Farkas Tímea: Azonosítatlan repülő tárgy – Miskolci riport

Miskolc a rendszerváltozás előtt a nehézipar fellegvára volt, kohászata kétszáz éves múltra tekintett vissza. Volt gépgyár, a közeli Lyukóvölgyben és Perecesen bányák is működtek. A biztos megélhetés miatt özönlöttek ide a megyéből az emberek. Akkor kétszázezer lakost számolt, az ország második legnagyobb városa volt. A népesség tíz százaléka roma volt.

Addig nem volt baj, amíg a gyárak és a bányák üzemeltek, mindenki dolgozott. Aztán a rendszerváltozás alaposan átrendezte előbb a megélhetési, a demográfiai, majd az etnikai, mostanra a politikai viszonyokat is.

1990-ben fideszes polgármestere lett Miskolcnak, hamar bekövetkezett halála után a ciklus végéig a szabad demokrata T. Asztalos Ildikó vezette a várost. 1994-ben Kobold Tamás a KDNP színeiben nyerte el a városvezetői tisztséget, négy évvel később, a Fidesz támogatásával kapta meg újra a bizalmat. Ám a képviselő-testület mindig szocialista többségű volt. 2002-ben már helyi szervezetük vezetője, Káli Sándor lett a város első embere. 2006-ban hasonló eredményt értek el, azóta a szocialista frakció egyedül is határozatképes.

Az uniós parlamenti választásokon – mint országszerte – magasan nyert a Fidesz. A 170 ezres lakosú városban 138 ezren jogosultak szavazásra, 36 százalékuk voksolt. 46 százalékuk a Fidesz-KDNP jelöltjeit ikszelte be, 22 százalékuk az MSZP-seket. Mindössze kilencszáz szavazattal előzte meg a szocialista párt a Jobbikot. A 168 szavazókör közül csaknem hetvenben verte a Jobbik az MSZP-t, néhol egyforma eredményt értek el. Volt, ahol több mint kétszer annyi szavazatot kapott a Jobbik, mint a szocialista párt.

 

 

 

Március 1-jére virradó éjszaka Miskolcon, a Borsod Megyei Rendőr-főkapitányságon megszaporodtak a telefonhívások. A lakossági bejelentések mindegyike arról szólt: éjfél körül rejtélyes hang- és fényjelenséget észleltek az égbolton Észak-Magyarországon, így Miskolc fölött is. A furcsa ügyet a rendőrség átadta a katasztrófavédelemnek, amelynek szakemberei meteorhullásra gyanakodtak. Csakhogy becsapódásoknak nem találták nyomát. Ráadásul a meteorok vörösen izzanak, a szokatlan fényjelenség azonban fehér volt.

 

Miután a meteorhullást kizárták, arra gondoltak: sarki fény zavarta meg a lakók nyugalmát. Ám ezt a meteorológiai jelenséget nem kíséri zaj, úgyhogy a szakértők ezt is elvetették.

A fény- és hangjelenségre nem találtak magyarázatot. Másnap a helyi internetes lapnak a katasztrófavédelem szakembere úgy nyilatkozta: lehet, ufó volt.

 

 

Március 15-én vonattal érkezem a városba, a Tiszai pályaudvarra. A perontól egy aluljárón keresztül lehet kijutni a városba. Az átjáróban egyetlen pártplakát: a „radikális változást” hirdető Jobbik lakossági fórumát reklámozza. Rajta a pártelnök, Vona Gábor fotója. Valaki fekete filctollal áthúzta, és ráírta: „Ne higgy nekik. Hazudnak.”

Az aluljáró kijáratában hatalmas jobbikos molinót pillantok meg.

Nyáron, az uniós parlamenti választások után jártam a városban. Többen azzal büszkélkedtek: a Jobbik jól szerepelt. Egy belvárosi újságárus arról beszélt: akadnak olyan vevői, akik eddig Népszabadságért jöttek, mostanában Magyar Nemzetet vagy Magyar Hírlapot vesznek.

– Mivel indokolják? – kérdeztem.

– Megnézik, mit ír a másik oldal. A Nemzetet és a Hírlapot főleg a fiatalok és a középkorúak vásárolják – felelte.

– És a Népszabadságot?

– Itt, a belváros közepén élnek a begyepesedett ötven fölöttiek, ők még lecsoszognak érte.

Búcsúzóul a Hócipő aktuális számának címlapját lebegtette: rajta Morvai Krisztina portréja, a jobbikos képviselő asszony nyelve kinyújtva. Mellette Fodor Gábor, az akkor még SZDSZ-elnök fényképe alatt felirat: „Legalább felhoztuk a Jobbikot.”

– Miért mutatja?

– Hát nem jó? – kérdezett vissza.

Az Avasalján a Meggyesalja utcában sárgára mázolt lakóház. Előtte a kaput piros-fehér-zöldre festették, az alagsor járdaszintre néző ablakain a rácsok ugyanilyenek. Rövid ősz hajú, hatvan év körüli asszony ballagott el mellette. A nyugdíjas asszony egykor vendéglátós volt, egy belvárosi galériában büfét üzemeltetett. A szomszéd házba, haza igyekezett. Kezében nejlontáska, kilógott belőle a hagyma szára. A kapu előtt megállt, földre tette a szatyrot, és elővette a kapukulcsot.

A sárga házról azt mondta: abban a Jobbik helyi szervezete dolgozott.

– Mostanában mindig be van zárva. Régen lila színű volt, májusban vagy júniusban festették sárgára, a rácsokat meg nemzeti színűre. Azóta nem láttam itt senkit. Pedig én örülnék a legjobban, ha működnének.

– Miért? – kérdeztem.

– Most anyák napján, délután fél ötkor, amikor be volt zárva a kapu, de a ház ajtaja nyitva volt, tolvajok bejöttek, összeszedték az ékszereimet, végül az ablakon menekültek ki. Isteni szerencse, hogy nem találkoztam velük, pedig idehaza voltam. Biztos leütöttek volna. Egy banda lehetett, mindenhova betörnek.

– Gondolja, a Jobbik megállítja a tolvajokat?

Az asszony zavartan fordította el a fejét, nem felelt. Akkor sem, amikor azt kérdeztem: szavazott-e az idei európai parlamenti választásokon.

– Korábban melyik pártra adta a voksát? – erősködtem.

– Az MSZP-re biztos nem, itt is, mint az országban, mindig csak ígérgetnek. Már nem szeretik őket Miskolcon.

 

 

Szürke taxik állnak a vasútállomás parkolójában. Arra kérem a sofőrt, vigyen oda, ahol megemlékezés van. Meglepődik a kérésen.

– Itt már kevesen ünnepelnek.

A Petőfi térre megyünk.

– Mindig azt kérdezik, a taxizásból meg lehet-e élni – mondja.

– Meg?

– Nehezen. A múltkor is a város melletti horgásztóról fuvaroztam valakit. Viccből azt feleltem: a lakásomat kiadtam, én az autóban élek, így rezsit nem kell fizetni.

Az utas úgy reagált: hasonló a sorsuk. Jövedéki engedéllyel nem rendelkező árucikkek forgalmazásával foglalkozott.

– Gondoltam magamban, a fináncok körözhetik. De biztos jobban él, mint én, ilyen vastag – engedi el egy pillanatra a kormányt, úgy mutatja – tízezres volt a markában, mikor fizetett.

Szerinte a kényszer viszi csalásra az embereket.

– Ezek se hoztak ide munkahelyet – utal a miskolci szocialista városvezetésre. Szinte szó szerint azt mondja, amit egy fideszes képviselő, akivel nyáron találkoztam. – Látványberuházásokat csináltak, valami susmus mindig van körülöttük.

A képviselő csak annyit mondott: áron alul eladott telkek és olyan beruházások, amelyekbe a városvezetés nem jó ütemben megy bele. Példaként a belvároshoz közeli Búza teret említette. Épp itt haladunk el a taxival. Tavaly az építkezés miatt forgalomelterelés volt, nemrég adták át az új vásárcsarnokot.

Mire a Petőfi térre érünk, véget ért a március 15-i megemlékezés. A viakolorral borított téren az 1951-ben avatott, a forradalmi Petőfit ábrázoló bronzszobor mindkét oldalán három-három hatalmas nemzetiszín zászló. A talapzat előtt virágok, koszorúk. Az egyik padon két férfi egy-egy szemeteszsákon ül. Nem beszélgetnek.

Egyikük szemüveges, ő a magasabb, fogai ritkásak és szuvasak, a fejébe kabátja kapucniját húzta. A másik köpcös alkat, kötött sapkát vett a hideg ellen. Mindketten sárgászöld mellényt viselnek, szívük táján felirat: városgazda.

– Mit jelent? – kérdezem.

– Egy cég – felelik.

Alkalmazottai, a városgazdák ügyelnek a tisztaságra. Heti ötször délelőtt tíztől este hatig. Van, hogy 10-20 kilométert gyalogolnak naponta. Minimálbért keresnek.

– Most, hogy ünnep van, lehet, tesznek rá valamennyit – szólal meg a magasabb.

– Ja, biztos tesznek – mondja a másik.

Az ünnepségre terelem a szót. Olyanok, mint Stan és Pan.

– Nem voltunk akkor itt, nem tudom, ki tartotta – szól a köpcös, közben kérdőn néz jobbján ülő társára.

– Talán a Fidesz volt, annak van a közelben irodája – felel a másik.

– Annak, annak. Biztos a Fidesz volt.

– A Kossuth-szobornál is lehetett valami, ott is volt titulus.

– Titulus? – kérdezem.

– Titulus. Amikor jöttem munkába, láttam… Ja?! Nem titulus, pulpitus! – kap a fejéhez.

Megered a nyelve, amikor a politikát hozom szóba.

– Egyik szidja a másikat. Most talán a Fidesz kerül hatalomra, akkor majd a másik mondja: ez nem jó, az nem jó.

– A Jobbikról mit gondol?

– A fiatalok vannak oda érte, koncerttel veszik meg őket. A Mobil is tartott egyet, a P- Mobil.

– Miskolcon? – kérdezem.

– Á! A tévében láttam. Suszter is ott mondta a magáét.

Szerinte azok szeretik a Jobbikot, akiket a kommunisták elnyomtak.

– A Vágtázó Halottkémek meg a hasonlók – köröz jobb kezével a feje körül egyet –, a punkok. Aztán amikor rájöttek, hogy az új világban sem kárpótolják őket, megalakultak. Nekik is a pénz kéne. De hiába – emeli magasra az egyik kezét –, mert a pénz a zsidóknál van – nevet.

– Tegeződhetünk? – kérdezi tőlem az alacsonyabb a másik szavába vágva.

– Igen.

– Van cigarettád? Adnál?

Megkínálom. Alig mer nyúlni a dobozhoz.

– Ki van száradva a kezem – indokol. Visszarántja a kezét, végül én húzok ki neki egyet.

Miközben rágyújt, a másik ismét beszédes lesz.

– Az is baj a Jobbikkal, hogy nem lehet elolvasni, amit írnak. Dobálják be a postaládába az újságot. Ha ilyen rövid – teszi egymáshoz pár centiméternyire a két mutatóujját – érdekes történeteket írnának, azokat elolvasnám. De mindig hosszúak és tömények.

A magasabb szobafestő-tapétázó volt.

– Nem kellek sehova, ötven fölött vagyok, meg ugye sok a festő, mert az könnyű szakma.

A másik férfi köszörűs, dolgozott a kohászatban.

– Meg aztán a bőrszín – mutat magára a szemüveges –, azért sem kellek. Úgyhogy örülni kell ennek a munkának is. Jobb, mint a segély, és jobban telik a nap, mint ha odahaza ülnék. Nem így van? – fordul munkatársához.

– Így, így – bólint.

A belváros felé indulok. A tavaszi napsütésben babakocsikat toló anyukák, kisgyerekeiket sétáltató apukák. Nyilatkozni nem akarnak.

– Engem nem érdekel a politika – indokol egy harmincas fiatalasszony.

A fehér jelenségről is hiába érdeklődöm. Egy harminc év körüli házaspárt szólítok le. A nő sietve annyit mond:

– Ha ilyen hülyeséget hallok, oda se figyelek.

Férje kérdőn néz rám, végül magabiztosan rávágja: – Nem hallottam az esetről, de biztosan nem ufó volt.

– Ráférne a városra a megvilágosodás – feleli egy másik férfi.

– Hogy érti?

– Sok minden megváltozott. Nem tagadom, szépült is. De összességében megállt az idő.

A belváros megújult. A Hősök tere északi oldalán a kéttornyú, sárga, barokk Minorita templom magasodik, mellette téglaszínű épület, a baloldali művelődéspolitikusról elnevezett Földes Ferenc Gimnázium. A felsőoktatásba felvett diákok számán alapuló listán évtizedek óta jó helyezést ér el.

A teret délről a neoromán stílusú Miskolci Zsinagóga szegélyezi. A tér közepén szökőkutak, a márciusi hidegben üzemen kívül.

– Nyáron meseszép – jegyzi meg egy járókelő. Aztán azzal büszkélkedik: – Pár éve alakították át a teret, uniós pénzből.

Balra hatalmas szobor. Talpazata piramis, tetején négy lépcsőfok, amelyen meztelen férfialakok koporsót tartanak. Az egyikük csuklóján rablánc, a másik kezében puska, a harmadik vállán palást, a negyedik zászlót tart. Előttük hosszú ruhás női alak. A kőkoporsó oldalára vésett szavak a Szózat első sorát adják ki.

A piramis elülső oldalán felirat: 1956. október 23. MISKOLC VÁROS ELESETT HŐSEINEK. A talapzat másik oldalán 1941–1943, a harmadikon pedig négy évszám: 1944–1953, 1914–1918.

Két városgazda serénykedik a téren. Nincs cigarettacsikk, nincs papír zsebkendő.

– Mikor került ide a szobor?

– Pár éve – mondja a fiatalabb. A filigrán, félhosszú ősz hajú férfit Istvánnak hívják. – Azért csupaszok az alakok, mert hősök. Nem volt pénzük ruhára. De az is lehet – rögtönöz műelemzést –, hogy a kompozíció a magyar jövőt ábrázolja. A csonka piramis sem ad okot derűlátásra, a fiatalok azonban szeretik.

– Tényleg?

– Ja. Szoktak rajta gördeszkázni.

Együtt ballagunk a főutcára. István mindig MSZP-szavazó volt.

– A másik kettő rossz – jelenti ki a Jobbikról és a Fideszről, mintha több párt nem is volna. Ahogy szétnéztek a városban, az MSZP-n, a Fideszen és a Jobbikon kívül más párt plakátjait nem látni. A fideszes képviselő-jelöltek „Itt az idő!”, a szocialisták „Nekem az emberek az elsők!”, „Nekem Miskolc az első!” szlogenekkel kampányolnak.

– De most nem tudom, hova ikszeljek a választásokon. Biztos hallotta, hogy Moldova könyvet írt Miskolcról. A városvezetés kérte fel, majd amikor befejezte, a városatyák felbontották vele a szerződést. Talán azt akarták, arról írjon, milyen szép és jó itt minden. Pedig nincs munka. Az egyik barátom ikertestvére tanárnő. Harmincéves, tapasztalata van, csinos is, mégsem kell sehova. Hiába küldözgeti az önéletrajzát, vissza se szólnak neki.

István is „munkanélküli”. Tizenegy évet dolgozott a kohászatban. Előtte a kohómérnöki karon három évet tanult. Magánéleti okok miatt kellett abbahagynia az egyetemet. 1988-ban került hengerészként az akkori nevén a Lenin Kohászati Művekbe. A durvahengerdében dolgozott, amely a Martin-kemencék mellett volt.

– A kemencéket épp akkor állították le, jöttek helyettük az UHP-k, az elektromos kemencék. Ha látná, mi van ma a hengerde helyén! Úgy néz ki, mint Karthágó csata után. Lerombolták.

Aztán amikor beszélgetőtársam nemrég elvesztette az állását, a városgazdákhoz állt. A Boschba is mehetett volna, az elektronikai berendezéseket gyártó cég az ezredforduló táján települt a városba. Az önkormányzat, a közlekedési vállalatok mellett a legnagyobb munkaadó, csaknem háromezer embert foglalkoztat.

– Ott sem keresnék többet – indokol, aztán visszatereli a szót Moldova György könyvére, amelyik az író kiadásában végül megjelent.

– Ki akartam venni a könyvtárból, de akárhányszor érdeklődtem, mindig azt mondták, nincs szabadpolcon.

Összeesküvést sejt a jelenség hátterében.

– Könyvesboltokban kereste?

– Tele voltak vele az üzletek, de a mai könyvárak…

Már a főutcán sétálunk. Széchenyi István nevét viseli, a nyolcvanas évek második fele óta sétálóutca, villamos közlekedik rajta. A hajdan 19. századi hangulatot árasztó utcán bankok, üzletek, igényes presszók, cukrászdák. A Városház téri megállónál Széchenyi-szobor, a fehér emlékmű Melocco Miklós munkája, a kilencvenes években állították.

– Olyan, mint Ady idős korában, amikor szifiliszes volt – hangzik ítélete.

István a közeli Szent István-emlékművet is megmutatja. Ez sem tetszik neki.

– Maga szerint így néz ki egy államalapító? Még ha nem is ismerjük, csak a koronáját, nem kellett volna üresfejűnek ábrázolni. De van virágóránk is – folytatja, és a szobor előtti kör formájú virágágyásra mutat. Benne a fémkereteket formázó számok is ágyások.

– Nemrég itt zajlott a kocsonyafesztivál. A földet letaposták.

Ami a politikát illeti, nemcsak a Moldova-könyv, a BKV-botrány is kiverte Istvánnál a biztosítékot.

– Itt is vannak korrupciós botrányok?

– Biztos.

Konkrétumokról nem tud.

A Városház tér sarkán falnak támasztott hirdetőtáblán a 2010-es Bartók+ Miskolci Nemzetközi Operafesztivált reklámozzák. Ez lesz a tizedik, a téma ezúttal Európa. A legolcsóbb jegy 4500, a legdrágább 15 200 forint.

Mielőtt István elbúcsúzna, koncertre hív: – Jöjjön vissza ide nyáron! Fellép Taria Turunen finn operaénekesnő. Tudja, aki a szimfonikus metált játszó Nightwish együttesből vált ki.

Az Erzsébet téri Kossuth-szoborhoz megyek, ahol a városvezetés, majd a Jobbik Magyarországért Mozgalom tartott megemlékezést. Koszorúzott az Új Magyar Gárda Mozgalom, a Horthy Miklós Vitézi Mozgalom. Senki nem tudja megmondani, a jobbikos beszédeket hányan hallgatták.

Hanem azon, hogy csendes a belváros, nem sokan csodálkoznak.

– Mert nincs mit ünnepelni – mondja egy fekete hajú, 37 éves fiatalasszony; Melindának hívják. – Hogy gondolják a politikusok, hogy megemelik a nyugdíjkorhatárt! Nincs nap, hogy ne halna meg ismerősöm, negyven-ötvenévesek! Apám a kohászatban dolgozott, lakatos volt. Mikor leépítették, nem talált magának állást, 47 évesen infarktusban elhunyt. A férjem ugyanez, 39 éves volt. Ő vállalkozott. Ha nem fizettek neki, az adót akkor is be kellett fizetni. Anyám még a kohászatban van, portás, de hol utalják neki a fizetést, hol nem.

Melinda két gyerekkel és a lakáshitellel magára maradt. Azon gondolkozik, viszszaköltözik édesanyjához.

– Mert vagy a számlákat fizetjük, vagy eszünk. És akkor itt van a válság, a hitelek harmincezerről nyolcvanra emelkedtek. Nem azon vannak a pártok, hogy nekünk jobb legyen. Ők meg büntetlenül lopnak, szedik szét az országvagyont. Itt is hiába adták át a Búza téren az új vásárcsarnokot, azt hallom, drágák a standok. Én meg miből vásároljak ott?!

Melindának fodrászüzlete van az Avason. Sok vendége utazott Budapestre, a Fidesz kampánynyitó rendezvényére. Ő otthon a tévében nézte.

– A Fidesz alatt könnyen jutottak a fiatalok lakáshoz, bevezették a diákhitelt. De sokan úgy gondolják, a Fidesz is tönkretette az országot. Főleg a fiatalok, akik most a Jobbikban bíznak, hogy az hátha jobb lesz.

Mivel másokat hiába szólítok meg, azt a fiatalembert hívom telefonon, akivel tavaly nyáron beszélgettem. Elkötelezett fideszes. A jobboldaliság náluk családi hagyomány, hisz a keresztény értékekben. Gyakran jár innen északabbra, rokonai Olaszliszkán laknak. Ő nem párttag, ám meggyőződése: Orbán Viktor az egyetlen, aki jó irányba vezetné az országot.

– A Fidesz úgy hangolta össze a családi pótlékot és az adókedvezményt, hogy munkára sarkallja a cigányokat – indokolt.

– Miskolcon hova mehetnének dolgozni?

Kivette a kezemből a diktafont, a szájához tartotta: – Ki merem jelenteni: hogy nő azoknak a száma, akik nem is akarnak dolgozni, a kommunista éra átkos örökségének és a mesterséges iparosításának a következménye. – Szinte levegővétel nélkül folytatta: – A rendszerváltozás után a gyárak létjogosultsága megszűnt, nem volt piacuk, és nem tudták kielégíteni az új piaci igényeket, lumpenizálódtak a munkások, ők a nehéz sorsúak és mások életét is megkeserítik. Egernek vagy Debrecennek, mert más gazdasági profiljuk volt, egészen más ma a lakossági öszszetétele. Az Avason a cigányok miatt lementek a lakásárak, a kis értékű ingatlanok pedig vonzzák a lumpeneket.

Szünetet tartott, majd azzal zárta: – Tudom, miről beszélek, történelem szakra jártam az egyetemen.

Előbb – rögtön a rendszerváltozás első éveiben – pedagógiai főiskolát végzett. Akkor azért tanult tovább, hogy a katonaságot megússza, ám a diploma megszerzése után besorozták. Miután leszerelt, Amerikában időzött rokonoknál, hogy angolul tanuljon. Amikor hazatért, egy multinál helyezkedett el. Majd másik multinacionális vállalatnál dolgozott. Közben kezdett egyetemet. Legutóbb a Boschnál volt. Nem tudom meg, miért tért vissza kezdőként eredeti szakmájához.

– A fizetés kevesebb, most másodállást tervezek, ingatlanértékesítői tanfolyamot végeztem.

Az uniós parlamenti választásokon a Jobbikra szavazott. Akkor arra kért, ne írjam le a nevét.

– Rosszul venné ki magát, ha a munkahelyemen megtudnák, nem kedvelem a cigányokat és a Jobbikra szavaztam – indokolta.

– Hol dolgozik? – kérdeztem.

– Iskolában. Sok cigánygyerek jár oda. Hiába kapnak tankönyvtámogatást, így, ahogy mondom, egyiknek sincs miből tanulnia. Néha a tollat is én veszem nekik, mert a szüleik elherdálják a pénzt.

Szerinte tíz romagyerek közül nyolc-kilenc bűnöző lesz, de legalábbis nem viszi semmire. Azt is mondta: tíz év múlva arról írok majd cikket, hova menekülnek a magyarok a cigányok elől.

Neki egy hároméves lánya van, májusra várják a kistestvért.

Itt tartottunk a beszélgetésben, amikor ismerősével, Patrikkal találkoztunk szembe. Patrik harminc év körüli, fiatal értelmiségi, számítástechnikai szakember, ő is fideszes. Tevékeny tagja a helyi pártszervezetnek. Miután megtudta, miért vagyok a városban, azt mondta:

– Széles Gábor és Bayer Zsolt a helyi Fidesz meghívására jött előadást tartani Miskolcra. Zsúfolásig megtelt a terem. Bayerék pár nappal azután jöttek, hogy Veszprémben a román kézilabdást cigányok agyonszúrták. Úgy kellett magyarázkodnunk az érdeklődőknek, nehogy összefüggést keressenek az előadás, a gyilkosság és a cigánykérdés között, hiszen hónapokkal korábban állapodtunk meg a vendégekkel az időpontban. Bayer akkoriban írta meg a Betelt a pohár című cikkét a Hírlapban, amiben kissé cigányozott, és ami miatt Gyurcsány bojkottot hirdetett az újság ellen. Az egyik országgyűlési képviselőnk is rászólt az egybegyűltekre: nehogy összefüggést keressenek, ez fideszes rendezvény.

Aztán beszélgetőpartneremhez fordult: – Ott találkoztam legutóbb Petyával. Hát, nem szívbajos, ott osztogatta a jobbikos szórólapokat.

Akkoriban Petya a miskolci Jobbik-szervezet vezetője volt, ugyanannál a multinacionális vállalatnál dolgozott, ahol a két fiatalember.

A pedagógus tavaly azt mondta: a Jobbik nem szélsőséges. Ősszel ott volt azon a demonstráción is, amelyet azért tartottak a városban, mert a „cigánybűnözés” ellen országszerte masírozó gárdát a bíróság feloszlatta. Mostanra megváltozott a véleménye.

– A Jobbik támadja a nemzeti oldalt, veszélyezteti Orbánék kétharmados győzelmét. Ráadásul mostanság kétes elemek kapnak helyet a pártban, úgy érzem, ők képtelenek lennének becsületes, hatékony, megfontolt parlamenti munkára.

Azt hiszem, Egyed Zsoltra gondol, a Jobbik itteni vezérére és képviselőjelöltjére, akit a 2006-os köztévé elleni ostromban való részvétele miatt a napokban két év felfüggesztettre ítéltek.

– Az ostromban felbérelt résztvevők is lehettek, szerintem megjátszott, kormányzati művelet volt. Talán még külföldről is besegítettek. Egon, mármint Egyed Zsolt kollégám volt, nem rossz szándékú ember, talán szívből jobbikos. De nem az a kaliber, akinek a parlamentben volna a helye.

Aki ellen igazán kifogása van, az a gyöngyösi kampányfőnök, aki nyerőgépes vállalkozó is egyben.

– Nálam ez kizáró ok. Az országnak nem ilyenek kellenek.

– Az EP-választásokon miért voksolt rájuk?

Először azt mondja: a Fidesz kormányon kívüli szövetségét látta bennük. Később azt: – Nem tudtam, hogy jelöltetik magukat az országgyűlési választásokon.

 

 

Tibort hívom, vele is beszélgettem tavaly nyáron. Akkor azt mondta: 2008-ban megjósolta, Borsodban a Jobbik nyer.

– A Jobbik kampányrendezvényein a csilláron is lógtak emberek. Borászok, menő üzletemberek, értelmiségiek, vagyis a véleményformálók tömegesen. Most se a Fidesz, se az MSZP rendezvényein nem láttam őket. Amikor látták, előveszem a noteszem, rögtön ügynöknek neveztek.

A fő gondnak most is azt tartja, hogy a helyi politikusok se értik, mi igazából a baj.

– Hiába mondja Gúr Nándor, a szocik megyei elnöke, hogy Borsodban a munkahelyteremtéssel rendbe jöhetnének a dolgok. Ez így nem igaz. Sokan elszegényedtek, segélyen tengődnek, a nyomorban elhatalmasodott a bűnözés. A balliberálisok meg csak annyit tudnak mondani: nem lehet cigányozni.

Szerinte a borsodiak az igazságszolgáltatást hibáztatják. – A bűnözőket nem sokkal azután, hogy másnak kárt okoztak, kint látják az utcán. Az is felháborítja őket, hogy azok az olaszliszkaiak, akik Szögi Lajost agyonverték, csak három év után kaptak büntetést. Amúgy meg – fejezi be az indoklását – Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor a Jobbik kampányfőnöke. A Fidesz se teremtett itt munkahelyeket.

Tibor nem jár már kampányrendezvényekre.

– Nálam a tavaly októberi, olaszliszkai gárda–Jobbik-megmozdulás után szakadt el a cérna. Totális nyilas duma volt, ifjabb Hegedűs Lóránt artikulálatlanul üvöltött, a többi szónok is. A cigányokat aljanépségnek nevezték, mindenki mást, aki másképp gondolkodik, a haza ellenségének.

Bevallja őszintén, eleinte tetszett neki, hogy a Jobbik megtörte a politika addigi kereteit.

– Most már a legveszélyesebb dolognak tartom őket, ami csak történhet ebben az országban. A minap például a helyi jobbikos jelölt nem fogott kezet egy fideszes jelölttel, mondván: tolvajokkal nem kezel. Szimpatizánsaik ráraboltak a különböző honlapok fórumaira, mindenkit ócsárolnak, akit csak érnek. Van honlap, amelynek a csevegőjét le kellett állítani miattuk.

Az EP-választások politikai elitet büntető szavazatai szerinte nem hozták meg az eredményüket.

– A borsodi szocik mintha még mindig nem értenék meg, hogy miért kaptak ki majdnem a Jobbiktól is. Gúr Nándor azt magyarázta, hogy a Jobbik a Fidesztől vett el szavazókat. Ez szamárság. De az biztos, hogy az utóbbi két évben a Fidesz szinte a teljes jelöltgarnitúrát lecserélte. Az új emberekről keveset tudni, a párt országos népszerűségére apellálhatnak. Nem lesz könnyű dolguk, mert a miskolci szocik sok mindent tettek le az asztalra, és nem keveredtek korrupciós botrányba. Egyetlen hátrányuk, hogy a polgármester nem kedves ember.

Fidesz-szimpatizánstól is hallottam a miskolci városvezetésről dicséretet.

– A városvezetést nem hibáztatom, igen törekvő, még ha szocialista is. Jó, hogy a kultúrát építik, nemrég csak hajszállal maradtunk le az Európa Kulturális Fővárosa címről. Rendpárti a vezetés, tavasz óta működteti a városőrséget, nagy figyelmet fordít az avasi romaprobléma megoldására, de még korábban a cigánybűnözés miatt kitálaló rendőrkapitányt is megvédte. Mivel bennük a jó szándékot látom, gondolkodom azon, hogy a helyhatósági választásokon rájuk szavazok.

 

 

A Kilián-lakótelepről azt mondták, szép hely. Mivel ünnepnap a villamosok ritkán járnak, taxival utazom.

Félhosszú, ősz hajú férfi vezeti az autót. A szürke kocsi kívül-belül ragyog, a férfi öltözéke rendezett, ódivatú. Neki az ünnepnap is munkanap.

– Nem kellett volna otthagynom az MKV-t, most biztosabb lenne a megélhetésem.

Az MKV a Miskolci Közlekedési Vállalat rövidítése. A férfi 1988-ig diszpécserként dolgozott ott, aztán váltott.

– Az MKV-nál havi négyezer forintot kerestem, taxizással egy óra alatt 1500 forintot. Igaz, a járulék havi 800 forint, a benzin ára négy forint körül volt.

Aztán amikor nyolc-tíz forintra emelték volna literje árát 1990-ben, a Petőfi téren állt a kocsival, sztrájkolt.

– Most a járulék 36 ezer, a benzin literje több mint háromszáz forint. Nem volna baj, ha utána maradna is. De kevés a fuvar, és majdnem háromszáz taxi van Miskolcon. Hiába adják az engedélyt, itt nagy a szegénység. Tönkrementek a gyárak, nincs pénzük az embereknek. Amikor működött a kohászat meg a gépgyár, éjszakai műszakból vagy a névnapi kocsmázásokból fuvaroztam a munkásokat.

Menet közben észreveszi, hogy az oszlopok közé kifeszített Fidesz-kampánymolinó szinte a földig lóg. Máshol is látott csüngő plakátot.

– Milyen munka ez! – zúgolódik. – Nem gondoltak arra, hogy elszakítja a szél?

Amikor a Vasgyári számozott utcák mellett hajtunk el, megjegyzi: utasai közül sokan akarnak szavazni a Jobbikra. Ő nem ért egyet velük.

– A cigányok is emberek. Nézze meg, hogyan élnek szerencsétlenek – irányítja figyelmem a putrikra emlékeztető lakásokra. – Ki akarna úgy élni, mint ők? Ráadásul nem ők lopják az ország vagyonát. Csak hallgattam, amikor a BKV-botrányban röpködtek a milliárdok. Annyi pénzt elkölteni se lehet!

Sóhajt egyet.

– Vajon hogy alszik az ilyen ember?

Mielőtt kiszállnék, megállítja a taxiórát, blokk csúszik ki belőle. A számlát automatikusan kitépi, és udvariasan a kezembe adja. A másik taxis is ezt tette, akárcsak a Tiszain a vécés néni.

– Miért csodálkozik? – kérdezi a taxis. – Nem így kell?

Diósgyőrben, a Kilián Györgyről elnevezett városrészen az oszlopokra akasztott nemzeti zászlók jelzik: ünnep van.

Az Árvíz utcában furcsa házat pillantok meg. A több lépcsőházas, tízemeletes panelház utcafront felőli részén, a lépcsőházak közt kitüremkedések. Liftaknák. Két legenda kering: a házat a hetvenes évek elején építették, és kifelejtették belőle a lifteket. Később pótolták. A másik verzió: másképp el sem fért volna a ház, azért vannak kívül az aknák.

Az Árvíz utca merőleges a Miskolcot kelet–nyugat irányban, a Bükk lábától a Tiszai pályaudvarig átszelő főútra. Attól egy hatalmas, fákkal és bokrokkal övezett park választja el.

Ezen a környéken a városi átlagnál szerényebb eredményt ért el a Jobbik tavaly.

Budapesten élő értelmiségi házaspár száll ki az egyik autóból. Először járnak együtt a városban, Tünde gyerekkora fontosabb állomásait mutatja meg férjének.

A nő a hatalmas házban nőtt fel. Huszonéves volt, amikor szülei a kilencvenes évek derekán eladták az 52 négyzetméterest, és szülőfalujukba költöztek. Tünde akkoriban már csak a hétvégéket töltötte Miskolcon, Debrecenbe máshova járt egyetemre. Később újabb iskolát kezdett, immár Budapesten. 1998 óta él a fővárosban. Már kamaszként elhatározta, hogy Budapestre megy.

– Nem azért, amiért az Edda frontembere, Pataky Attila – aki ugyancsak miskolci – arról énekelt, hogy mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott – szögezi le mosolyogva. Tündét akkoriban nem érdekelte a politika. Csupán arra emlékszik, hogy 1990-ben március 15-én a családjával ment ünnepelni. Kitűzték a kokárdát, és elsétáltak a Petőfi-, majd a Kossuth-szoborig.

– Tele volt a város békésen ünneplő emberekkel. A gimiben pedig fogalmazást kellett írni Az első szabad március 15-én címmel.

A rendszerváltozás a Földes Ferenc Gimnáziumban érte.

A politikáról annyi jut az eszébe, hogy Horn Gyula 1994-ben épp Miskolcról, az MSZP kampányzáró üléséről tartott Budapestre, amikor a 3-as úton autója belerohant egy másikba.

– Akkor kapta a glóriát – formáz a kezeivel idézőjelet.

Tünde kevésnek találta, amit Miskolc nyújtott, pezsgésre, kultúrára vágyott, itt csak egy színház volt.

Nemcsak ő ment Budapestre. Általános és gimnáziumi osztálytársainak csaknem fele költözött a fővárosba, elsősorban a jobb megélhetés miatt. Van köztük jogász, gyógytornász, közgazdász, építészmérnök, orvos, pedagógus, művészettörténész, újságíró.

Hanem Tündét nem lepte meg, amikor az Európa parlamenti választásokon a Jobbik „tarolt”.

– Itteni és megyebeli ismerősöktől évek óta kapom a köríméleket, amelyekben a romákat szidják. Leginkább az életvitelükre panaszkodnak, hogy lopnak, hangoskodnak, piszkoskodnak, meg arra, hogy kapják a szociális támogatásokat.

– Mikor kapta az első ilyet?

– Miután Olaszliszkán agyonvertek egy tanárt.

Hozzáteszi: – Gyerekkoromban sem kedvelték a cigányokat, ám olyan konfliktusokról, amelyekről manapság a hírek szólnak, sose hallottam.

– Mi változott itt, mióta elment? – kérdezem. Tünde alaposan körbenéz, csak azután felel.

– Odébb – int a park távolabbi része felé – a kezek is megvannak. A három kéz monumentális kőszobor, valamikor a hetvenes években állították a munkásosztály dicsőségére. Szemközt, az a 10-es posta, nem narancssárga, hanem szürke volt. Amúgy itt, a Dél-Kiliánban csupán a fák lettek nagyobbak.

Később a járdán egy fiatalos hatvanéves nőt pillantok meg, kisfiúval sétál kézen fogva. Unokáját a szüleihez kíséri haza. Azt mondja, itt is nőtt a romák száma, de a különbség nem olyan számottevő, mint máshol. Aztán közel hajol hozzám, hogy a gyerek ne hallja, amit mond:

– Képzelje el, az unokámnak az oviban a legjobb barátja cigány kisfiú volt. De tavaly, amikor iskolázni kellett, nagy gondban voltunk. Önkormányzati iskolába írattuk volna, ám ott sok a cigány.

Bár nem vallásosak, a kisfiú református iskolába jár.

Hétévesen elvették a gyerekektől a barátkozás jogát.

Kérdezném a kisfiút, de ő nagymamája kezét rángatja:

– Nagyi! Nagyon kell pisilni.

A furcsa fényjelenségről végül kiderült: meteor volt. Szétrobbant a légkörben, akkor villant hatalmast. Többször is.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Tímea: A „pokoli torony” – Veszprém, Házgyári út 1. – Idefigyelj, te, vén szaros! Ha még egyszer meglátlak...

Bíró Kriszta: Talált tárgy Tárgyam valós, noha nehezen hihető. És még nehezebben megírható: nyál...

Tábori Zoltán: Fantomfalu – Tiszalöki riport Alig kezdődött meg az országgyűlési választások második fordulója, amikor Székely...

Tábori Zoltán: Szélkerék – Kislétai riport – Nagyon jól él itt a kisebbség! Nehezen veszik tudomásul,...

Tábori Zoltán: Aquasziget és Szajna-part – Esztergomi riport Esztergom főtere, a Széchenyi tér torkolatának egyik oldalán háromnyelvű felirat...

 

 

Cimkék: Farkas Tímea, Miskolc