Rainer M. János: Másnap lett fácán (is) (Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Budapest, 2009, Nyitott Könyvműhely.)

Pontos (al)címe is csak hozzávetőleg érzékelteti Majtényi György könyvének tárgyát: a káderek, azon belül is a legfelső vezetők életmódjáról lesz szó, történelmi (csoport)szociológiáról. Hozzávetőleg, mert jó ritmusú, következetes és követhető történetvezetése közben a szerző itt-ott megáll, elidőzik, elkalandozik. Valahogy úgy képzelhető el, hogy kutatás közben a levéltárban hirtelen érdekes iratcsomóra bukkant. Egy-két mondat hasznosítható volt programja megvalósításában, de nem volt szíve ott hagyni mindazt, ami távoli kapcsolatban állt csak vázlatával. Minek ragaszkodjon hozzá? Inkább elmond, mégpedig ráérősen egy új történetet, valamelyes részét az egésznek. Mert végül is mi az egész, egyáltalán? „Egyszer valaki úgyis egy másik, (nekem) meglepő szögből néz majd a témára.” Ez Majtényi György utolsó mondata a 221. oldalon – utána még vagy kilencven lapon következnek a szereplők életrajzai, a hivatkozások, az irodalomjegyzék, a névmutató. A szöveg tehát nem hosszú, meg nem számoltam, de legalább százötven kép is látható közben, nem a legjobb minőségűek néhol, kisebbek is a kelleténél, de nagyon érdekesek, sokatmondóak. Az egész viszont, megközelítése és körüljárása számos módon lehetséges, hiába is ragaszkodna az ember az ösvény vonalvezetéséhez, ha egyszer (hamarosan) új csapást tör valaki.

Majtényi kedveli is a különleges megoldásokat, jobban szereti a kilátást saját csapásán megközelíteni. Az értelmiség és a (társadalmi) mobilitás 1945 utáni viszonyait tárgyaló első könyve (A tudomány lajtorjája, 2005) például egyetlen személy merőben személyes dokumentumait és merőben hétköznapi életútját választotta médiumának. Hogy most a vadászat vagy az autózás vezette a káderelit életmódjához, nem tudom (mindkettőre utalnak nyomok Majtényi korábbi szövegeiben), de mindegy is. A könyv rövid bevezetője szigorú(bb) szociológiai értekezést ígér: az elit fogalmának alkalmazhatóságáról szól, a szovjet típusú rendszer történeti körülményei között. Lehet-e elitnek nevezni egy csoportot, amelyre felette kevesen tekintettek példa(kép)ként, értékek, magatartások mintájaként – teszi fel a kérdést Majtényi, aztán nyugodtan megválaszolja: már miért ne lehetne, nem irodalmi publicisztika ez, baljós másod-harmadjelentésű fogalmakkal, hanem kísérlet pozitív leírásra. S hogy nem volt minta, meg példa sem – ez sem olyan egyértelmű.

Kiderül a későbbiekben, hogy inkább esszéről, történeti szociográfiáról van szó. Ami egyrészt roppant érdekes történetek füzéréből áll, másrészt megtartja kellemesen egyszerű és főképp egyértelmű társadalomtudományos fogalmi vázát. A káderek fogyasztási szokásaival kezdődik: lakások, házak, villák, bútorok, ingóságok, gépkocsik, telefonok, utazások, kiváltságok. A (szociológiai) születéstől a (biológiai) halálig: az 1945 után berendezkedő új, kommunista elit először is lakhelyet szerzett – mert nemigen volt neki, egy részének a szó szoros értelmében, másoknak csak itthon nem. Aztán berendezkedett, s az első nemzedék halála többnyire biológiai, még pozíciójában érte. A K betűk, a káderélet attribútumai pesti viccben. Majtényi is felsorol pár változatot, én öt K-ként ismerem: kégli, kocsi, kutya – Kútvölgyi, Kerepesi. A kutya tán az egyetlen, amiről Majtényi nem ír – a Központi Állami Kórházról és a Kerepesiben megkonstruált valós és a virtuális Panteonról természetesen, ahogyan a káderdűlő villáiról, közte Rákosiéról, Kádáréról, Péter Gáboréról igen behatóan, és persze Rákosi Horch (német, 1936) kocsijától a ZISZ-eken át az obligát mercikig ívelő (áram)vonalról is. A kutya alighanem csak szövegromlás volt, ami elkerülhetetlen a folklór tovaterjedése során.

A következő két nagyobb rész középpontjában – látszólag – szabadidős tevékenységek állnak: a vadászat és a foci. Látszólag, mert az első ugyan valóban a szabad időt töltötte ki, de a vadászat egyáltalán nem csupán a kikapcsolódásról szólt. Sokkal inkább jelölte ki a vadász helyét a nómenklatúra belső rangsorában: mely vadásztársaság, melyik helyen, kivel együtt és kivel nem vadászott, mire és hogyan. A foci pedig – bár 1945-ben az MKP csapata, csatársorában Kádár Jánossal, megmérkőzött a parasztpárti vegyessel – kisebb mértékben szórakozást, nagyrészt az állami menedzsment feladatait jelentette. Végül az utolsó nagyobb tartalmi egység megint a terekről szól – a vezető káder mindennapi életének (kicsit ünnepeinek) lakáson kívüli tereiről: vendéglőről, szállodáról, divatszalonról, de még hivatalról, sőt irodaépületről is.

A szocializmus viszonyai között is voltak celebek, de a mindenfajta celebek és elitek életét monitorozó bulvársajtó (és -média) teljesen hiányzott. A nem politikai személyiségek esetében a városi és országos folklór és legendárium ezt bőségesen pótolta, bizonyos körön (a habitüékén) belül pedig mindenki mindenről tudott. A politikai elitet különös szemérem jellemezte. Nem nagyon akart nyomokat hagyni mindennapjairól, még az utókornak sem. Ebből adódóan Majtényinak egy esélye maradt: a vadászat. Vadászat papírokra, amelyek aztán górcső alá kerülve feltárják valódi tartalmukat: a Politikai Bizottság jegyzőkönyvében megbúvó határozatocska, a 27. pontban, a pártvezetők egészségei állapotáról szól például, előterjesztése pedig a privilegizált kórház (+ rendelőintézet) legprivilegizáltabb belső köreibe vezet. De nem készültek fényképes riportok, videofelvételek társasági rendezvényekről (mert nem is nagyon voltak ilyenek), a vadászatokról is csak elvétve, a külföldi delegációk fogadásait jól képzett protokollfotósok dokumentálták semmitmondóan. Marad a vadászat, az iratok rengetegében itt-ott felbukkanó nyomok utáni loholás.

Majtényi György kitartó és lelkiismeretes nyomkereső – de meglehet, az eredménnyel így sem volt elégedett. Legalábbis azt hiszem, hogy a könyv tárgyához szorosan nem tartozó nagy kitérőit (együttesen a terjedelem majd fele kitérő) ez magyarázhatja. A vadászat-fejezet főhőse, Nagy Endre vadász ugyan a javából, de nem az uralmi elit tagja, inkább partnere, alkalmazottja, ötletadója, mikor mi. Regényes élettörténet, rendszereken, országhatárokon, sőt kontinenseken át vezet. Jól keretezi, ellenpontozza a fejezet másik fő szálát, a legfelsőbb elit zárt klubjának, az Egyetértés vadásztársaságnak, Kádár János egyletének történetét. Talán kicsit több is Nagy Endre a kelleténél, Kádár és a többiek szokásai jobban érdekeltek volna. (Vagy inkább: még részletesebben, hiszen a szerző természetesen ír róluk…) A fociról szóló részben már kevésbé értem Czibor Zoltán betétét (aki celebnek celeb volt a javából, de az uralmi elitnek nem volt tagja, sőt kapcsolatban sem állt vele – mert az államvédelem századosa, akinek jelentett, s akivel Barcelonából levelezgetett, azért mégsem tartozott oda). Ahogyan az 1954-es labdarúgó-világbajnokság elvesztését követő többnapos budapesti zavargások története is némiképp idegen test marad. De azért megbocsátható: ahogy Czibor élettörténetének ez az eddig nemigen hangsúlyozott vonatkozása, a focialista forradalom leírása is érdekfeszítő. Az 1954. július eleji tüntetések ilyen részletes leírását emlékeim szerint még senki sem készítette el.

Majtényi nyilván nem akart előállni egy válogatott tanulmánykötettel, pedig megtehette volna. Ez tiszteletre méltó vállalás, még azon az áron is, hogy monografikus szövegét így fellazította néhány betéttel. Elbeszélése koherenciáját nem veszélyeztette számottevően, hiszen nem tartott igényt sem a tematikai teljességre, sem a szigorúan száraz-szaktudományos nyelvi keretre. Elkalandozott erre-arra, amerre a különféle K-vonalak elágaztak, szemügyre vett jelenségeket, amelyeket kivehetővé tett. Érzékeltette a véleményét – az egész könyv legszeretetreméltóbb vonása a szerző finom, fanyar humora.

Végül is hogyan élte „mindennapi” életét a szocializmus elitje? Nem nagyon volt neki, illetve a mindennapokat a bürokratikus gépezet túltengő munkaigénye határozta meg. Máshonnan tudható, hogy ezek az emberek reggeltől estig saját vagy más irodákban ültek, hosszadalmas előterjesztéseket olvastak, olykor és némelyikük írt is, legtöbbnyire hasonló pozíciójú emberekkel beszélgettek négyszemközt, értekezleteken, üléseken vagy éppen K-telefonjaikon. Az elitpozícióhoz természetesen tartoztak fogyasztási és kulturális/viselkedési minták. Az államszocializmus bürokratikus elitje ebben sem bizonyult különösebben eredetinek. Gond nélkül elhagyta azokat a szokásokat és mintákat, amelyek eredetileg sajátjai voltak (ha egyáltalán), s a kézenfekvő előképekhez nyúlt: a korábbi elitek szokásrendjéhez, fogyasztásához, olykor viselkedéséhez. Ezek kontextusa, benne a ráfordított idő mennyiségétől a kifinomult gesztusok hálójáig persze a múlté volt már, nem utolsósorban a kommunista elit hatékony és fáradságos munkája nyomán. Bizonyos szituációkban azonban még a snoblesse is oblige – ezért kellett igénybe venni rendszereken átívelő szakemberek segítségét a fővadásztól a protokollfőnökig, hogy elmagyarázza, hogyan is kell csinálni. Az összes többit pedig csinálták, ahogy jött, a villa kiválasztásától a bebútorozásig, ahol persze elég röhejes stiláris keveredések adódtak. De ki figyelt oda? Senki – mert nem is tehette volna…

Volt, aki ezt magától értetődőnek tartotta, nem látott ellentmondást a munkáskáder mivolt és az uraságtól levetett (az elhagyott javak kormánybiztosságától vételezett) sifonérban sorakozó tizenkét öltöny, az autó meg a K-bolt javai között. Volt persze nyilván, akinek kicsit rossz volt a lelkiismerete. Vagy csak belátással élt, mint Kádár János, aki megirigyelte Péter Gábor villájának újonnan épített úszómedencéjét, s rendelt egyet magának is. Ám mire megmártózhatott volna a rózsadombi habokban, letartóztatták, és a házát másnak adták. (Nota bene, Péter sem soká élvezhette a magáét…) Amikor pedig kiszabadult, és visszakapta a villát, betemettette a medencét (felesége szerint azért, hogy ne kelljen fűteni a vizet, meg hogy „ne beszéljenek az emberek”), és inkább tyúkokat tartott. Nem fotózták házát/kertjét, látogatókat sem fogadott nagy számban – épp csak annyit, hogy híre menjen országszerte: az első titkár mennyire nem él otthon nagy lábon. Mi több, ülni szeret, sámlin meg hokedlin. A belátás még stiláris kérdésekben is jó útmutató. Majtényi Váncsa Jenő exminiszter emlékezését idézi, amikor a vadászok (PB-tagok meg hasonlók) fácánra mentek, s szerettek volna lőni mindenre (tyúkra is, ami egy skandalum). Van így néha az ember – ott a nyakán minden, az ötéves terv, a napi operatív információs jelentés, a szovjet delegáció, a félidős KB-ülés, ahol hozzá kell szólni, meg a PB, ahol referálni kell, s még ki tudja, mi minden. Lőni tehát, mindenre (ami él és mozog – mert mi van, ha nem lesz fácán?). Akkor megérkezett Kádár János, és megkérdezte: akkor, ugye, szabályosan? csak kakasra lövünk?

De mielőtt nosztalgiától párásodna el tekintetünk: Majtényi elmondja, menynyire lett fácán (is; meg minden).

 

 

Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Budapest, 2009, Nyitott Könyvműhely. 312 oldal, 4490 forint.

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: De hová lett India? (Dalos György: Gorbacsov – ember és hatalom. Politikai életrajz. Budapest, 2011, Napvilág.) A Kolumbusz-hasonlatot, ha talán nem is közhelyként, Mihail Gorbacsovval kapcsolatban...

Rainer M. János: Elveszett nemzedék – és ami utána következik (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris.) ?Ez a könyv… melynek megírására mindig is készültem…” – óriási...

Rainer M. János: Felelet előtt gondolkodási szünet (Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949. Budapest, 2009, Argumentum.) Február végén beszélgetésre hívott a Történelemtanárok Egylete: egy sorozat részeként...

Rainer M. János: Mókuskák, egyem a szívüket (Kasza László: Mókusok az Angolkertben. Ügynökök a Szabad Európa Rádiónál. Budapest, 2009, Noran.) A Mókusok az angolkertben szerzőjét nem kellene bemutatni, mert bizonyos...

Rainer M. János: A munkás(osztály?) a kapitalizmusba megy (Bartha Eszter: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968–1989. Budapest, 2009, L’Harmattan Kiadó.) Bartha Eszter a magyar jelenkor-történetírás új hullámához tartozik – harmincas...

 

 

Cimkék: Majtényi György, Rainer M. János