Almási Miklós: Látványterek: Berlin, mon amour (Berlin átváltozásai. Város, építészet, kultúra. Szerkesztette Kerékgyártó Béla. Budapest, 2008, Typotex Kiadó.)
Az ember azt hinné, hogy sivatagban a legkönnyebb várost építeni: semmihez sem kell alkalmazkodni, nincsenek konvenciók, a képzelet (kreativitás) szabadon szárnyalhat. Berlinre gondolok, melynek közepét sivataggá bombázták a háborúban, a hidegháborúban meg a maradékot bontották le (helyére falat építve…). A kötet e város újjászületését méri fel építéstörténeti, kultúrhistóriai és a jelenbéli élhetőség dimenziói mentén, tizenegy tanulmányban.
Telitalálat, hogy kultúrtörténet lett a sorvezető. A szétbombázott (lebontott, megosztott) város félig romos állapotában is Európa központja lehetett (hetvenes-nyolcvanas évek), ma pedig ismét ez a kontinens legizgalmasabb városa. Voltaképp rejtély, hogy miért. Újranéztem Walter Ruttmann filmjét (Berlin, egy nagyváros szimfóniája, 1927), formálisan semmi se maradt abból a városból. Viszont a retrománia évek óta jelen van, korábban nosztalgia tartotta életben, a húszas évek legendája iránti lelkesedés, aztán a „barna korszak” kritikája (és a monumentális építészet utálata – nota bene: aktuális okokból, l. a szovjet birodalmi építészet ötvenes-hatvanas évekbeli produkcióját). A fal leomlása után meg a nyomkereső nosztalgiája: mi maradt meg abból a hihetetlen szellemi-társadalmi pezsgésből, ami valahol mindig is ott lebegett a város felett (benne)?
A romváros felett – mondanám. Ami úgy festett, mint Wim Wenders filmjében (Berlin felett az ég), 1987-ből, s aminek majdnem érthetetlen varázsát Czirják Pál dolgozata is elemzi (Az eltüntetett Berlin. Berlin változó képe a német filmművészetben). 1970-ben meg 1980-ban kószáltam benne, aztán nemrég ismét, és mindig máshogy voltam ugyanott – ahogy a könyv alcíme mondja –, ez a hely akkor is, azóta is az átváltozások városa. Szeretni való hely – mert a sokszínű, posztmodern, vitatkozó és toleráns „kultúraetetés” élteti.
És nehogy azt higgyük, hogy a fal előtt csak Nyugat-Berlinben tombolt ez a kultúrmánia. A hetvenes években is úgy volt, hogy délután megindult a kocsiáradat Nyugat-Berlinből a keleti részbe: színházat nézni – Berliner Ensemble-t (a színházat Brecht halála után 1971-ig felesége, Helene Weigel vezette) vagy a Volksbühnét (Benno Besson rendezéseit nézni), netán a Komische Oper legendás előadásait, Walter Felsenstein produkcióit. Ma szinte elképzelhetetlen az a kultúrakoktél, amit a nyugat-berlini „kirakatváros” és a fal mögötti diktatúrában vegetáló városrész együtt prezentált. Ez a könyv azért nyerő, mert az architektúrát mint a kultúrtörténet részét, valamint a mindennapi élet folyamának együttfejlődését mutatja be. Ritkán bukkan fel hasonló vállalkozás.
Közhely, hogy a turistát a város építészeti tradíciójából a levegős városrendezés ragadja meg: nemcsak a Spree tagolja, de hatalmas parkok is, a bérkaszárnyák és villanegyedek keveredése. És persze a zseniális városi közlekedés – U-Bahn és S-Bahn sűrű hálóján bárhová eljutsz. A könyv persze elpattan erről a közhelyről. Struktúrákat vizsgál, a náci építészet fellelhető dokumentumait, meg főképp azt, ami most nő ki a földből. De említi pl. a föld feletti Kelet-Berlint, ami szürke és néma, meg a föld alattit, ahol jönnek-mennek a teli vonatok, csak a keleti állomásokon nem állnak meg – élet, amiről fenn nem volt szabad beszélni sem. Ez a kettősség metaforaként is élt: azért más egy olyan városban élni, ahol pár lépésnyi távolságban ott érezni egy másik világ lüktetését, akkor is, ha oda nemigen lehet átlógni.
De vissza a sivatagban épülő centrumhoz: az új városközpont (sok van Berlinben) magva a Potsdamer Platz környékén nőtt ki a földből. A városvezetés azért ragaszkodott e térhez, mert itt ment a fal, a város itt vált sivataggá, ezért az újraegyesítésnek itt kívántak szimbolikus teret teremteni. Centrumot a szó szoros értelmében vett semmiből. Ami véletlenül megmaradt – pl. az egykori Lehrter Bahnhofot –, azt lebontották (robbant-buldózeroz-planíroz), megszületett egy új legenda, a Potsdamer Platz-komplexum. Finnyás vagyok: nekem a Sony Center külső-belső látványtere kapcsán vegyes benyomásaim maradtak. Egyfelől tényleg csoda, amíg benne sétálsz (mondjuk, kétszer ötszáz métert), vagy amíg beülsz a caféba ámuldozni. Másrészt ha kicsit távolabbról visszanézel, elhúzod a szád: ilyen már van Chicagóban, Abu Dhabiban vagy Tokióban is… Úgy értem, acél-beton-üveg-torony blokkból. Persze túlzom a dolgot, mert pl. az ugyancsak errefelé befiniselt új Berliner Hauptbahnhof (tervező: Meinhard von Gerkan) valódi építészeti meglepetés, funkcionálisan is – többszintű pályaudvar –, esztétikailag is („látványpályaudvar”, vö. látványpékség). Elkészülte történelmi esemény volt. (Igaz, az ünnepséget megspékelte egy sor tüntetés: miért kellett a műemlékké nyilvánított épületeket dózerolni?) Az persze a turista számára is látható, hogy ez az új városcentrum egyelőre alig vagy még nem illeszkedik a 21. századi Berlinhez. Az elmúlt pár évben már valamit javult a helyzet: a posztmodern blokk kezd összenőni a hagyományos városcentrummal (Brandenburgi kapu–Unter den Linden, a Reichstag-épület látványával).
Niczki Tamás írása (Egy városi legenda újjáéledése. A Potsdamer Platz és Renzo Piano) sem csupa lelkesedés. Szóval nemcsak nekem piszkálja a csőröm. Bár tudom, hogy a 21. század Berlinjét valahol-valahogy el kell kezdeni, és Renzo Piano (az egész komplexum várostervezője) a maximumot hozta ki a lehetőségekből. Nem lehetett könnyű. Mert igaz ugyan, hogy egyfelől adva volt az építészeti szabadság (a „sivatag”, amire céloztam), másfelől ott volt a tőke diktatúrája, az óriási telkek új tulajdonosainak minden berlini léptéktől elrugaszkodó – uniform toronyházak – beépítési igénye. A könyv ezeket a tulajdonosi vitákat is ismerteti, pl. a Mercedes-konszern nyomulását, majd a bozótharcok utáni győztesek terveit és azok megvalósulási folyamatát. (Amit pl. a már korábban kiépült autópálya is behatárolt.) Innen, a tőke és város hatalmi harcaiból nézve ha nem is muszáj szeretni, de meg lehet érteni a végeredmény furcsaságait. Pláne ha számba vesszük, hogy mindezt tetézte a gyorsaság igénye, a szenátus az egyesülés pillanatában szinte azonnal szerette volna látni az új centrumot. Erről a hendikepről így ír Renzo Piano: „A városok szépsége abban rejlik, hogy lassan, az idő által alakítva jönnek létre. A város emlékek és infrastruktúrák, kultúra és piac, nemzeti történelem és mindennapi történetek kuszaságából születik. Ötszáz év kell ahhoz, hogy város keletkezzék. Minket arra kértek fel, hogy Berlin egy részét öt év alatt rekonstruáljuk.”
Úgy tűnik, hogy a belváros rekonstrukciója (modernizációja) sikerült legjobban. (Bujdosó Győző elemzi Építőkockák a Friedrichstrasse mentén c. dolgozatában.) Azért tetszik, mert itt nincs csicsa: a tervezők/építők a modern kocka-üveg-négyzetrács tömegbe át tudták vinni az egykori „porosz Berlin” hangulatát, csak itt valamivel vidámabbra vették a figurát, ha egyáltalán lehet ilyesmit mondani egy városképről. Egyébként ha körülnézünk az óriásváros egyéb terein, a régi házak-utcák-udvarok tájékán, számos csodát láthatunk, Jugenstilt, eldugott barokkot, bérkaszárnyát leporolva, kis, helyi közösséget „szervező” boltokat – Berlin sok faluból áll, nemcsak a rom, high-tech és múzeum hordja évszázadok üzenetét. Úgy érzem, e sokszínűségbe illeszkedik ez a „tömbrehab”, a Friedrichstrasse és környéke.
Az utolsó tanulmány (Bun Zoltán munkája) Daniel Liebeskind egyetlen berlini épületét, a Zsidó Múzeumot elemzi. A tervezőt ismerhetjük, ha máshonnan nem, a New York-i Ground Zero újjáépítési versenyéből, ahol majdnem befutó volt terveivel (aztán „lenyomták” a versenytársak). Itt a Zsidó Múzeummal írta be nevét a városképbe. A hiány variációival. Az átélhetőre vett modernség, az épületegész a kimondhatatlan megjelenítője akart lenni. Ráadásul nem múzeumszerűen akarja anyagát bemutatni: maga az épületbelső az élmény. Olykor alagútrendszer (bejárat a föld alatt indul…), zsákutca-tér, KZ-variációk (alig felismerhetően persze). Aztán az egyik „zugban” papírok: igazolványok, tárgyak, levelek, feljelentések („szomszédom, Frau Z. C. nevű illető a hatóságok elől bujkál… stb. aláírás, kelt: 1944. január 11.”), mellette fényképek maslis gyerekekről, kedélyes kirándulásról. Aztán itt van a hosszú, szűkülő folyosóterem: a csend. Nagy találmány a csend épületét megcsinálni, a nem-múzeumot, hanem a háromszáz éves „közös történet” emlékét idézni, az eltörölt helyet épületben megjelenítve. Bun Zoltán tanulmányának jelentős hányada az „épület mint textus” dekonstruktív elméletelemeit, Liebeskind építésfilozófiáját szemlézi, az is megérne egy misét, ezt azonban nem tudom celebrálni.
Végül a Reichstag újjáépítésének történelmi kalandja (Kerékgyártó Béla: Az újra megtalált közép? A Reichstag és a német demokrácia önmegjelenítése). Építéstörténete több évtizednyi csatározás volt: Mi legyen vele? Romos épületvázként majdnem úgy állt a város közepén, ahogy 45-ben kiégett. (Na, jó: némi állagmegőrzéssel.) Mi lesz, ha birodalmi jelképpé válik? Mi lesz, ha szimbólum híján az egyesítés nem válik egy nép (és a világ) élményévé? Mi legyen a régi épület formájával? Próbálták „dekonstruálni” (modern vacakkal helyettesíteni), de az egyesítés (és Christo becsomagoló akciója, 1995) után már világos volt, hogy nem lehet megúszni az épületembléma látványkontinuitását, vagyis a hagyományozott formák megőrzését-újba mentését. Norman Foster „kupolás” tervei alapján 1999-ben így adták át a német parlamentnek. Kiderült, hogy ez a hipermodern, ám tömegében hagyományozott épületforma azonnal mitologikus jelentést nyert: a német nemzet ÉS új demokrácia jelképe lett. Mert a kupola finom, ám határozott választóvonalat húzott a birodalmi és a köztársasági hely (jelkép) közé. Ritkán fordul elő, hogy egy épületjelképnek ilyen nemzettudatot formáló és egyben nemzetközi „médiaszerepe” legyen.
Két utcával beljebb vagy a Kreutzbergben, netán az Alex környékén a régi Berlin részecskéit találod – szerényen, részben (még) kelet-európai szürkeségben. A Sony Centerhez képest kopottan. Persze tudom, hogy butaság ez a hasonlítgatás, csak azért említem, mert engem az egész Berlin-jelenségben mindig a kultúra itt érzékelhető paradoxona bilincselt le. Amin a fejlődés kettős léptékét értem: az első világháború után jött a nyomor, infláció, világválság – ugyanakkor húsztól harmincháromig tobzódott a kultúra. Berlin Európa szellemi központja volt. Negyvenöt után jött a nyomor, keleten a diktatúra, nyugaton a „kirakat” – és Berlin ismét szellemi központ lehetett. És e kettősség ma is így van: Berlin hihetetlen deficittel él, semmire sincs pénz, adóssággal teli a padlás, a város nagyobb hányada még le van robbanva – ám szellemi csillagpontjai ragyognak. Vagyis kultúrája él, vonzza egész Európát. Így függ össze a nyomor és kultúra? Vagy ez csak valami történelmi véletlen? Nem tudom. De ez van, ki tudja, miért?
Berlin átváltozásai. Város, építészet, kultúra. Szerkesztette Kerékgyártó Béla. Budapest, 2008, Typotex Kiadó, 350 oldal, 4800 forint.
Kapcsolódó írások:
Almási Miklós: Majdnem felnőttek tükre (Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Szerkesztette Somlai Péter. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 164 oldal, 2007 forint. ) Almási Miklós Majdnem felnőttek tükre Ez a könyv egy...
Almási Miklós: A szabadság kézikönyve (ean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata. Fordította Seregi Tamás. Budapest, 2006, L’Harmattan Kiadó. ) Almási Miklós A szabadság kézikönyve Hatvanéves. Vastag könyv, tömény filozófia....
Almási Miklós: „Mit csináljak a gyerekkel, doktor úr?” (Ranschburg Jenő művei. Érzelmek iskolája. Budapest, 2011, Saxum Kiadó.) Ranschburg lenyűgöző előadó volt. Ha hallgattad, minden szavát átélted, mert...
Almási Miklós: Lelkünk finomkodó diagnózisa (Hunyady György: A társadalmi közérzet hullámverése. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.) Hogy vagy? Jól. Részletesebben? Roszszul. Naponta játsszuk ezt a miniabszurdot....
Almási Miklós: Amit látsz (Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban. Művészettörténetek és vizuális kultúrák. Budapest, 2011, L’Harmattan kiadó.) A címlapon a szomorú Bruce Willis egy 45-ös Magnummal a...
Cimkék: Almási Miklós, Berlin, Kerékgyártó Béla