Parászka Boróka: Ripacsok

Mondanám, hogy szórakoztató módon lebukott a Jobbik szóvivője, a teljes magyar médiát bejárták az egyáltalán nem vitézkötéses és tömjénszagú kalandjairól szóló videók, képek. Mondanám, hogy meglepődtem, de hát nem, végül is törvényszerű, hogy így születik a legsötétebb demagógia. A Jobbik, a magyar politikai ripacskodás esszenciális dramaturgiáját prezentálja: elbukottak és megtérők, a gyorsan, biztosan és agresszívan mennybe masírozók gyülekezete, tékozló honfiúk és honleányok fegyelmezetten felvonuló osztaga. Itt a bukás és a botrány nem megszégyenüléshez vezet, hanem katarzishoz. A langyosakat, ugye…

De nem, nem a Jobbikról van itt szó, hanem arról, ahogyan ez a politikai ellenkultúra Magyarországon ma teret nyer. Ahogyan és amitől figyelemre méltó lesz. Arról, hogy ezek a felvételek mindenféle szerkesztői igényesség, óvatosság, távolságtartás nélkül bejárhatták a magyar sajtót. Ez a szerencsétlen, szétesett fiú, a Jobbik gyorsan leköszönt és ettől egyre ismertebbé váló szóvivője, szűrés és vágás nélkül üvölthette bele magánfelvételeiről az éterbe a sértéseit, a trágárságait, az alkohol- és a marihuánaszagú böffentéseit. Címlapra került, vezető hírré vált, hogy a petőfisre fésült jófiú, a magyar nemzet vértiszta őrzője melegfesztiválokon randalírozott, a padlóig itta magát.

Nem tudom eldönteni, hogy a felvételek hirtelen előtérbe kerülése a Jobbiknak kínosabb, vagy a teljes magyar társadalomnak és annak a sajtónak, amely gátlástalanul teret ad a gátlástalanságnak. A médiának, amely ripacs módon rántja le a leplet a ripacsokról. (A Népszabadság a Képviselő Funky című blogra hivatkozik. Ne hagyj el.) Mert eddig mindenki azt hitte, hogy a Jobbik tagjai kiegyensúlyozott családi és társadalmi körülmények közül teremtek hirtelen a Kossuth téren? Hogy a magyar szélsőjobb nem válságjelenség, amelyben bizony benne vannak a személyes tragédiák, a magánbukások sorozata? Hogy Morvai Krisztina most jött le a matyóhímzéses falvédőről?

Nagyobb biztonságot adna, ha az internetes gerillaakcióban lebuktatott Jobbik-szóvivő egyáltalán nem juthatott volna oda, hogy Magyarország második (??) legnagyobb politikai alakulatának adja a hangját. Eddigi politikai karrierje és lebukása tökéletes szinkronban van egymással, nem ellentmond, hanem kiegészíti egymást. Bármit csinált, részegen üvöltözött vagy éppen szónokolt: odafigyeltek rá. Ennyit a szónokok értékéről ma Magyarországon.

Megnyugtatna, ha nem a politikai ripacskodás révén válhatott volna azzá, amivé a Jobbik: végül is hatásvadász üzenetei, szalonképtelen akciói tették azzá, ami. A magyar társadalom politikailag ingerszegény környezetbe süllyedt, hát ingerelték, mert ez kellett. Meg is hálálják szépen a soron következő parlamenti választásokon. Persze ez a perverz esztétika is képes önfelszámolni magát, mert egy idő után már nem lesz elég csak úgy simán cigányozni, zsidózni, helótázni (vö. szóvivőbotrány), egyre sarkosabb, egyre alpáribb szavak kellenek a címlapra és a képernyőre kerüléshez. Kialakul majd a politikai kommunikáció kézművesipara (vagy már kialakult?), amely révén újabb és újabb meghökkentő, megdöbbentő, mindenképpen ingerlő szavak, gesztusok látnak majd napvilágot.

Most kéne megálljt parancsolni. Nem esik gusztusomra az a lap, amelynek oldalain szégyenérzet nélkül idéznek egy magából az öntudatlanságig kivetkőzött embert. Nem tudom tovább nézni azt a híradót, amelyben súlyos perceket kap az ilyesmi. Nem csak azért, mert mindez az én ízlésemtől és igényeimtől messze áll. Hanem azért, mert azon a papírfelületen, az alatt az idő alatt helyet kellett volna kapnia valami egészen másnak, nem tudok jobbat írni: nekem onnan hiányzik a tartalom. Aki eddig azt hitte, hogy itt – idézek egy mostanában divatossá vált, igen buta szókapcsolatot – „értelmiségi fanyalgás” folyik a részemről, annak ellent kell mondanom. Nem az a bajom, hogy Morvai, Vona és a többiek jelen vannak a magyar politikai életben. (Bajom az is, de hát istenem, undorító egy dolog a demokrácia.) Az a bajom, hogy nincs más. Legalábbis nem hallatszik, nem látszik. Vagy nem akar hallatszani és látszani. Meghallgattam Bokros érvét arról, miért kellett részt vennie minden idők egyik leggyengébb bulvárműsorában, és miért kellett ott zokszó nélkül belesimulnia a tájba. Az volt a válasza, mert azt másfél millió ember nézi. Megrendültem. Bokros ne tudná, hogy ő önmagában tudott már olyasmit mondani és mutatni a magyar társadalomnak, amelyre nem másfél millió tévépatkány, de az egész ország odafigyelt? Bele is bukott, igen. De a bukások és mennybemeneteletek dinamikája különösen működik. Érti ezt a Jobbik, Bokros ne értené? Fordított irányba haladunk? A részeg kollégistából lesz pártszóvivő, és a gazdasági reformerből szalontáncos? Ennyire nem beláthatók az irányok? Visszagörgetve az eseményeket, kezdek meggyőződni arról, hogy Morvai és társai sikere a magyar közélet tartalomhiányából fakad. Ráéreztek a lyukakra, a hiányokra, az oda nem figyelésre. Nem, nem inventálták az igénytelenséget, csupán felismerték és éltek vele. Profitáltak mások (nem, nem értelmiségi fanyalgók, ezért nem írom le, hogy az elit) kompromisszumaiból, meghátrálásából. Tartok attól, hogy így vagy úgy a szóvivő lebukása is több hasznot hoz majd a számukra, mint amennyi kárt okoz. A Jobbik tud élni.

Nem lennék őszinte, ha nem ismerném be, hogy az én ingerküszöböm ugyanúgy kopik, mint ahogyan kopik mindannyiunké. Elvégre koptatják. Elvégre koptatjuk. Az idei március 15-én több olyan esemény is történt, amelyre akár egy évvel ezelőtt is sokkal élesebben és érzékenyen reagáltam volna. Például, hogy Kolozsváron az RMDSZ-es egészségügyi miniszter, Cseke Attila együtt ünnepelt néhány gárdataggal. Vagy hogy a nemzeti ünnep idén sem nemzeti ünnep volt, sokkal inkább egy primitív és nacionalista erőfitogtatás. Az idén már – sajnos – tudom, hogy ezek az események, ezek a jelenségek nem szüntethetők meg, iktathatók ki. Oda lehetne mondani egyet Csekének, de minek? A válasza az lenne, hogy a választónak ez kell. (Via Bokros.) Itt „felfelé” nem, csak lefelé lehet hatni. Mert a politikai elit a kiszolgáló személyzet szerepébe süllyedt és süppedt, lehetetlen meggyőzni arról, hogy a saját portékáját tegye eladhatóvá, és ne az eladható bóvlit tegye a magáévá.

Az ünnepnapok pontosan olyanok, amilyenekké a hétköznapok teszik őket: vagy minden egyes hétköznap ellen tiltakozik az ember, vagy hallgat a kiemelt pillanatokban, és belátja, hogy nincs emelkedés, csak folyamatos süllyedés. Egyetlenegy dolognak látom értelmét: a szisztematikusan másként élésnek. A kiiratkozásnak. Átlépni egy olyan dimenzióba, amelyet gondosan körül lehet sáncolni, amely megmenekíthető az elmerüléstől. Március 15-e hideg, hóviharos, reménytelen napján autóval jártam végig Marosvásárhelyet. Hét eleji forgalom, zaklatottság ült a városon. Bedugultak a kereszteződések, felteltek a parkolók, a város csikorogva-nyikorogva működött. A benzingőzben és a nyirkos tavaszi ködben a Bernády-szobor előtt, a mindenek fölé magasodó ortodox katedrális és a más időket idéző vásárhelyi vár köztes terében egy maroknyi fiatal állt sorfalat. Sötét felöltőben, fehér ingben, didergősen tartották a kezükben lévő kottát, és énekeltek. Megmagyarázták nekik, hogy hogyan ünnepeljenek, és ők teljesítették a feladatot. Ezt hívják pedagógiának. Groteszk pantomim volt: az autók zajában csak a gondosan összehangolt szájak mozgását lehetett látni. A járókelők megtorpantak előttük, talán ha hallották volna, hogy mit énekelnek, ha lett volna fogalmuk, milyen nap is az aznap, akkor talán megállnak. Így viszont csak megütköztek a valamilyen mesterséges térből és időből ideparancsolt fehéringeseken, visszabújtak télvégére elkopott, megszürkült kabátjukba, és siettek tovább a saját valóságukba. Húsz évvel a marosvásárhelyi véres események után sem ellenérzés, sem szimpátia nem született bennük, nem is reagáltak. Abban a térben, amelyben két évtizede egy magyar nyelvű cégtábla váltott ki gyilkos indulatokat, most a legnagyobb igyekezet, a leggondosabban előkészített protokoll is csak unalomba fulladt. Nem is tudtam, kit sajnáljak. A gyerekeket, akiket egy elszánt pedagógus vagy iskolaigazgató kirendelt ünnepelni egy nem érzett és nem értett ünnepet a márciusi hófúvásba? Az embereket, akik észre sem vették az igyekezetet? Vagy talán nem is értették, mert fogalmuk sincs már, kikkel élnek együtt? Vagy örüljek ennek az elszürkült, eltompult békének, és sajnáljam azokat a húsz évvel ezelőttieket, akik saját, érthetetlen és céltalan indulataik áldozatává váltak? Este a híradóban meghallgattam, hogy Csíkszeredában a megyei önkormányzat homlokzatára kikerült a székely zászló. (Ha mondják, akkor nyilván létezik a székely zászló.) Azt is bemondták Budapesten, hogy Kolozsváron az ünneplő tömegből kiemelt a rendőrség három szélsőséges magyar fiatalt. A hírszerkesztők, gondolom, megkönnyebbültek, jutott valami zaftos azért erre a napra Erdélyben is. De én tudtam, hogy az igazi problémák és konfliktusok ma is csak a parkolóhelyek körül robbantak ki, ami történt, az azért történt, hogy történjen valami, hír legyen belőle, adásidő és legalább egy kiscím. A prezentáció mögött már nincs semmi más. Március 15. az idén elmaradt.

Mi lesz akkor, ha már eldőlnek a tétek, eloszlanak a mandátumok, ha már nem lesz szükség az ilyen-olyan partizánakciókkal fenntartott feszültségre? Ha már nem jelent semmit másfél millió giccsre gerjedő tévénéző? Ha a színfalak mögött, az öltözőkben, a parlamenti folyosókon magára marad a magyar politika? Hogyan fog folyni a lemaszkolás, a jelmezek és kellékek elraktározása? És mindezek nélkül, mi marad? A teljes lemeztelenedés állapotán gondolkozom. Lesz ilyen. A magyar baloldal – legnagyobb szerencséjére – már most átéli ezt a folyamatot, kicsit bele is hal, talán túlél, talán nem. A magyar jobboldal néhány hét múlva kezd majd a hoszszú menetelésbe, bizonyosan sok lesz a szembesüléssel járó veszteség itt is. Elmúlik az eufória, a pánik. És akkor valamit mondani kell. Ha lesz mit.

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: Anyám, a vagány csaj Amikor anyám farmerszerkójában titokzatos módon meglépett, láttam rajta, hogy valami...

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka