Végel László: Szlovák kolbász, magyar pántlika

Szerbiában mind hangosabbak az ellenzéki pártok, akik rendkívüli parlamenti választásokat követelnek, Magyarországon viszont már javában dühöng a választási kampány. Ide-oda ingázva itt is, ott is értesülök az egyszerű emberek meglátásairól meg az értelmiség vélekedéséről, miután ismételten megbizonyosodom a két országban érzékelhető közérzeti különbségekről. Magyarországon is és Szerbiában is a nemzeti kérdés került előtérbe, az előbbi esetben az érdembeli az ellentéteken van, az utóbbinál viszont az egységen.

Szerbiában egyre inkább erősödik a nemzeti megbékélést szorgalmazók követelése, voltaképpen az alkotmányt is sebtében ennek jegyében hozták meg. Az egység próbaköve: az EU-hoz való csatlakozás igénye és Szerbia területi integritásának megőrzése, ami magyarán azt jelenti, hogy Szerbia sohasem fog lemondani Koszovó területéről, azaz sose ismeri el Koszovó függetlenségét. Aki ez ellen tesz, alkotmányt sért!

Magyarországon a nemzeti ellentétek rontják az amúgy is rossz közérzetet; Szerbiában viszont a recesszió, ami egy takaréklángon működő, esetlegesen ébredező gazdaságot rombol. A nemzeti egység jelszava – legalábbis látszólag – csillapítja a kedélyeket, na meg a politikai szenvedélyeket.

Az újvidéki piacon tett bevásárló körutam alkalmával megértettem, hogy a nemzeti egység mögött milyen nagyfokú neurózis lappang. Az árutól roskadozó pultok, valamint a vásárlóközönség tanúsítja ezt leginkább. Az ominózus kilencvenes évekre emlékeztető a látvány, amikor a seftelők nem éppen higiénikus körülmények közepette éppen így, ezeken a piacokon értékesítették a magyarországi portékát, ily mód biztosítva a folyamatos élelmiszer-ellátást. Napjainkban ugyanaz a kép. Húsvét közeledtével egyre nagyobb mennyiségben árusítják a magyar kolbászt, füstölt csülköket, egész combsonkákat. Napokon belül füstölt kolbászok tornyosulnak a piaci pultokon.

A látottak hatására azon nyomban élménybeszámolót tartottam barátomnak, aki azonban felvilágosított, hogy tévedésben élek – már ami a kolbász eredetét illeti –, nem magyar, hanem szlovák kolbászról van szó. Hitetlenkedve hallgattam, hiszen piros-fehér-zöld pántlikák díszelegtek a kolbászokon. Másnap újra kisétáltam. Miután tüzetesen szemügyre vettem az élelmiszer-portékát, megállapítottam, hogy valóban szlovákiai kolbászokról van szó. Tüstént felhívtam az árus figyelmét a vétségre, mire ő fogadkozni kezdett, hogy nagyon megbízható, magyar érzésű szegedi zugkereskedőtől szerzi be az árut. Hanghordozásából nem volt nehéz megállapítani, hogy magyar nemzetiségű, emiatt magyarul folytattam a társalgást. A vignettára mutattam, ahol szépen fel van tüntetve a termék eredete. A magyar szavak halltára a kofa szeme felvillant, azonban mégis kétkedve méregette a címkét. Miután meggyőződött igazamról, valamit hümmögött maga elé. Aztán csak felébredt benne az üzleti szellem, mert megpróbált rábeszélni, hogy kóstolónak vegyek néhány szálat, mert – higgyem el – a szlovák kolbász majdnem olyan jó, mint a magyar. Rövid győzködés után bizalmasan megjegyezte, legszebb ideje lenne, ha mi, magyarok egyszer már összetartanánk, ami azt is jelenthetné, hogy ezentúl nála vásároljak, ne a szomszédasszonynál, a Horvátországból menekült szerb kofánál, aki szintén árusítja az, úgymond, magyar kolbászt.

Megmakacsoltam magam. Nem engedtem a negyvennyolcból. Ha egyszer már piros-fehér-zöld szalaggal van körülkötözve az a kolbász, akkor eredetit akarok, jelentettem ki határozottan. Máskülönben átsétálok a bácspetrőci szlovák kofákhoz, akik hamisítatlan szlovák kulent árusítanak. Végül abban állapodtunk meg, hogy következő beszerző útján rákérdez a szegedi zugkereskedőre, miért díszíti a szlovák termék csomagolását piros-fehér-zöld pántlikával.

Néhány hét múlva a magyar árus fanyar arccal fogadott, majd elújságolta, hogy volt odaát, és a szegedi zugkereskedő szerint nincs olyan magyar kolbász, amely felvehetné a versenyt az olcsó szlovák kolbásszal. Vigaszképp kötötte át a kolbászok celofáncsomagolását nemzetiszín szalaggal, bár reményének adott hangot, hogy mind közelebb a nap, amikor majd valódi magyar kolbászt árusíthat nemzetiszín csomagolópapírba göngyölve. A választások után az új kormány gondoskodni fog arról, hogy így legyen! Legalábbis ezt ígérte a zugkereskedő, aki vérbeli magyar embernek vallja magát.

Miközben szemügyre vettem a szlovák kolbászokat, észrevettem, hogy az áruról hiányozik az etikett.

Kerülöm a kellemetlenségre alkalmat adó helyzeteket, magyarázkodott az aszszony. Hadd higgyék az emberek, hogy originál magyar kolbászhoz jutnak. Mert, ugye, ősidők óta nagy az ázsiója a magyar kolbásznak. Főleg az újvidékiek körében, akik csak azért vásárolnak nálam, mert valódi magyar kolbászt akarnak fogyasztani.

Szolidaritásból én is vettem egy kisebb szálat.

Tudja, uram, mondta bizalmasan a kofa, miközben becsomagolta az árut, minket, kisebbségieket könnyen felültetnek. Az ember nem is tudja, hogy kinek higygyen. Bevallom, meghatott, amikor a szegedi zugkereskedő váltig bizonygatta, hogy ő lelkesen ápolja a nemzeti érzést, és alig várja, hogy elzavarja a nemzetelleneseket. Meg kell neki bocsátani álnokságát. Jobb ötlete nem volt, mint hogy nemzetiszín pántlikával kötözze át a szlovák kolbászt.

Azonban a szegedi zugkereskedőnek abban teljesen igaza van, miszerint küszöbön a magyarországi választások, aminek figyelemre méltó visszhangja van a vajdasági magyar kisebbségben is. Az egyik felmérés tanúsítja – egyébként a Vajdaság Ma nevű honlap készítette –, hogy a vajdasági magyarok 50,9 százaléka a Fidesznek szurkol, 4,8 az MSZP-nek, 32,1 a Jobbiknak, 3,1 az MDF-nek és 9,2 valamelyik más pártnak. Kiderül tehát, hogy a Jobbik sokkal népszerűbb a Vajdaságban, mint az anyaországban. A felmérés szerint az MSZP még a küszöböt sem lépné át. Igaz, a körkérdés nem reprezentatív, noha az elmúlt évek során gyakran indikatív volt, és előre jelezte az események alakulását. Egy ilyen prognózis volt az is, amikor az Európa Parlamentbe történő választások idején az öt bejegyzett vajdasági magyar kisebbségi párt közül kettő külön-külön menesztett üdvözlő táviratot a Jobbik vezetőinek.

Érthető, hogy a kisebbségek a nemzeti kérdéseket erőteljesebben forszírozó pártokkal rokonszenveznek, hiszen kérdéseik naponta spontán vetik fel a nemzeti identitás drámáját. Mindenekelőtt Vajdaságra vonatkozik ez a jelenség, ahol másfél évtizeddel ezelőtt, sőt még a kilencvenes évek végén is etnikai háború folyt. Ez az orientáció azóta is dominál, ugyanakkor a magyar tannyelvű középiskolákba iratkozó gyerekek száma egyre csak csökken, még akkor is, hogyha az oktatási-nevelési feltételek adva vannak. Furcsa paradoxon: a szerbiai Oktatásügyi Minisztérium nagyobb lehetőséget biztosít, mint amennyivel a magyar kisebbségi közösség él. Tehát egyrészt létezik a nemzeti irányzat magas intenzitású retorikája (magasabb, mint Magyarországon!), másrészt a hétköznapi életben ez a retorika nem mutat fel eredményeket. Az asszimiláció felgyorsult, ennélfogva Vajdaságban fokozott aggodalommal várhatók a 2011-es népszámlálási eredmények, amelyek majd minősítik a 2000 után tett ígéreteket meg teljesítményeket. Kérdés, vajon hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást, egyáltalán van-e alternatívája. A jelenlegi hangadó vélekedésekből ítélve nem lehetek optimista.

Az említett felmérés eredményei arról szólnak, hogy a kisebbség politikai értékrendje csak részben tükrözi az anyaországit. A szerbiai közvélemény-kutatók eredményeit vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy a vajdasági magyarok értékrendjére is nagy hatással vannak. Ha például a Fideszt jobbközép pártnak nevezzük, akkor a domináns szerbiai pártok a Fidesztől jobbra helyezkednek el. Némileg jobbra tőle van a Demokrata Párt is, amely – főleg az utóbbi időben – igen erőteljes nemzeti retorikával él. A Demokrata Párttól jobbra helyezkedik el a másik, a Szerb Radikális Pártból kivált Szerb Haladó Párt, amely egyre komolyabb vetélytársa a Demokrata Pártnak. Egyes közvélemény-kutatási adatok szerint – a Vajdaságot kivéve – meg is előzte. Egészen a jobbszélre tolódott a Szerb Radikális Párt. A politikai paletta tehát Szerbiában sokkal inkább jobbra lendült, mint Magyarországon. Ha a magyarországi és a szerbiai politikai palettát összevetjük, akkor kiderül, hogy a vajdasági magyar kisebbség politikai skálája valahol a két említett ország politikai palettája közé helyezhető. A Jobbik anyaországinál nagyobb vajdasági népszerűségét jelentős mértékben növeli a szerbiai politikai kultúra állapota.

Egy kérdésben azonban nem veszik át a magyar kisebbségi pártok a szerbiai nagy pártok stratégiáját, ez pedig a nemzeti konszenzus megteremtése. A szerbiai alkotmány meghozatalában nagy volt az egyetértés a domináns pártok, azaz a törpepártok között, ámde a magyar kisebbségi pártok autonómiakoncepcióját a többséggel sehogyan sem sikerül egyeztetni. Egyébként nem meglepő, hiszen ezek a pártok hasadással jöttek létre, osztódással szaporodtak. A kilencvenes években csak egy kisebbségi magyar párt volt, nevezetesen a VMDK, amely azokban az ominózus időkben fenntartás nélkül élvezte a magyar közösség bizalmát. 1990-ben a szerbiai parlamenti választásokon a VMDK 132 726, két évre rá, 1992-ben 140 825 szavazatot kapott. Még 1993-ban is úgy-ahogy tartotta magát, akkor 112 342 polgár bizalmát élvezte a választásokon. Ezután kezdődött az osztódás. A VMSZ 1994-ben jött létre. 1997-ben 50 960 kisebbségi polgár voksát érdemelte ki. A viszszaesés tehát igen nagyarányú lett, annak ellenére, hogy mindkét vajdasági magyar párt a nemzeti érdekeket helyezte előtérbe. Ez a folyamat 2000 után is folytatódott. Miközben a magyar kisebbségi pártok száma szaporodott, a voksok száma csökkent. Mivel az újonnan alakult pártok, párthasadás következtében jöttek létre, jobboldalinak nevezték magukat, ezért a megalakulás utáni versenyben az újak jobbról kerülték azt a pártot, amelyből kiváltak. Ennek persze tragikomikus vége lett. Példának okáért két újonnan alakult párt, nevezetesen a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar Remény Mozgalom a belgrádi Politika ez év február 25-i számában azzal vádolta egymást, hogy az általuk is szélsőségesnek nevezett Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal működtek együtt.

A belgrádi Politika napilap olvasói (is) bizonyára nagyokat derültek ezen a Kis Magyar Cirkuszon. A Demokrata Párt is elégedett lehet, mert miközben nagyvonalúan átengedte a szimbolikus nemzetpolitika terepét a kisebbségi pártoknak, fokozatosan birtokba vette a hétköznapi élet politikáját. A magyar választók egyre nagyobb számban szavaztak rá, míg odáig nem jutottunk, hogy a 2008-ban megtartott választásokon a magyar jelöltek azokban a választási körzetekben is alulmaradtak a Demokrata Párttal szemben, amelyekben minden emberi számítás szerint lehetetlen volt veszíteniük.

Nekem csak az újvidéki piac magyar kofája jut eszembe. Bizonyára ő sem tudná megmondani, hogy kik és milyen kolbászt díszítettek magyar nemzetiszín pántlikával.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

Végel László: A Magyar Perem és a napszámosok Lakásfeltörés; a rendőrbiztos gyámoltalanul vonogatja a vállát, majd kényszeredetten...

Végel László: Kisebbségi referendum A szerbiai tévéstúdiók egy év távlatából is elevenen ontják az...

Végel László: Hétköznapok és szimbólumok A szerbiai kormánykörök meghirdették az optimizmust. A felelős politikusok sérelmezik,...

Végel László: A pártokráciától az apátiáig Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony...

 

 

Cimkék: Végel László