Csengery Kristóf: A mi Richterünk (Richter Magyarországon. Szvjatoszlav Richter koncertjei a Magyar Rádió felvételein. Válogatta Ránki Dezső, szerkesztette Papp Márta és Perédi Márta. Budapest Music Center, 14 CD, 2010.)
Szvjatoszlav Richter szerette Magyarországot. Mi, akik itt élünk, így hisszük, s okunk van így hinni. Az orosz zongoraművész 1954-ben, harminckilenc évesen lépett fel először Budapesten, s az ezt követő újabb harminckilenc éven át, tehát egészen 78 éves koráig, 1993-ig kereken hatvan koncertet adott Magyarországon – nemcsak Budapesten, de olyan vidéki városokban is, mint Sopron, Győr, Veszprém, Pécs, Szombathely, Miskolc, Debrecen vagy Szeged. A hatvan koncertből 28 budapesti és 13 vidéki szólóest, 11 zenekari koncert és 8 kamaraest volt. A rendszeres hangverseny-látogatók jól emlékeznek a Richter-fellépések rendhagyó előzményeire és körülményeire. Átutazóban Nyugat és Kelet (vagy Kelet és Nyugat) között, a zongoraművész legtöbbször minden előzetes hírverést mellőzve, „rajtaütésszerűen” adott koncertet Budapest valamely szabad termében, olykor egészen valószínűtlen időpontokban. A városban hirtelen elterjedt, hogy jön Richter, plakátokat sem volt idő kiragasztani, de nem is kellett: a jegyeket pár óra alatt szétkapkodták.
A magyar közönség hamar felfedezte és dédelgetni kezdte a kivételes muzsikust. A zenehallgatók társadalma és a kritika egy emberként vallotta, hogy Richter hasonlíthatatlan: a század, sőt az egyetemes előadóművészet magában álló jelensége. Ennek megfelelő volt koncertjeinek hangulata. Ezeknek az estéknek az élményét sokan őrizzük emlékeinkben. Nemrég a Magyar Rádió vezetése úgy döntött, az intézmény hangarchívumának valamely becses, a nagyközönség érdeklődésére is számot tartó részét lemezen jelenteti meg. Az ötlet megszületése után már nem volt kétséges, hogy a választás csakis a Richter-koncertek felvételeire eshet. A Rádió kezdettől rögzítette a Richter-esteket, s így archívumában a művész sok magyarországi fellépésének hangzó dokumentumai megtalálhatók. Ebből az anyagból válogatott 14 lemeznyit Ránki Dezső.
Koncertfelvételek: termékeny kompromisszum lehetőségét magában rejtő műfaj ez Richter esetében. Ismeretes, hogy a század két talán legizgalmasabb zongoraművész-egyénisége közül az egyik, Glenn Gould szenvedélyes hanglemezkészítő volt, és utált koncertezni, a másik, Szvjatoszlav Richter lelkesen koncertezett (saját feljegyzései szerint teljes pályafutása során 3589 hangversenyt adott: ez évente kb. 80–100 fellépést jelent), viszont utálta a hanglemezkészítést. Kínálkozott azonban egy kiskapu: a hangversenyfelvétel. Mert Richter nem magától a lemez műfajától, nem a produkciók rögzítésétől, hanem a stúdió sterilitásától, a közönség nélküli játék ingerszegény légkörétől idegenkedett. Az ellen nem tiltakozott, hogy koncertjeiről rádió- és lemeztársaságok felvételeket készítsenek, legfeljebb a fellépések után szigorúan meghagyta, az adott műsorból mi hangozhat el adásban és mi nem (ezt tette a Magyar Rádióval együttműködve is, és a lemez szerkesztője, Papp Márta szerint a BMC lemezalbuma Richter tilalmait tizenkét évvel a művész halála után is tiszteletben tartotta). Ez magyarázza, hogy a lemezkészítéstől viszolygó Richternek van a 20. század hangszeres előadói közül az egyik legnagyobb hanglemezéletműve, amely még évekkel a művész halála után is újabb és újabb frissen megjelenő felvételekkel gyarapodik. Ha tehát valaki Richter koncertfelvételeiből szerkeszt antológiát, olyasmit tesz, ami illik a művész egyéniségéhez.
Mi került a 14 lemezre? A kívülálló persze nem tudhatja, hogy a 60 magyarországi koncertből hányat őriz hangfelvétel, vagyis hány fellépés dokumentumai közül történt a válogatás. Az azonban nyilvánvaló, hogy a rendelkezésre álló anyag szelekcióra kényszerítette Ránki Dezsőt. Bölcs körültekintéssel végezte munkáját, s bár szerényen szűkszavú bevezetője nem árulja el szempontjait, ezeket a lemezhallgató az eredményből jórészt kikövetkeztetheti. Az egyik alapelvnek az látszik, hogy lehetőleg minél több teljes koncert élményét sikerüljön a CD-kre átmenteni. Ez azért fontos, mert egy nagy művész gyakorlatában a koncert az interpretációk ívével, egymást kommentáló részleteivel maga is műalkotás, melyet legjobb hiánytalanul átélni. E szemlélet eredményeként 8 teljes magyarországi Richter-koncert hallható az album anyagában. Egy másik szempont: a kiválasztott műveken keresztül mutatkozzék meg minél teljesebben Richter művészalkata, jelenjenek meg vonzódásai, a számára legfontosabb stílusok és szerzők, sőt még „fejlődése” is legyen nyomon követhető (Richter esetében fejlődés helyett szerencsésebb a személyiség alakulásáról, változásáról beszélni). Végül a jelek szerint döntő megfontolásként érvényesült, hogy a felvételek közül minél több legyen, amely Richter művészetét szólóprodukciókban állítja az érdeklődő elé. Miért? – kérdezhetjük naivan. Nos, a lemezalbumban helyet kapott egyetlen versenymű, Schumann a-moll koncertjének 1954-es felvétele meggyőzően mutatja, miről is van szó. Ahol Richter partnerekkel játszik együtt – például egy magyar zenekarral –, ott a színvonalért, a produkció minőségéért nem egyedül ő felel. Az a-moll zongoraversenyt hiába vezényli Ferencsik János: a tompa, vaskos zenekari hangzás elkedvetlenítő képet ad az ötvenes évek magyar zenekari kultúrájáról. Egy Richter-album pedig ne a magyar zeneélet gyarlóságairól szóljon. Kamaraművek talán nagyobb számban is bekerülhettek volna a válogatásba – hiszen Richter olyan nagy előadókkal is koncertezett Magyarországon, mint Dietrich Fischer-Dieskau vagy a fiatal Jurij Basmet –, de e felvételek esetében talán jogi akadályok kötötték a kiadó kezét. Így csupán a harmadik CD végén, két szám idejére találkozunk a kamaramuzsikus Richterrel – igaz, a partner az egyik legfontosabb: felesége, Nyina Dorliak énekesnő, akivel a lemezen két Debussy-dalt adnak elő.
Ami a kiválasztott szerzők és művek listáját illeti, az eredmény kettős: az anyag egyszerre szolgál Richter hiteles, jellemző portréjával, és nyújtja ugyanakkor a barokk, klasszikus, romantikus és 20. századi zongorazene figyelemreméltóan gazdag antológiáját. Melyik Richtert ismerjük meg a felvételekből? Az igazit – vagyis a megismerhetetlenül sokarcú, rejtélyes művészt. Irodalmi párhuzamként Weöres Sándor juthat eszünkbe. „Próteuszi”, ismételgette sokszor az irodalomkritika róla szólva, a költő átváltozó képességére, lírájának „stílusnélküliségére” utalva. Richter nem játékos átváltozóművész, de tudatosan vállalt magatartása az eszköztelenség, a műalkotást csupán „tükröző” interpretátor háttérbe húzódása. Ez azonban paradox módon – hányszor megfigyelhettük! – minden másnál erősebb: zárt, titokzatos előadást eredményez; olyat, amelynek (s ez ismét richteri vonás) minden hangját jelentőséggel ruházza fel a szerző és a mű iránti felelősségtudat és a komolyság.
Ez a „közös nevező”, a lemezen hallható tolmácsolások közti kapocs. Ezen túl viszont határtalan a változatosság. Richter Bach-játéka 1954-ben (Wohltemperiertes Klavier, I. kötet; c-moll francia szvit, BWV 813) rendkívül markáns, élesen körvonalazott, olykor még Gouldot is eszünkbe juttatja erős hangsúlyaival és radikális tempóival. 1973-ban (Wohltemperiertes Klavier, II. kötet) már mintha elvontabban szólaltatná meg a barokk ellenpontot: stílusok fölé emelkedő időtlenséggel, a karakterek kifogyhatatlan változatosságára figyelmeztetve. Richter középső korszakának Beethovenét (B-dúr szonáta, op. 22 – 1963; A-dúr szonáta, op. 101 – 1965) robusztusnak érezzük, a hatvanéves Richter négy Beethoven-szonáta-tolmácsolása (f-moll, op. 2/1; D-dúr, op. 10/3; E-dúr, op. 14/1; Asz-dúr, op. 26 – 1976) viszont ismét a művek „körüljárható portréjával”, s ezen belül a lassú tételek megrendítő mélységével szembesít. Mégiscsak tapasztalható volna „fejlődés” a már fiatalon „kész” Richternél? Talán inkább letisztulás, a szemlélet módosulása, amely a partikuláris felől az általános felé tereli az előadói érdeklődést. Richter Schumannja a Toccatában (1958) acéllovag, a Fantasiestücke tételeiben (1969) látomások költője; Schubert-olvasatai viszont műfajtól függetlenül magukban hordozzák a transzcendencia mozzanatát, legyen szó a kései Három zongoradarabról, a Wanderer-fantáziáról (1963) vagy az A-dúr szonátáról (D. 664 – 1978). És még két tényező, amely Schubert-játékának sine qua nonja: a dallam énekeltetése és az időarányok epikus kiszélesítése. Mondhatnánk: Schubert Richter számára az apró tételekben is epikus szerző. Lisztet és Debussyt Richter közel hozza egymáshoz: ábrázolásában Liszt még a népszerű darabokban is titokzatos, elvont, aszketikus úttörő, Debussyje Images-ának tételeit és a Prelűdök I. kötetének darabjait (1972, 1985) ezüst fény világítja meg és különös, arisztokratikus magány jellemzi ujjai alatt. Hasonlót mondhatunk Ravel Nemes és érzelmes keringőiről (1954).
Richter értelmezéseiben a szláv alkotókhoz érve megjelenik az esztétikai igazságtétel mozzanata. Igazságot szolgáltat Chopinnek, megszabadítva műveit a feminin zene hozzájuk tapadt képzetétől (Négy scherzo – 1965; b-moll noktürn – 1972; mazurkák – 1976), a gyakran csöpögősnek bélyegzett Csajkovszkij zenéjében a klasszikus arányokra figyelmeztet (Az évszakok és más zongoradarabok – 1983), a „bombasztikus” Rahmanyinov Prelűdjei (1969) és Études-Tableaux sorozatának darabjai (1983) pedig sajátosan modern zeneként hatnak olvasatában. Prokofjev nagyságát Richter értelmezéseiben nem a mások által modorosan felnagyított túlzások és a nyers gesztusok adják – sokkal inkább a színgazdagság és az invenció (8. szonáta – 1954; Tovatűnő látomások – 1963), Sosztakovics prelúdiumai és fúgái pedig Richter újrateremtő mozdulatától méltóvá válnak a bachi előképhez (1963). Végül az antológia zárlataként, egy teljes lemezen át egy felejthetetlen élmény: a lesajnált északi romantikus, Grieg Lírai darabjainak magányos meditációja, ahogyan Richter 1993-ban, a Budapest Kongresszusi Központban, utolsó magyarországi fellépésén elénk tárta. Elemezhetetlenül egyszerű, nagy muzsikálás – közlés a végső dolgokról.
Folytathatnánk még hosszan a felsorolást – de inkább hallgassuk Richtert.
Richter Magyarországon. Szvjatoszlav Richter koncertjei a Magyar Rádió felvételein. Válogatta Ránki Dezső, szerkesztette Papp Márta és Perédi Márta. Budapest Music Center (14 CD), 2010.
Kapcsolódó írások:
Almási Miklós: Richter, az enigma (Karl Aage Rasmussen: Szvjatoszlav Richter. A zongorista. Fordította Soós Anita. ) „Elsősorban magamnak muzsikálok. Ha ez jól sikerül, azzal a közönség...
Fáy Miklós: Richter és a szomorú zene (Sviatoslav Richter – pianist of the century. Deutsche Grammophon, 1959–2009) My way is to continue with the continuation, mondta egy...
Almási Miklós: Médiademokrácia (Sipos Balázs: Média és demokrácia Magyarországon. A politikai média jelenkortörténete. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó, 230 oldal, 2600 forint.) A történet (hogyan is volt, hogy is van médiatörténetünk), meg...
Rainer M. János: Önki, 1867–2010 (Feitl István–Ignácz Károly: Önkormányzati választások Budapesten 1867–2010. Budapest, 2010, Politikatörténeti Intézet Budapest-történeti Műhely.) A mostanában nehéz helyzetbe került, állami támogatásától megfosztott Politikatörténeti Intézetben...
Csengery Kristóf: Bent és kint Csengery Kristóf Bent és kint Meleg, homályos sarokban, tompán...
Cimkék: Csengery Kristóf, Szvjat