Tenigl-Takács László: RÁT

Kezdetben egyszerűen munkanélküli-segélynek hívták. Szürkécske, ám érthető terminus. Azt jelenti: akinek nincs munkája, azt a társadalom segíti. Aztán valaki kiagyalta, hogy a segély szó megalázó. Így született meg az „aktív” („aktív korú munkanélküliek szociális támogatása”). Nem sokkal később megint valaki rájött, hogy mekkora marhaságot csináltak. Az „aktívot” ugyanis a passzivitásra ítélt kapja. A hosszú időre, talán örökre passzivitásra van ítélve. Mondják is mifelénk: „Voltatok vásárolni? Nem, még várjuk az aktívot.” Így született meg a jelenleg aktuális szakterminus, a Rendelkezésre Állók Támogatása, a lehető legszebb magyar mozaikszó, a RÁT.

Most már tudhatjuk, hogy nem tétlenkednek. Agyalnak és nyelvet újítanak. Többé nem munkanélkülieink vannak, hanem rendelkezésre állóink. Tartalékosaink. Sok százezres Munkátlanőrségünk, lapáttal, fejszével felszerelkezett népi rohamosztagosaink. Most már nem lustálkodnak napestig az ágyban munka nélkül, hanem már kora hajnalban tettre készen várnak és rendelkezésre állnak. Bármikor bevethetők, ha a stratégiai helyzet kritikussá válik a kufárvilág önmaga ellen vívott, végetérhetetlen háborújában. No persze a tartalék ellátmánya és felszerelése mindig silányabb, mint a harcoló csapatoké, és ha a front gyors utánpótlást követel, akkor azt a tartaléktól vonják el.

Ezért is ez év januárjától új rendelet lépett életbe, miszerint egy családon belül csak egy fő jogosult munkanélküli-támogatásra. Ennek összege 28 500 egység. A Forint szót Örkény nyomán – legyen neki könnyű a föld – őrizzük meg valami szebbnek a kifejezésére. Például a „most szeretnélek megforintolni” jelenthetné azt is, „szívem szerint nem várnék addig, míg arcodból elfújja hajadat a szél, hanem, sietve, a kapkodott csók előtt, kezemmel simítanám félre tincsedet”. No de hagyjuk a fűzfapoézist. Létezik ennél sokkal rögvalóságosabb költészet is.

A munka nélkül élősködő és Isten áldatlanságából adódóan gyermektelen házaspárok eddigelé kettesben 57 000 egységből biztosították testi, lelki és szellemi jólétüket. Ez főre lebontva 950 egységet tett ki naponta, melyből a vizet, a villanyt, a fűtést, az ételt s a test szégyenletes részeit elfedő öltözéket kellett fedezni. Nem beszélve oly kiadásokról, mint az orvosság, a művelődés és a nem lábi erővel történő helyváltoztatás luxusa. Kivételt ez alól február hava képzett, mely negyvennyolc órával rövidebb s négynapi egységgel hosszabb a többinél. Az igazi dorbéz ideje volt ez, tűzijátékkal, utcai táncmulatságokkal, fizetett muzsikásokkal, csippendél fiúkkal és egyéb bacchanáliákkal. Mindenki tudja, aki gyakran sétálgat nyomorgó falvakban, szegénynegyedekben. Néhányan még akciós csirkecombot is sütöttek.

És voltak segélyből dőzsölő munkanélküli-arisztokraták is. Példának okáért, ha két rendelkezésre álló szülő két rendelkezésre álló felnőtt korú gyermeket volt képes felmutatni (van ám ilyen, csak én ismerek vagy húsz családot), ezek már négyesben 114 000 egységet voltak képesek a túlélésért hadba vetni. Főre és napra lebontva az összeg ugyannyi, mint az előbbi. Ám tisztes szegénységgé adja össze magát a sokból jött, magános nyomorúság. Mert négy szájra főzni a hústalan bablevest nem négyszer annyiba kerül, egy villanykörte négynek is világít, négyen is melegedhetnek egy kályha körül, egy ágyon ketten is fekhetnek, és amelyik ruhát vagy cipőt az egyik nem hordja éppen, a másik felveheti.

Hát ennek most vége. Nem lesz élősködés tovább, mert egy háztartáson belül csak egy alany jogosult a RÁT-ra. Ez kéttagú munkanélküli-család esetén már csak 445 egység főre és naponta. Egy budapesti RÁT-os (továbbiakban rátos) még elutazna belőle a Déli pályaudvartól a Pillangó utcáig. De vissza már gyalog menne. Ezért aztán nem is utazna, hanem inkább enne. A szegény nem mozog, hanem helyben ül. 445 egység két kiló kenyér és egy liter fölözött tej ára. Se víz, se villany, se tüzelő. Négytagú rátos munkanélküli-család esetén (van ám ilyen, csak én ismerek vagy húszat), ezentúl egy főre napi 225,25 egység esik. Hogy ez mire elég, már ki sem számolom. Annyit megsúgok, hogy talán még meg lehet belőle főzni azt, ami nincs.

Mit tesz hát a rátos? Szétköltözik. Apa az anyjához, anya az apjához, gyerek a nyugdíjas nagynénihez. Vagy a rosseb tudja, kihez. Persze csak papíron, hisz szeretik egymást. Most ezrek, tízezrek, hamarost százezrek állnak sorban a hivataloknál, kezükben izzadságtól elrongyolódott kérelmekkel, bejelentésekkel, pecsétes papírokkal. Beindult a határon belüli Potemkin-migráció. Csak az a kérdés, lesz-e annyi lakcím és háztartás, mint amennyit a sok didergő test és éhes száj kíván. (A szegénység agyafúrt, tízezer éve se tudták kiirtani, majd csak kitalálja, hogyan csinálja.)

A legrosszabbul megint a roma családok járnak. Itt ugyanis vajmi kevés a nyugdíjas nagyszülő, kihez be lehet jelentkezni a RÁT ürügyén. Mert meghalnak időnek előtte. Hogy miért, majd megírom egyszer, ha megsúgja az angyal, hogy hogyan csináljam. Ráadásul legtöbb rokonuk szintúgy rát-beteg, tehát hiába mennének oda. Tiltakozott is már néhány roma szervezet. És rosszul járnak szegény romák azért is, mert a „Gádzsó Motorosok Egyesülete” (bármelyik bíróság bejegyezné) összekacsinthat és dübörögtetheti motorját a Magyar Államkincstár székháza előtt. Fekete pólójukon új felirat: „Gádzsó vagyok, teszek rád, nincs segílyke, nincsen RÁT”.

Az állam egyelőre még böszme. (Nem a „kormány” szót használom, mert a szegénység eltiprása pártfüggetlen, sőt egyre inkább azt gyanítom, össztársadalmi vállalkozás.) Olyan keményet nyomott, hogy maga se tudja, miképpen fogja azt végre is hajtani. Az biztos, hogy nem fog tétlenkedni soká. A hatóság nem igazság. Nincsen bekötve a szeme. Vizsgálatok lesznek, háztűznézők és beidézések. „Maga most itt vagy ott lakik?” Kijárnak majd a családhoz, és fizetést kapnak érte. Lesz munkájuk. Nekik. Megnézik a nedves fogkefét (ha ugyan van fürdőszoba) és a pisifoltos alsógatyát a szennyeskosárban, mint a színes bőrű migránsét Albionban vagy a zöldkártyás albánét az Usában. Mert, ugye, megtévesztésül, tisztát bárki odarakhat a polcra. Kikezdhetetlen helyben lakást csak a gyakori személyes tárgy használata bizonyít. Sáros bakancs és testmeleg télikabát. Lehelet nyoma a jégvirágos ablaküvegen.

Lesznek haragosok, szemét szomszédok és névtelen feljelentők. Nem bevándorlási hivatalunk lesz majd, hanem Illegális Belsővándorlási Hatóságunk. Ketten mennek. Egy nagyerős, magas, aki fenyeget és szigorú („bejelentést kaptunk a szabálysértésről, a 2010/xy számú rendelet feljogosít arra, satöbbi”). Meg egy kicsi és kedves, aki elfogadja a riadtan kínált kávét, és mindent megtalál. Aztán leleplez: „Nohát! Maga nem is az anyjánál hál, nekem ne hadováljon ide-oda, hiszen ottan a párnán a feje nyoma, s a neje csókja is látszik a nyakán. Csalnak. Visszaélnek. Az egyiknek nem jár a RÁT.”

Ám nem kell betojni, hölgyeim és uraim, nem lesz éhséglázadás.

Az államnak van terve ez ellen is. Tavasszal langy esők és minimálbéres szakmát adó továbbképzések jőnek, melyben előnyt élveznek majd a támogatásból kiesettek. (A szóvivő ezt egyértelműen kihangsúlyozta.) Nem segélyt kapnak (nagyon helyesen), hanem szakképzettséget (munkahely nélkül lópikulát sem ér). Jó móka ez is. Ismerem ám.

A mindenkori kormány, szaktárca, esetleg az előbbiek által létrehozott kamucég százmilliókat, milliárdokat pályáztat meg munkanélküliek gyors (legtöbb esetben 3, ill. 6 hónapos) szakképzésére. A képző intézmények (az iskola szót szándékosan kerülöm) úgy ólálkodnak a hatalmas összegek körül, mint ahogy a falka hajtja-szorítja, s végül bekeríti a fáradó nagyvadat. Nagy zsákmány, valóban, hosszú időre biztosíthatja eme intézmények fennmaradását.

A csóró rátos minimálbért kap, amíg tanul. Nem új ötlet, van már ilyen. Ha az állam az oktató intézményen keresztül fizet tanulóinak, már ez önmagában minősíti a képzés piaci értékét. Olyan szakmai végzettségért, mely valóban tartós munkahelylyel és biztos megélhetéssel kecsegtet, a munkanélküli maga is áldozatot hozna. Viszont pontosan tudja (nem is hitegetik mással), hogy szakképesítésével kitörülheti. Mifelénk „gyorstalpalós” vagy „munkaügyis papírnak” nevezik az ilyet. Meglobogtatása harsány kacagást vált ki a munkaügyi központokban. Ezzel már ma is minden rátos tisztában van, és az efféle szakképzéseket munkahelynek, és nem iskolának tekinti. Számos esetben és alakváltozatban hangzik el az alábbi párbeszéd: „Van munkád?” „Igen, felvettek a tanfolyamra.”

Az állam és az adott szaktárca ugyanakkor mélységes tudathasadásban szenved. Miközben a gyorstalpalók elindításán buzgólkodik, minden valamirevaló szakmát érettségihez köt. Lesz majd a rendes szakács és a rátos szakács. A rendes szakács öt éven át tanul, nyelveket beszél, s ha szerencséje van, német dunai turistahajókon süti majd a tátrai borzaskát, míg a rátos szakács hat hónapon át tanul, és „oklevelet” kap arról, hogy elkészíthet olyan ételeket, melyeket sohasem fog elkészíteni. Helyette továbbra is rendelkezésre áll, feketenapszámba megy, netalán várja az újabb tanfolyamot.

Nincs tudomásom arról, készült-e statisztika, hány munkanélküli-továbbképzés zajlott le eddig, s hányat terveznek ezentúl lepergetni. Azt viszont tudom, hogy az eddigieket munkaerő-piaci felmérés nemigen előzte meg. Kis falumban példának okáért mintegy ötven parkgondozót (=segédkertész), szociális gondozót és szakácsot képeztek ki súlyos állami pénzeken. Vizsgáztak levéltetvekből is. Krétával rajzolták őket a táblára a lepukkant helyi iskolában. Kis falumban – s vagy ötven kilométeres körzetben, ahová a rátos még eljutni képes – csupán csak parkok, szociális gondozó intézmények és szakácsokra áhítozó éttermek nincsenek.

A RÁT szakképző tanfolyamokra váltása végül is bölcs gondolat. A már legalább egy (de olyat is ismerek, vagy húszat, akinek öt van!) „szakmával” ékeskedő munkanélküli nem henyél otthon, várva az ingyért-segélyt. Megy a tanfolyamra, s amíg az tart, lesz kenyér az asztalon. S azután? Újabb tanfolyamok! Mi leszünk a világ legjobban képzett országa. Tanultmunkaerő-nagyhatalom a világpiacon. Parkgondozóink gondozzák majd a brit golfpályákat és a német temetőket, kiszorítva onnan a képzetlen ázsiai segédmunkaerőt. Hat hónapos képzéseken emberül helyt állt pincéreink szolgálnak fel a francia éttermekben. Az IBM évente újabb és újabb ezer számítógép-felhasználót követel. Motorosfűrész-kezelőink ritkítják majd a tajga vadonjait.

A „to hungary” pidzsininglisül azt jelenti majd, „jól képzett munkaerőt rendelni onnan, ahol a képzéshez igazán értenek”. Az „it’s hungaried” pedig: „Kérem szépen, a munkaerő-probléma teljesen meg van oldva.” S ha Németföldön ég a ház, a gyárigazgató majd bólint egyet, és előveszi a mobilját: „Keine Panik, es wird sofort ungarisiert.”

Ha mégsem így alakul, továbbra is rendelkezésre áll majd néhány százezer jól képzett, ráttalan, tehát immár fillérnyi jövedelem nélkül maradt munkanélkülink. Ezek majd gondolkodnak. Egyre dühösebben és éhesebben. Lopni nem fognak, az egyszer tuti. A szélsőjobb a csendőrség létrehozását követeli. A „baloldal” tízezer új rendőrt ígér. Vajon miért?

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Tenigl-Takács László: Kereszt a telepen A dolog úgy kezdődött, hogy két kiskölök elment pecázni. Amióta...

Tenigl Takács László: Korunk mantrái A „projekt” szó misztikus felhangját sokáig csak gyanítottam, legutóbbi létformám...

Tenigl Takács (György) László: A végső összeesküvés Arra gondoltam, azzal kezdem: „Kedves naplóm!”, de most, böngészgetve a...

Tenigl-Takács László (és diákjai): Nézzünk bizakodva a jövőbe! Iskolában politizálni tiltott cselekedet. Nem is tesszük. A választások ugyanakkor...

Tenigl-Takács László: Menyegző Előző éjjel indult, mert az első vonattal már nem...

 

 

Cimkék: Tenigl Takács László