Szvoren Edina: Nem

Fáradhatatlanul jár a borítékolók keze. Még a meggyújtott cigarettát sincs idő a szájakhoz emelni. Anyám hidrogénnel szőkített bajszán izzadságcsöppek ülnek. Én tolom föl a szemüvegét, ha kéri. A szemével int csak, és én értem. Apám keze alá dolgozom, négyrét hajtogatjuk a leveleket. Az ölében ülök, négy kezem van. A papír éle láthatatlan sebeket ejt. Anyám munkatársai összefenik viszkető lábukat, mint a legyek. Jobb kézzel nyúlnak a négybe hajtott levélért, bal kézzel a borítékért. Megnyalják a keserű, csirizes sávot, aztán az ölükbe készített kartondobozba ejtik a kész borítékot. Anyám kemény dobhasa előtt nem jut hely doboznak, ő a földre hullatja a leveleket. Azt képzeli, gyereket vár. Apám időről időre letesz, föláll. Bort tölt, kereszthuzatot csinál. Miközben megropogtatja tagjait, fölboltozza enyémhez hasonló szemöldökét. Fölnevetnek a borítékolók, megmasszírozzák egymás hátát. Apám pergeti egy óriási daróczsákba a leragasztott borítékokat. Beleszív az egyik cigarettába, iszik. Egyedül anyám nem dohányzik. Már csak pár hét, és rágyújthat, mondja minden borítékoló.

Államig ér a gyorsan hűlő víz. Megnyitom a meleg vizet, eloszlatom a sűrű lila szert. Orromig hízik a hab. Néhány pamacsot a szeméremdombom fölé tolok, hogy ne lássam, amint a nagyajkak közt lévő húscafattal játszom. Ezer sebemet marja a forróság. Unottan mozgatom a kezem, karom körül meg-megloccsan a víz. Nem gondolok semmire, csak erre a húscafatra, arcom merev és hideg, mint egy homlok. Apám nyit rám.

Anyám a körfolyosóra néző szobában lakik, molyrágta sötétítő függönyök mögött. Ágyban fekve olvas, kétemeletnyi ellaposodott párnával a tarkója alatt. Szemüvegét az ágy alatt tartja. A könyvet egy kézzel fogja, ferdén, orrához-szeméhez közel. Ha levegőt vesz, egyik orrlukában kis fekete szőrszál rezeg. Az ágy fölött pattogzó burájú olvasólámpa ég, az ágyvégi asztalkán óra számlapja foszforeszkál. Ha megkongatják a házmesterlakás előtti kolompot, és azt üvöltik a csöndbe, hogy délután elzárják a vizet, anyám akkor se mozdul. Ha a szomszédasszony makulátlan ajtajához tojásokat vagdos egy féltékeny lakó, anyám csak bosszúsan a hasára ereszti a könyvet. Enni sem kel föl. Ha kifújja külön mozgatható göbben végződő orrát, és a könyv ezalatt becsukódik, rögtön fölismeri, hol tartott. Kezet cserél. Fölhúzza a lábát. Kettőt tüszszög. Pihenésképp az oldalára fordul. Ha az olvasottaktól fölhevül, paplana alól csak a talpát dugja ki. Kiszól apámnak, hogy a zaciból váltsa ki az ezüstneműt, és nem mindig figyelmeztetem, hogy én vagyok az, aki a konyhában matat. Nem szeretném zavarni. Olvas. Szabad kezével a hálóinge alá nyúl. Alsóneművel el nem nyomott fekete szőrzetét fésülgeti, tenyerével a szőrszálak rugózását próbálgatja. Anélkül, hogy szemét a könyvről levenné, előhúzza a kezét. Ujjai hirtelen kunkorodó szőrszálat tartanak. Kezét a máris megnyálazott szájhoz emeli. Körülnyalja a szőrszál faggyús végét, elfutja karját a libabőr. Körözni kezd a szőrszállal az orrgumó körül, olvas. Amikor a nyál szagát már nem érezheti, keze a száj és az orr közti medencébe téved. Egyenletesen gyorsuló mozdulatokkal, körkörösen, oda-vissza és megint körkörösen cirógatja magát az időről időre megnedvesített szőrszállal. Néha a kezét, néha a fejét mozgatva szaglássza saját nyálát, a szőrszálat, a betűk ólomillatát, a lapok porszagát. Sóhajt, ha már nincs honnan levegőt vennie. Amikor elfárad vagy lapozni szeretne, a szeméremdombjáról tépett szőrszálat a könyv margójára ragasztja, és örökre ott felejti. Vizet viszek neki. Igyekszem már a küszöbön valami zajt csapni. Előbb csak a kilincset nyomom le, anélkül, hogy az ajtóra nyomást gyakorolnék. Lassan nyitom az ajtót, hogy legyen ideje elkapni a kezét. A huzat föltámasztja a párkányon felgyűlt molytetemeket. Kicsiket lépek, nehogy a víz kilötyögjön. Vizet viszek az anyámnak. Mire fölemelem a fejem, már mindkét keze a paplanon pihen. A félhomályban rám néz. Elmosolyodik a víz láttán, és fölül. Félrerakja az összecsapott könyvet. Míg fölhajtja a vizet, tenyeremet a pohár alá tartom. Egyetlen csepp sem hullik a paplanra. Az ágy alá nyúlok. Nyújtom neki a szemüvegét. Az asztalon helyet szorítok a pohárnak, megsárgult dossziékat meg újságokat lökdösök beljebb. Segítek anyámnak a párnák rendezgetésében, mintha beteg volna. Lehúz az ágyra. Kezét a tarkómra teszi, fejemet az ölébe húzza. Ujjai a nyakszirtemet érintik, ügyelek az arcvonásaimra. Sehova nem nézek, miközben nyitva hagyom a szemem. Tekintetem közömbös. Nyálszagú ujjai a hajamba túrnak, a fejbőrömet simogatják. Összeszorítom a fogam, elfordítom a fejem: ne az ölébe nézzek. Anyám csiklandozni kezd, s amikor védekezni kezdek, azt hiszi, kedvemre van a játék. Az arcom mint a kő. Dulakodni kezdünk, anyám nevetve, én dühösen fújtatva. Némán rúgkapálok, karomat elfutja a libabőr, szőrszálaimat megemeli egy izomrost. Máris lángolnak az anyám havonta vágott körmei nyomán fakadó sebek. Kőből szeretnék lenni. Térdemet anyám kemény hasába ékelem, lábam a koszos paplanhuzatba akad. Hentergünk, birkózunk, a nyálfoltos lepedőt magunk alá gyűrjük. Anyámat nem zavarja, hogy apám a konyhában piszmog – mákot őröl a kávédarálóban –, az ellaposodott párnákat könyökével a földre löki, erős lábszárát a combomra kulcsolja. Csiklandozni kezd, amikor észreveszi, hogy félek az érintésétől. Reccsen a hálóing. Fuldoklom, nem bírok a testétől szabadulni. Teljes súlyával rám omlik a melle, kapálózó lábam lerúgja az ágyvégi órát. Forró veríték, mosdatlan ágynemű és fülledt altesti mosdatlanság szaga szabadul ki anyám földre csúszó paplana alól. Halványkék hálóinge a csípőjére tekeredik, látom eltorzult, sekély köldökében a szürke csipákat. Amikor észreveszem a szeméremdomb fekete irhája mögött a nagyajkak szalonnájából kilógó szederjes húsfodrokat, sikerül végre föltérdelnem, és ököllel az arcába ütnöm. Egy pillanatra szétesik az arcom, mint egy kalapáccsal bevert kirakatüveg. Nem fogsz te rám mászni, dózsagyuri – csúszna ki a számon, amit anyámtól hallottam nemrég, ha nem uralkodnék magamon. Teljes erőből ütök. Anyám hátrahőköl, kijózanodva fölül, végtagindái leválnak rólam. Zsírpecsétes szemüveglencséje három cikkelyre repedt. A kezébe veszi, nézegeti. Megbánást színlelek. Zihálva kapkodjuk a levegőt. Anyám ültében húzkodja combjára a foltos hálóinget. Szeretném, ha ő is kőből lenne. Föltápászkodunk, rendet rakunk. Elhúzzuk a függönyt, felöltözünk: este van, kezdődhet a nap.

Vendégeket várunk. Apám kitárja az erkélyajtót, por ömlik be, napfény, galambok tolla. Még él az óriáskullancs, amit az erkély küszöbén találok. Apám engedi, hogy játsszam vele, leguggol, figyeli, mit csinálok. Adok a kullancsnak morzsát, tekintetem élettelen, arcom, mint a tej kiszikkadt föle. Anyám bevonul a fürdőszobába. Bekapcsolja a rádiót, énekel. Jajong a jéghideg vízben. Apám tagadja, hogy rossz kedve volna. Rágyújt az erkélyen, a borítékokkal teli zsákok közt. Esett az éjjel, mondja, és fóliával takarjuk le a zsákokat. A csikket a szomszéd ház ereszére célozza. Bevonulunk a szobába. Kikészítjük az üres borítékokat, a dobozokat, a leveleket, az újabb daróczsákot. Sört, poharat, cigarettát. Apám ölébe ülök, az asztalhoz, mintha máris borítékolnánk. Négy kezünk van. Elővesszük a félbehagyott keresztrejtvényt, apám négyszínű golyóstollat nyom a kezembe. Nyomtatott betűkkel írom, amit mond. Német egyetemi város, kilenc betű. Göttingen, diktálja apám, és beírom. Homlokom akár egy szikla. Anyám elkészült, felöltözött. Apám elmossa a hamutartót, ajánlkozom, hogy szárazra törlöm. Anyám megfésülködik, kölnit permetez a kulcscsontjára és a fültöve mögé. Csipesszel levágja a körmét, s amikor szemüvege az orra hegyére csúszik, int, hogy toljam föl. Nem viszonzom a mosolyát, de összeszedem a szanaszét pattogott körmöket. Két rövidet és egy hoszszút csöngetnek a borítékolók, apám megy ajtót nyitni. Anyám megigazítja az újsághalmot a komódon. Megfogja a Bibó csücskét, és picit kijjebb rángatja, hogy látsszon. Amikor észreveszi, hogy figyelem, elpirul, és ruháján átüt a szégyenében megkeményedő mellbimbó. Szeretné hasához ölelni a fejemet, amikor a borítékolókat fogadjuk, de nem adom meg neki ezt az örömet. Trappolva jönnek a borítékolók, anyám munkatársai. Mindkettőnket üdvözölnek, nem veszik észre a Bibót, hiába ügyeskedett anyám. Körbevesszük az asztalt, szétnézünk a borítékok és a levelek érintetlen halmán. A vendégek inni kérnek, anyám hasát méregetik. Már csak pár nap. Igyekszem közönyösen nézni, amikor rájuk próbálom anyám szemérmetlenül nyitott nemi szervét. Anyám sóváran szemléli a füstszűrőt szopó szájizmokat. Fáradhatatlanul jár a borítékolók keze, koppannak a kész levelek a doboz alján, túlhabzik az egyik pohár sör, füstszűrőig égnek a hamutartóba támasztott cigaretták. Apám anyám pillantását keresi. Cserepesek a szájak, a borítékolók azt hiszik, megnyalni sincs idő. Arra kérnek, töröljem föl a sört, mert elázott néhány boríték. Szóba kerül a Bibó. Anyám kelletlenül föláll, s mintha nem tudná, hová tette, hosszasan keresi. Megvan, hazudja. Visszaül. Munkatársai kezükbe veszik a fénymásolt füzetet, átpörgetik a Bibó lapjait, félhangosan beleolvasnak. A margón felejtett szőrszálakat egyetlen mozdulattal kisöprik, azt hiszik, hajszál. Nem nézek sehova, szempilláim mint a fogak.

Államig ér a langyos víz. Megnyitom a meleg vizet, eloszlatom a sűrű, tintaszínű folyadékot. Orromig nő a szivacsos szerkezetű hab. Néhány gomolyt a szeméremdombom fölé tolok, hogy ne lássam, amint a nagyajkak közt lévő húscafattal játszom. Unottan mozgatom a kezem, jobb karom körül meg-megloccsan a víz. Nem gondolok semmire, csak erre a húsdarabra, arcom merev és rideg, mint egy savmarta szikla. Apám nyit rám a legrosszabb pillanatban. Nem kér elnézést, és már a törülközőmet tartja. Idegesen ismételgeti, hogy siessek. Felületesen átdörgöl, és a hónom alá nyúlva kiemel a kádból. Érzem, hogy ivott. Anyád rosszul van, mondja. Szortyogva tűnik el a fürdővizem.

Ezúttal fölösleges zajt csapnom. Nem kell időt hagynom anyámnak, hogy elkaphassa a kezét, bátran nyitom az ajtót. Köszönök a zsíros hajú idegen nőknek. Viszolyogva, mégis kíváncsian szimatolok a kórházi szoba szúrós levegőjébe. Fölismerem az anyámat. Mindkét keze a takarón hever, az egyikben ujjára csukott könyv. Nyújtom a szemüvegét. Fölül. Segítek az ellaposodott nagypárnát fölverni. Fogadom kurta mosolyát. Azt hazudja, szomjas. Elveszi a poharat, mohóságot tettetve kortyol. Hiába tartom tenyeremet a pohár alá, egy csepp mégis a paplanra hullik. Mint a széttrancsírozott óriáskullancs vére fut szét az az egyetlen csepp. Anyám ivás közben sem ereszti a könyvet. Jólesett, sóhajtja. Megtörli a száját, csillog a hidrogénezett bajusz tövén újranövő feketeség. Lehúz az ágyra. A szemembe néz. Adja a poharát, elveszem. Kórházi hálóinge kivágását a kulcscsontja fölé rángatja. Lábát a paplan alá húzza. Engedem, hogy megfogja a kezem. A csecsemősírásról eszembe jut, hogy azt képzeli, gyereket szült. Alszik, bizonygatja. Ráhagyom, bólintok. Látom, hogy melege van. Lecsukja a szemét, amikor legyezni kezdem az éjjeliszekrényen heverő képes újsággal. Ütemesen emeli anyám hálóingét a légörvény. Szereti, ha legyezem, résnyire nyílik a szája. Lehajtja a fejét, hogy ott is: a színtelen pihék nedvesen tapadnak a nyakszirtjére. Aztán hirtelen fölegyenesedik, kinyitja a szemét. Kérdezni szeretnék valamit, mondja ahelyett, hogy kérdezné. Jó, mondom. Sóhajt, hogy levegőt vehessen. Lehalkítja a hangját, mutatóujja a könyv lapjai közt mocorog. Döntését az én válaszomtól teszi függővé, mondja. Visszateszem a képes újságot. A fülemhez hajol, hogy a többi nő ne hallja, de a könyvet nem ereszti. Elköltözzünk ebből az országból?, kérdezi. Vigyázok, szemem se rebbenjen. Aki meglepődik, tudása hézagait leplezi le. Anyám éles körme a könyv lapjait karistolja. Göttingenben, a csillagvizsgáló utcájában ellehetnénk egy ideig, mondja. Már csak a homlokommal nézek, a csontjaimmal, a ráncaimban őspáfrányok lenyomata. Apa nélkül?, kérdezem. Mintha víz alatt volnánk, erőltetem a szemem. Anyám bólint. Azt képzeli, hogy sírok, és vigasztalni kezd, de nem engedem. Elhúzom magam, fölállok. Nem, felelem. Mondhattam volna azt is, hogy nem akarom, de aki akar, az nyitott és csúnya, mint az anyám nemi szerve. Nos?, kérdi. Nem, ismétlem. Könnyebb lenne, ha ő is kőből volna: nem rezegne orrában az a fekete szőrszál. Adok neki zsebkendőt. Fölsír egy gyerek, és a zsíros hajú idegen nők azt találgatják, kié. Az az erősebb, aki nemet mond. Anyám megkér, hozzak még vizet, s amikor a kezébe adom a poharat, ujja kicsúszik a könyv lapjai közül. Végre. Mielőtt a borítékolók értem jönnének, egy kicsit még beszélgetünk. Anyám azt képzeli, hogy nincs teje.

Kapcsolódó írások:

Szvoren Edina: A babajkó Horgászni mentek. A zöld összecsukható széket a kocsiba pakolták. A...

Szvoren Edina: Kedves, jó Ap Borotválkozz, megyünk anyádhoz. Ne rágd a szád, nagy fiú...

Takács Ferenc: A megírás örömei (Szvoren Edina: Pertu. Budapest, 2010, Palatinus.) Ha valaki a belőlük kiolvasható üzenetért, netalán a belőlük sugárzó...

Cimkék: Szvoren Edina