Vámos György: Kezdetben volt a gyűlölet – A Dohány utcai merénylet, 1939

– Fel kellene hívni a közvéleményt a zsidó gyilkosokra, mert a zsidók bojkottálják a keresztényt. – Erről beszélgetett néhány fiatalember 1939. február elsején az Andrássy út 60.-ban, a hungaristák központjában, miközben a párttagok személyi kartonjait másolták, rendezték. – Röplapokat kellene szerezni, és repülőgépről le kellene szórni! – mondta egyikük. – Kellene valami olyan dolgot csinálni, amire a közvélemény felfigyel! – szólt a másik.1

A közhangulat azokban a napokban szinte előcsalogatta az ilyen megjegyzéseket. A gyűlölet szavaitól volt hangos a Parlament ülésterme, ahol éppen az újabb, a második „zsidótörvényt” tárgyalták. Nagy példányszámban és akadálytalanul jelentek meg a szélsőséges jobboldali lapokban az acsarkodó cikkek. Az olvasó egyikben tudományos köntösű antiszemita eszmefuttatásokkal, másikban gúnyrajzokkal találkozhatott, a harmadik éppen azt követelte, hogy a rádióból tiltsák ki Kalmár Pált, a zsidó magyarnóta-énekest. Volt lap, amelyik név szerint sorolta fel egy hét rádiószereplői közül a zsidókat: Jasha Heifetz (így írták: Jasa Hefec), Szirmai Albert, Jakobi Viktor, Kálmán Imre, Polgár Tibor, Weiner Leó, Székely Mihály, Fekete Pál, Zerkovitz Béla, Kabos Gyula neve olvasható többek között ebben a névsorban. „Mint látjuk, némelyik három-négyszer is szerepel hetenként. Mit vágnak ezek 60-80-100-120 pengővel szereplésenként zsebre! – irigykedik a cikk végén a lajstromozó – Így elsorvadnak a magyar tehetségek. Semmi hazafias, semmi magyar nem jut így műsorra.”2

Az Andrássy úti beszélgetés után két nappal, péntek este, sötétedés után két gránát robbant a budapesti Dohány utcában. A nagy zsinagógában éppen véget ért az istentisztelet, jöttek ki a hívők, ötven-hatvan ember lehetett a kapu előtt még, s mint később a rendőrség megállapította, huszonhárman megsérültek a repeszektől. A zsinagógát már akkor is állandóan figyelte a rendőrség, aznap délután egy civil ruhás detektív, Süle János volt szolgálatban. Elvileg ő lehetett volna a legfontosabb szemtanú, de mivel kissé távolabb állt, hirtelen ő sem tudta megállapítani, hogy mi történt. A jelentésében többek között azt írta, hogy hat óra tájban, amikor a zsidók kezdtek kijönni a templomból, éppen a Károly király körút felé fordult, a háta mögött egy dörrenést hallott. Mire hirtelen megfordult, egy második robbanás következett. A járdán több sebesült hevert. Süle telefonon azonnal riasztotta a főkapitányságot és a mentőket, majd az ideges emberek közé vegyülve próbált meg valami adatot szerezni.

Bartha Albert volt honvédelmi miniszter jó megfigyelő és érdektelen tanú volt.3 Később a bíróságnak a következőt adta elő: „1939. február 3-án este 6 óra tájban az Emke kávéház4 felől a Kereskedelmi Bank Gróf Tisza István utcai5 központjába igyekeztem. Utam megrövidítése céljából a Rákóczi útról a Síp utcán keresztül a Dohány utcába tértem. Alig haladtam a Síp utca bejáratától 150 lépést a Dohány utcában, amikor az első robbanást hallottam. A robbanás zajától megálltam, s nem tudom hogy egy percig vagy rövidebb ideig álltam egy helyen, majd továbbhaladtam. Kb. 40 lépést mehettem, amikor a második robbanást hallottam. A második robbanás pillanatában a Tolnai Világlapja palotája előtt és oldalán álltam. Nekem úgy látszik, a második robbanásnak a lángját is láttam. A második robbanás után átmentem a másik oldalra, hogy a Delka átjárón6 keresztül visszatérjek a Rákóczi útra. Nekem már az első robbanás hangja nagyon gyanús, és azonnal arra gondoltam, hogy az kézi gránát lehet. A második robbanásnál a szúrólángot is láttam. És így nem volt kétségem, hogy csak kézigránát lehet. A Delka átjáró bejáratánál, a lépcsőknél még megálltam, és néhány percig figyeltem az eseményeket. A zsinagóga főbejárata ekkor tőlem legfeljebb 200 lépésre lehetett. Akkor már szaladtak az emberek, és nagy volt az izgalom. A bejáratot azonban a Delka átjáró bejáratától balra eső telefonfülke elfedte, úgyhogy nekem a bejáratra kilátásom nem volt. Feltűnt nekem, hogy a zsinagóga oldalán a Síp utca felé eső kiugró árkádsor irányába a hirdető oszlopos fa előtt, menetiránnyal a Károly király krt. irányába egy kis fekete csukott gépkocsi állt. Arra már nem emlékszem, mert azt már nem figyeltem meg, hogy milyen gyártmányú volt az autó, de azt hiszem, Adler gyártmányú lehetett. Az autóban a tetővilágítás égett, mert a hátsó ablakok világosak voltak. A második robbanás után ez az autó megfordult a Síp utca irányába, és az úttest közepének felém eső részében megállt, úgy, hogy a telefonfülkétől nem láthattam jól. Úgy rémlik nekem, hogy az autóban ketten ültek bent. Amikor az autó a fordulás után megállt, akkor hárman futottak az autó felé, akik közül a két szélső a középsőt támogatta, majd betuszkolták az autóba, és a Síp utca irányába elhajtott. A másik két ember sietve a Károly krt. felé távozott. Amikor a férfit az autóba betuszkolták, és a gépkocsi elindult, a belső világítást leoltották. Nekem az volt a benyomásom, hogy a három ember közül a középső sebesült lehetett.”7

Más tanúk közelebbről látták az eseményeket, de a detektívek egyelőre az ő vallomásaikkal se mentek sokra. A politikai csoport és a sérülési osztály közösen kezdett nyomozni. Összeszedték a repeszdarabokat, találtak egy fel nem robbant Vécsei-gránátot is, közben kihallgatták a környékbelieket, mindenekelőtt a Dohány utca 1/b lakóit, mivel ez a ház pont szemben van a zsinagóga bejáratával. Egy órán belül valószínűsítették a rendőrök, hogy ennek a háznak a lapos tetejéről hajította le valaki legalább az egyik gránátot. Másnap reggel, világosban, a tetőfeljáró csapóajtóhoz közel meg is találtak két, kézigránáthoz használatos bőrnyelves biztosító villát, amiket a gránát elhajítása előtt kell kirántani a szerkezetből.

A később felvett jegyzőkönyvek, a kiterjedt nyomozás és az orvosi leletek szerint a 23 sérültből hatan 8 napon belül, tizenheten pedig 8 és 20 nap között gyógyuló sérüléseket szenvedtek, közülük többen kórházi kezelésre szorultak. Egy idős, szívbeteg ember meghalt. Az igazságügyi orvos szakértők jelentése alapján sérülései – egy kivételével – húsz napon belül meggyógyultak volna: „…leginkább a bal combon és alszáron mintegy 120, nem mély, leginkább apró és köztük mindössze 9 babnyi nagyságú sérülés borította. A belgyógyászati lelet ennél sokkal súlyosabb volt: L. Zs. tüdőtágulásban, ütőér-elmeszesedésben és súlyos hólyagbántalmakban szenvedett.”

Február harmadikán este az MTI közleményt adott ki, a rádió már este nyolckor bemondta a merénylet hírét. Az első hír két felrobbant gránátról és 13 sebesülésről szólt, és három egyén őrizetbe vételét adta tudtul.8 Másnapra kiderült, hogy három gránát volt. A lapok többségének elsőoldalas témája azonban nem a merénylet, hanem az 1939. évi IV. tc., „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló, úgynevezett zsidótörvény parlamenti vitája volt. A törvényt ugyan majd május 4-én fogadja el a képviselőház, de a bizottságok éppen ezekben a napokban szavazták meg a javaslatot.9 Nem az „úgynevezett”, hanem a valóságos kirekesztést. A kormány „bátran hozzányúlt a zsidókérdéshez” – mint Imrédy miniszterelnök mondta.

A merénylet elkövetői túllépték az ország vezetőinek tűréshatárát. A kormány nevében az igazságügyminiszter rögtönbíráskodást (statáriumot) hirdetett ki az ország egész területére. Ez volt egyike azoknak a ritka pillanatoknak, amikor a szociáldemokrata Népszava is maradéktalanul egyetértett a kormánnyal.

A válságos helyzet és a hungaristák erősödése tovább érlelte a kormányválságot, amely már ősz óta húzódott. Imrédy a német és az olasz minta szerinti erőteljes kormányhatalmat akart, hogy a parlament „akadékoskodása” vagy a kormányzó körének befolyása nélkül képes legyen programját véghezvinni. Erre a kormánypárt egy része sem volt hajlandó, a miniszterelnöknek a házszabály-módosításra benyújtott javaslatait az ellenzékkel együtt leszavazta. A látványos külpolitikai sikerek, a Felvidék és Kárpátalja visszacsatolása ellenére Imrédy kénytelen volt benyújtani a lemondását. A kormányzó azonban számolt a nagy szövetséges, Hitler rosszallásával, és nem engedte el a miniszterelnök kezét.

A parlamenti kisebbségbe szorult Imrédy a továbbiakban úgy akarta érvényesíteni elképzelését, hogy minden vele rokonszenvezőt igyekezett egy új, az Országházat kívülről nyomás alatt tartó mozgalomba gyűjteni. Kezdeményezésének elnevezése a Magyar Élet Mozgalom, jelképének a magyar legendáriumból, de leginkább Arany János költeményéből ismert Csodaszarvast választotta. Imrédy személye a kormányzónak és tanácsadóinak egyre kellemetlenebb volt. A merényletet követő napokban Horthy magához kérette Imrédyt, és szemrehányást tett neki, hogy terveivel megzavarja az ország nyugalmát, felbátorítja a szélsőségeseket. Felszólította, hogy mondjon le, és hozzátette: „egyébként is bizonyítékaim vannak arra, hogy ön zsidó származású”. Imrédy, aki néhány héttel korábban, bajai beszédében hoszszan bizonygatta tiszta árja származását, a közlés hallatán – állítólag – elájult. A kormányzó háziorvosa térítette magához.

A „kompromittáló” iratokat Rassay Károly, az Esti Kurír szerkesztője, nem mellékesen országgyűlési képviselő kutatta fel. És éppen a bajai beszéd keltett gyanút benne. Tulajdonképpen azt akarta bebizonyítani, hogy mennyire képtelen, értelmetlen a beterjesztett, fajvédő törvényjavaslat. Hogy bárki lehet egy kicsit zsidó.

A kutatás történetét 1945-ben az Igazság című lap írta meg.10 Rassay a Pesti Hírlapban megtalálta Imrédy anyai nagyapjának 1904-ben megjelent gyászjelentését, és abban a feleség, Heller Karolin nevét. Szölgyéni nevű munkatársát elküldte Saatzba (ma Žatec), a nagymama csehországi szülővárosába. Az ügyvédjelölt az ottani temetőben számos Heller sírfeliratot feljegyzett, de ebből nem tudta megállapítani, hogy melyikre volna szüksége. A temetőőrnek azt mondta, hogy örökösödési ügyben kutat, és annak a Hellernek az adatait szeretné megtudni, akinek Karolin nevű lánya volt. A temetőőr meglepő válasza az volt, hogy erre már más is kíváncsi volt. Ezek szerint Imrédy emberei jártak már itt – gondolta a kiküldött, és visszaindult a városba.

Az úton bandukoló idegent – jó vidéki szokás szerint – megszólította egy sétáló idős úr. Beszélgetésük során elmondta, hogy ő állította össze a közelmúltban a helyi sörgyár történetét, és abban minden fontosabb alkalmazott összes adata szerepel. Ebből a kötetből derült ki, hogy Karolin nagymama apja az 1814-ben született Heller Móric. A gondos budapesti ügyvédjelölt a születés részletes adatait ezek után a plébánia anyakönyvében kereste, de ott a megjelölt évben ilyen néven nem szerepelt bejegyzés. Viszont a matrikula végén volt több piros betűs beírás a keresztelésekről. A többi között arról, hogy a zsidónak született Heller Móric és felesége, Pommeisel Rebeka 1839-ben katolizált. A bejegyzésről másolatot készítettek, amelyet a plébános hitelesített.

Ezt az iratot adta át Rassay Bethlen Istvánnak, aki azután eljuttatta a kormányzóhoz. Horthy azonban hivatalos iratot követelt. Felszólította Keresztes-Fischer belügyminisztert, hogy igazolja a dokumentum valódiságát. Egy rendőrtiszt indult, és hamarosan hozta a hivatalos okmányt. Ideje volt, mert Rassay a következő szavazás közeledtével közölte: ha nem mondatják le két napon belül Imrédyt, maga mutatja be a parlamentben a papírt. A többi tény ismert: Imrédy betegségére hivatkozva lemondott. A kormányzó Teleki Pált bízta meg kormányalakítással. A kormányváltást a németek is tudomásul vették, miután tájékoztatták őket a kellemetlen ősökről.

A Dohány utcai merénylők után nyomozó, Sombor-Schweinitzer József által irányított rendőrök gyanúja kezdettől a szélsőjobboldalinak és antiszemitának tartott körökre irányult, mert már 1938 végén letartóztattak hungaristákat, akik szilveszterkor az újpesti zsinagógát akarták felrobbantani.11 Körükben már akkor felmerült a Dohány utcai templom felrobbantásának terve, s arról akkor sem mondtak le, amikor meghiúsult az újpesti merénylet.12

Elsősorban az Andrássy út 60.-ban székelő Magyar Nemzeti Párt – Hungarista Mozgalom elnevezésű szervezet volt gyanús. E párt vezetője, Szálasi Ferenc nyugalmazott honvéd őrnagy éppen börtönben volt, államellenes felforgatásban találta bűnösnek a bíróság. A nyomozók először egy Jókedvű (Jurisztovszki) Miklós nevű személy lakását kutatták át, akit a Parlament előtti, 1938. augusztus 25-i robbantás elkövetésének alapos gyanújával korábban már előállítottak, de akkor bizonyíték hiányában szabadon kellett bocsátaniuk. A lakásban zsidógyalázó, hungarista röplapokat és a párt szervezeti ügyeire vonatkozó iratokat találtak, közvetlen bizonyítékot nem.

A merénylet másnapján a szombat reggeli lapok hivatalos jelentést közöltek, amely a sebesültek névsorát is tartalmazta. Másnap már személyleírás is megjelent egy férfiról, aki a zsinagógával szemben álló, Dohány utca 1/b számú ház tetejéről a gránátot az emberek közé hajította.13 A lapok szerint a rendőrség gyors és széles körű nyomozást folytatott. Három nap alatt 240 házkutatást tartottak, összeállították a tereppel ismerős emberek névsorát, huszonhárom személyt előállítottak.14 A Dohány utca 1/b ötödik emeletén szolgáló cselédlánnyal, aki látta a tetőről sietve távozó merénylőt, 80 embert szembesítettek.15

Kedden a főkapitánynál megjelent az egyik sérült hozzátartozója, és ötezer pengő jutalmat ajánlott fel a merénylő kézrekerítőjének, illetve a nyomravezetőnek. (Összehasonlításul: egy munkás átlagkeresete Budapesten 1939-ben évi 1448 pengő volt.)16

Néhány nap múltán egy kecskeméti „bizalmi” embertől, titkos rendőrségi munkatárstól kapott értesülés igazolta a gyanút. Talán a zsidó hitközség által felajánlott jutalom is vonzotta a kecskeméti férfit, aki elmondta, hogy a fodrásznál kihallgatta egy ifjú bárónő elbeszélését. Lepel Vera baronesz budapesti nénjénél vendégeskedett február elején. Negyedikén reggel elkésett a bejárónő, és szabadkozva arra hivatkozott, hogy az éjszaka nem aludt rendesen a családjuk, mert felverte őket egy rokon fiatalember váratlan megjelenése. A fiatalember izgatottan és rejtélyesen csak annyit mondott, hogy este robbanások voltak a Dohány utcában, a rendőrök a nyilasokat gyanúsítják, s mivel ő is tagja a nyilas pártnak, jobbnak látta, ha nem megy haza. Kérte, hogy néhány napra adjanak neki szállást. Nos, a bejárónő késése és az ifjú hölgy kecskeméti pletykálkodása volt az az információ, amelynek nyomán őrizetbe vették a Nagymező utcai telefonközpont gondnokának a fiát, majd röviddel később a fiatalember néhány barátját és pártbeli felettesét is.

A hatóság számára egyértelművé vált, hogy az Andrássy úti párt aktivistái tervelték ki és hajtották végre a merényletet. Logikusnak látszott, hogy a párt valamelyik vezetője van a merénylet elkövetői mögött. Kiderült, hogy a merénylet végrehajtásához használt kézigránátokat Kovarcz Emil (nyugállományú katonatiszt, a párt „szervezési tanácsadója”)17 Andrássy út 60.-beli irodájában, az ő jelenlétében adta át egy meg nem nevezett férfi az elkövetőnek. „Okszerűen következik – szól a bíróság 1939. május 13-án kihirdetett ítéletének indoklása –, hogy a párt egyik vezetőjének tudomásával történt a merénylet véghezvitele.”18 Kovarcz ellen hadbírósági eljárás folyt, mert mint aktív tiszt korábban nem lehetett volna politikai párt tagja.19 A merénylet ügyében tanúként hallgatták ki, nem ítélték el, viszont a tanács elnöke nem eskette meg, s így vallomását nem vette figyelembe, mert „az a gyanú forog fenn, hogy a bűncselekmény részese”.20 Kovarcz Emil a merénylet utáni napokban Orendi Norbert csendőr ezredes lakásában is bujkált. A Margit körúti fegyházban garázdálkodó nyilas „számonkérők” népbírósági tárgyalásán, 1946. április 18-án a harmadrendű vádlott Orendi a következőt mondta el: „a Dohány utcai bombamerénylet után Vajna Gábor21 felkeresett a lakásomon, és kért arra, hogy Kovarcz Emilt pár napig tartsam nálam. Kovarcz el is jött hozzám, ekkor azonban még nem tudtam, miről van szó. Később tudtam meg azután, hogy Kovarcznak a Dohány utcai merénylet miatt kell elbújnia. Kovarcz három napig nálam volt, majd utána elment.”22

A közvetlen tetteseket néhány hónap múlva bíróság elé állították. Kenyeres Jenő, aki a háztetőről két Vécsei-gránátot dobott az áhítatról távozó emberekre, életfogytiglant kapott. Társa, az elsőként elfogott Szebényi Győző (ő volt a kapu alatt ácsorgó, gyanús fiatalember, s mint kiderült, ő is elhajított egy gránátot) tízévi fegyházat, a merényletben segédkező másik három fiú három–öt év börtönbüntetést kapott.

A bírósági tárgyalásról és az ítéletről beszámoló Pesti Hírlap idézte dr. Márton Albert táblai tanácselnököt, aki a bűncselekmény hátterét úgy minősítette: „A vád alapvetően fontos tényállítása, hogy a Magyar Nemzeti Szocialista Párt hungarista mozgalom államfelforgató.”23 A merénylet utáni sajtó olvastán, majd a törvényszéki tárgyaláson a tanúvallomások és a szélsőjobboldali pártok addigi története alapján mindenki számára egyértelmű lehetett, hogy a nyilas párt már évek óta készül a hatalomátvételre. Ez sok polgárra meglepetésszerűen hatott, mert addig szinte senki sem vette komolyan a különböző neveken jelentkező, gyakorta jelentéktelen csoportocskákban színre lépő, kétes egzisztenciájú emberek hangzatos demagógiáját, sajátos terminológiával megfogalmazott zavaros elveiket.

Az utókornak már nem kell bizonygatni, mekkora tévedés volt lesajnálni a hungarista, nyilas, nemzeti szocialista mozgalom képében megjelenő veszélyt. A bíróság közvetlen összefüggést talált a hungarista mozgalom (a tárgyalás időpontjában már Nyilaskeresztes Párt néven volt bejelentve, mivel a merénylet után elődjét feloszlatták) céljai, módszerei, tervei, valamint a vádlottak padján ülő személyek cselekedetei között. Az ítélet megállapította: a párt törvényellenes eszközökkel tört a hatalomra, a vádlottak a gyilkosság kísérletének bűntettét e szervezkedéssel cél- és oki kapcsolatban követték el.

A Magyar Királyi Törvényszék alaposan felgöngyölítette a radikális szélsőjobb mozgalmának addigi történetét. A hungarista pártok sorában az egyik legelső kezdeményezés, a Nemzet Akaratának Pártja 1935-ben alakult meg. Szálasi Ferenc kilépett a magyar királyi honvédség tényleges állományából, nyugdíjaztatta magát, majd május elsején a belügyminiszternek bejelentette pártja megalakulását, és közzétette a Cél és követelések című pártprogramot. Szálasi ebben a néhány gondolatában tervbe vette az ország teljes átalakítását, a Horthy-rendszer felszámolását. Az általa bevezetett tízesztendős parancsuralmat nádor igazgatta volna. Új középosztályról írt, amely az iparral rendelkező parasztállamot irányítani hivatott, de a magántulajdont államilag korlátozni akarta. Meghirdette az ingó és ingatlan vagyonok újabb szétosztását a földmíves ősnép és a munkásság javára, a zsidó lakosság jogi, gazdasági és társadalmi helyzetének megbontását és „új életkeretbe illesztését”, a honvédelemnek a párt eszméi szerinti átszervezését. Tévedés azonban azt hinni, hogy ez a párt nem tartotta volna tiszteletben a polgári szabadságjogokat és eszméket: a program utolsó fejezete azt írja elő, hogy mindezt egy utólagos népszavazással kell majd törvényesíteni.

Fél évvel később Szálasi egy kicsit továbbment, már elismerte, hogy a pártja egyenesen és nyíltan tör az államhatalom átvételére, és mindent jogosnak tart, ami ezt, vagyis a nemzet érdekét szolgálja. Híveihez eljuttatott egyik iratában már 1935-ben (!) kijelentette, hogy parancsuralmat akar, hogy könyörtelenül el akarja söpörni azokat, akik a nemzet létérdekeivel (értsd: vele) szembeszegülnek. Ugyanebben az írásban mellesleg a zsidókérdés kíméletlen és gyökeres megoldását sürgeti. E röviden vázolt program ellenére ez a párt két évig szabadon működhetett, csak 1937 áprilisában derült ki, hogy a belügyminiszter a bejelentést nem vette tudomásul, és betiltotta a pártot azzal, hogy az tulajdonképpen egy katonai jellegű mozgalom. Szálasi bíróság elé került, és 1938. július 6-án háromévi fegyházra és ötévi politikai jogvesztésre ítélték.

A Nemzet Akaratának Pártjával egy időben működött az Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt. 1937 októberében egyesültek. Az új elnevezés: Magyar Nemzeti Szocialista Párt. Most kissé óvatosabbak voltak: a program a hatalom átvételét a Kormányzó Úr Őfőméltósága és a Magyar Nemzet akaratából hirdeti. 1938 februárjában azonban ezt a pártot is betiltották. Április 4-én ezért új formáció jelentkezett Nemzeti Szocialista Magyar Hungarista Mozgalom néven. Elnöke, Hubay Kálmán országgyűlési képviselő a Házban is bejelentette a párt megalakulását. Szálasi ebbe a pártba csak később lépett be, amikor májusban megszüntették a rendőri felügyeletét. Tag volt viszont gróf Széchenyi Lajos, aki már a megelőző alakulatban is a pártvezető egyik helyettese volt. Nemsokára feltűnt Kovarcz Emil őrnagy is.

Ezt a pártot most két, egymástól részben elkülönülő szervezet alkotta. A Nemzeti Szocialista Magyar Párt volt a külső, a tömeges, a (részben titkos) Hungarista Mozgalom pedig a minőségi káderekből álló belső párt. (Mint Orwell 1984 című regényében, de ez nem volt fikció.)

Az előbbinek tagja lehetett bármelyik nem zsidó magyar állampolgár, az utóbbi az új nemzeti érzelmű értelmiség kezdeményének számított. Volt két titkos, úgynevezett karhatalmi mozgalom is a párton belül. Az egyik Kassai (Schalmayer) Ferenc vezetésével egy igazi elit gárda. Négy főcsoportja volt, a budapesti kerületi mellett a húsiparosok, a műszakiak, valamint gépkocsivezetők és vasutasok alakulatai. Budapesten egy alakulatba vonták össze a motorkerékpárosokat és a személyszállítókat. Tagjaik már nem is névvel, hanem csak titkos kódszámukkal szerepeltek a párt nyilvántartásában. A beszervezetteknek tilos volt a párt köreiben megjelenniük, nem mehettek be az Andrássy út 60.-ba sem, csak a hatalomátvétel után számíthattak magas állásra, de nyilvánvalóan számon tartották, és segítették egymást. Ha valamelyik titkos párttag bajba került, állását veszítette, esetleg letartóztatták, akkor az úgynevezett Ellenállási Alap támogatására számíthatott. Az alap javára minden tag havonta egy pengőt fizetett.

A másik félkatonai csoport a Beszkárt alkalmazottaiból verbuválódott.24 A hatszáz fős tagságot Csia Sándor irányította. 1938. június 9-én ők verekedtek össze a Hunyadi téren a baloldali munkásfiatalokkal. Talán ez a tömegverekedés adta az ötletet valamelyik nyilasokkal szimpatizáló hatósági embernek, hogy ettől a párttól kérjen „honvédelmileg megbízható egyéneket” különleges feladatok ellátására. A kérésre a párt vezetői megszervezték az Országos Pártrend és Pártvédelmi Osztályt (később egyszerűen csak Rendvédelmi osztálynak titulálták, amelynek tagjai bármikor készen álltak bárkit igazoltatni, őrizetbe venni, párttagok vagy idegenek után nyomozni).

Most már a titkosság sem volt kötelező, a Magyarság című lap augusztusban büszkén be is számolt róluk. Szeptemberben a Dohány utcai merénylettel kapcsolatban már megemlített Jókedvű Miklós kapott egy „Kedves Magyar Nemzettestvérem!” megszólítású megbízólevelet. Felzete: Szigorúan bizalmas és titkos! Másolatba nem vehető, és csak feltétlenül biztos helyen, lakat alatt őrzendő!25 (Ez nem tréfa, hanem stílus.) A levélben a pártvezetőség Jókedvű Miklós Károlyt felhatalmazta az eszmevédelmi vonal első ezredének megszervezésére és vezetésére. Az ezred a terv szerint Szálasi kizárólagos rendelkezésére áll majd, és csak személyes utasítására vethető be.

A pártorganizációt széktartóságok irányították. Főszéktartó először Málnási Ödön, majd Kékesi Rudolf volt. A külügyi és kisebbségi széktartóságot Szálasi megtartotta magának, a szervezési élén Nesz Károly állt, a katonait vitéz Baky László, a vitézit Némethy Károly vezette. Volt még vidéki szervezési, ifjúsági, eszmetani, illetve eszmeterjesztő széktartóság, valamint egy nemzetvédelmi nevű, hírszerzéssel és kémelhárítással foglalkozó. A széktartóságok és csoportok egy központi törzset alkottak, ennek is Csia Sándor volt a vezetője. A párt kebelében létezett egy „jelképes nemzetség”. Az tartozott ide, aki nem lehetett a párt rendes tagja közhivatala miatt, vagy mert zsidó tulajdonban lévő cégnél dolgozott. 1938–39 fordulóján a nyilas vezetők szinte kivétel nélkül büntetett előéletűek voltak, többeket köztörvényes ügyben marasztaltak el, de legtöbbjük ellen rendszerellenes fellépés miatt politikai eljárásokat folytattak.

Működött még a közigazgatási határokhoz igazodó, tizedeknek nevezett sejtekből épülő területi hálózat, és volt a nagyüzemekben önálló munkáscsoport. A látszólag jelentéktelen, egymástól elszigeteltnek mutatkozó alakulatok a valóságban tehát centrálisan irányított, bonyolult szövevényt alkottak, s a legfőbb vezetőkön kívül jóformán senki sem tudta áttekinteni konspirációjukat. A kortársak talán ezért nem figyeltek fel időben a később már elháríthatatlan veszélyre.

A legtitkosabb széktartóság, a „nemzetvédelmi” emberei eközben már szorgalmasan gyűjtötték az adatokat a közéleti szereplőkről. Kutatták Imrédy Béla miniszterelnök, Keresztes-Fischer belügyminiszter családjának múltját, dossziékat rendeztek az országgyűlési képviselőkről, tábornokokról beszerzett hitelrontó adatokból. Kompromittálni, esetleg zsarolni szerették volna a birtokukba került információkkal az Egyesült Izzó és Orion (akkor még közös cég), a Cordatic gumigyár, a Diana Vegyi Művek tulajdonosait, állami hivatalok és vállalatok (pl. az Állami Nyomda) vezetőit.

Mindezt korabeli detektívjelentések bizonyítják. A rendőrségi hierarchia útján ezek a bizalmas nyomozati figyelmeztetések nyilván eljutottak a legmagasabb körökbe is, a hatalom mégis sokáig eltűrte a hungaristák szervezkedését. A Dohány utcai merénylet után mintha észbe kaptak volna: a fegyveres bűntettekre statáriumot hirdettek ki, amit azonban a bírósági tárgyalás után, májusban feloldottak.

1944 nyarán Kenyeres és a másodrendű vádlott, Szebényi nevében dr. Kiszely Alajos ügyvéd perújítási kérelmet nyújtott be.26 Addigra már csak ők ketten voltak a szegedi csillagbörtönben, a többiek kitöltötték a büntetésüket. Ebben a kérelemben jelenik meg az a sanda feltételezés, hogy a merényletet Sombor-Schweinitzer tervezte és szervezte meg, és Keresztes-Fischer belügyminiszter ennek révén kapott indokot a párt feloszlatására. Aki ellenük vallott – így a beadvány –, az mind a nemzeti szocializmus ellensége, hazaáruló, tehát vallomása (értsd: most, 1944-ben, a németek megszállta országban) hitelt nem érdemel.

A kérelmezők tagadták, hogy a merénylet tettesei lennének, és azt állították, hogy a bíróság csak a nyomozati eljárás során felvett detektívjelentésekre és a beismerő vallomásokra alapozta ítéletét. Ez persze nem igaz. Rendelkezésre áll az 1939-es tárgyalás teljes anyaga, és abból kiolvasható, hogy számos tanú mellett és a politikai összefüggések elemzésén túl szakértőket és orvosokat is meghallgattak. A beadvány arra hivatkozott, hogy a kézigránátok nem voltak teljesen megtöltve. „Ha mi csináltuk volna, akkor ott több ember is meghalt volna, mert akkor rendes kézigránátot hajítottunk volna a tömegbe.” Tudni kell, hogy 1939-ben volt robbantási szakértő, és fel sem merült, hogy ne lett volna szabályos a gránát.

A rendőrségen verték, kínozták őket, állították. Nos, 1939-ben a bíróság bizonyítottnak találta, hogy a másodrendű vádlott (Szebényi) védekezésében bántalmazásra hivatkozás mindaddig nem merült fel, ameddig össze nem zárták Kenyeres Jenővel, aki feltételezhetően kioktatta erre. A rendőrségi kihallgatások után a börtönorvos hivatalból megvizsgálta a fogházba visszaszállított foglyokat, és hivatalos jegyzőkönyvet készített. Ebből azt a részt idézték a tárgyaláson, amely szerint Szebényin külsérelmi nyomot nem találtak, és mást nem kért az orvostól, mint a fülébe vattát, hogy a huzat ellen védekezhessen. Kenyeres hasonló védekezését, nevezetesen hogy gumibottal verték a talpát, szintén orvosi jelentés cáfolta.27 Kérték, hogy a felülvizsgálat során dr. Orsós Ferenc legyen a szakértő. Mintha elfelejtették volna, hogy öt évvel korábban éppen Orsós volt, aki szakértőként nem látta bizonyítottnak a megkínzatásukat. Összefoglalva: nehéz volna bizonyítékot találni arra, hogy a kormányzat megrendelésére vagy a saját szakállára a rendőrség provokált volna. S még hozzátehetjük: miért kellett Kovarcznak bujkálni, majd Németországba menekülni, ha teljesen ártatlan volt?

Az 1944-es felülvizsgálatra nem került sor, de az elítéltek egészségi okra hivatkozással három hónap szabadságot kaptak. Ami Kenyerest illeti, a három hónapból öt év lett. Később azt vallotta: „Szabadulásomat a nagy befolyással rendelkező nyilas vezetők akciójának tulajdonítottam, Elhatároztam, hogy nem megyek vissza büntetésem további részére.”28 Szálasinál jelentkezett szolgálattételre, aki két nap múlva fogadta is, de pihenni küldte. A most már rendszeresen zöld inget, Árpád-sávos karszalagot és nyilas pártjelvényt viselő Kenyeres ezután a budapesti V. kerületi szervezetnél jelentkezett. Októberi hatalomátvételük után tudomására jutott, hogy a párttagok zsidó üzletek kiárusítását igényelhetik. Megjelent a Sas utcai központban, és a Dohány utcában szerzett érdemeire hivatkozva kérte és megkapta egy Sas utcai divat-textil kereskedés kiárusításának a jogát. Másnapra a Semler cégtábla felett „Hungarista bolt” felirat jelent meg. Kenyeres az üzleti forgalom 15 százalékát kapta meg, egyik segítője az a Schneider Nándor volt, aki részt vett a merényletben, és emiatt négy évig ült a fiatalkorúk büntetőintézetében. A hasznosnak ígérkező bolt csak két hétig működött, mert egy gyújtóbomba mindent felégetett. Akkor Kenyeres áttelepült a Bécsi útra, és egy lakás kirámolásában volt részes.

A felszabadulás után az üzlettulajdonosok feljelentést tettek. Az 1946-ban indult lassú eljárásban felbukkant Kenyeres neve, de sokáig nem akadtak a nyomára. Megváltoztatta a nevét: Török K. Jenőként lakott Derecskén. (A Török az édesanyja neve.) Annyira biztos volt már a dolgában, hogy 1948 áprilisában fényképes rendőrorvosi igazolást (jogosítványt) kért és kapott Debrecenben.29 A hatóságok számára lassan összeállt a kép Kenyeres 1944-es működéséről, de csak 1949-ben fogták el, s vitték vissza a Csillagba. Iratai a nyomozás során elkallódtak, hosszas levelezés nyomán 1954-ig sem kerültek elő. Szebényi Győzőnek még a háború végén nyoma veszett.

 

 

Jegyzetek

 

 

1 Jegyzőkönyv a gyilkosság bűntette miatt Kenyeres Zoltán és társai ellen indított bűnügyben a budapesti kir. büntetőtörvényszék mint különbíróság 1939. április 20-án tartott nyilvános tárgyalásáról. Schneider Nándor kihallgatása 33. o., ill. Szebényi Győző válasza a kérdésekre 15. o. Ügyszám Bgy VI. 2134/1939/121.

2 Győzünk, 1938. május 17.

3 Bartha Albert (Kolozsvár, 1877–New York, 1960) politikus, katonatiszt, honvédelmi miniszter. 1917-től a II. hadsereg vezérkari főnöke, az 1918-as polgári demokratikus forradalom kitörése után a Bánát kormánybiztosává nevezték ki. 1918-ban a Károlyi-kormány hadügyminisztere. A katonatanács lemondásra kényszerítette. A következő években visszavonultan élt. A második világháború idején ismét szerepet vállalt az erősödő polgári ellenállásban. A német megszállás után elmenekült Magyarországról. 1945-ben belépett a Független Kisgazdapártba. 1945. okt. 1-én vezérezredes, 1946. aug. 21-től 1947. márc. 14-ig honvédelmi miniszter. 1948-ban elhagyta az országot, és New Yorkban telepedett le.

4 Körút–Rákóczi út sarok.

5 Ma József Attila utca.

6 Delka átjáró: a Dohány utca 3. és a Rákóczi út 6. közötti átjáróház.

7 Bartha Albert tanúvallomása 1939. április 26-án a Kenyeres és társai elleni bűnügyben. Jegyzőkönyv, 184. o.

8 Magyar Országos Tudósító, 1939. február 3. Tizenkettedik kiadás. Magyar Országos Levéltár K szekció. http://archiv1920-1944.mti.hu/Pages
/PDFSearch.aspx?Pmd=1 2010. február 22.

9 Népszava, 1939. február 4.

10 Igazság, 1945. november 7. 9–10. o.

11 Népszava, 1939. február 8.

12 A budapesti kir. büntetőtörvényszék mint különbíróság ítélete Kenyeres Jenő és társai ügyében. In Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 3. Budapest, 1994, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 108. o.

13 Népszava, 1939. február 5.

14 Pesti Hírlap, 1939. február 7.

15 Új Nemzedék, 1939. február 8.

16 Képviselőházi Napló, 1941. november 20., 451. o.

17 Kovarcz Emil (Felsőireg, 1899–Budapest, 1946) katonatiszt, nyilas politikus. 1919-ben Szegeden belépett a nemzeti hadseregbe. Mint az Ostenburg-különítmény tagja 1920-ban részt vett Somogyi Béla és Bacsó Béla szocialista újságírók meggyilkolásában. 1922 és 1931 között csendőrtiszt, majd a Ludovika Akadémia tanára. 1938-tól a Nyilaskeresztes Párt országos szervezésvezetője, parlamenti képviselő. Az 1944. október 15-i nyilas puccs egyik szervezője, majd a Szálasi-kormány tárca nélküli minisztere a nemzet totális mozgósítására és harcba állítására. 1945-ben amerikai fogságba került, 1946 tavaszán hazahozták, a Budapesti Népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte, kivégezték.

18 Iratok i. m., 87. o.

19 Ügyszám Hb. 427/1940.

20 Az 1939. április 22-i tárgyalás jegyzőkönyve, 104. o.

21 Vajna Gábor nyilas képviselő, 1939-ben a Magyar Nemzeti Szocialista Párt egyik vezetője.

22 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, A-1115 dosszié, 13. o.

23 Pesti Hírlap, 1939. május 14., 8. o.

24 Beszkárt: a fővárosi közlekedési vállalat neve a köznapi szóhasználatban. (Hivatalosan BSZKRT.)

25 Iratok i. m., 73. o.

26 BFL VII-5-c 8306/1944, ide csatolva a Bgy. VI.2134/1939 sz. büntető törvényszéki iratok, azaz az 1939. májusi ítélet és annak indoklása.

27 Ítélet indoklása 207., ill. 278. o.

28 Kenyeres Jenő gyanúsított kihallgatása 1949. július 23. BFL XXV-2-b 81139/1949.

29 BFL VII-5-e B16975/1949. 34. o.

 

 

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Vámos György: Magyar vagy? Magyar vagy? Igen, magyar vagy. Akkor könnyen félreértjük egymást. Mire...

Vámos Miklós: Két üzenet a jövőnek Jövőnk, tőled épp csak azt kérem, Légy a jelenem, s...

Mihancsik Zsófia: És ha olvasnának…? (Sajó András: „…A faji gyűlölet igazolása büntetendő.” Fundamentum, 2004. évi 4. szám.) Ha valamiben sikerült látványos és hónapról hónapra nyomon követhető fejlődést...

Domány András: Egy sosem volt politikai gyilkosság anatómiája – Miért zuhant le Lech Kaczyoski lengyel elnök repülőgépe? „Putyin gyilkos, Tusk áruló!” – kiabálták 2011 áprilisában, a szmolenszki...

 

 

Cimkék: antiszemitizmus, Vámos György