Nyerges András: Trianonstop

 

 

Sejteni lehetett, hogy a június véget nem érő trianonozás jegyében fog eltelni, de azt kevésbé, hogy amit Bibó István negyvennégy évvel ezelőtt papírra vetett, az 2010-ben önbeteljesítő jóslatként szuperál majd. (Sajnos.) Bibó ugyanis A békeszerződés és a magyar demokrácia című tanulmányában (Válasz, 1946. október) a következőket írta: „Bármennyire volt is világos az okok síkján, hogy a trianoni békeszerződés alakulásáért magyar vonatkozásban Tisza Istvánt és az egész politikai garnitúrát lehet elsősorban felelőssé tenni, amely tűzön-vízen keresztül és a nemzet világos életérdekének ellenére hű maradt a Habsburg Birodalomhoz és a német szövetséghez, mégis sokkal egyszerűbbnek és meggyőzőbbnek látszott a demokratikus világhatalmak kiábrándítóan felületes és felelőtlen békeszerződésének egész ódiumát a demokrata Károlyi Mihály nyakába varrni. Ugyanez az azonosítás fenyeget ma is…” Mán ő természetesen 1946-ot értette, de Czeglédi János, a Jobbik budapesti elnöke nem érte be azzal, hogy Károlyi Mihály szobrát fekete lepellel takarja le, hanem újságírók előtt azt is kijelentette, hogy „a Parlament tőszomszédságában nincs helye olyan ember szobrának, akinek óriási szerepe volt a trianoni döntés általi területcsonkításban és a nagyhatalmak terrordiktátumának sikerében. Hogy a tér ne maradjon művészeti alkotás nélkül, javaslatot tesznek, hogy gróf Tisza István szobra kerüljön a nemzetveszejtő vörös grófé helyére.” S ha ez nem lett volna elég, párttársa, Hegedűs Tamás, a Jobbik országgyűlési képviselője szerint „a trianoni diktátumot Károlyinak »köszönheti« az ország. Van-e még egy olyan ország, amely saját nemzetrontójának emel szobrot az ország háza mellett?”

Hogy ezenkívül még kinek és minek köszönhető Trianon, arról persze idén sem esett szó, hiszen a nonstop trianonozóknak kínos lehet tudomásul venni, hogy ez ügyben kikkel árulnak egy gyékényen. A Nyilas Népszava című újság (bármily hihetetlen, volt ilyen is!) még hagyján, hiszen 1938. május 22-én a mai jobboldali radikalizmus hangvételét (és stílusát) megelőlegező cikkében így ír: „Még akadnak politikai dibdábok, akik hisznek a sátáni gazok által felépített utódállamok fennmaradásában. Vesszenek a revízió kerékkötői! Jogos követelésünk vagy meghallgatásra talál, vagy feltörnek a földből Árpád hős ivadékai, és utat mutatva a magyar népnek visszaszerzik azt a becsületet, amelyet ezer éven át megalapoztunk Európa kultúrájának védelmében, és amelyet nem fegyver, hanem egy átkos békeszerződés csorbított meg. Elég volt a nemzetközi zsidó jampecek aknamunkájából!” Míg az Árpád-sávos buzgalom vállalható előzménynek számít ezen az oldalon, kompromittáló lehet (s ezért nem is emlegetik), hogy a politikai paletta ellenkező szárnyán is akadt trianonozás: „Az imperialista trianoni diktátum, amely feldarabolta Magyarországot az első világháború után, az ország egy jelentős részét, Erdélyt, Romániának adta” – fejtegette a Le Monde újságírója, Michel Tatu kérdésére 1966. december 2-án – Kádár János. Nála is tovább ment (egészen az elszakadás követeléséig) egy másik „bolsi”, akinek a szövegét (ha a nevét letakarnám), a Jobbik nyilván vállalná: „Hiába sírunk, gyászolunk, alakoskodunk, ordítunk Trianon miatt, hiába óbégatjuk reggel, délben, este a területi integritást, ezt a nagy pert a külföldi rablók, imperialisták, nagytőkések, nagybirtokosok segítségével megnyerni soha nem fogjuk. A III. Internacionálé második kongresszusa már 1920-ban kimondta, hogy a dolgozó népek együttműködésének szét kell tépnie Versailles-t, Saint-Germaint és Trianont, ki kell adni a nemzetek önrendelkezési jogának jelszavát, egészen az elszakadás követeléséig [kiemelés Ny. A.]. Csak a szomszédos országok imperialistáival szemben való harccal téphetjük ronggyá a trianoni papírcafatot” – jelentette ki az utolsó szó jogán, 1926. július 31-én tartott tárgyalásán – Rákosi Mátyás.

Vannak persze más, szintén nem emlegetett tényezők is. A Petőfi Társaság 1936. márciusi közgyűlésén mondott beszédét Pekár Gyula azzal a tragikus megállapítással zárta, miszerint „Krisztus nem volt jelen, amikor Trianont aláíratták”. Tegyük hozzá, hogy Pekár Gyula sem volt jelen, noha őt a minisztertanács 1920. május 30-i ülésén erre a feladatra kijelölték. A Magyar Feltámadás Lexikona című, 1930-ban megjelent irredenta kiadvány szerint másnap „Pekár Gyula államtitkár, aki tegnap még hajlandónak mutatkozott arra, hogy kimegy a békét aláírni, bejelenti a minisztertanácsnak, hogy nem hajlandó Párisba kimenni.” A Dodó főhadnagy és más hasonló „remekművek” szerzője roppant komoly indokra hivatkozva tagadta meg a kiutazást: „82 éves édesapja magához kérette s felemlítette előtte, hogy ő átélte a szabadságharcot, a világosi fegyverletételt, de nem akarja megérni, hogy a fia írja alá a Magyarországot megcsonkító békeszerződést. Ha mégis megtenné, nem akarja őt többé látni.” Ugyanitt olvasható, hogy a diktátum aláírása végül is kis híján elmaradt, mégpedig azért, mert „amidőn az autó a trianoni kastély vasrácsos ksoujéhoz érkezett, a parancsnokló francia csendőrtiszt nem akarta a magyar békedelegáció autóját bebocsátani.” Azt gondolná az ember, ha az urak annyira berzenkedtek az aláírás ellen, ez lett volna az alkalom, hogy a kocsit visszafordíttassák, és aláírás nélkül hazatérjenek. Ehelyett birkatürelemmel addig várakoztak, amíg Henry alezredesnek (nagy keservesen) sikerült elintéznie, hogy mégis beengedjék őket.

A legmélyebb hallgatás azonban a béketárgyalásoknak egy korábbi, nem kevésbé kínos epizódját övezi. A magyar delegáció élén a nemzetiségek kulturális jogfosztottságáért nagymértékben felelős egykori kultuszminiszter, gróf Apponyi Albert állt, de 1920 márciusában már kénytelen volt olyan tartalmú levelet intézni az Országgyűléshez, melynek felolvasását (amire a kormányfő, Simonyi-Semadam Sándor vállalkozott) a padsorokban helyet foglaló prejobbikos képviselők minduntalan közbeordibálással próbálták lehetetlenné tenni. Apponyi tudniillik arról írt, hogy „annál aggasztóbb érzésekkel kell kísérnünk országunk színvonalának sülylyedését s az ebből joggal folyó [kiemelés – Ny. A.] ártalmas megítélést, minél inkább képesek e körülmények a békedelegációnak egyik főérvét, mellyel az ország területi épségének megvédését alátámasztani kívánja, megsemmisíteni”. Magyarán: a kedvezőbb békefeltételek elérését a fehérterrror néven összefoglalható jelenség erősen gátolta. Az utcai atrocitások, a nyílt antiszemitizmus, a polgári szabadságjogok tiszteletben nem tartása nem keltett sem tiszteletet, sem részvétet Magyarország iránt. Roppant jellemző azonban, hogy amikor a levélnek az a passzusa is elhangzik, mely szerint „belállapotunk ecsetelt züllésének hatása a mai kényes pillanatban igen kellemetlenül érezhető, mert az általános hangulatot rontó hatásán kívül megszűnik annak az államnak atraktív ereje, amely a polgárok elemi közszabadságait megvédeni képtelen…” – a T. Ház jobboldalán ez csak ilyen reakciót volt képes kiváltani: „zsidó manőver!”, „a zsidó sajtó terjeszti!”, „Apponyi is félre van vezetve!”. A miniszterelnök azzal a helyzettel találja szemközt magát, hogy a honatyák tekintélyes hányada számára a fehérterror fenntartása fontosabb, mint a tisztességes béke elérése: „Tessék elhinni – kérleli őket –, a zsidógyűlölet nem ér annyit, mint Magyarország épsége. Méltóztassék minden hangulatot, minden ellenszenvet ebben a nagy pillanatban feláldozni. Azért olvastam fel a levelet, hogy méltóztassanak felvilágosítani azokat a fiatalembereket, hogy nem hősi dolog az utcán, a villamoson, a kávéházban valakit, mert zsidónak nézik, felpofozni, megverni. Ezzel nem lehet megoldani a nagy problémát.”

Nos, ez volt az, ami nálunk megoldásként soha szóba sem jöhetett. Maradt helyette az óbégatás reggel, délben, este.

 

 

Kapcsolódó írások:

Nyerges András: Tudatlanságaim leltára Január 18-án, 1945-ben, mikor Pest felszabadult, ötéves voltam. A pincéből...

Nyerges András: Félbarátok igazodása Jön Windischgrätz, jönnek a konzervatívok, a győzelmük ellen semmit nem...

Nyerges András: A barátságszédelgő A nagy, egybenyitott szobákban már nyüzsögnek a Petri–Galla-féle lakáskoncert meghívottai,...

Nyerges András: Tagadók és másrólbeszélők Ha hisszük, ha nem: Magyarországon mindjárt 1945-ben elkezdődött a holokauszttagadás,...

Nyerges András: Értelmiség, fűrésszel Februárban boldogító meglepetésként bukkantam rá egy antikváriumban Klaus Mann Fordulópont...

 

 

Cimkék: Nyerges András, Trianon