Gönczöl Katalin: Pesszimista jelentés a posztmodern büntetőpolitika klimatikus viszonyairól

Miért van az, hogy a kormányzatok a marginális helyzetben lévő népességgel szemben előszeretettel fordulnak a büntető intézkedésekhez, ahelyett, hogy megkísérelnének a szociális és gazdasági okokra hatni? A kérdésfelvetés a globális társadalom egyik legjelentősebb válságtünetére hívja fel a figyelmet. A válasz, hogy a büntetéssel megvalósított kontroll egy még a régi hagyományok alapján működő regulációs rendszerben, a kriminálpolitika intézményeiben valósulhat meg anélkül, hogy alapvető szociális és gazdasági problémákat érinteni kellene. A „büntetés” az átlagember számára azt a képzetet keltheti, hogy a bonyolult megoldásokkal szemben mégiscsak van, ami „működik”, ami kielégítheti a közvéleménynek a „rendetlenséggel” szembeni megbélyegzési, a megszégyenítési igényét. A büntető intézkedések úgy tarthatják kordában a társadalom kirekesztettjeit, hogy eközben a piaci magatartások, a korporációk és a magasabb rendű osztályok viszonylag nagy szabadságot élvezhetnek.1

A társadalomkutatók szerint a civilizált világ jövője legfőképpen azon múlik, hogy miként lesz képes feloldani azt az ellentmondást, amely a globális piac és az államok hagyományos funkciói közt a 20. század végére kialakult. A globális piac szereplői „területen kívül” működnek, ahhoz fűződik érdekük, hogy megsemmisítsenek mindent, ami az általuk teremtett és működtetett, szinte korlátlan produktivitás útjában áll. A hagyományos demokratikus értékek szerint működő állam napjainkban a globalizációs fejlődés gátjaként jelenik meg. Az állam még mindig területhez kötődik, az ott élők számára kell biztosítania a békés és a harmonikus fejlődés kereteit. Ez teremtheti meg számára a legitim működés feltételeit, a kormányzati működéshez elengedhetetlen lakossági bizalmat. Mindezt azonban úgy kell megvalósítania, hogy ne alakuljon ki alapvető ellentét, sőt viszonylag hatékony és folyamatos legyen az együttműködés a területenkívüliséget élvező, sokoldalú befolyását érvényesítő globális piac és gazdaság szereplőivel. Ennek hiányában ugyanis az államnak nemcsak a gazdasági, hanem a politikai stabilitása is veszélybe kerülhet. Ez a dilemma nyomja rá a bélyegét korunkra, amelyet szokás nevezni posztmodernnek, kései modernitásnak, második vagy reflektív modernitásnak, illetve fluid vagy likvid modernitásnak.2

A globális társadalom minden szereplőjének egyik legnagyobb problémája a folyamatos biztonsághiány. Az állampolgárok számára a globalizációban felkínált, egyre bővülőnek látszó lehetőségekhez képest veszélybe került az életkörülményeket meghatározó valamennyi tényező: a biztonságot jelentő, tartós munkaviszony, a hagyományos rend szerinti életmód, az együvé tartozásból fakadó, a közösségi létből származó biztonság. Az emberek szoronganak távollévő hozzátartozóikért. Félnek az idegenektől, legyenek azok bevándorlók vagy új szomszédok. Féltik a személyi és vagyonbiztonságukat, és nem számíthatnak a szolidaritásra. Megszűnt számukra a tervezhetőség, hiszen folyamatosan új kihívásokkal szembesülnek, például az élethosszig tartó tanulás kényszerével. Csak kisebbik hányadukban van meg a vállalkozó szellem, hogy vándorútra keljenek, a nemzetközi munkaerő-vándorlás és az új típusú népvándorlás részeseként ott keressék az egyéni érvényesülésüket, ahol lehetőséget látnak rá. A nagyobb hányad továbbra is helyben keresi a megoldást, és saját hazájában fogalmazza meg a kormányzattal szembeni növekvő elvárásait.

A kormányzatoknak erre az egyébként legitim elvárásra nincs és nem is lehet megnyugtató válaszuk. Korlátozottan támogathatják a viszonylag stabil munkahelyek megteremtését a munkaképes lakosság számára, de semmiképpen sem biztosíthatják azt. Csak olyan – mérsékelt – biztonságot képesek teremteni, amely a globális piac és az annak működését szintén globálisan veszélyeztető tényezők, valamint a nemzetközi migráció okozta társadalmi, gazdasági problémák együtthatásában éppen létrehozható.

Kormányzati szempontból mostanában átértékelődött és új „munkamegosztásban” teremthető meg a biztonság. A civilizáció globális veszélyeinek megelőzésére, elhárítására különböző nemzetközi szervezetek, intézmények jöttek létre. A belbiztonság fenntartása azonban továbbra is túlnyomórészt az államok belügye maradt. A globális folyamatoknak a társadalom szerkezetére és intézményeire gyakorolt hatására a többi – a szociális, a jóléti, az egészségügyi – biztonsági funkció általános leértékelődése (egyes kutatók szerint megroppanása) miatt egyre kiemelkedőbb szerephez jutott a kormányzat közbiztonsági funkciója. Ebben, úgy tűnik, közmegegyezés alakult ki, és ezt támogatja a média is. A piac törvényeinek alávetett tömegkultúra és a globális értékvilágban működő média a szorongó emberekben és a frusztrált kormányzatokban folyamatosan táplálja a biztonsághiánnyal kapcsolatos közérzetet. E folyamatok eredményeként az alapvető belső társadalmi problémákat mára sikerült a rendetlenséggel, a bűnözéssel azonosítani. Az állam itt magára talált, hiszen erős kormányzással a bűnözéskontrollban valósíthatja meg a biztonsággal kapcsolatos elvárásokat. Ilyen körülmények között már nemcsak a nagypolitika rangjára emelkedhetett a büntetőpolitika, hanem sorskérdéssé válhatott az, hogy melyik politikai erő ígér nagyobb rendet és közbiztonságot.3

Az elmúlt évtizedekben az erős büntető hatalom számos országban önállóvá vált, és az állam fejére nőtt: a társadalomtudósok ezt nevezik „veszélyes államnak”.4 A bűnözéskontroll intézményei jelentős mértékben átkerültek a privát szférába, oda, ahol a demokratikus állam hagyományos ellenőrzési mechanizmusaival már nem érvényesíthetők a jogállami garanciák. Lassan eljutunk oda, hogy üzleti titokká minősülhet, ami a börtönökben történik. Az Egyesült Államokban például a privát börtönök működtetői és a magánbiztonsági piac más szereplői ma már jelentős gazdasági és politikai erőt képviselnek. A több mint 3 millió alkalmazottat foglalkoztató „biztonságipar” lobbiereje, érdekérvényesítő képessége immár a nagypolitikában is számottevő.

Ennek az „iparágnak” markáns érdeke fűződik a veszélyérzet fenntartásához. Ezt az előbb felvázolt „szövetségesekkel”, különösen a médiával együtt el is érik. A konkrét veszélyt naponta felülírja a potenciális, a várható veszély. Az állandó fenyegetettség állapotában átértékelődnek az emberi és állampolgári jogok. Például az Egyesült Államokban a 2000-ben tartott elnökválasztáson a büntetettsége miatt több mint 4 millió amerikai állampolgár – a teljes lakosság 1,5 százaléka – meg volt fosztva szavazati jogától. Az ilyen büntetőpolitikai klímában az igazságszolgáltatás garanciális rendszerében már nemcsak a konkrét bűncselekményt ítélik meg, hanem az elkövetővel kapcsolatban megjósolható összes potenciális veszélyt is. Ezt a tendenciát jól jellemzi az a 2 milliót meghaladó börtönnépesség, amellyel az Egyesült Államok az első helyet foglalja el a világon. Ez a nagyságrend sok tekintetben a szigorítást növelő jogalkotási folyamat eredménye. Amerikában például bevezették a kötelező minimális büntetést, gyakorlatilag megszüntették a feltételes szabadlábra helyezést, egyes tagállamokban pedig a „három húzásod van” (three strikes) törvénybe iktatásával a bűnismétlőkkel szemben szinte korlátlanul alkalmazzák az életfogytig tartó szabadságvesztést. Ilyen magas arányú börtönnépességet persze csak a jogalkalmazók közreműködésével lehetett elérni. Az igazságszolgáltatás szereplői politikailag közismerten kiszolgáltatottá váltak, hiszen a bírákat és az ügyészeket négyévente közvetlenül választják. A jogalkalmazók tehát időnként durva politikai csatározásban, a választók akaratából nyerhetik el vagy erősíthetik meg jól jövedelmező, nagy tekintélyt teremtő pozíciójukat.5 Az Egyesült Államokban 1975 és 2000 között a börtönnépesség ötszörösére nőtt, miközben az erőszakos bűnözés a legpesszimistább empirikus elemzők szerint sem növekedett, sőt egyes kutatók szerint 10 százalékkal csökkent. Egy elítélt fogva tartása az államnak évente 20 ezer dollárjába kerül, ami több mint bármelyik állami egyetem éves tandíja.

Az Egyesült Államok büntetőpolitikai klímaváltozását jól jellemzi az európai tendenciákkal való összehasonlítás. 1975 előtt Amerika börtönnépessége alig haladta meg az európai átlagot. Százezer lakosra egyaránt körülbelül száz elítélt jutott. 35 évvel később az európai átlag csökkent, az amerikai viszont hétszeresére növekedett.6 Lehetséges azonban, hogy az amerikai fejlemények kivételt jelentenek, és a globális tendenciák szempontjából akár megtévesztők is lehetnek.

A posztmodern társadalomban a börtönbüntetésnek üzenete van. „A sokasodó börtönépítések és a börtönbüntetések hosszának növelése csupán pótcselekvés, amellyel az állam voltaképp beismeri, hogy képtelen megküzdeni az egyéb társadalmi problémákkal, mert ez az egyetlen terület, ahol személy- és vagyonbiztonságot ígérhet a polgárainak, miközben nem képes megmenteni őket a globalizáció hatásaitól.”7 A globális folyamatokban rejlő, igen veszélyes bűncselekményekről még pontos meghatározásunk sincs, ezzel szemben az aktuálisan üldözendő közönséges bűncselekmények túlnyomó többsége helyhez és időhöz kötődő tradicionális bűntett, amelyet leggyakrabban a társadalom kirekesztettjei követnek el. Az állam valójában csak velük szemben ígér védelmet, a leghatékonyabban csak velük szemben gyakorolja a bűnözéskontrollt. A területenkívüliséget élvező, globalizált elit ma még szinte érinthetetlennek tűnik.8

Az aktuális kriminálpolitika számára a társadalom kirekesztettjei képezik azt a célcsoportot, amelyen belül az ismertté vált, hagyományos, tehát kutatható bűnözés reprodukciója leginkább nyomon követhető. A kirekesztődés, amint a hazai szakirodalomban már többen leírták, maga is a globalizáció terméke. A globális fejlődés igazi vesztesei a korábbi „jóléti függőség csapdájába” került szegények, azok leszármazottai és a társadalmi kettészakadás új, népes kirekesztett társadalmi csoportjai, amelyek egyre veszélyesebb osztályt képeznek.9

A kirekesztődés a társadalmi integráció, az együvé tartozás sérülése, a dezintegrálódás következménye és jelzése, végső soron a társadalom működési zavara.10 A kirekesztődés dinamikus, sokrétű folyamat, amely során az érintettek teljesen vagy részben kirekesztődnek azokból a társadalmi, gazdasági, politikai vagy kulturális lehetőségekből, szervezetekből, intézményekből, amelyek a társadalmi integrációt szolgálják. Ez a társadalmi jelenség a növekvő egyenlőtlenségből és a biztonsághiányból táplálkozik, és az érintettek marginalizálódásával, elszegényedésével, társadalmi elszigetelődésével, sebezhetőségével és hiányos társadalmi tagságával jár.11

A kirekesztettségi létformában élőket a tartós munkanélküliség, a társadalmi jóléti rendszertől való függőség, a kiszolgáltatottság, a dezorganizált családi élet, az alkohol- és drogfüggő életforma gyakori és halmozott előfordulása, a motiváció és a küzdőképesség hiánya jellemzi. Ez a réteg a migrációs folyamatok eredményeként általában telepszerű elkülönülésben él, és éppen ebben a társadalmi közegben érhetők leginkább tetten a társadalmi rendetlenség és az egyre növekvő bűnözés reprodukciós folyamatai. A romló közbiztonságért viszonylag kevés elkövető tehető felelőssé, akik túlnyomó többsége viszont a kirekesztettek köréből kerül ki. Tekintélyes és befolyásos társadalomkutatók egy csoportja szerint társadalmi integrációjukat a munkaerőpiacra való visszatérésük oldhatja meg, ami az egész társadalmat átható dezorganizáltságot is megszünteti. Ez számolhatja fel azt a mértékadó középosztály felfogása szerint mélységesen igazságtalan helyzetet is, hogy ők, az adófizetők tartják el a rendetlenséget előidézőket, akik visszaélve a jó szándékú támogatással élősködő, erkölcstelen, kriminális életmódjukkal veszélyeztetik a társadalmi békét és a biztonságot. E felfogás szerint a többségi társadalomban továbbra is a jó erkölcs dominál, az emberek többsége rendesen dolgozik és rendezett családban él. A kirekesztettekből viszont hiányzik az a motiváció, amely a sorsuk változtatására késztet. Nem képesek és gyakran nem is akarnak változtatni a helyzetükön. Ezért aztán a középosztálybeliek, ha tehetik, biztonságos gettókba menekülnek.12 Arra a kérdésre azonban az említett kutatók nem adnak megnyugtató választ, hogy a munkaképes állampolgárok kirekesztett egyharmada, azok, akik „feleslegessé” váltak, akiknek nincs helyük a munkaerőpiacon, mégis hova térhetnének vissza, milyen hasznos társadalmi tagságot lehet felkínálni nekik.

A kirekesztettség objektív adottságként is felfogható. Ebben a létformában sajátos életfelfogás alakul ki: meg kell ragadni minden lehetőséget, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Miközben a kirekesztettek körében felértékelődik mindaz, ami az adott pillanatban megragadható, életmódjukban degradálódnak az erőfeszítés, az önfeláldozás, a kötelességteljesítés, a befektetés, a hosszú távú gondolkodás értékei. Magának a munkának a jelentősége is csökken, sőt akár el is tűnik. Ennek a szemléletnek rendelődnek alá az emberi kapcsolatok is. A partnerség, a társas és a társadalmi kötődés már nem olyan értékek, amelyekért erőfeszítéseket kell és érdemes tenni, hiszen ezek is hamar felemésztődő fogyasztási cikkeknek minősülnek. A kirekesztettek számára ez a biztonság nélküli nagy szabadság kompenzálja a biztonsághiánnyal és a bizonytalansággal kapcsolatban kialakult és folyamatosan megtapasztalt sérülékenységet. Következésképpen a kirekesztettek előbb-utóbb biztonsági kockázatot jelentenek az egész társadalom számára. Az egyén számára a kirekesztettségi és az integrációs lét közötti választás kulturális jellegű ugyan, de sem az érintett csoport, sem az egyén számára nem szabad döntés kérdése. A választási lehetőség attól a társadalomtól függ, amely az ott élő emberek számára kijelöli a határokat a még lehetséges és a már irreális, tehát a támogatott, a tűrt és a tiltott között. A politikai berendezkedéstől függ, hogy az egyén egyáltalán milyen jogi, intézményi keretek között határozhat a lehetőségeiről.13

A bűnözés és a kriminálpolitika öszszefüggésében is vizsgálhatjuk a kirekesztettség okait és következményeit.14 A globális társadalomban a társadalmi befogadás és kirekesztés párhuzamos folyamat. A tömeges kulturális inklúzió és az erőteljes strukturális exklúzió párhuzamosan zajlik. A kulturális, politikai összetartozás alapértékeit az egész lakosság számára a fogyasztói piac, a tömegoktatás, a minden réteget elérő tömegtájékoztatás és tömegkultúra, a deklarált munkaerő-piaci elvek és a hagyományos demokratikus értékek alapján működő büntető igazságszolgáltatás közvetíti. Ezek mindenki számára továbbra is az egyenlőségeszményt, az egyenlő esélyek alapvető értékeit közvetítik. Az egyéni érvényesülés és a másik ember megítélése azonban nem ezek az elvek, hanem a személyes „érdemek” alapján történik. Az egyéni érdemek, kudarcok mind a személyes, mind a közmegítélésben morális tartalommal, erős érzelmi színezettel jelennek meg. A többségi társadalom szemszögéből jogos a harag, a felháborodás a terhes és veszélyes rétegekkel szemben. A kirekesztettségi létben élő esélytelenekben, vesztesekben a kulturális inklúzió közvetítői tovább erősíthetik a frusztrációt, hiszen a meghirdetett lehetséges és a reálisan elérhető célok, lehetőségek között hatalmas szakadék tátong, ami az érintettek körében erőszakos reakciókat, akár tömeges erőszakot is kiválthat.

A másik, ezzel ellentétes folyamatban szó sincs társadalmi egyenlőségeszményről. A strukturális exklúzió a társadalom egyharmada számára egyértelmű kirekesztettséggel, egy másik egyharmad, az úgynevezett középosztály számára pedig relatív deprivációval jár. Ez nemcsak a már tárgyalt biztonsághiányban, hanem a romló életkörülményekben és kilátásokban, bizonyos esetekben státusbizonytalanságban vagy státusvesztésben nyilvánul meg. A bizonytalan helyzetű középosztályi körökben növekszik a munka megtartásához szükséges erőfeszítés, így növekszik a munkában eltöltött idő, a munka intenzitása, és tipikussá válik a kétkeresős család. A tömegoktatás eredményeként ma általában kedvezőbbek az intergenerációs mobilitás feltételei. Egy szénbányász apa gyermeke számára például a korábbinál könnyebben elérhetővé válik, hogy pedagógusként vagy akár pilótaként a szüleinél magasabb státusba kerüljön. A felsőfokú végzettséghez kötött munkák jelentős részéért azonban ma nekik kevesebb bér jár, mint a korábban az egész család eltartásáról egy fizetésből gondoskodó apjuknak. Ezért túlmunkára kényszerülnek vagy a kétkeresős családmodellt követik, és folyamatosan szoronganak, hogy vajon teljesíteni tudják-e az élethosszig tartó tanulás követelményeit. Saját megélhetési küzdelmük tudatában ők alkotják az erkölcsi fölényben lévők, a becsületesen dolgozók többségi társadalmát. Ők adóznak, és az egyre szűkülő állami forrásokon arra érdemtelenekkel kényszerülnek osztozni. Ebben a helyzetben jelentős külső hatások nélkül is az „élősködőnek” és „veszélyesnek” nyilvánított, kirekesztett rétegekben fedezik fel a démonizált ellenséget. A globális világban zajló, a helyzetet alapvetően előidéző, sorsukat alakító folyamatokat legfeljebb érzékelik, de érteni már kevesen értik. Nincs is nagyon hozzá támaszuk, hiszen ennek közvetítésében ellenérdekelt a globalizált piac szabályai szerint működő média és a tömegkultúra. Ezért kizárólag – az egyébként is gúzsba kötött – kormányok kötelességének tartják e nem kívánatos és veszélyes folyamatok féken tartását. A kulturális inklúzió és a strukturális exklúzió párhuzamosan zajló folyamataival szorosan összefügg mind a posztmodern társadalom hagyományos bűnözése, mind annak érzelmileg túlfűtött büntetőpolitikája.

A kormányzatok által uralni próbált állapotot akár morális pániknak is nevezhetnénk, ami az uralkodó erkölcs alapértékeinek olyan „veszélyeztetettségi állapotát” jelenti, amelyben az előítéletek és a sztereotípiák következményeként a megbélyegzett csoportokkal szemben ellenségkép alakul ki.15 Ebben a helyzetben már nem a szakértők, hanem az érzelmileg túlfűtött laikus közvélemény határozza meg a biztonság percepcióját, a bűnözéskontroll politikai gyakorlatát. A globalizáció folyamatában kialakult büntetőpolitikai klíma kulturálisan és strukturálisan rögzült, egymással összefüggő és egymást erősítő folyamatok hatásának eredménye, tartós állapot. Ezen belül egy-egy közfelháborodást okozó súlyos bűncselekmény – vagy időszakosan elszaporodó bűncselekmények – miatt is előfordulhat a fő tendenciákat tovább erősítő morális pánik.

A kriminológusok jelentős része a büntetőpolitika klimatikus változásait nem a globális társadalom strukturális viszonyaiban, hanem csak kulturális és politikai összefüggésben vizsgálja. A büntetőpolitikai klímaváltozás eszerint az ambivalensnek tekinthető közvélemény szándékos és folyamatos manipulációjának következménye. Ez a manipuláció azon a téves feltételezésen alapul, hogy a társadalomban a szigorúbb büntetéseknek, a markánsabb bűnözéskontrollnak nagy a támogatottsága. A szigorúbb büntetés iránti elkötelezettség, a büntetőpolitikai populizmus iránti fogékonyság azokban a kultúrákban növekszik, amelyekben igen erős gyökerekből táplálkozik az egyéni teljesítményekbe vetett hit, és gyenge az egyenlőtlenségek kezelésére rendszeresített intézmények elfogadottsága.16 E hipotézist látszik igazolni az angolszász és a norvég büntetőpolitikai klíma összehasonlítása. Az ezredfordulón mindkét kultúrában megjelent a büntetőpolitikai populizmus, azaz a szigorúbb büntetés politikai követelése. Az erőteljes törekvés azonban az eltérő kulturális és történelmi adottságok miatt igen különböző eredményre vezetett. 1992 és 2008 között Nagy-Britanniában a százezer lakosra jutó börtönnépesség 88-ról 153-ra, ugyanezen idő alatt Norvégiában 58-ról 70-re emelkedett.17 Norvégia a legutóbbi időkig a szegény országok közé tartozott, amelynek a történelméből kimaradt a feudalizmus, és amelyben azóta sem alakult ki az arisztokrácia. Norvégia lakossága etnikailag viszonylag homogén. A nehéz sors, az egymástól való függőség hagyománya máig hozzájárul a társadalmi kötelékek és a szolidaritás megőrzéséhez. A jóléti állam koncepciója a skandináv országok közül talán itt teljesedett ki leginkább, és hatása ma is meghatározó. Az ilyen típusú társadalomban ma is jelentős szerepe van az egyenlőségeszménynek, a kompromisszumkeresésnek, a szolidaritásnak. Ezzel szemben az angolszász kultúrákat a nagy szociális egyenlőtlenségek, a multikulturalizmus, a neoliberális történelmi, politikai hagyományok és az ehhez szorosan kötődő tolerancia hiánya jellemzik. Az angolszász országokban a jóléti koncepció átmenetileg, epizódként jelent meg, és a neoliberális hagyományokat alapvetően nem változtatta meg. Mindkét kultúra az egyenlőség eszményét hirdeti, de az angolszász ebből csak az egyenlő érvényesülés elvi lehetőségét szentesíti, annak gyakorlati megvalósításához a liberális eszme hagyományainak megfelelően hiányoznak vagy elégtelenek az intézményes támogató megoldások. Ma még inkább felértékelődik az egyéni siker; nincs vagy alacsony szintű a szolidaritás, jellemzővé vált a nyílt türelmetlenség, jelentős a toleranciahiány. Ez a kultúra képtelen az egyre növekvő szociális egyenlőtlenségek intézményes kezelésére, viszont egyre fogékonyabb a büntetőpolitikai populizmusra. Az angolszász világban a média és a tömegkultúra intézményei nagy hatékonysággal közvetítik, hogy az emberek mit gondoljanak, sőt azt is, hogy miről mit gondoljanak. Megjelölik az „ellenséget”, sőt azt is, hogy mi a teendő vele. A végkövetkeztetés szerint a bűnözés mint tömegjelenség társadalmi produktum ugyan, azt azonban egyetlen kutatásnak sem sikerült bizonyítania, hogy a bűnözés társadalmi reprodukciós folyamata egyetlen osztályhoz, réteghez lenne kapcsolható. Ha valamely társadalmi osztályt, réteget próbáljuk meg felelőssé tenni a saját sikertelenségéért, reménytelen helyzetének kialakulásáért és a társadalmi dezorganizáltság állapotáért, majd egyszerűen a társadalom bűnözőivé nyilvánítjuk, nemcsak tudományos hibát, hanem súlyos következményekhez vezető politikai tévedést is elkövetünk. Ezzel nem lehet elfedni a globalizáció következményeként kialakult civilizációs válságot és azt a tényt, hogy a társadalom munkaképes egyharmada számára ma már elérhetetlen a fizetett és hasznos munkahely. A posztmodern társadalomban érvényét vesztette mindaz, amit a 20. század közepén még érvényesnek láttunk. Az új körülményekhez való folyamatos alkalmazkodás során a kultúra közvetítőinek és a nagypolitika szereplőinek fel kell ismerniük a kölcsönös diverzifikációban lévő pozitív lehetőségeket, és a társadalmak békésebb fejlődése érdekében hasznosítaniuk kell őket. Segíteni, támogatni kell a természetes közösségeket, el kell érni megerősödésüket, és az új körülmények között újra kell teremteni a tolerancia, a szolidaritás kultúráját.18

Ugyanezen a vonalon az esélyeket latolgatva megállapítható, hogy a 21. században alapvetően kétféle demokratikus modell van: az egyik a többségi, a másik a konszenzusos. A konszenzusos demokráciában olyan „igazi” többpártrendszer van, amelyben többnyire koalícióban kormányoznak. Ebben a politikai és a morális kultúrában a kompromiszszum, az együttműködés, a bizalom és a szolidaritás dominál. Norvégia és a skandináv országok hosszabb idő óta a konszenzusos modell szerint működnek, gyakori a többpárti koalíció. A konszenzusos skandináv kormányzati modell azonban nem rendkívüli kivétel Európában. Hasonló tendencia érvényesül például az egyesült Németországban és Hollandiában is. Ebben a politikai kultúrában azért előzhetőek meg a válságok – közöttük a morális természetűek –, mert azokból egyik politikai erő sem profitálhat. A többségi demokrácia ugyanakkor alapvetően kétpárti rendszerekben valósul meg, amelyekben a kultúra, így a politikai kultúra is a verseny szabályai szerint működik. A választási verseny olyan küzdelemmé válhat, amelyben a választópolgárok erős érzelmi, indulati impulzusok hatása alatt állnak. Ez a szellemiség hatja át a közrenddel és a közbiztonsággal kapcsolatos választási programokat, és ennek befolyása érvényesül a büntetőpolitikai klíma alakulásában is.19

Kérdés, hogy a kétféle modell szerint alakuló büntetőpolitikai klíma közül rövid és hosszú távon melyiknek van nagyobb esélye a rendszerváltó országokban, így Magyarországon. A válasz mindenekelőtt attól függ, hogy a társadalmi-gazdasági-politikai tendenciák a kulturális inklúziót vagy a strukturális exklúziót erősítik-e. Most minden jel arra mutat, hogy az utóbbit.

A posztszocialista országokat is magában foglaló globális társadalomban a büntetőpolitikai klímát a társadalmi befogadás és kirekesztés párhuzamos folyamatként, azaz a tömeges kulturális inklúzió és az ehhez hasonlóan erős strukturális exklúzió együttes érvényesülésében kell elemezni. A rendszerváltásokat követően a posztszocialista országokban viszonylag rövid idő alatt lezajlott a strukturális exklúzió. A jelenkori kapitalizmus gazdasági és társadalmi strukturális jellemzői közel egy évtized alatt meghatározóvá váltak. Jelentősen nőtt az egyenlőtlenség, viszonylag hamar kialakult a globális társadalomhoz közvetlenül kötődő gazdasági elit. A társadalom másik, alsó szegmensében a rendszerváltás veszteseit találhatjuk, és valamivel később ebből a körből alakult ki a kirekesztettek népes csoportja is, amelybe Magyarországon a lakosság 30 százaléka sorolható. „A mai Magyarország megfelel a Will Hutton-féle »40-30-30« társadalomnak, amely a befogadóból a kirekesztő társadalomba való átmenet jellemzője.”20 A munkanélküliség szörnyű traumaként jelentkezett abban a társadalomban, amely nem volt hozzászokva ehhez a jelenséghez, hiszen korábban nem egyszerűen teljes foglalkoztatottság volt az országban, hanem krónikus munkaerőhiány.21

Ez a gyors strukturális átalakulás a lakosság nagyobb részében nem a piaci versenyszellemet erősítette, hanem az egyenlőségeszmény tartós felértékelődését. A választók jelentős része világszerte elvárja ugyan, hogy a gazdaságpolitika újraelosztó jellegű legyen, az egyenlőtlenséget csökkentő gazdaságpolitika támogatottsága azonban erősebb a posztszocialista országok nagy részében, mint a többiben.22 Ez akár a társadalmi szolidaritást, a toleranciát, a kulturális inklúziót erősítő tényező is lehetne, ha a versengő értékek és érdekek nem lennének ennél erősebbek. A posztszocialista országok lakosságának jelentős része az átalakulást nem a szabadság beköszöntének örömteli, tartós élményeként élte meg, hanem inkább valami zavaró külső adományként. Csepeli György szavaival Magyarország a „legvidámabb barakkból” egy szemvillanás alatt a „legszomorúbb shopping center” lett. Pedig az induláskor „a nép még nem tudta, hogy csak egy töredék, pár százezer ember fogja építeni a kapitalizmust, a többiek csak a szocializmusból örökölt redisztribúció meg a feketegazdaság el- és kitartottjai lesznek”.23 Minden jel arra mutat, hogy a hagyományos kapitalista országokhoz képest a posztszocialista országokban a lakosság a szabadsággal szemben nagyobb jelentőséget tulajdonít a rendnek.24 A rend iránti igényt általában a bizalomhiány táplálja; ebben a régióban a rendszerváltás után húsz évvel az emberek sem a rendszerben, sem egymásban nem bíznak.25 Nemcsak a bizalommal van baj, hanem egyre inkább hiányzik a szolidaritás, a mások iránti segítségre való hajlandóság is: az európai átlagnál alacsonyabb a társadalmi kapcsolattartás gyakorlata és a civil aktivitás.26 A társadalmi befogadást, az egyenlőségeszményt, a szolidaritást elősegítő, a kulturális inklúziót támogató intézmények hatékonysága igen gyenge, ami ellentmond a világ másik felében zajló folyamatoknak. Felfogható-e ez a jelenség a térség, így Magyarország belső válságaként?

A válság biztos jele, ha az érintett társadalomban oly mértékben gyengül vagy válik erőtlenné az integrációs képesség, hogy ennek következtében a társadalom tagjai veszélyeztetve érzik létük alapját, kialakult identitásukat, státusukat, majd ennek eredményeként veszélybe kerülnek és megkérdőjeleződnek a korábban megegyezéses alapon működő normák, normatív struktúrák.27 A posztszocialista országokban – így Magyarországon – az 1989 utáni átmeneti időszakban, hozzávetőleg az ezredfordulóig a társadalmi integrációs és az azt kísérő normatív válság lezajlott. Az ezredforduló után tapasztalható súlyos gazdasági, társadalmi – főleg szociális, normatív és erkölcsi – problémák azonban már nem az átmeneti társadalom, hanem a globális kapitalizmus sajátos válságtünetei. Olyanok, amelyek a rendszerváltást túlélő posztszocialista tradíciók, kulturális adottságok miatt súlyosabb következményekkel járnak, mint a hagyományos demokráciákban. Ebben a térségben a jelentős társadalmi problémák megoldására a tradíciókból származtatható szimbolikus tőkéből viszonylag kevés hasznosítható. Még mindig nem rögzültek a piac működéséhez nélkülözhetetlen tiszta felelősségi és bizalmi viszonyok. Felemásan működnek a kockázatvállaláshoz, a védekezéshez, a megelőzéshez, az önvédelmi képesség kialakításához szükséges értékátörökítő, reprodukciós folyamatok. Hiányoznak a piaci társadalmak körülményeihez igazodó polgári kisközösségek, a civil világ, az állami funkciók betöltéséhez nélkülözhetetlen rugalmasan és hatékonyan működtethető intézményrendszer. Ezért nem alakult ki a nagy intézmények alapvető megújításában érdekelt politikai akarat és érdekeltség sem.

A demokrácia azonban működik, a térség mind a tíz országában szabad választások során többször is leváltották a kormányzó erőket. Még nem jutott hatalomra egyetlen országban sem olyan politikai párt vagy pártszövetség, amelynek sikerült volna magát tartósan bebetonoznia, azaz igen hosszú időre kiküszöbölni az ellenzéki erők, a rivális pártok győzelmi esélyeit.28 Csakhogy a kormányok leváltását hozó választások inkább a korábban hatalmon lévőkkel szembeni büntető lépések voltak. Nem a kompromisszumok, az együttműködés, a bizalom és a szolidaritás politikai kultúrájában valósultak meg, hanem a versengésben. A versenyben pedig a győztes csak a másik, a vesztes „adottságaiból” profitálhat. A hatalmon lévők leváltására irányuló választási versenyben pedig azé a győzelem, aki hatásosan argumentál a korábban érvényesnek tekintett politikai értékekkel szemben. A történelmi és a jelenkori tapasztalatok szerint ez a típusú váltórendszer akadályozza meg az alapvető intézményrendszerekben, az egészségügyben, a szociális ellátó- vagy a nyugdíjrendszerben végrehajtandó átfogó reformokat. Az a verseny pedig, amely átmenetileg vagy tartósan felkorbácsolja az érzelmeket, termékeny táptalaja a populizmusnak. Ebben a kulturális légkörben kell vizsgálni a közrend, közbiztonság kérdését és a büntetőpolitikai klíma alakulását is.

A büntetőpolitikai klímát Magyarországon az elmúlt húsz évben mégsem a kulturális környezethez igazodó érzelmek dominálták. A rendszerváltás idején a bűnözés alakulása tükrözte a társadalmi dezorganizációt. Jellemző, hogy Magyarországon 1987 és 1997 között, tehát a rendszerváltozás előtt és alatt az ismertté vált bűncselekmények száma három és félszeresére emelkedett, és a bűnelkövetés szerkezete is átalakult. 1997-re a vagyon elleni bűncselekmények aránya 60 százalékról 80 százalékra emelkedett. Az ezredforduló után a növekedés megállt, az ismertté vált bűncselekmények szerkezete, az elkövetők és az áldozatok száma mára állandósulni látszik. A magyarországi bűnözés szerkezete ma már nemigen tér el a nyugat-európaitól. A bűnözés alakulásában tehát nyomon követhető a globális felzárkózás folyamata.29 Más kérdés, hogy nálunk a bűnüldöző hatóságok felderítési hatékonysága messze alacsonyabb, mint a régi demokráciákban, ami igen hátrányosan befolyásolja a lakosság közbiztonsági közérzetét, főleg a hatóságok iránti bizalmat. A bizalomhiány azonban egészen napjainkig nem nyilvánult meg pánikreakciókban.

A kriminálpolitikában sem múlt el nyomtalanul a kormányzatok váltakozása, de az elmúlt húsz évben nehéz tetten érni bármilyen érzelmektől túlfűtött, markáns paradigmaváltást. A rendszerváltással szinte egy időben az Alkotmánybíróság alkotmányellenessé nyilvánította és eltörölte a halálbüntetést.30 1993-ban a jogalkotó jelentős dekriminalizációt és liberalizációt hajtott végre. 1998-ban a büntetőjogszabályok módosítása a konzervatív felfogáson alapuló, szigorúbb megítélés tendenciáit erősítette, így például bevezette a ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztést.31 2002 és 2010 között a szocialista-liberális kormányzat az uniós felzárkózás céljait szem előtt tartva hajtott végre reformokat. A szabadságelvonást nem tartalmazó büntetések körének bővítése, illetve a feltételes szabadság intézménye hatékonyságának növelése érdekében valósult meg a pártfogó felügyelői rendszer reformja. A bűncselekmények áldozatainak segítése és védelme, illetve a viktimizáció megelőzése érdekében a kormányzat létrehozta az állami áldozatsegítő szolgálatot. A helyreállító igazságszolgáltatás törekvéseinek megvalósítása, valamint a sértettek fokozottabb érdekérvényesítése céljából a büntetőeljárási törvény módosításával immár ötödik éve működik a büntetőjogi mediáció intézménye. A reformok legfontosabb célkitűzéseit a 2003-ban országgyűlési határozatként elfogadott, A társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája címet viselő dokumentum tartalmazza.32 E normatív reformokkal párhuzamosan szervezeti változtatások is megvalósultak. A reformfolyamat végén, 2010-ben fogadta el az Országgyűlés a büntető törvénykönyv átfogó módosítását. Ez a törvény a kettős nyomvonalú kriminálpolitika törekvéseivel összhangban fokozott büntetőjogi szigorral lép fel a megrögzött, erőszakos bűntettesek (többszörös erőszakos visszaesők) ellen, továbbá súlyosabban rendeli büntetni a legveszélyesebb – fegyveresen, illetve felfegyverkezve történő – bűnelkövetési módokat. Szélesebb körben teszi alkalmazhatóvá a kevésbé veszélyes, alkalmi bűnelkövetőkkel és a fiatalkorú elkövetőkkel szemben a közösségben végrehajtható büntetéseket, a végrehajtandó szabadságvesztés alternatíváit.33 Mindeközben folyamatosan csökkent a végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek aránya. 1990-ben a százezer lakosra jutó végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek száma 193 volt, 2009-ben már csak 140. Ez Európában még mindig magas aránynak számít, de meg sem közelíti az Egyesült Államok vagy Oroszország adatait.34

Úgy tűnik, hogy a büntetőpolitikai klíma meghatározásában a posztszocialista országokban a kulturális inklúziónak eddig azért nem volt valódi versenytársa a vele párhuzamosan ható strukturális exklúzió, mert még mindig nem a polgári egyenlőségeszmény az uralkodó felfogás. Az állampolgárok húsz évvel a rendszerváltás után sem a jogaikat meghatározó alapvető demokratikus értékek szerint éltek és ítéltek. Az erősebb hatáshoz, a globalizációs kényszerekhez, a piaci társadalomhoz inkább alattvalóként, mint öntudatos polgárként viszonyultak. Ugyanakkor ma is féltve őrzik a korábbi rendszerben „felülről szolgáltatott” biztonságukat. Ebben a demokráciahiányos állapotban a kormányok kevésbé érzékelték a globalizációs kényszerből és a hagyományos működés igényéből fakadó kettős nyomást. A kialakult helyzetben a büntetőpolitikai klíma alakításában a tömegigényből fakadó érzelmekhez képest viszonylag nagyobb szabadsága volt a szakértelemnek. Mára azonban a helyzet megváltozott. A globalizáció és a most zajló gazdasági válság elodázhatatlanná tette a nagy állami rendszerek reformját. A kormányoknak és az állampolgároknak a gazdasági világválság következtében egyre szűkülő anyagi források birtokában most kellene megvalósítania, illetve átélnie a második, talán az elsőnél is fájdalmasabb rendszerváltozást. Az ehhez nélkülözhetetlen társadalmi együttműködési készség igen nehézkesen alakul ki. Ha ugyanis egy demokráciahiányos társadalomban az állampolgárok közvetlenül veszélyeztetve érzik szociális biztonságukat, akkor könnyen elszabadulhatnak az indulatok. Egy ilyen túlfűtött légkörben a többség hajlamossá válhat arra, hogy elhárítsa magától a válság következményeit, és a társadalom kirekesztettjeiben találja meg a bűnhődésre érdemeseket. A hatalmi versengésben megválasztott kormányok pedig sokszor kénytelenek engedni ennek a populizmustól befolyásolt választói akaratnak.

A populizmus térnyerésének ebben a térségben ma nehéz gátat vetni. Ehhez igen gyorsan reagáló bűnüldözésre és a közbizalmat visszanyerő, hatékony, következetes és átlátható büntető igazságszolgáltatásra volna szükség. A demokratikus jogállamot ugyanis arról lehet felismerni, hogy a bűnelkövetőket belátható időn belül igazságos és méltányos büntetésben részesíti, a bűncselekmények áldozataival pedig szolidaritást tanúsít. Ezekben a kérdésekben viszonylag könnyű közmegegyezésre jutni. Amint nyilván abban is, hogy a kirekesztettségben élő emberek bűncselekményükért éppúgy felelősséggel tartoznak, mint bárki más. A felelősség megállapítása során a bűnüldözésnek és a büntető igazságszolgáltatásnak nincs mit kezdenie a kirekesztettségi létformával, arról voltaképpen tudomást sem vehet. A kriminálpolitika és ezen belül a hagyományos büntető igazságszolgáltatás további reformjaiban még vannak a bizalmat erősítő tartalékok.

A globális tényezők továbbra is ellenállást tanúsítanak az őket korlátozó intézkedésekkel szemben. „A honfitársaikkal való szolidaritás nemes eszménye vagy a jótékonyság céljaival való egyetértés nem lágyítja meg a tőkepiacok szívét” – írja Kornai János.35 Úgy tűnik tehát, hogy a kirekesztettséggel és az ebből származó veszélyekkel ma még a mindenkori kormányoknak kell megküzdeniük. A posztszocialista országok kormányainak a büntetőpolitikai klímaváltozást hosszú távon az európai modell szerint kell kezelniük.36 Még időben le kell számolniuk azzal az illúzióval, hogy a szociális feszültségekből származó alapvető társadalmi problémák kriminálpolitikai eszközökkel megoldhatóak. Ha a hatalomért folytatott küzdelemben mégis a könnyebbnek és gyorsabbnak tűnő, populista megoldásokat választják, akkor tisztában kell lenniük azzal, hogy maguk is hozzájárulnak a kirekesztettségből származó válság szélesedéséhez, veszélyeztetik a demokratikus alapintézmények működését és magát a demokráciát is.

 

 

 

Jegyzetek

 

 

 

 

 

1 David Garland: The Culture of Control. Crime and Social Order. Oxford University Press, 2001, 199–200. o.

2 Lyotard, Giddens, Beck, ill. Bauman megfogalmazása. Lásd különösen Zygmund Bauman: Globalization. The Human Consequence. Oxford University Press, 2007.

3 Gönczöl Katalin: A nagypolitika rangjára emelkedett büntetőpolitika. Jogtudományi Közlöny, 2002/5. sz. 197–205. o.

4 Nils Christie: Dangerous State. In Mark Brown and John Pratt: Dangerous Offenders. Routledge, 2001, 181–193. o.

5 Uo.

6 Glenn C. Loury–Pamela S. Karlan–Tommie Shelby–Loic Wasquant: Race, Incaceration and American Values. Boston Review, MIT Press, 2009, 84. o.

7 Zygmund Bauman: Social Issues of Law and Order. British Journal of Criminology 40, 2000, 215. o.

8 Uo. 205–221. o.

9 Ferge Zsuzsa: Elszabaduló egyenlőtlenségek. Budapest, 2000, Szociális Szakképzés Könyvtára; Ferge Zsuzsa: A szétszakadó társadalom. Belügyi Szemle 2000/6. sz., 3–17. o.; Szalay Júlia: A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései Magyarországon. Szociológiai Szemle 2002/4. sz. 34–50. o.; Lévay Miklós: A társadalmi kirekesztődés és a bűnözés Közép- és Kelet-Európában. Jogtudományi Közlöny 2006/9. sz.; Gönczöl Katalin: Veszélyeztetők és veszélyeztetettek a jelenkori kapitalizmusban. Élet és Irodalom, 2009. szeptember 18.; Lévay Miklós: Társadalmi kirekesztődés és a bűnözés. A rendszerváltás utáni kriminálpolitikai megközelítések Magyarországon és a társadalmi kirekesztődés. In A kriminálpolitika és a társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I. Szerk. Bórbíró Andrea–Kerezsi Klára. 2009, Budapest, Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, 87–107. o.

10 Ferge: Elszabaduló… i. m. 116. o.

11 Lévay: Társadalmi… i. m. 88. o.

12 Lásd különösen Anthony Giddens: Sociology. Polity, Cambridge, 2001; David Byrne: Social Exclusion. Issues in Society. London, 2005, Open University Press.

13 Zygmunt Bauman: What it Means To be Excluded: Living to Stay Apart or Together. In Social Inclusion. Possibilities and Tension. Szerk. Peter Askonas–Angus Stewart. Macmillan, 2000, 73–86. o.

14 Jock Young: Crime and Social Exclusion. In The Oxford Handbook of Criminology, 2002. Szerk. M. Morgan–R. Morgan–R. Reiner. 457–491. o.

15 Stanley Cohen: Folk Devils and Moral Panic. London, 1972, Routledge.

16 David A. Green: Punitativeness and Culture. European Journal of Criminology No. 6, Vol. 6., 2009, 517–536. o.

17 A szerző az International Centre for Prison Studies 2008. évi adataira hivatkozik. Nagy-Britannia adatai ebben az esetben Anglia és Wales adataira korlátozódnak. International Centre for Prison Studies (2008) World prison brief. research/icps/worldbrief/.

18 Green: i. m. 536–537. o.

19 Uo. 528–530. o.

20 Lévay: Társadalmi… i. m.; Nagy Ferenc: Új fejlődési irányok, avagy a tradicionális jogállami büntetőjog eróziója. Magyar Jog, 6. sz., 1997; Nagy Ferenc: Az ellenség-büntetőjogról, a jogállami büntetőjog eróziójáról. Magyar Jog, 2. sz, 2007.

21 Kornai János: Liberté, Égalité, Fraternité. Gondolatok a szocialista rendszer összeomlását követő változásokról. Mozgó Világ, 2010/1, 5–18. o.

22 Uo.

23 Csepeli György: A demokráciát felfalják gyermekei. Mozgó Világ, 2010/1, 53–59. o.

24 Kornai: i. m. 8. o.

25 Csepeli: i. m. 58–59. o.

26 „…miközben az egyéni, a gazdálkodással kapcsolatos preferenciák tekintetében nagyon hasonlatosak vagyunk a többi európai országhoz, különösen a hozzánk hasonló fejlettségű és regionálisan is közel álló országokhoz, a társadalmi együttműködés megítélése, az egymás iránti bizalom és a közintézményeink iránti bizalom tekintetében számos patologikus jelenség mutatható ki.” Tóth István György: Bevezető. Európai Társadalmi Jelentés. Budapest, 2009, TÁRKI, 16. o.

27 Jürgen Habermas: Rendszer és életvilág. In Szociológiai irányzatok a XX. században. Szerk. Felkai Gábor–Némedi Dénes–Somlai Péter. Budapest, 2000, Új Mandátum Kiadó.

28 Kornai: i. m. 6. o.

29 A bűnözési helyzet elemzését lásd részletesen A társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiájáról 115/2003 (X.28) országgyűlési határozat 2. pont. Magyar Közlöny, 121. sz. 7622–7681. o.

30 23/1990. (X.31) AB Határozat.

31 Lásd részletesen Lévay: Társadalmi… i. m. 99. o.

32 A társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiájáról i. m.

33 Gönczöl Katalin: Kriminálpolitika és bűnözéskontroll Magyarországon. Reformok 2002–2009. Megjelenés alatt.

34 Lévay: A társadalmi… i. m.

35 Kornai: i. m. 17. o.

36 Ezt a felismerést tükrözi az Európa Tanács egy 1998-ban elfogadott ajánlása is, amely szerint „a társadalmi kirekesztődés sérti az emberi méltóságot és megfosztja az embereket alapvető emberi jogaiktól. A gazdasági és társadalmi instabilitás és a növekvő egyenlőtlenségek mellett peremre szorításhoz, kirekesztéshez és olyan erőszakos reakciókhoz vezet, amelyek társadalmaink demokratikus alapjait ássák alá.” Fighting Social Exclusion and Strengthening Social Cohesion in Europe. Council of Europe, Recommendation 1355 (1998).

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Verbális és tettleges agressziók – Bita Dániel interjúi Gönczöl Katalinnal és Ormos Máriával Verbális és tettleges agressziók Bita Dániel interjúi Gönczöl Katalin:...

 

 

Cimkék: Gönczöl Katalin