Győrffy Iván: A képzelet tündöklése és bukása (Doctor Parnassus és a képzelet birodalma. Színes, feliratos francia–kanadai kalandfilm, 122 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Terry Gilliam)
Aki az ördöggel köt fogadást, lemond arról, hogy a sorsát maga alakítsa. Miközben kétségbeesetten teljesíti be vágyait, a mennyei vagy a pokoli hatalmak eszközévé válik: ők döntenek arról, hogy üdvözüljön-e vagy elkárhozzon. Faust hiába állítaná meg a várva várt pillanatot – és billenti ezzel az ördög felé a mérleget, ahogy az kettejük szerződésében áll –, Isten tehetetlen bábként ragadja magához. Jób a bukott angyal játékszere lesz a Teremtő jóváhagyásával, válogatott kínokat és büntetéseket kell kiállnia – lényegében a semmiért. Adrian Leverkühn, aki az ördögtől kapott zsenialitás csúcsáról lezuhanva végül megtébolyodik, Thomas Mann regényében maga is megvallja: „Az ember vagy üdvösségre, vagy a pokolra vagyon teremtve s eleve elrendelve, én pedig a pokolra születtem.” Egyedül Götz képes felülemelkedni jón és rosszon – Sartre Az Ördög és a Jóisten című drámájában –, ám ennek hatalmas ára van: miután mindkét felsőbb hatalomnak behódol, jelképesen meg kell ölnie őket.
Doctor Parnassus azonban soha nem fog megszabadulni az ördög gyámkodásától: mindig lesz egy újabb fogadás, amellyel az behálózhatja a lelkét, Isten pedig minimum a legvégső pillanatig kivár. Terry Gilliam képzeletének teremtménye egy koros szemfényvesztő, akinek a mutatványai már senkinek sem kellenek – kizárólag az ördög pazarolja még rá elméje sziporkáit. Egykor energiától duzzadó buddhista szerzetes volt egy isten háta mögötti kolostorban, míg a csuklyás érte nem jött, és szerzetestársai száját betapasztva – s így a világot állítólag fenntartó szent történet folytonos elmesélését megakasztva – fogadást nem ajánlott. Aki előbb gyűjt tizenkét tanítványt, nyer. Hiábavaló Parnassus sikere, az ördög valójában átveri: soha nem a győzelemért fogad, hanem a küzdelemért, édesmindegy neki, nyer-e vagy veszít, hiszen a lelkeket hálójában tartva szabadon kísérletezhet rajtuk, és nincs, ami ennél jobban mulattatná. A sikerdíjként elnyert öröklét tehát csak újabb szenvedések kiapadhatatlan forrása lesz Parnassus számára. Évezredeken keresztül kell bámulnia a pokoli vetítőteremben, emberek felemelkedését és zuhanását, örömét és szenvedését kísérheti figyelemmel, ám ezoterikus hókuszpókuszaira egyre kevésbé van kereslet, lélekben és testben egyaránt megtörik. A megváltást – oly sok irodalmi alakhoz hasonlóan – egy éteri nőalaktól reméli, akinek szerelmét az ördög segítségével nyeri el, lemondva a halhatatlanságról, de újból megifjodva és soha nem tapasztalt boldogsággal telve. Ám sok-sok együtt töltött év után az asszony visszaadja a lelkét az Úrnak, belehal a szülésbe, és Doctor Parnassus újra retteghet: az ördög tizenhat év elteltével be fogja hajtani a tartozást, és magával ragadja a látatlanban neki ígért leánygyermeket.
Valójában ezen a ponton kezdődik a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (The Imaginarium of Doctor Parnassus) története, az előzményekről csak fakóra színezett, majd valószerűtlenül éles kontúrokkal ellátott flashbackekből tájékozódhatunk. De a valóság is csupán egyetlen ajtó, amely a színpompás képzeletvilágra nyílik, s ez utóbbit Parnassus tartja életben, rajta keresztül meg bizonyára az ördög. Mert a csodálatosan megkonstruált „imaginárium”, a rafinált díszletekkel és szerkezetekkel megpakolt cirkuszszekér mélyén – melynek vázlatát Gilliam viktoriánus múzeumokból és alkímiai metaforákat tartalmazó albumokból kölcsönözte – egy varázslatos tükör található. Látszólag ócska sztaniol, ám ha a vándortrupp spiritus rectora épp nem mattrészeg, és transzba merül, élvhajhász fickók vagy elkószált kisgyerekek úgy eshetnek át azon, hogy túloldalán megtestesült fantáziáikkal találkozhatnak. Piásüvegekkel, a Parnasszus felé vezető lépcsősorral átellenben nyíló éjszakai bárral, esetleg videojátékkal lepuffantható játék- és édességfantazmagóriákkal. Unatkozó szépasszony, kettős életet élő szélhámos, szűk világából szabadulni óhajtó tinilány, posztszovjet maffiózók – itt mindenki megtalálja a maga számítását, igaz, minden bucka életveszélyes csapdákat rejt. A szélhámost esetleg leleplezik, a tini és a szépasszony elindul a pokol felé, az eltévelyedetteket a való világba toloncolják vissza, a maffiózókat pedig ősöreg bábuska tereli gigantikus szoknyája alá; ám kiderül, hogy ő is csupán az ördög játékszere. Parnassus képzelete nem ígér megváltást – csak életfogytig tartó illúziót.
Igaz, ez az illúzió tényleg tökéletes. Gilliam szürreális mesejátékának talán ez az egyetlen eleme, amelybe nem lehet jó szívvel belekötni. Elsőrangú a látvány- és jelmeztervezés, az amerikai-angol komikus és animációs guru legapróbb részletekig kimunkált ötletparádéja előtt fejet kell hajtani. Bár bizonyos részletek korántsem egyediek – az akasztófáról megmentett, szeretni valóan sármos, mégis démonian sikamlós Tony óriás létrák között lépdel az égszínkék horizontra ragasztott felhőfodrok és fűzöld színben pompázó dombok között, s ez Grant Wood festményeiről nagyon is ismerős –, a végeredmény a Grimmben, a Tidelandban, a Münchhausen báró kalandjaiban és az Időbanditákban, azaz a Gilliam-féle korábbi szürreális mesekavalkádokban megcsillantott gegek legjobbjait idézi, sőt többnyire meg is haladja. Ugyan sokszor láthattuk már Michel Gondry filmvászonra ültetett, háromdimenziós térbe száműzött kétdimenziós papírmasé játékait, s tehettünk pszichedelikus moziturnékat Terry Gilliammel is, a vizuális nyersanyagokból összevagdalt Monty Python-animációktól végleg elfordult filmes ezúttal felülmúlta önmagát.
Varázstükör, ördögi fogadás, elígért gyermek – olyan unalomig ismert kellékek ezek, amelyekbe Gilliam képes volt új életet lehelni összetéveszthetetlen stílusművészete segítségével, s néhány csipetnyi Alice-ból, Mary Poppinsból, Faust-legendáriumból, romantikus népmeséből szemkápráztató elixírt kotyvasztott. Ráadásul a Brazilban zseniálisan, a 12 majomban látványosan, a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmjében pedig idegborzolóan hangszerelt társadalomkritikai él sem maradt el: a „társadalom margóján” tekergők és a konzumvilág, a csillogó-villogó és az ipari hulladékokkal teleszórt London, valamint a politikusi eszköztár és a közemberi erények ütköztetésével az angolszász szatíra legnemesebb hagyományait is igyekezett folytatni.
Mindez azonban csaknem porrá omlott, hiszen a kétlaki főszereplőt, Tonyt alakító Heath Ledger éppen a forgatás közepén hunyt el. Egyedül színészbarátai segítségével (akik ráadásul gázsijukat is Ledger örökség nélkül hagyott lányának adományozták) sikerült úgy-ahogy megmenteni a filmet, amely egyszerre nyert és vesztett is az üzleten. Nyert, hiszen a forgatókönyv alapos átdolgozásával Ledger parádés alakításán kívül helyet lehetett szorítani Johnny Depp élethű, Jude Law valamivel halványabb és Colin Farrell meggyőzően drámai színre lépésének is, éppen a tükör mögött feltáruló – a hősnek az új kalandok mellett új külsőt is felkínáló – varázsvilág révén. De veszített, mert a történetet Gilliam feláldozta az ötletmontázsok oltárán. Hiába hozta Christopher Plummer a tőle megszokott mély átéléssel a talajvesztett mágus figuráját, Verne Troyer a testet öltött homunculusét, Lily Cole a hamvas, de már leszüretelésre vágyódó kamaszlányét, a zenészként elhíresült Tom Waits pedig a mindig elegáns, kedélyesen veszélyes ördögét; sem a kiegyensúlyozott színészi játék, sem a kimeríthetetlen képzelet nem leplezhette el, hogy megannyi szuperprodukcióval a háta mögött Terry Gilliam még mindig az improvizációra támaszkodó, spontán jelenetfüzérek felszabadító erejében hisz. Azaz nem rendezőként, hanem a forgatást katalizáló faktorként gondol önmagára, a nézőket pedig inkább elkápráztatni kívánja, mintsem meggyőzni az általa teremtett univerzum lehetségességéről.
Egyébként Gilliam és neki köszönhetően a Monty Python csoport egyik szuggesztív védjegye egy hatalmas istenláb, amely kíméletlenül eltapossa a halandókat, átgázol embereken és tárgyakon, és sosem tudhatjuk, melyik pillanatban rengeti meg a földet. A legendás BBC-sorozat szkeccsei közötti animációkról megszökött végtag most jelképesen az ördög eszköztárát gazdagítja: ő is felhőkön lépdel el a film vége felé, kecsesen egyensúlyozva cilinderével és esernyőjével, s nem lehet kétségünk felőle, hogy ha majd újra leereszkedik a földre, akkor bizony nincs menekvés.
Mert a szabadság csak illúzió – ördögtől és istentől mentes élet csak úgy létezhet, ha egyiket vagy másikat a személyiség integrálni tudja. Tulajdonképpen ez vár a kegyetlen zsoldosvezérre, Götzre is, és ez történik Wagner Kristóffal, Faust famulusával, aki végül beteljesíti az ördögi szerződést, és nyakát töri, azaz a pokolba segíti mesterét. A legújabb kori angol szatíra fenegyereke, Robert Nye regényében Faust várakozása arra, hogy az ördög az ollójával örökre elvágja élete Istenhez köthető fonalát, azaz felszabadítsa, értelmetlen és fölösleges, hiszen önállóságot sosem nyerhet, legfeljebb bábmestert cserélhet.
Doctor Parnassus áldozata is hiábavalónak látszik, mikor lányáért cserébe akasztófára juttatja a szélhámost a jelképes Parnasszuson (amelyről az ókorban éppen az istenkáromlókat és templomfosztogatókat taszították a mélybe). Nem akar többé döntést hozni, de az ördög helyette is választ, és joggal gyanítható, hogy nem utoljára. A papírból hajtogatott bábjáték, amelyet az idős mágus és segítőtársa, a törpe árul az úri közönségnek a film utolsó képsorain, a bukolikus idillt zord, melankolikus zárással érvényteleníti. Tündökölhet bármily fényűzően a képzelet, végül úgyis el kell buknia.
Doctor Parnassus és a képzelet birodalma. Színes, feliratos francia–kanadai kalandfilm, 122 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Terry Gilliam; operatőr Nicola Pecorini; látványtervező Anastasia Masaro; jelmeztervező Catherine Leterrier; vágó Mick Audsley; szereplők Christopher Plummer, Heath Ledger, Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell, Tom Waits, Verne Troyer, Lily Cole, Andrew Garfield.
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Lukianosz a moziban (Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino.) A rablók és pandúrok, a B-szériás filmek és a mozimitológia...
Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;) Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak...
Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.) Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a...
Győrffy Iván: Derűs önkínzás (Egy komoly ember (A Serious Man). Színes, feliratos amerikai vígjáték, 106 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer-vágó Joel Coen, Ethan Coen.) Az Újvilág legsebezhetőbb testtájainak szadomazochista élvezettel történő boncolgatása után most...
Győrffy Iván: A jövő elkezdődött (1. Színes, fekete-fehér magyar krimi, 91 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-látványtervező Pater Sparrow.) „Minden dolog mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a...
Cimkék: Györffy Iván, Terry Gilliam