Győrffy Iván: Láthatatlan falak (Köntörfalak. Színes magyar filmdráma, 81 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Dyga Zsombor.)
A Köntörfalak olyan produkciónak való cím – legyen az színházi vagy mozidarab –, amely elhallgatásokra, félrebeszélésre, csűrésre-csavarásra építkezik, verbális és nonverbális láncra fűzi a szereplők között tapintható, de zömmel érthetetlen titkokat, elfojtásokat. Sejthető, hogy e képzeletbeli műalkotás végére talán leomlanak a falak, s a résztvevők látványosan összeborulnak. De az sem kizárt, hogy labirintust emelnek maguk köré titkaikból, már maguk sem lelik a kiutat, és ki van zárva, hogy bárki is rájuk leljen. A Köntörfalak tehát jó és hatásos cím, elgondolkodtat és merengésre késztet már azelőtt, hogy mögöttes tartalma feltárulkozna. Különösen pikáns, ha egy olyan alkotó tűzi zászlajára, aki éppen nem mellébeszéléséről híres: Dyga Zsombor amatőr filmesként kezdte, mentesen a filmfőiskola bevett sablonjaitól, távol a szakmai műhelyektől, stúdióktól és iskoláktól, s tulajdonképpen mindmáig hangoztatja kívülállását. Ahogy ő fogalmaz: „A rendszer része vagyok, mert szükségem van a pénzre, amiből a filmeket csinálom, de – tisztelet a kivételnek – hidegen hagy ez a belterjes és furcsa meglátásokkal rendelkező filmes közélet. Én a harmadik úton járok.”
Persze azért ő sem képes nulláról indulva megváltani a filmvilágot – olyan zsánerekbe kapaszkodik, amelyek már filmgenerációk óta készen állnak. Dyga – aki nem tesz különbséget jó és rossz film között, akinek Bruce Lee és Bruce Willis sem elég kínos hivatkozási alap, akinek a nyugati populáris mozikultúra és a kelet-európai szociodráma összeboronálása sem esik nehezére – azért egy színész- és dialógusközpontú kamaradarabban sem tud kudarcot vallani. A tucatnyi kisebb-nagyobb film s ezek közül két 35 milliméteres nyersanyagra forgatott nagyjátékfilm, a Tesó és a Kész cirkusz után a Köntörfalak is a „dygaverzum” szerves része. Mint az első kettő, utóbbi is a forgatókönyv felsőbbrendűségében és a tempós vágástechnikában hisz, de atmoszférája komorabb, drámai vénája áttetszőbb azoknál. Az önéletrajzi ihletésű lakótelepi vadromantika és az ironikus külvárosi akcióvígjáték után a már összeszokott stáb egy része a polgári belvárosba tesz kiruccanást, hogy a puccos étterem, a szecessziós és Bauhaus épületek, valamint a divatos loftlakás karéjában teszteljék, Dyga Zsombor feszültségtől szikrázó párbeszédei is vannak-e olyan életképesek, mint a korábbi forgatókönyvíró-társ Lovas Balázs otthonosan abszurd dialógusai. A vágó Czakó Juditon, a szuggesztív aláfestő zenéért felelős The Uptown Felaz formáción és a legutóbb mókás-pufókás trafikost alakító Elek Ferencen kívül mindenki kicserélődött a szűkebb alkotógárdából, sőt a jó öreg 35 mm-est is digitális kamerára cserélték, Dyga Zsombor sajátos stílusjegyeit azonban így sem sikerült elrejteni. „Más léptékben, nagyító alatt szeretném megrajzolni saját generációm kisembereit, tele mosollyal, drámával és emberséggel – fejti ki a rendező saját, ebben a filmben alkalmazni kívánt munkamódszerét. – A vállalás, hogy mindez nem a cselekmény, hanem a valós idejű dialóg által váljon feszültté és izgalmassá. Életünk sorsfordítói sokszor szavakban érnek bennünket, ennek akarom, hogy tanúja legyen a néző.”
Felfokozott tempó, morbid szituációkkal és alakokkal tűzdelt hétköznapi miliő, kifinomult szkript, hipertóniás vágóasztal, jól trenírozott színészek – a többi Dyga-filmhez hasonlóan mindezek a Köntörfalakból sem hiányozhatnak. A dramaturgiában tetten érhető döccenők és bakugrások itt azonban árnyalatnyival hangsúlyosabbak, a látványvilág (Hujber Balázs részben ide is átemelte az Overnight yuppie-s beltéri színeit és anyagait) erőteljesebb, a kamera is többet cikázik a szereplők körül, a közeli és félközeli plánok többet tétováznak a színészek arcán és gesztusain. Kamaradarabhoz illően a sötétebb, elfojtásokat sejtető tónusok uralkodnak a lakás szegleteiben és az éjjeli utcán, ám ettől a film mégsem válik nyomasztóan klausztrofóbiássá, a szélsőséges érzelmek lobbanófényében egyre tisztábban rajzolódnak ki a külvilág kontúrjai és a jellemképek. A krimibe és melodrámába egyaránt illő rejtélyek lassan, de biztosan felfeslenek, s bár a bizonytalanság és a sorsszerűség kettős szorításában a szereplők lélekmozgása nehezen követhető, a film befejezése kerek és egyértelmű. Mindezt azonban úgy éri el, hogy a forgatókönyv fő erénye ezúttal nem a kőkemény riposzt, a keresetlen stílus, a szinte követhetetlenül gyors szópárbaj, hanem a kihagyásos szerkesztés, a metakommunikáció. A színészek arcán tükröződő kín, a félbemaradt gesztusok kiválóan illeszkednek a kapkodó mondatokhoz, az elejtett félszavakhoz, a családi-baráti bikkfanyelvhez. Egyszóval természetesebbé, köznapibbá oldják a nézők idegein táncoló, legotthontalanabb jeleneteket is.
Hiszen a szemünk előtt kibontakozó történet úgy banális, ahogy van. Zoli, a kövérkés mérnök a parkban véletlenül megismerkedik egy másra várakozó csinos lánnyal, Esztivel, és bár utóbbi nem erőltetné a további közeledést, Zoli másnap mégis vacsorára invitálja. Innen, az Andrássy úti étteremben történő félresikerült randitól indul a film, hogy aztán az újlipótvárosi utcákon, a honi játék- és reklámfilmekben is sűrűn látható impozáns lakóházon, annak egyik lakásán keresztül végül a Városháza parkba vezesse a nézőt, miközben főhőseink humoros incselkedésének, kellemetlen feszengésének és mélyanalízisének is tanúi lehetünk. Szinte minden az ő esetleges szerelmi kettősük ellen esküszik: Zoli egy tragédiából, felesége elvesztéséből épphogy kilábalva szeretne esélyt kapni, miközben a szintén párkapcsolati krízisben szenvedő fiatal lány előtt gondosan elleplezné annak tényét, hogy két ikerfiát is egyedül neveli. A malac viccek és a műszaki kiselőadások sem kedveznek a románc kibontakozásának, Esztit mindkét műfaj meglehetősen hidegen hagyja. Saját életválsága, sztárséf bátyjával való gyűlölök-szeretek viszonya foglalkoztatja, a férfit csak egyestés udvari bohócnak tekinti, nem komoly udvarlónak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy amint enged Zoli bánatos spánielszemekkel nyomatékosított óhajának, és a vacsora után bátyja trendi lakására invitálja őt, máris melegítőbe-otthonkába bújik, az olyan nők kegyetlenségével – ahogy az Esztit alakító Tompos Kátya fogalmaz, aki egyébként több verzióban már évek óta gyakorolta Elek Ferenccel a szerepet –, akik nem tekintik igazi férfinak csáberejük alkalmi áldozatát. És valóban: bár a kamera együtt homályosodik el Zoli bepárásodó szemeivel, amikor a lány hangulatos bakelitlemezt tesz fel, majd bársonyos puhasággal a férfi felé lejt, ám Eszti a mozdulataikat körkörösen követő optikával együtt valójában csak kíméletlen vadásztáncot jár Zoli körül, hogy unalmát és kíváncsiságát kielégítve azonnal továbblibeghessen. A közös nevező hiánya – hacsak partnereik kínkeserves elvesztését nem tekintjük annak – már csaknem megfojtja a filmet, amikor jól időzítve ront be Gábor, a lány excentrikus és enyhén narcisztikus bátyja, s nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illeti Eszti mechanikai antitalentumát, amiért az nem vette fel számára az esti sportdöntőt. Verbális adok-kapok, lelki vetkőzős póker (amelyben a felhúzópakli tetején egy mindhármuk számára ismerős nő fényképe található) veszi kezdetét, s ebben levetett ruhadarabokként kerülnek elő a múlt kísértetei, bűnei és hazugságai.
Az ellenszenvesen agresszív Gábor bőrébe bújva Rába Roland zseniálisan karikírozza az önmagával eltelt médiasztár és lepedőakrobata szakács figuráját, akinek sem mások érzelmei, sem az elvárt nemi orientáció, sem a tudatmódosító szerekkel kapcsolatos társadalmi tabuk nem jelentenek leküzdhetetlen akadályt. Tompos Kátya is megcsillantja színészi képességeit az egyszerre kamaszosan lezser, „végzetasszonyásan” vérszomjas, mégis nőiesen empatikus Eszti szerepében. Méltó társuk a külvárosi lúzer komikus kliséjéből végre Dygánál is kibontakozó Elek Ferenc, akinek szánalmas trubadúrként, bosszúra éhes férjként, ellágyuló apaként és vicceskedő udvarlóként egyszerre kell hiteles alakítást nyújtania, és ezt sikeresen képes abszolválni (a jellemét és előtörténetét felelevenítő forgatókönyv-bakikért pedig igazán nem érheti szemrehányás).
Kamarajáték Dyga Zsombor legújabb, a Filmszemlén nemrég rendezői, vágói, legjobb férfiszínészi és közönségdíjjal is elismert munkája, amely gyakran felejti a szemét a műfaj klasszikusain, de azért a tükör előtt sem kell szégyenkeznie. Észrevehető rajta a szintén érzéki négyszögben utazó Szex, hazugság, videó (Steven Soderbergh munkája) és a Közelebb (Mike Nichols sorstanulmánya), valamint a két férfi és egy nő kapcsolatának egymásra vetített síkjaival zsonglőrködő Richard Linklater-féle Visszajátszás erőtere. A fél magyar filmtörténet is magára ismerhetne az alacsony költségvetés kereteit feszes szerkezettel, beltéri forgatással és pszichikai kalandtúrával előnyére fordító Köntörfalak eszközeiben és módszereiben. A fojtott légkörű kamaradrámákkal szemben azonban Dyga Zsombor filmje még legreménytelenebb pillanataiban is oldottabb, súlytalanabb – akár a külvilágba való folytonos kikacsintás (utcán és tetőn, padon és lépcsőházban egyaránt megfordulunk), akár a kiemelkedő színészi teljesítmény, a váratlan vágások vagy a kihagyásaiban is bőbeszédű szövegkönyv teszi, műfaji rokonainak döntő többségével ellentétben nem érződik rajta az anyagi korlát vagy a mesterkélt rendezői minimalizmus.
A Köntörfalak tehát paradox módon hihetetlenül egyenes, őszinte film. Nem csúszkál ide-oda a fara, nem „köntöl-farol”, mint a címben szereplő kifejezés eredetijében a szekéré, amikor a kereke véletlenül eltéveszti a járt utat. Csűréssel-csavarással sem vádolható. Pontosan lehet érezni, honnan és hova tart – gondosan kiszámított, precízen adagolt „meglepetései” időben visszarántják a nézőt a mellékösvényről.
Dyga Zsombor, a „különutas amatőr” ezúttal érett, koncepciózus darabbal jelentkezett, amelynek bérelt helye van a legvibrálóbb magyar pszichodrámák között.
Köntörfalak. Színes magyar filmdráma, 81 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Dyga Zsombor; operatőr Marosi Gábor; látványtervező Hujber Balázs; jelmeztervező Ando Ildi; producer Major István; vágó Czakó Judit; zene The Uptown Felaz; szereplők Elek Ferenc, Tompos Kátya, Rába Roland.
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: A jövő elkezdődött (1. Színes, fekete-fehér magyar krimi, 91 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-látványtervező Pater Sparrow.) „Minden dolog mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a...
Győrffy Iván: Ha nincs indián (Apacsok. Színes magyar filmdráma, 80 perc, 2010. Rendező Török Ferenc.) „Ez úgy el lesz temetve bennem, mint annak a rendje....
Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...
Györffy Iván: Vicc nélkül (Tréfa. Színes magyar játékfilm, 93 perc, 2009. Rendező Gárdos Péter.) Árnyjáték a falon: Gárdos Péter legújabb filmjéről, a Tréfáról egyetlen,...
Győrffy Iván: A diktatúra halálos ölelése (Emelet – színes magyar filmdráma, 90 perc, 2006. Rendező Vecsernyés János. ) Győrffy Iván A diktatúra halálos ölelése Kettős nehezéket vett...
Cimkék: Dyga Zsombor, Elek Ferenc, Györffy Iván, Rába