G. István László: Kínai oltár

Kínai oltár

 

 

Hetente épül két újabb emelet. A felhő-

karcolók ablaksíkja domború, messziről, mint

a sárkány pikkelye. Még nem hegy, már nem

épület. Mindenütt otthagyott vastraverzek.

Lelkesedésben szétpezsgő rémület. Ne

köpj az utcára – hatvanas évek rajzolt

táblája hirdeti. A lejtőket karban tartják,

félnek a földtől, aki tényleg megindul,

azt eltemeti. Az ételek is mint a kifordult, nyálkás

gyökerek. Az út kibomló belsőségei, mintha

folyton óriás kétéltű vedlene. A mosoly nyugodt,

ráérős, a nőknek ködből van

a szemüvege. Párás nézések, néha mégis égnek,

fojtott parázsból felpárlik a füst. Okád a sárkány,

pedig nem evett semmit. Ételszag, mindenütt.

 

 

***

 

 

A gyorsbüfé pultja előtt a sor

hol erre, hol arra áll, sárkányfarok

csapkod, ide-oda. Édes-savanyú nézések

mindenhol, nem tudsz betelni, látod,

ahogy a fény elidegenül. A tekinteteket nem

vonzza semmi, a fa, ha nézni tudna,

nem volna szüksége szemre. Növeszti a fény

vakon is, ha látna, megbékülne azzal,

hogy semmire se menne. A műkő asztalon

felmosórongy szaga, minden fej rábukik

a tányérra, minta az evésben lenne

az otthona. Csámcsognak, álmukban

adnak hangot, párna helyett a tál

körül forgatják fejüket. Az állatbőr perceg,

mindenből cafat jut. Évszakok peregnek, tálak

íze, faggyúk forgó asztala. A pálcikák, mint a tengeri

lények csápja. Átmos mindent a sós víz, mielőtt

feloszlana. Abból jön az élet. A rizs is mindig

csicsog, a termékenység itt népítélet.

 

 

***

 

 

Aki a Hegyet megmássza, körülnéz, annak

kisebb lesz a világ. Az öt elem

egymás élete, halála. Csak itt vallástalan

a másvilág. A zsarnokság, ahogy az

áradás: mindent elönt a folyó, utána

termékeny lesz a föld. A szabadság a hegyek

szabadsága, az akarat megcsúszik a meredek

szirteken, a körvonalakat a köd, a tus elodázza,

sokkal tovább érsz, mint a felületed.

A nazális élek, a süsögés, az

udvariasság visszaforgatott tekintet –

az együttérzés, az öröm megosztása

tapintatlanság – egy táj csak így örülhet.

A körvonalaknak mintha nem volna vágya,

egyensúly billeg, ételek asztalon –

a ceremóniák mindentudása, a hegy

csúcsa fölött átfér a ködfalon.

Nem látszik a Nap, elnyeli füst meg pára,

növények egykedvű kipárolgása. Magamon

kívül, középre zárva, vakon is

ez az otthonom.

 

 

Kapcsolódó írások:

G. István László: Forgó oltár A lemezjátszó forgását figyelve hányinger fogta el. Egy füstkéz a...

G. István László Kétszer két szárny. A belső üvegen átlós repedés. Derékszöget zár...

G. István László; Első védőbeszéd Nem történt meg, holott elkövettem. Dülöngélek, mint a tangóharmónika potroha....

G. István László: Tánc-triptichon A táncparkett zárt tere, néhány kockakő, rések közt felszakadt fűcsomó....

G. István László: Hetedik védőbeszéd; Nyolcadik védőbeszéd Megtalálhatod bennem a hülyét, mert az vagyok, ha kell, és...

 

Cimkék: G. István László
Kapcsolódó írások

G. István László; Első védőbeszéd (0)

G. István László: Tánc-triptichon (0)

G. István László: Közös fúga (0)

G. István László: Hetedik védőbeszéd; Nyolcadik védőbeszéd (0)

G. István László: Forgó oltár (0)

 

 

Cimkék: G. István László