Vásárhelyi Mária: Trianon-kép a közgondolkozásban

A Trianonnal összefüggő kérdések megítélését Magyarországon a békeszerződés megkötésének pillanatától fogva aktuálpolitikai megfontolások determinálták. Az egymást követő történelmi korszakokban a kérdés folyamatos napirenden tartása mögött ugyanúgy napi politikai érdekek húzódtak meg, mint más korszakokban Trianon agyonhallgatásának hátterében. A harmincas évek irredenta, bosszúvágytól átitatott politikáját a Kádár-rendszer idején negyven év hallgatás követte. A Horthy-rendszer agresszív, mindent átható, radikális irredentizmusa éppúgy akadálya volt a Trianonról szóló racionális párbeszédnek és az eseményekkel való szembenézésnek, mint a Kádár-rendszer bűntudatot sugalló hallgatása. Trianon kérdésének az államszocializmus idején való tabusítását mi sem jellemzi jobban, mint hogy a korabeli, a történelmi tudat sajátosságait feltárni kívánó kutatásokban alig esik szó a kérdéskörről, miközben egy 1976-ban végzett kutatás tanúsága szerint a lakosság 70 százaléka állította saját magáról, hogy „mély keserűséggel tölti el a trianoni békekötés”. Hogy Trianon kérdése milyen elevenen jelen volt a mélyrétegekben, azt illusztrálja az a tény is, hogy az emberek többsége 1975-ben is – a diktatúra idején – vállalta azt a véleményét, hogy helyesli az erdélyi és felvidéki területek visszacsatolását, miközben a történelemoktatás és a hivatalos propaganda „megérdemelt büntetésként” interpretálta a békeszerződés égbekiáltó igazságtalanságait. A napirenden tartás és agyonhallgatás kettőssége a rendszerváltozást követően is folytatódott, ekkortól azonban nem egymást váltogatva, hanem egyszerre volt jelen a közéletben e két tendencia. A jobboldal a harmincas évek hagyományait folytatva, „nemzeti nagylétünk nagy temetőjeként” tekintve Trianonra, a hajdanvolt nemzeti nagyság és az „egyedül vagyunk” egyvelegét felmelegítve a magyar felsőbbrendűség és a nacionalizmus bővizű forrását találta meg a trianoni trauma napirenden tartásában, a baloldal pedig a Kádár-rendszer hagyományait folytatva a kérdés folyamatos szőnyeg alá söprését, a probléma nem létezővé degradálását választotta. E két stratégia látszólag élesen szemben áll egymással, a végeredményt tekintve mégis egymást erősítve járultak hozzá a szembenézés és józan értékelés elmaradásához, a történelmi mítoszok és hazugságok életben tartásához. A magyar társadalom a Trianonhoz vezető út egyes stációival éppúgy nem nézett szembe mind a mai napig, mint a 20. század egyetlen más traumájának okaival sem. Ezért válhat a történelem a napi politikai küzdelmek martalékává. És minthogy a jobboldali, egyre agresszívabban megjelenő sérelmi attitűddel, populista nacionalista retorikával szemben a baloldalon az elmúlt húsz évben semmiféle érdemi értelmezési alternatíva nem fogalmazódott meg, az elmúlt évtizedben látványosan változott, a jobboldal által alkotott értelmezési kerethez igazodott a felnőtt lakosság Trianon-képe.

Bár a magyar jobboldal folyamatosan napirenden tartja, sőt a történelemről szóló retorikájának talán leghangsúlyosabb elemeként kezeli a kérdést, naponta leszögezve, hogy Trianont a magyar történelem legsúlyosabb tragédiájaként tartja számon, a probléma ilyen intenzív jelenléte sem változtat a tényen, hogy az ezzel kapcsolatos ismeretek még ma is számos kívánnivalót hagynak maguk után. A lakosság több mint fele sem azt sem tudja, hogy melyik évben történt a békeszerződés megkötése, ahogy azt sem, hogy milyen területi veszteséget jelentett ez Magyarország számára. Mégsem mondhatjuk, hogy az egyre erősödő jobboldali kánon hatása nem mutatkozik meg a közgondolkodásban. Nem csupán a Trianonnal kapcsolatos vélemények változtak, hanem az ismeretek is; az elmúlt években számottevően bővült az alapvető tényekkel tisztában lévők aránya. 2002-ben még csak a felnőtt lakosság alig több mint negyede, 2007-ben már 40 százaléka tudta helyesen megnevezni a békeszerződés megkötésének évét, és a területi veszteség mértékével tisztában lévők aránya 30 százalékról 44 százalékra nőtt.

A Trianonnal kapcsolatos ismeretek és vélemények érdekes összefüggéseket jeleznek. Egyrészt tény, hogy a területi revízió gondolatát támogatók valamivel tájékozottabbak a kérdéssel összefüggésben, mint azok, akik valamilyen módon a kialakult helyzet elfogadása mellett foglaltak állást, másrészt az is igaz, hogy az előbbiek rendre felül-, míg az utóbbiak alulbecslik az elcsatolt területek nagyságát. Ugyanakkor meglepő, hogy a legfiatalabb, a tanulmányait éppen hogy befejező generáció tagjai kevésbé tájékozottak, mint a felnőttek általában. A 18–30 éves korosztály tagjainak alig több mint egyharmada adott helyes választ a szerződés megkötésének évét firtató kérdésre, és alig 15 százalékuk volt tisztában azzal, hogy területének mekkora részét veszítette el az ország 1920-ban.

Ami Trianon okait, a Magyarország számára rendkívül igazságtalan békeszerződés hátterében meghúzódó magyarázatokat illeti, ebben a vonatkozásban igen erősen keverednek a racionális és irracionális elemek a közgondolkodásban, és mint a magyar lakosság történelemhez való viszonyát általában, ezt is a felelősséghárítás és a bűnbakkeresés jellemzi. Elsősorban a jobboldali, önmagukat a keresztény-nemzeti gondolat iránt elkötelezett válaszadók Trianonnal kapcsolatos vélekedését jellemzi ez az attitűd. Közülük az átlagosnál kevesebben gondolják, hogy Magyarország is felelős mindazért, ami Trianonban történt, és kétszer annyian teszik felelőssé mindezért a baloldalt és a zsidóságot, mint mások. Ami a Trianon konkrét okait illeti, annak elfogadásában viszonylag széles körű konszenzus mutatkozik, hogy ebben meghatározó szerepet játszott a tény, hogy Magyarország vesztesként fejezte be az első világháborút. A felnőtt lakosság háromnegyede említette ezt a momentumot Trianon egyik okaként, a második leggyakrabban említett motívumban – a győztes hatalmak Magyarországgal szembeni bosszúvágya – azonban már keverednek a racionális és irracionális elemek. A felnőtt lakosságnak a jobboldali narratíva által determinált, meglehetősen egyoldalú, elfogult történelemszemléletét igazán az jelzi, hogy a békeszerződés hátterében meghúzódó magyarázó tényezők közül a legkevesebben Magyarország nemzetiségi politikáját, illetve az ország területén élő nemzetiségek elégedetlenségét említették. Alig minden tizedik felnőtt magyar állampolgár gondolja úgy, hogy a Magyarország területén élő nemzetiségekkel szembeni méltánytalan politika – az erőszakos asszimilációs törekvések, a nemzetiségek jogegyenlőségének és kulturális autonómiatörekvéseik megtagadása – és az itt élő nemzetiségek körében uralkodó általános elégedetlenség fontos szerepet játszott abban, hogy a békeszerződés feltételei az ország számára ennyire kedvezőtlenül alakultak. A helyzetet mi sem jellemzi inkább, mint hogy a Trianonhoz vezető út elsődleges okai között összességében háromszor annyian említették a Magyarországon tevékenykedő baloldali és zsidó erők aknamunkáját vagy Clemanceau francia elnök magyar menye iránt érzett gyűlöletét, illetve a franciák Magyarország iránti hagyományos ellenszenvét, mint a korabeli politikai elit által alakított nemzetiségi politikát egy olyan országban, amelyben az összlakosság felét sem érte el a magyar anyanyelvű lakosság aránya.

A leglátványosabb változás 2002 és 2007 között annak megítélésében következett be, hogy vajon a 21. századi Magyarországnak mi a teendője Trianonnal kapcsolatban. 2002-ben még mindössze a felnőtt lakosság 18 százaléka, ma már 43 százaléka vélekedik úgy, hogy soha nem törődhetünk bele abba, ami Trianonban történt, és közülük minden harmadik megkérdezett úgy véli, hogy semmilyen eszköz igénybevételétől nem szabad visszariadni annak érdekében, hogy az elcsatolt területek visszakerüljenek Magyarországhoz. Ezzel párhuzamosan 34-ről 24 százalékra csökkent azok részesedése, akik a beletörődés mellett foglalnak állást, és lényegesen kevesebben vannak azok is, akik szerint Trianon kérdésére hosszabb távon az Európai Unió bővülése és megerősödése jelenthet megoldást. Az előbbiekre rímel, hogy jelentősen emelkedett azok aránya is, akik helyeslik és támogatják azoknak a parlamenti pártoknak a politikáját, amelyek folyamatosan napirenden tartják Trianon kérdését.

Jól látható, hogy az elmúlt évtizedben látványos fordulat következett be a felnőtt lakosság Trianonhoz való viszonyában: az intenzív jobboldali retorika hatására jelentősen bővült azok tábora, akik nem az egységesülő Európában, hanem valamiféle revánsban keresik a megoldást a kilencven évvel ezelőtt megkötött méltánytalan békeszerződésre. Ugyanakkor ugyanezek az emberek figyelemre méltó tudatlanságról tettek tanúbizonyságot, amikor arról kérdeztük őket, hogy mit tudnak az elcsatolt – és általuk visszacsatolni vágyott – régiók és nagyvárosok lakosságának nemzetiség viszonyairól. Azok körében, akik szerint soha nem törődhetünk bele a Trianonban történtekbe, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az elcsatolt területek visszakerüljenek Magyarországhoz, mindössze 15 százalék rendelkezik viszonylag releváns ismeretekkel arról, hogy hogyan is alakulnak napjainkban e területek etnikai, nemzetiségi viszonyai, háromnegyed részük viszont rendre jelentős mértékben felülbecsli a magyar lakosság számarányát az említett régiókban. Erdélyről például, ahol a magyar anyanyelvű lakosság aránya 21 százalék, a visszacsatolás mellett érvelők csaknem fele úgy gondolja, hogy ma is 50 százalék felett van a magyar anyanyelvű lakosság aránya, és hasonló arányú – átlagosan legalább háromszoros – felülbecsléssel szembesülhettünk az összes elcsatolt régió esetében. Hasonló a helyzet az elcsatolt területeken található „tipikus” magyar városok esetében is. Miközben Aradon, Kolozsváron, Munkácson, Kassán és Pozsonyban sem éri el a magyarok részaránya az ott élők egynegyedét sem, a revánsban gondolkodók jóval több mint a fele meg van győződve arról, hogy ezeket a városokat ma is magyar többség jellemzi. Mindez azt jelzi, hogy a valósággal köszönő viszonyban sem lévő etnikai összetételű területek visszaszerzéséről ábrándoznak a Nagy-Magyarország illúzióját kergető honfitársaink.

 

 

Kapcsolódó írások:

Ormos Mária: Trianon – Bukás, felelősség, igazság Történelmi távlatokban semmi szokatlan nem volt abban, hogy egy háborút...

Vásárhelyi Mária: “Egy ezredévnyi szenvedés…” Vásárhelyi Mária “Egy ezredévnyi szenvedés…” Közvélemény-kutatás a magyar történelemről...

Vásárhelyi Mária: A demokratikus intézmények tekintélyvesztése A demokratikus intézmények presztízsének csökkenése, az irántuk való társadalmi...

Vásárhelyi Mária: Médiafronton a jövő elkezdődött Ha a 2010-ben hatalomra kerülő Fidesz-kormány valószínűsíthető médiapolitikáját és az...

Vásárhelyi Mária: Reformesélyek a 21. század elején Vásárhelyi Mária Reformesélyek a 21. század elején Bár az...

 

 

Cimkék: Trianon, Vásárhelyi Mária