Almási Miklós: A képvilág paradoxonai (Hans Belting: A hiteles kép. Képviták, mint hitviták. Fordította Hidas Zoltán. Budapest, 2009, Atlantisz.)
Képek tömegével élünk, ott is képek vannak, ahol nem is gondolnánk, s bár jelekben, betűkben, szavakban gondolkozunk, a képek mindent felülírnak. (Pictorial turn, mondta majd húsz éve W. J. T. Mitchell, arra utalva, hogy nem mindig volt ez így, valamikor még gondolatok, elvont ideák, kéz alkotta szerkezetek uralták a kommunikációt és a művészeteket.) Ma viszont… hát igen, sokféle kép – kivételként múzeumi-kiállítási is, ám legtöbbször a köznapi – bulvár, magazin, tévé – képömleny, egy-egy kirándulás után pár száz digifotó stb. (És ez még a jobbik eset…) Gyerekkoromban ha valaki nagyot mondott, kórusban kérdeztük, „na nee! – van róla fénykép?”, vagyis hogy tudod-e igazolni képpel azt, amivel dicsekszel. A kép (játékainkban) bizonyító erővel rendelkezett. Persze nem tudtuk, hogy miért és hogyan. Ma tudjuk? Mármint hogy mi a hiteles kép? Fotóhamisítások igazolnak meg nem történt históriai eseményeket, és hogy nézett ki valójában Nagy Sándor? Hülyeség, tudjuk – a képek narratívák, nem kell (lehet) nekik hinni. De mit keresünk a hitelesség címszó alatt egy képen? Ez Belting legizgalmasabb kérdése, jóllehet a könyv egésze a képek egyház- és vallástörténeti szerepváltozásait meséli el: mikor engedték Jézus vagy a szentek megjelenítését, s mikor pusztították a képeket, mikor indult a kettős nyelvhasználat (kép és szöveg, szentkép és szent szöveg egymásba olvasztása stb.). Mit mondjak, a képrombolás és képmenekítés kétezer éve folyik ilyen-olyan cím alatt, s bár a „torinói lepel”-sztori nem nagyon tudott lekötni (bár izgalmas krimi önmagában), jobban izgatott az a képpolitikai helyzet, amiben élünk, s ami Belting elemzése révén tárul fel. Hogy ti. soha se lehetünk biztosak a képdömping (képdiktatúra) korában, hogy amit elénk tálalnak, az „igazi” (a valóság) vagy hamisítvány (propaganda, csapda, spektákulum). A könyv ezzel a problémakörrel indul, és bár fejezetei végigjárják a „nem emberkéz alkotta” képek misztériumait, végig ott bujkál a sorok között a jelenben élő ember bizonytalansága vagy még inkább önelfelejtésének sorsa-bódulata a képek tengerében.
Belting nem a kép referenciális viszonyára kérdez (hogy ti. mi és mennyi felel meg belőle a „valóságnak”), hanem hogy egyáltalán mi is a mai kép fenomenológiája. A műtörténeti korok festészeti alkotásai – mondja – arra törekedtek, hogy a valóst mutassák, de úgy, hogy mögé nézhessen a befogadó, vagyis hogy a kép „tárgyi” – látható – tartalma mögött ott volt valami transzcendens (szent, kifejezhetetlen, ám mindennél fontosabb) utalás. A magazinfotóból, tévészkeccsből, visual effektekből ez hiányzik. És nemcsak a képből – mondja Belting –, hanem a befogadó szeméből, azaz képeket nézők belső igényéből is. Csodáljuk az Avatar számítógépes, animációs megoldásait, de eszünk ágában sincs mögöttes tartalmak után kutakodni, még az se érdekel, hogy az őrült képfutamok és a mesefonal passzolnak-e egymáshoz. Csodálatos – és kész.
A jelen mint képcsapda gondolata persze Jean Baudrillard-tól – a szimulakrum-fogalom bevezetőjétől – származik. Belting – aki a Kép és kultusz zseniális monográfiájával írta be magát a műtörténet óriásai közé – átfogóbb narratívát kínál. Azt, ami velünk, a képek által elcsábítottakkal történik, a kép és kultusz kétezer éves hagyományának folytatásaként látja. Baudrillard a kép és eredeti (modell) viszonyát valami 19. századi babonának tartja, a posztmodern világban a kép már maga is egy (vagy több) kép másolata, szimulakruma, ahol egyszerűen nem illik olyasmit kérdezni, hogy akkor most mi itt az eredeti, a hiteles vagy a valóság. Csak képek vannak, és képek képei. Tetszik tudni, valóság nincs, pár évtizede még volt belőle valami, aztán elfogyott, tessen csak fogyasztani, nincs semmi baj.
Belting meghökkentő tézissel él: a képekhez való viszonyunkat éppúgy a vallási hagyomány vezeti, mint ahogy ez volt a helyzet Bizáncban, netán a 15–16. században vagy az entartete Kunst képégetései idején. Sőt: Mel Gibson Passió c. filmjének amerikai fogadtatásában – immár majdnem a jelen időben vagyunk – ugyanígy reagált a nagyérdemű. Ugyanis tömegek vándoroltak a moziba, és háborodtak fel a vérben fetrengő Krisztuson, mert protestáns képvilágukba nem passzolt a naturálisan szenvedő (vérző, kínlódó) ember képe. (A film egyéb konnotációit – lájtos antiszemitizmusát – most nem részletezném…)
A mai képzabáló attitűdjének vallási eredetű diszpozíciójára az iszlám képellenességbe ütközve kellett rájönnie Európának. „Az iszlám fundamentalizmusban mindannak a torzképe tárul elénk, amit a felvilágosodás óta a vallásról gondolunk. Döbbenten vesszük tudomásul, hogy valójában az iszlám médiapolitikája sem más, mint a mi médiahasználatunk szubverzív, saját célokhoz igazított alkalmazása.” Ekkor derült ki, hogy kulturálisan többféle képpercepció létezik. Egyfelől tény, hogy a képek kimenekítése a vallásos térből – a múzeumosodás – a felvilágosodás vívmánya volt, másfelől a befogadóban még így is megmarad a „képhit” (ill. képtagadás) percepciós kerete. Szélsőségei: egyfelől e kiemelt művekre kvázivallási emelkedettséggel tekint, másfelől él a felháborodás, (pusztítani akarás: ikonoklazmus) impulzusa. (III. Napóleon korbáccsal esett neki Courbet Fürdőző nők c. képének.) A kettő között pedig terjeng az addiktív kábulat – „képek nélkül nem élet az élet”. A szekularizált világ képei is ezt a befogadói diszpozíciót hívják elő. A szentek utcai szobrai helyén most Dior vagy Cola óriásreklámok modelljei mosolyognak, e „kiállítottság” leképezi a publikus tér egykori vallásos használatát és a szobrok/plakátok vizuális szerepének közönyös elfogadását. Az iszlámban a képekre vetett tekintet is tilos (látása is bűn), hasonlóan a pornóképek nyilvános nézegetéséhez…
Még általánosabban: a képek veszélyesek. Annak idején a ritualizált képpolitika számolni akart e kockázatokkal, de mindig marad valami, amit nem tud kiszűrni. Jézus férfi volt, ám szexusát megmutatni tabu. (Gyermek Jézuson megengedett volt.) Mert hamar kiderült, hogy a kép a körülmetélést is bevonta volna a láthatóság körébe, és az meg újabb hitvitákhoz vezetett volna. És a képpolitika durvább formában is tovább élt: Dan Brown bestsellerében Jézus „feleségét” eltüntetik Az utolsó vacsora freskójáról, de ez a trükk évszázados hagyomány folytatása, módszerével máig él a képpolitika. Nemszeretem politikusok eltűnnek archív fotókról (Trockij Sztalin, Röhm Hitler mellől), dokumentumértékű képekről kiderül, hogy alapos „színházi” beállítás eredményei, lásd győzelmi zászló kitűzése a Reichstagon – az Ivo Dzsimán kitűzött amerikai zászló – beállított? vagy „elkapott” fotóspillanat? – évtizedes vitákat provokált. És még a tökéletes fotók is kételyeket (hitvitákat) gerjesztenek (l. a Holdra szállást cáfoló képelemzéseket). E kockázatokban is ott él még a képnéző percepciós beállítottságának (a képnézés vallási örökségének) következménye. Azt hiszem, hogy e kvázivallási tradíciót „minden kézben kamera van” helyzet törölte el: a legkényesebb politikai, társadalmi jelenségekről is tömérdek fotó készül. Nehezebb hazudni képpel.
A könyv gerincét a torinói lepel (és esetleges rokonjelenségeinek) elemzése adja. Bár az 1988-ban elvégzett C14-es karbonvizsgálat 1200 és 1300 közé datálta keletkezését, ez mit sem változtatott a hitviták hevességén. A „hitelesség” itt már nem a „hasonlóságot” firtatja – kit érdekel már ez? –, hanem a kendő „nem emberkéz alkotta” mivoltára vonatkozik. És melyikre? A Biblia két kendőt említ. A reformációval jött a képrombolás második (harmadik?) hulláma: Isten nem látható, csak hang (vagy ami ugyanaz: írás) révén kommunikál. A közkézen forgó Írás (a Luther-, ill. Károli-biblia) ezt a feladatot betöltötte, de Isten jelenvalóságának átéléséhez ez még kevés volt. Igaz, hogy az új liturgia bevezette a részesülést – az úrvacsorát –, azonban a communio megteremtéséhez ez is kevésnek bizonyult. Hiányzott a képek közösségteremtő ereje – ami viszont a sokszorosítás új médiumával eltűnt. (A nyomtatott képeket ki-ki hazavihette, kifüggeszthette vagy elégethette…) Paradox eredmény született – a nyugati képkultúra és képfogyasztás ellentmondásos gyakorlata. Ki-ki saját maga találkozhat a hanggal és vele, a szellemi képpel is – ami kinek-kinek fejében (a befogadás aktusában) keletkezik.
És bár az eredmény ellentmondásos, a szellemi kép – a befogadó privát hermeneutikájában élő képtartalom születése – óriási vívmány. A festmény a falon lóg, de az igazi kép a befogadó fejében él. A kép valós (fizikai) és szellemi tartalmának egyesülése és elválása együtt lett ennek a nyugati kultúrának öröksége és dilemmája. És persze a kép spiritualizációja és a valóságos (művészi) képek múzeumosodása egymást erősítették: beindul a művészet felszabadulási folyamata, ami viszont a hit gyengülésével (vagy Kálvinnál: erősödésével) járt. A hitelességvita ezzel függő játszmaként zárult; a kép ambivalenciája – amiről fentebb írtam – máig kíséri a nyugati civilizációt.
Persze Belting nélkül mit se tudnánk erről a kétértelműségről.
Hans Belting: A hiteles kép. Képviták, mint hitviták. Fordította Hidas Zoltán. Budapest, 2009, Atlantisz, 2009. 320 oldal, 3995 forint.
Kapcsolódó írások:
Almási Miklós: A kétszer írott könyv (Hans Belting: A művészettörténet vége. (Az első kiadás újragondolt változata – tíz év után.) Fordította Teller Katalin. 334 oldal, 3595 forint. ) Almási Miklós A kétszer írott könyv Merthogy Belting kétszer...
Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...
Almási Miklós: Gyermekkor – krízis idején (Walter Benjamin: Egyirányú utca. Berlini gyermekkor a századforduló táján. Fordította Berczik Árpád, Szitás Erzsébet, Márton László. Budapest, 2005, Atlantisz Kiadó. 190 oldal, 2695 forint. ) Almási Miklós Gyermekkor – krízis idején Önéletrajzi könyvecske, Benjamin...
Almási Miklós: A fotó mint sebhely (Féner. Szöveg Baki Péter, Féner Tamás. Budapest, 2009, Magyar Fotográfiai Múzeum. 376 oldal, 6999 forint.) Ami szíven ütött ebből az albumból, az a szociofotó. Pontosabban:...
Almási Miklós: A látás kultúrtörténete (Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése. Winckelmann és a következmények. Budapest, 2010, Atlantisz.) Volt egy megszállott ember a 18. században, aki „szerelmes” volt...
Cimkék: Almási Miklós, Hans Belting