuk meg az ipart, a modern életet!

A gyárban nem lehetett senkivel sem beszélni, ment a termelés, zakatolt a jövő. A lelkes fiatalemberrel leültünk valahová teázni, és elmondtam neki, hogy csak a párom francia, én a szovjet övezetből jövök. Nem voltam biztos benne, hogy valaha is hallotta Magyarország nevét, szemmel láthatóan nem is érdekelte, pedig meséltem neki 56-ról, szovjet csapatokról, börtönről, a szabadság hiányáról sajtóban, utazásban, mindenben – hamar leállított. Nem mondhatnám, hogy elszomorodott; ellenséges lett. Egy szavamat se hitte. A haladás ellenségének tekintett. Abba kellett hagynom az amúgy is reménytelen felvilágosítást. Szívszorulva vettem tudomásul, hogy a maga módján igaza van, nincs más mintája, nem ismer mást, csak hazája vallási és törzsi hagyományait és a szomszédos Szovjetunióból, gondolom, előreküldött ügynökök által is terjesztett propagandát. Boldog, hogy a haladást képviseli, és hazája javán buzgólkodik. Gyakran gondoltam rá később, az ország szovjet megszállása idején.

Ami pedig a nőket illeti, az elfátyolozott, elnyomott nőket… Afganisztán, ez a varázsos ország – mindegyik az, ha megpróbáljuk megismerni –, néhány nappal a szovjetpárti hazafival való találkozás előtt, megajándékozott engem egy mesés tapasztalattal.

A városokban időnként lehetett a nomád asszonyokon kívül is fedetlen arcú nőt látni, de többségben ott is burkát viseltek, vidéken pedig mindenütt. A burka a legalaposabb nőbújtató ruhanemű a muzulmán világ fátyolválasztékából: a teljes fejet letakaró, elöl-hátul földig érő kendő alatt csak egy rácsosra varrt kisablak mögött villan a női tekintet, de ezt a villanást kívülről nem lehet észlelni. Így aztán a férfi nem eshet kísértésbe, hiszen semmit nem lát a nőből, hacsak nem járása kellemét, fejtartása üdeségét. Valamit azért lát, és figyel, és, nyilván, képzeleg.

A nő viszont mindent lát. Kipróbáltam. Egy szőnyegszövő és kereskedő kisvárosban egy napra befogadott egy muzulmán család. Útitársamnak, mert férfi, a ház első helyiségeiben kellett maradnia a családfővel, engem zegzugos udvarokon át bevezettek a nők házába. Az ismerkedés kézzel-lábbal, mosolygással hamar ment, nemsokára beöltöztettek saját ruháikba, sikongtak a gyönyörűségtől, amikor fölfedezték, hogy földig érő, lenge, hosszú ujjú nyári öltözetem alatt (a ruhát magam varrtam az utazásra, tudván, hogy helytelen muzulmán országban csupasz végtagokat mutatni), a 40 fokos hőségre tekintettel, semmi más nincsen, még egy árva alsónemű sem. Alig akartak hinni a szemüknek, de nagyon tetszett nekik a dolog. Talán azt gondolták, Nyugaton ez az általános szokás. Kulturális ismeretcserénk jegyében tetőtől talpig felöltöztettek a saját ruháikba, aggódtam, hogy meg fogok sülni, de mutatták, hogy ők is ilyen sok réteget viselnek, jó ez így. Szívesen mutogatták magukat, én is örömmel néztem őket, szépek és vidámak voltak, feleségek, sógornők, lánytestvérek és kislányok kiismerhetetlen rokoni kavarodásban, és igen jó hangulatban egymás között. Volt néhány kisfiú is, ha jól értettem, a fiúk négy-öt éves korig maradnak a nők házában, azután kezdődik a férfiélet. Általános jóindulat uralkodott, az eleven kicsiket hagyták futkározni, nem szóltak rájuk. Az egyik apró fiú le nem vette rólam szigorú tekintetét, minden mozdulatomat aggályosan szemmel tartotta, mintha meg kellene védenie tőlem az övéit; órákba telt, míg végül sikerült belőle egy félmosolyt kicsalni.

Miután a nők beöltöztettek, javasolták, hogy menjünk ki az utcára.

A burka kisablakára úgy varrják a rácsokat (ugyanabból az anyagból, mint az egész öltözéket, ez mindig egyszínű pasztell), hogy nem zavarnak a látásban. Vagyis én mindent látok, engem viszont nem láthatnak. Szokatlan érzés, majdnem illetlen, mintha titokban leskelődne az ember.

A nők megállás nélkül, halkan fecsegtek egymás között, a legfiatalabb, akit iskolába járattak és tudott kicsit angolul, időnként összefoglalta nekem, miről van szó. Ilyenkor, az utcán járva, mindig a férfiakról beszélgetünk, mondta. Jól megnézzük, aki szembejön, milyen a szeme, a szakálla, az öltözéke, megbeszéljük, milyen boltja vagy hány birkája van; ha feleséget keres, hányadikat, és mi hírlik róla, hogyan bánik az asszonyaival. Szóval mindent, ami fontos. És mi látjuk az arcukat, ők meg nem a miénket, tette hozzá diadalmasan. El kellett ismernem, hogy ennek vannak előnyei.

Ezek a nők azóta, ha élnek még, elvesztették férjüket, fiaikat, fivérüket a háborúban, megrokkantak, tönkretették és megalázták őket, és egyáltalán nem biztos, hogy kedvük támadna nyugati utazóval barátkozni. Én sem sétálnék olyan vidoran a burka védelme alatt, ha tudnám, hogy viselése korbácsolás terhe mellett kötelező. Akkor még nem volt az. Ma már szintén nem, de a tálibok idején, 1996-tól 2001-ig igen.

Nem tudtam, mit gondoljak. Az európai nő öntudatával és szabadságképével szemben ott voltak ezek a fiatal nők, akik az együtt töltött nap alatt olyan hiteles előadást nyújtottak az életükről, hogy azt nem lehetett megjátszásnak tekinteni. Persze nyilván egy kivételesen boldog családba pottyantam. Különben talán meg sem hívtak volna. Mivel a nyelvet nem értettem – csak egy-két tucatnyi pastu szót tudtam –, figyeltem, hogyan villan a szemük, a válluk, hogy érnek egymáshoz, ki kihez van közelebb, kitől távolabb, milyen hangsúlyokkal beszélnek egymással: pompásan kirajzolódtak a viszonyok, de negatív érzelmek nem látszottak. Volt ott tisztelet, engedelmesség – a család idősebb nőtagjai iránt –, kíváncsiság, humor, csipkelődés, és egyértelműen volt összetartás, valamilyen családias biztonságérzet. Ha itt élnék Ázsiában, valószínűleg én is csak köztük érezném biztonságban magam, a kinti világ túlságosan keménynek látszik.

A burkáról pedig azt gondoltam: itt ez a szokás, ez a hagyomány, miért akarnám elvárni tőlük, hogy az én, számukra idegen eszméimet tartsák jobbnak?

Tetszett nekem, hogy most, ha csak ilyen röpke időre is, belebújok egy másik életbe, hogy a másság, ez a ma sokak számára sajnos idegesítőnek tekintett fogalom, egyenesen testet ölthet bennem. A megszokottól, az ismerttől eltávolodva átadom magam valaminek, nem is mások életét próbálom ki, hanem inkább a saját egyik lehetőségemet: voltaképpen születhettem volna itt is, ez is lehetne az életem, és akkor még mindig én lennék én – szédítő érzés. Persze nem minden félelem híján, mert ha arra gondolok, hogy igen, ez az életem, mostantól itt vagyok teljes földi valómban, máris jön a belső sikítás: uramisten, mindörökre? De hogy lehet innen kiszabadulni? Átlátok a saját szitámon: az egész csak kacérkodás volt, képzeletjáték, amit a valóság néhány órára teljes anyagiságában nekem adott, szagában, ízében, színeiben, érintésében kézzelfoghatót, de aztán kibújok a barátnői ruhából, ami nekem jelmez, nekik a hétköznapjuk, és megyek tovább, ezek a nők pedig maradnak, egész álló életükre bezárva a magas agyagfalak mögé, be-zár-va – rettenetes még a gondolat is.

Vacsorát is kaptunk, addigra férfi útitársamnak is joga volt a nőkkel egy helyiségben tartózkodni: házigazdánk azt mondta, most már barátok vagyunk, és a család barátjának, akiben megbízunk, szabad látnia a nők arcát. Tágas fogadószobában ültünk a szőnyegen, a nők előbb fölszolgáltak a férfiaknak és a körükben ülő vendégeknek, engem is beleértve, majd maguk is letelepedtek, egy másik körben. Kézzel ettünk a közös tálból, pompás, fűszeres rizst és a gulyáshoz hasonló ízesítésű birkahúst. A házigazda mentegetőzött: tudja, hogy az európaiak evőeszközzel esznek, de náluk sajnos nincs ilyesmi a házban, nem baj, mondtuk, és gyakoroltuk, hogyan kell a jobb kéz három ujjával kompakt gombócot formálni a rizsből. Nevettek, amikor lehullattunk néhány szemet. Később, Afrikában, otthonos lesz számomra ez az étkezési mód.

Néhány nap múlva visszakívántam volna a fejemre a burkát. Megálltunk egy kisebb faluban, olyan útvonal mentén, ahol ritkán járnak turisták. Amikor végigmentünk az utcán, zavarba jöttem, kínosan meztelennek éreztem magam, hiába takart a ruhám nyakat, kart, lábat rendesen. A leplezetlenül az arcomba bámuló férfiszemekben mindenféle érzelem meglátszott, ki így, ki úgy reagált a számára szokatlan és nyilvánvalóan illetlen látványra: egy csupasz női arcra. Volt meglepetés, kíváncsiság, kívánság, sőt: tüzes, mohó falni vágyás is, és volt intőn, némiképp atyásan helytelenítő tekintet, végül pedig akadt szigorúan megrovó is: majd átdöfött a tekintetével, hogy tűnjek el innen azonnal az istenkáromló paráznaságommal. Nem volt jó érzés. Kicsit féltem ezektől a férfiaktól, de az azért eszembe sem jutott, hogy másképpen is, mint tekintettel, ölni tudnának. Sőt, hogy ölni is fognak.

Később, a tálibok idején – olvastam a nyugati sajtóban – a nők még a burka kötelező viselete mellett is csak férfirokon kíséretében léphettek ki az utcára. Az iskolák kapui bezárultak előttük, a múzeumokba sem léphettek be, a saját házuk erkélyén sem mutatkozhattak, rádióban nem szólalhattak meg. Egyébként a férfiaknak sem volt könnyű: minimum tíz centiméteres szakállt kellett viselniük, hosszát az utcán lemérve ellenőrizték, és jaj annak, akié rövidebb volt. De ne felejtsük el, hogy ez az iszlám legszélsőségesebb ága; mi sem szeretnénk, ha nyugati kultúránkat saját szélsőségeseink alapján ítélnék meg.

Most belenéztem az interneten a képanyagba Mazar-i-Sharifról. Látható a gyönyörű mecset is türkizkék és aranysárga kerámiák geometriai mintáival gazdagon, de inkább a háború pusztításait mutatják a fotók, és éhező, kezüket élelemért nyújtó nők, gyerekek szívszorító képét.

Szokás volt, hogy a szovjet katonák a hajdani janicsárok módjára kisgyerekeket raboltak, elvitték őket a Szovjetunióba, ahol a kisfiúk egy kiképzőtáborban pótmamát és rendes ellátást kaptak, közben fegyverhasználatot és kémjelzéseket tanultak, továbbá szlogeneket és a marxizmus alapjait. Egy-két éves kiképzés után viszszadobták őket az országba, hogy árvának mondva magukat a mudzsahid harcosok közé menjenek, ahonnan a megtanult módszerek szerint titkos üzeneteket kellett küldeniük. Néhány gyerek lebukott, így derült ki a dolog. Az agymosás eredményes volt: egy angol újságíró, miután egyikükkel eldiskurált oroszul, majd udvariasan megköszönte a beszélgetést, azt a választ hallotta a tízéves afgán kisfiú szájából, hogy maga nekem ne köszönjön semmit, maga az amerikai imperializmus bérence.

Ma sem jó ott gyereknek lenni. Néhány hónapja láttam egy Unicef-jelentést. „Afganisztán ma minden kétséget kizáróan az a hely, ahol a legkockázatosabb egy gyereknek megszületnie.” A gyerekhalandóság itt a legmagasabb a világon, meghaladja a 24 százalékot. Ez azt jelenti, hogy négy gyerekből egy nem éri meg az ötödik életévét. Mert ott vannak az aknák, a betegségek, az ivóvíz hiánya és a tálibok újabban ismét egyre hevesebb támadásai, amelyek lehetetlenné teszik a védőoltások folytatását.

Az ország keleti részén, valahol a Kandahar és Kabul közötti hosszú úton haladtunk, köves, félsivatagi, lakatlannak látszó tájakon át; a csupasz dombok mögött talán meghúzódtak falvak, talán nem. Itt-ott egy-egy bokor, csenevész fa. Nagy csönd, vibráló hőség, élő lelket nem láttunk órák óta. Az ilyen tájakon egy idő múlva sűrű lesz a levegő, mintha nem lehetne az űrt elviselni: ha ember nincs, valami élő azért legyen, és érezni kezdünk valamilyen jelenlétet. Láthatatlan, de van. A sivatag lelke.

Ahogy gurultunk a sűrű semmiben, már messziről láttuk, hogy egy kis domb tetején áll egy férfi, idős ember, nem mozdul, arrafelé néz, amerről közeledünk. Közben a dombról lefelé szalad és integet felénk egy fiatalember.

Természetesen azt akartam, hogy álljunk meg, úgy értelmeztem a jelenetet, hogy segítségre van szükségük, miről is lehetne másról szó. A köves úton lassan, egyenletes sebességgel közeledtünk. A fiú hevesen integetett, futott felénk, de még messze volt az úttól. Fölötte a dombtetőn az öreg meg sem moccant. Volt valami parancsoló erő abban, ahogy rezzenéstelenül állt és felénk nézett. Útitársam szerint elutasítón, mintha nem értene egyet az integető fiúval, mintha nekünk, idegeneknek, nem lenne szabad megállnunk, és ezzel beleszólnunk kettejük történetébe. Én erősködtem, nem rendes dolog itt hagyni őket, ahol igazán ritkán jár autó, lehet, hogy valamire sürgős szükségük van. Társam megérzései teljesen mást mondtak: ez a fiú ellentétben áll az öreggel, de ebben a társadalomban tiszteletben kell tartani az életkor adta tekintélyt, nekünk nem szabad szembeszállnunk az öreg akaratával – és továbbhajtott.

Szégyelltem magam. Mit gondolhat most ez az ismeretlen fiú, akinek fontos lett volna, hogy egy kocsi megálljon ott, ahol a madár se jár, mit gondolhat a szívtelen és önző nyugati emberekről? És ha igaz, amit a barátom mondott – el kellett ismernem, hogy én sem éreztem biztatónak az öreg alakját fönn a dombtetőn –, akkor a vénember most, hogy neki engedelmeskedtünk, diadalmaskodik a fiatal fölött. És ha a nem is tudom, milyen jellegű konfliktusukban (már ha egyáltalán tényleg volt konfliktus) nem az öregnek volt igaza? Ha talán éppen azzal menthettünk volna életet, hogy a fiatal hívásának engedünk? Ha az öreg csak azért nem adott jelt, mert méltóságán alulinak tartotta, vagy mert nem bízott a külföldi turistákban, vagy mert valamilyen ősi hagyomány erre kötelezte, de a domb mögött egy szülő nő vagy egy sebesült várt segítségre?

Később, Afrikában is gyakran zavart az életkor feltétlen, minden bírálatot kizáró tisztelete. Most már én is öreg vagyok, de egyáltalán nem hiszem, hogy ettől mindig igazam lenne. Amit pedig csak azért tudok, mert ennyi évtizedet megéltem, azt úgysem lehet átadni, kötelező tekintélyalapon semmiképpen sem. Az ember néha próbál mondani valamit, aztán vagy meghallják, vagy nem.

Ma már úgy gondolom, meglehet, hogy a barátomnak volt igaza. Turisták voltunk, idegenek, nem illik beavatkozni a helyiek életébe, amiről amúgy sem tudhatunk semmit. Fogalmunk sem lehet, miért állt ott olyan fenséges daccal az öregember, és mit jelentett a fiú zaklatottsága az öreg kemény nyugalmával szemben. Nem ismerjük a jelbeszédüket, nem beszéljük a nyelvüket, meg sem értettük volna, mit akarnak, és nekünk mit kell tennünk. Idegenek voltunk, valóban. Mint az ENSZ-katonák, akiket arra utasít az eligazítás, hogy maradjanak kívül a helyi ügyeken, nem az ő dolguk azokban igazságot tenni. De azért én mégis megálltam volna.

A női világból a poligám család otthonos hangulata maradt meg bennem, a férfiak világát pedig mintha leginkább ez a kép reprezentálná: köves dombok között két turbános férfi, akik valamilyen számomra értelmezhetetlen ellentétben állnak egymással. Igaz, nem csak ennyi az emlékem az afgán férfiakról. Nem felejtem a szívélyes modorú szőnyegárust, akinek a házába bebocsátást nyertünk. Szép, ferde szemű, fiatal férfi volt. Amikor a magas agyagfalba épített keskeny kaput kitárta, jobb kezét mellére téve mélyen meghajolt, ez az első alkalom, hogy európai ember átlépi a házam küszöbét, mondta, mi is hasonlóképpen meghajoltunk, nekünk is első a megtiszteltetés, hogy egy ázsiai otthonba léphetünk; mindannyian átéreztük a perc jelentőségét.

Az afganisztáni férfiakról van még egy kiemelkedő képem: egy kérges, sötétbarnára színeződött, méretes férfitenyér. És a hozzá tartozó nagydarab, jó kedélyű, bőrkötényes ember, mély hangjával, visszafogott kuncogásaival. Ez a találkozás Kandahárban történt, de hogy megértsük, előbb el kell mesélnem a herati kalandot.

Herat az iráni határ után egy-két órányi útra az első lakott hely Afganisztánban; varázsos város. Méltóságos mecsetek, égbe törő minaretek, impozáns citadella, amelyet ostromoltak mongolok, szeldzsukok, perzsák, üzbégek és még sokan mások – az utazás előtti felkészülés során azt olvastam, hogy Afganisztán olyan ország, amelyet az évszázadok során sokan próbáltak meghódítani, de hosszabb időre senkinek sem sikerült. Feltételezem, hogy nem is fog.

Iránon csak sietősen áthajtottunk. A nyugatról keletre vezető út időnként városokon haladt keresztül. Minden egyes város közepén ugyanazt a szoborcsoportot láttuk: a magasban Reza Pahlavi sah – akkor még ő volt uralmon, két év múlva jön majd Khomeini – bronzba öntött vagy kőbe vésett lába alatt jobbról-balról rajongva fölfelé néző munkás és paraszt figura. Az ilyesmit hazai múltamból jól ismertem, nem vonzott. Az utca népe sem nagyon, már ahol volt. A városokban kevés élet látszott, de ha megálltunk valahol, nyomban fölbukkantak pénzváltásra, idegenvezetésre vagy adományra jelentkezők, nem mindig biztató modorban. Később, Afganisztánban, az egész utazás alatt egyetlenegyszer jött oda hozzánk, európai turistákhoz, a tenyerét tartva egy fiú, de egy idősebb férfi azonnal szigorúan rászólt, és a gyerek szégyenkezve elsomfordált. Méltóságos nép. A méltóság látszott a testtartáson, a viselkedésen, az udvariasság formáin.

Ahogy beértünk Heratba, egy szempillantás alatt időutazás repített messzire. Életre kelt előttem, amit addig csak középkori metszeteken láttam. Szűk utca két oldalán nyitott falú műhelyek hosszú sora, egy kicsivel lejjebb az utcaszintnél. Kovácsmester, csizmadia, szőrmekészítő, szabó, üvegfúvó: műhelyük élete az utca szeme előtt zajlik. Pattog a tűz, csattan az üllő, csattog az olló, a nap szikrázik az üveges elé kirakott sárga és kék üvegcséken, a pék felől árad a kövön sütött, lepényszerű kenyerek vonzó illata. Minden érzékszerv azt üzeni, hogy ez az élet, amelynek én csak tankönyvekben látott, elvont képét ismertem, most kézzelfogható valóság, és én itt állok benne. Ez az anyaggá válás, ez a testet öltés elementáris hatást tett rám. Pedig nem voltam én akkor beszívva, hogyan is lettem volna, most érkeztünk ebbe a legendás országba, nem volt nálunk semmilyen fűféle. Mi tagadás, reményeink között viszont szerepelt, hogy az élet összehoz majd egy kellemes találkozást a helybéli, akkoriban igen jó hírű terméssel.

Egyelőre anélkül is olyan minden, mintha álomban járnék Herat utcáin. Az emberek ráérősen mozognak, asszonyfélét alig látni, akkor is csak burka alatt. Sok a férfi és a gyerek. Megállnak beszélgetni a műhelyek előtt. A mesterember, aki a turistával is szívesen eldiskurál, hosszan magyarázza nekünk mestersége csínját-bínját, látszik, hogy nem először teszi. Nem tudjuk, hogyan illik megköszönni; meghívjuk teára. Kedvessége nyilván a külföldinek szól, a város láthatóan ebből él: jön a turista és teázik, kenyeret vesz, rámutat a rizsre meg a szabad tűzön nagy kondérban rotyogó, fűszeres birkahúsra, ebből kérek, és végül nyilván még valamilyen tárgyat is vásárol emlékbe. Arányos a viszony, a helybéli és az utazó egyaránt jól jár, elbeszélgetünk a teázóban, és barátságosan érezzük magunkat.

Jó itt a csáj. Sötét, erős, édes. A vastag afgán szőnyegeken ülve, teát szürcsölgetve könnyű lelassulni a környezet ritmusára. Fehér szakállas öregek szívják méltósággal a vízipipát, fiatalok csoportja halkan beszélget, van, aki csak ül és nézelődik, vagy imafüzért morzsolgat – kizárólag férfiak. Azért ez tényleg nagyon furcsa, hogy csak férfiak vannak mindenütt. Így valahogy sántít a világ. Még nem tudhatom, hogy majd lesz egy nagy találkozásom a nőkkel; ez még csak a legelső napunk ebben az országban.

Hogy mennyire kezdők voltunk, és lélekben fölkészületlenek, az még aznap délután kiderült. Amikor az utcán sétáltunk, a kezdeti benyomásoktól megbűvölve, és megszólított minket egy helybéli férfiú, hogy nem akarunk-e hasist venni, akkor bizony mi nem mondtunk nemet. A hátizsákos turizmus már bő évtizede divatban volt, hippik járták be Ázsiát, fűszívó hippik, akik szívesen kóstolgatták a helyi termést; mi sem álltunk ellen a korszellemnek.

A férfiú – arca Charles Bronsonra emlékeztetett, turbánt nem viselt, afgán ruháján európai zakó – azt javasolta, próbáljuk ki az áruját, mielőtt veszünk. De itt az utcán nem lehet, hol parkolunk? Vezessük őt a kocsinkhoz, abban elszívhatjuk. Így is történt, nagyon jófajta haska volt, az utcakép, ami addig is mesésnek látszott, most már tízezer színben szikrázott. Bronson rámutatott egy nagyobb, sarki teázóra, a vastag agyagfalak között tágas belső teremmel, itt találkozunk két óra múlva, mondta, hozom a cuccot; és elment.

A megadott időben ott üldögéltünk a terem egyik sarkában, a teázó meglehetősen tele volt, természetesen megint csak férfiak, kisebb csoportokban üldögélve a szőnyegeken, párnákon, alacsony asztalok körül. Abban a másodpercben, amikor Bronson belépett, a terem halk morajlása egy csapásra megszűnt. Egyszerre hallgatott el mindenki. A hirtelen, éles csönd olyan volt, mint egy vészjelző. A sok fekete szem a fehér turbán alatt helytelenítőn, megvetőn, haragosan nézett. Nyilvánvalóan mindenki ismerte ezt a Bronsont, és senkinek sem tetszett, amit csinál. Nem értettem. Noha a kenderszármazékok termelése és árusítása törvénybe ütközött, az ország nagy része mégis ebből élt, akkoriban nem túlságosan háboríttatva; meglepett, hogy itt most ez a sok férfi miért ítéli el egységesen. Vagy valami másról van szó?

Bronson csak egy pillanatra ült le mellénk, azt mondta, suttogva, hogy ez férfiak dolga egymás között, én maradjak nyugton, itt várjam vissza a barátomat, ők most elmennek. A kínos csönd tartott, amíg ki nem léptek az utcára.

Feszengve ültem ott. A tekintetekben, már amikor egyáltalán rá mertem nézni a körülöttem ülő férfiakra, most már inkább szánalmat és némi lenézést láttam, a harag eltűnt. Úgy látszik, az Bronsonnak szólt, nem nekünk, külföldieknek.

Nagyon sokáig tartott a várakozás. Izgalmamban pisilni kellett, de mi van, ha közben jön vissza a barátom, és nem talál a helyemen? Különben is megoldhatatlan feladatnak látszott, hogy a továbbra is fél szemmel engem figyelő férfiak között áthatoljak a termen, és megtaláljam a latrinát, nyilván valahol hátul, kinn az udvaron, de merrefelé az itteni építkezés labirintusszerű hátsó zugaiban? Megkérdezni nem mertem a szigorú szakállasoktól, hogy hol a vécé, különben is, aggódtam: mit jelentett az a feltűnő csend, hová ment el a két férfi, és mit csinálnak ilyen sokáig?

Barátom nagyon sápadtan jött vissza. Gyere, menjünk innen, elmesélem. Kivonulásunkat megint mély csönd kísérte. Mit vétettünk?

Azt vétettük, hogy balekok voltunk. Palimadarak. Bronson ugyanis rendőrügynök volt, és azt közölte – mint férfi a férfival –, hogy vagy följelentést tesz és megnézhetjük magunkat, vagy leperkálunk neki ennyi és ennyi pénzt, és befogjuk a szánkat, mi is, ő is. De azért a kis kockás papírfecnit, amire a rendszámunkat fölírta, zsebre vágta. Nyilván azért kellett odamenni próbapipát szívni, hogy megtudja, melyik a mi kocsink. Még az is megeshet, hogy nem zsaru volt, hanem szélhámos, és így kereste meg magának az eleganciáravalót. Látványos karórát viselt. Akárki volt is, a férfiak a teázóban mind ismerték, és véleményük róla nyilvánvalóan lesújtó volt. Nekünk a lenéző szánakozás jutott: mohó turisták, első napjukon belefutnak egy korrupt zsaru karjaiba. Nem csodálom, hogy lenéztek.

Igen jó kis pofon volt ez a történet, és igen tanulságos. Önvizsgálatra és némi szerénységre késztető. Továbbá aszkézisre, hiszen lecsúsztunk a szívnivalóról, most aztán mehetünk szárazon tovább, sőt ezek után már senkitől sem veszünk, biztosan figyelnek minket, még egyszer nem megyünk bele az utcájukba. Mi leszünk az egyetlen afganisztáni utazók, akik egy árva spanglit sem szívnak el egész idő alatt. Különben is a barátom pénztárcája (az enyém eleve üres volt) megérezte ezt a vágást, ámbár sikerült valamit lealkudnia a követelésből. És Bronson is olyan összeget javasolt, amiben benne lehetett az elképzelés: maradjon még ezeknek a palimadaraknak pénzük, hogy további kollégák is kereshessenek rajtuk. Legalábbis barátomnak ez volt a benyomása.

Másnap még nézelődtünk Heratban, de már nem volt ott a szívünk, számunkra elromlott a város, pedig mi romlottunk el benne. Elindultunk délkelet felé, az ország akkor egyetlen aszfaltozott útján, amelyet még jóval korábban az egyik nyugati hódító építtetett, és amely Herattól a délkeleti Kandaháron át vezetett tovább északkelet felé Kabulba, ahol véget is ért. Nem tudom, azóta építettek-e más utat is; az elmúlt több mint harminc év alatt jobbára csak rombolásról érkeztek hírek.

Kandahart Nagy Sándor alapította, a város azóta is fontos kereskedelmi útvonalak stratégiai pontja, ekként minden lehetséges hódító célpontja is volt több mint két évezreden át. Amikor ott jártunk, szép és élettel teli volt a város. Néhány napja kezdődött a ramadan, mindenütt ez volt a téma. Feltételezem, hogy egymás között is erről diskuráltak az ő dari, pastu, türkmén, tadzsik nyelvükön – itt az emberek természetes módon beszélnek két-három nyelvet –, nekünk, kívülállóknak mindenesetre mindenki a ramadant, azon belül is a böjt nehéz fegyelmét emlegette. A „mindenki” a népek közötti kapcsolatokat tehetségesen ápoló kereskedőket jelenti, akik akkor is behívnak a boltjukba, hellyel és teával kínálnak, ha azt mondod, nem akarsz vásárolni, csak nézelődsz. Nem baj, kedves idegen, azért foglalj helyet a szőnyegemen, igyál meg velem egy teát, beszélgessünk. Insallah. Ez aztán eltarthat órákig, te sem sietsz, ő sem, hová is sietnél, amikor itt jó helyen vagy. Forró, édes teát kapsz, kardamommal ízesítve. Szebbnél szebb tárgyakat bámulhatsz, miközben a társaság bővül, még két-három férfi letelepszik a puha szőnyegekre, és bekapcsolódik a társalgásba, vagy csak jelen van, imafüzérét pörgetve ujjai között. Ezen a tájon az a szokás, hogy a vendéglátók mindig többen legyenek, mint a vendégek. Talán azért, hogy az otthoniakat ne érhesse meglepetés, váratlan támadás? Ezt nem tudom, csak gondolom; logikus lenne ilyen harcedzett vidéken.

Nem emlékszem, milyen bolt vagy műhely előtt, hogyan ismerkedtünk meg a nagydarab, bőrkötényes férfival. Hasszánnak hívták, úgy emlékszem. Széles vigyorral magyarázta, hogy kopog a szeme az éhségtől, Allah nagy, az ő hűsége is nagy, de bizony rettentő nehéz parancs ez a böjt, még vizet sem ihatok, cigarettára sem gyújthatok, Allah sokat követel, hogy rá gondoljak egész nap. Másként nem is tudnám megállni, csak úgy, hogy hozzá fordulok segítségért, így aztán kibírom. Napnyugta után összegyűlünk, folytatta a szokások ismertetését, család, barátok, sokan, és jót eszünk együtt, erőt gyűjtünk másnapra! Hasszánból áradt a derű. Élvezettel hallgattuk, láthatóan ő is élvezte szerepét, megdicsért minket, hogy a legjobbkor jöttünk, ramadan a béke és megtisztulás hónapja, ilyenkor haragot, irigységet nem szabad érezni, erőszakra nem szabad vetemedni. Megkérdezte, hogy ugye, mi is békét keresni jöttünk az ő országába. Talán még azt is keressük, európai szokás szerint, hogy milyen anyag hozhatja a szellemünket még közelebb az égi békességhez.

Azt értettük, hogy mire céloz, de azt nem, hogy mit mutat. Tenyérrel fölfelé elénk nyújtotta a kezét. Szabályos kerek, sötétbarna kérgesedés látszott mindkét tenyerén. Kuncogott, ha az én kézmosóvizemet valaki megissza, az mindjárt boldog lesz, dünnyögte. Aztán bemutatta a mesterségét. Káprázó szemünk előtt egy éppen a tenyerébe illő, majdnem fekete színű, eléggé kemény, de kellő erővel még gyúrható, ujjnyi vastag hasiskorongot formázott. Kemény munka, mondta. Nem is csinálják sokan, mert nagy erő kell hozzá, és legalább húsz órán át gyurmázni kell az anyagot, addig semmi mást nem tehet az ember a kezével. (Lehet, hogy tíz órát mondott, nem tudom már, de annyi biztos, hogy nagyon sokat.) Gondolhatjuk, hogy ő már milyen régóta csinálja, ha ekkora nyomot hagyott a munka a tenyerén! Ő itt a nagymester a szakmában.

Meg is látszott rajta. Testalkata tekintélyt parancsoló volt: az általában inkább inasnak, soványnak látszó férfiak között neki vastagon duzzadtak az izmai. Szabadjára engedett derűjével is kiemelkedett: könnyen mosolygott, gyakran kuncogott a bajsza alatt, bele az ősz szálakkal még csak enyhén tarkított fekete szakállába. Társaságában végre fölengedtünk, elmúlt a herati emléktől nyomott hangulat, végül el is meséltük, mi történt velünk. Hümmögött egy nagyot, Heratban az ilyesmi megesik, mondta, megfigyelik az újonnan érkezőket, és megkörnyékezik őket. Nem szép dolog, de gyakori, az ügynök felezi a pénzt a rendőrséggel, mindenki jól jár. Sok gyanútlan turista beleesik a csapdába, mondta vigasztalóan.

A hülyeségre nem mentség ugyan, hogy mások is elkövetik, mégis kicsit felmentve éreztük magunkat, különben is, már megbűnhődtünk azzal a néhány rosszkedvű nappal, amit azóta eltöltöttünk, úgyhogy minden jó, ha jó a vége… Hasszántól csak akkora adagot vettünk, hogy a néhány hét alatt, amíg még az országban vagyunk, legyen valami elixír – hátha rátalálunk a bölcsek kövére –, de a határ előtt már fogyjon el. Kész öngyilkosság lett volna egy morzsányit is megőrizni. Az a kockás papírfecnire írt rendszám, feltételeztük, morzejelek útján már eljutott a kilépő határállomásig. Egyébként az esettől függetlenül sem szándékoztunk volna a határon át szívni való emléket hazavinni; mégis, az ember azért drogcsempész ne legyen.

A határőrök nem akartak hinni a szemüknek és a kezüknek, hogy bárhová néznek, bármit tapogatnak végig, szerelnek szét, csavarnak ki, akárhogy piszkálgatják kampós dróttal a benzintartály mélyét, nem találnak semmi eldugott árut. Mi meg csak ott nevetgéltünk tiszta lelkiismerettel. Hiába ismételtük, hogy tényleg nincs semmi, nem hitték. Biztosak voltak magukban. Mutasd a szemed! Fogadok, hogy piros a fehérje! Nem volt piros. Erre még dühösebbek lettek, senki sem szereti a kudarcélményt. Egy fabódéra is emlékszem, ahol rozoga padon ülve vártunk a fullasztó hőségben, sétálgató rovarok társaságában, de arra is, hogy a bódéval szemben egy faárnyékban állunk, előttünk a keskeny, kövecses úton, a tűző napon vesztegel a zöld minibusz. Belsejében már nyilván 60 fok van, ha nem több. Hárman vagy négyen tapogatják, kopogtatják, piszkálgatják órák óta, ott izzadnak a napon szegények, már kezdik sejteni, hogy hiába dolgoztak.

Közben én a vékony fának támasztva merengek, arccal vissza, az ország felé, ahova nem tudhatom, eljövök-e valaha újra. Milyen jó, hogy van időm csöndben elbúcsúzni Afganisztántól. Ha ezek a Bronson-félék nem kényszerítenek több órás várakozásra, nem szántam volna ennyi időt arra, hogy a határon megállva visszanézzek, és összesűrítsem magamban azokat a végtelennek érzett térségeket, amelyeket bejártam, azt az örökkévalónak érzett időt, amelyet itt töltöttem, és azoknak a gyerekeknek, nőknek, férfiaknak az emlékét, akikkel beszéltem, akiket láttam, akiknek az életét elképzeltem. Lassú és sűrű idő volt az ittlét, néha mesevilágban, káprázatos szépségek között, néha a legdurvább valóságban; a tűző nap alatt szikrázó levegőben vagy az éjszaka mélységes csöndjében.

Szúrt a hőség a ritkás árnyékot adó fa alatt. Már befejeztem magamban a búcsúzkodást, megköszönve az országnak, hogy ott lehettem, és bízva abban, hogy most viszont elmehetek, amikor végre elismerték vereségüket – szerintem azt hitték, hogy kiviszünk valamit, csak istenverte ravaszul eldugtuk –, és undorodó legyintéssel utunkra engedtek.

Akkoriban a kendertermesztésből származó hasis volt az egyik alapvető, ámbár illegális exportcikk. Sokan éltek ebből az országban. Az ópiátokat nyújtó máktermelésről nem sok szó esett, vagy csak én nem tudtam róla. Nem is érdekelt, mindig fontosnak tartottam megkülönböztetni az ámbár kétségtelenül bódító, de szelíd hatású, fizikai függőséget nem okozó kenderszármazékokat a félelmetes kemény drogoktól, amelyeket nem is kívántam kipróbálni.

A szovjet csapatok kivonulása után az ópiumtermelés fontos jövedelemforrássá vált. A tálibok ebben először megengedők voltak, nem lehet elvárni azoktól, akik a mákföldjeikből élnek, nyilatkozta valamelyik mollah, hogy egyik napról a másikra átálljanak valami másnak a termesztésére. Különben is, ha a nem muzulmánok drogot akarnak venni, és azzal mérgezik magukat, nem a mi dolgunk, hogy megvédjük őket. Utolsó éveikben mégis drasztikusan visszaszorították a termelést, amely bukásuk után gyorsan újra megugrott, világelső lett az illegális piacon. Ma a táliboknak nagyon kellhet ez a jövedelem, mert, mint egy ENSZ-jelentés közli, a máktermesztés legjobban azokon a Pakisztánnal határos déli területeken fejlődik, ahol a tálib jelenlét meghatározó.

Mezőgazdasági szakemberek szerint kellő öntözőrendszerrel lehetséges lenne Afganisztánban a zöldség- és virágtermesztés, de esélyes, hogy szabotálnák. Hasonló a helyzet más földrészek szegény országaiban is, ahol a vezetők azzal érvelnek, hogy drogtermelés nélkül éhenhal a lakosság. Mindez kibogozhatatlanul összegabalyodik az egész Földet behálózó korrupcióval, fegyverkereskedelemmel, hatalmi érdekekkel és erőviszonyokkal, amelyekben nem tudhatjuk, ki nagyobb bűnös, a nagybani díler vagy az álszent politikus, de azt tudhatjuk, hogy ki az áldozat: a lánc egyik végén a terméséből éppen csak hogy megélni tudó paraszt, másik végén a kemény drogra rászoktatott szerencsétlen, akinek nem volt ereje vagy módja a problémáira más megoldást találni.

Az a régi, utolsó békeévét élő, még nyugodt ország az emberek, tárgyak és épületek szépségével, barátságos vendégfogadásával, kicsit lelassultnak látszó életével, időnkénti rejtelmeivel nagyon hozzáillett ahhoz a békés hatáshoz, amit földjének termése – nagy férfitenyerek között összepréselve – nyújtani tudott. A későbbi Afganisztánra, amelyet már csak a médiából ismerek, a kemény, harcos, gyilkos indulatoktól pusztított, önmagára is veszélyes országra már a pusztító drogok termesztése jellemző. Az a különbség a kender és az ópiátok között, ami a békebeli és a háborús Afganisztán között. Nagyon nagy különbség.

Öt évvel ezelőtt járta be a világsajtót a hír, hogy Heratban egy huszonöt éves költőnőt a férje halálra vert. A kijutott hír úgy fogalmazta: engedetlenség miatt, de ennél többet nem lehetett tudni. Nadja Anjuman versei, amelyek azóta több nyugati nyelven megjelentek, az afgán nőket fojtogató elnyomásról szóltak. Nagyon bátor asszony volt, miként a többi nő is, akik irodalmi körükben – a tálibok idején, amikor lányoknak tilos volt iskolába járni – merték vállalni, hogy varrástanfolyamnak álcázva irodalomórákat tartsanak. Ha ellenőrzés közeledett, a lányok a tankönyvet a ruhaanyag alá rejtve hajtani kezdték a varrógépeket. Aztán elmentek a tálibok, és 2005-ben megjelent Nadja verseskötete, Gul-e-dodi címen, ami sötétvörös virágokat jelent. Ugyanennek az évnek a novemberében herati lakásukban Farid, a férj alaposan megverte. Nadja még aznap meghalt. A rendőrségi vizsgálat során a férj elismerte a verés tényét, de azt állította, hogy nem ölte meg az asszonyt. A hatóság hitt neki, és öngyilkosságnak minősítve lezárta az ügyet. Farid szabadon él a kislányával, aki fél éves volt anyja halálakor.

Mi lehet ma ezzel a kislánnyal a félig lerombolt Heratban? Talán életben van, most már nincsenek harcok, talán a gyermekbénulás és az arrafelé halálos kanyaró ellen is eljutott hozzá a védőoltás, talán van iható vize, talán az apja még szereti is, miközben lányoknak kijáró szigorral neveli. Ki tudja, mi lehet annak az embernek a lelkében. Mit mond a gyereknek az anyjáról? El fognak-e valaha jutni a kislányhoz Nadja Anjuman versei?

Ha az átlagosnál mélyebben érintenek az afganisztáni hírek, az talán a mulasztás bűntudatától is van. Hány helyen ígértem meg, postacímeket fölírva – és voltam biztos ígéretem majdani teljesítésében –, hogy a fényképeket, amelyeket útitársam készített, el fogom küldeni. Soha nem küldtem el. Magyarázatom van rá – elveszett a jegyzetfüzetem, benne a címekkel –, mentségem nincs. Milyen igazuk volt az afgánoknak, amikor azt mondták: úgyse kapjuk meg soha a fotókat, mások is ígérték, mégse küldték. Bizonygattam, hogy de én igen. Hát nem. Szégyen. Én is tehetek róla, hogy nincs bizalom a népek között.

 

 

Kapcsolódó írások:

Lángh Júlia: Nusi – avagy egy asszony élete Nusi jön, talált valakit, aki idehozza kocsival, nincs kétszáz...

Lángh Júlia: Ben háza Lángh Júlia Ben háza Nekiláttam lakást keresni. A kommunában...

Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...

Lángh Júlia: „Ahol most szorongatás van” Barátságos, szinte családias hangulatú volt a virrasztás. Kicsit vendégség, kicsit...

Lángh Júlia: Invalidusok között Járókerettel, két mankóval, két bottal, a szerencsésebbek csak egy mankóval...

 

 

Cimkék: Afganisztán, Lángh Júlia