Rainer M. János: Mókuskák, egyem a szívüket (Kasza László: Mókusok az Angolkertben. Ügynökök a Szabad Európa Rádiónál. Budapest, 2009, Noran.)

A Mókusok az angolkertben szerzőjét nem kellene bemutatni, mert bizonyos életkor fölött nagyon sokan ismerik a nevét. Még inkább a hangját, amely nagyon kellemes, egyszersmind jellegzetes dunántúli hangsúlyokkal szólt anno hétről hétre a holnap hullámhosszán. Igen, a Mókusok nem mesekönyv vagy ismeretterjesztő munka az erdő lakóiról, Kasza pedig az a Kasza. Mégsem árt az óvatosság, kivált az ilyen régi történeteknél, amelyek persze egyszersmind mesekönyvek és nagyon is az erdő lakóiról szólnak. Kasza Levente (mert László így született) életpályája pedig ha nem is mese, de minimum regényes. Somogysámsonban kezdődik, a pannonhalmi bencés gimnáziumban folytatódik, egy évvel az érettségi után jön 1956, és a tizenkilenc éves fiú Németországba menekül. Itthon származása miatt (osztályidegen) továbbtanulásra reménye sincs, ott tanulhat. 1963-tól megszűnéséig dolgozott a müncheni Szabad Európa Rádiónál (SZER), gyakornokként kezdte, igazgatóhelyettesként fejezte be. Miután a rádió elhallgatott, Kasza hazatért Magyarországra, dolgozott a Magyar Televízióban, aztán ide-oda utazgatott. Nemcsak mint megannyi 1989 utáni repatriált, itthon és otthon között, hanem különféle európai megbízásokkal, többnyire a Balkánon.

Kasza a Szabad Európában a magyar belpolitikával, azon belül kitüntetetten a másként gondolkodás és az ellenzékiség jelenségeivel foglalkozott. Műsorainak annak idején, amikor a szamizdat igen kevés emberhez jutott el, komoly missziója volt, még a SZER küldetésén belül is. Nagyon sok ember Magyarországon kizárólag innen tudott arról, hogy létezik e hazában politikai gondolkodás a Népszabadság vezércikkein, a Hét adásain meg a sorok közötti olvasás bizonytalan kódjain kívül is. Ugyanis beszámolt róla valaki, jól tagolt és ízes magyar nyelven. Elmondotta, hogy akadnak, akik a dolgokat nevén nevezik, mondatokba (és nem metaforákba, parabolákba) foglalják, amelyek végén pont, esetleg kérdő- vagy felkiáltójel található. Kaszának ezt persze senki sem köszönte meg 1989-ben vagy azután. Nem tudok róla, hogy panaszkodott volna ezért – de miért is tette volna? Csak úgy járt, mint az egész magyar demokratikus emigráció, aminek igen sok mindent nem köszönt meg a magyar demokrácia. Így például azt sem, hogy fenntartotta a vékony magyar demokratikus hagyomány emlékezetét, hogy segített könyvekkel, rádióval, kiadóval, pénzzel, jó szóval és sok egyébbel. Nem nagyon emlékezett meg erről senki, és most, a rendszerváltás húszéves évfordulóján sem nagyon hallottam róla. Ehelyett viszont gyanakodva méregették a hazatérőket, akik kívülről osztogatnak jó tanácsokat, akik ott éltek, és nézték, amint mi itt szenvedünk. Mindez eléggé elkeserítő lehetett, akadtak, akik – teljes joggal – el is szomorodtak emiatt. Kasza László nem tartozik közéjük, jó kedélyű ember, van kedve viccelni, mint most könyve címével.

Ami egyébként nem emlékirat, nem is áttekintő tanulmány a müncheni Englischer Gartenben működő rádióról. Ilyeneket írt már az ugyancsak évtizedeken át ott dolgozó Borbándi Gyula, itthon pedig Révész Béla meg Simándi Irén. Kasza számára ez a könyv jó régen kezdődött, 1990 tavaszán Budapesten, amikor egy reggel (még) szállodájában kereste fel egy fiatalember, és felajánlotta neki a magyar állambiztonság évtizedek alatt gyűjtögetett anyagát. Mint Kasza előszavában megírja, ezt jó pénzért tette. Ő pedig kapásból visszautasította, mondván, hogy néhány hét múlva amúgy is hozzájut, ingyen. Ez volt életem egyik nagy tévedése, vonja meg a kissé borús mérleget, utólag. Utólag, mondhatjuk, igaza volt, hogy visszautasította – de azért, ha nem is sajnálja, mérges egy kicsit. Ebben is csak osztozhatunk: mert akkor legalább azok megvolnának… De akkor úgy tűnt, minden másként lesz. Nem lett, s hogy teltek az évek, és csak nem jutott hozzá, Kasza László kutatni kezdett abban, amihez hozzájuthatott. Ebből született a könyv, a Szabad Európánál tevékenykedő magyar hírszerző ügynökökről, és jelentéseikről.

A SZER – ma már ezt is el kell magyarázni – nem egy intézmény volt a sok közül, ott a hidegháborús frontvonal másik oldalán. Már 1956 előtt is, de azután is a SZER volt a Nagy Mumus, az ellenség szócsöve, amelyet egyenesen Washingtonból, az amerikai imperializmus agyközpontjából rángat dróton a CIA maga. Valamikor a kezdet kezdetén ez a baljós kép tartalmazta az igazság egyes elemeit (például ami a CIA-t illeti – a drót akkor is túlzás volt). Hatásosan is tálalták, mert a Szabad Európával szembeni gyanakvás azóta sem oldódott fel teljesen. És nem választott rosszul a kádári propaganda, mert a SZER-nél hatásosabb ellenfele aligha volt. Az információ, a közlés szabadságánál veszélyesebb jelenséget a kádárizmus elképzelni sem tudott. Valóban, nem is nagyon volt. A Mókusok az Angolkertben arról szól, ahogyan a Kádár-kori államhatalom viszonyult ehhez az intézményhez. Még pontosabban: arról, ahogyan az állambiztonsági szervek megpróbáltak behatolni az Angolkertbe, onnan kis mókusokként információforgácsokat összegyűjtögetni, s ha lehet, belepiszkálni a haza sugárzott hírekbe is.

A Mókusok az Angolkertben műfaji szempontból jelenkor-történeti mű. Ez igaz, de nem elég pontos. Kasza László történészi módszerekkel látott munkához, de a téma, a források helyzete és saját pozíciója azonban sokkal összetettebb (volt) annál, semhogy „egyszerű” kortörténeti tanulmány születhetett volna. A történész eszköztára mellett fel kellett használnia az oknyomozó újságíróét, a riporterét, használnia kellett saját (és mások) emlékezetét, ütköztetni azokat egy sajátos nyelvi/„gondolati” univerzummal, amit az állambiztonság – töredékes – iratai őriztek meg. Tizenöt évvel ama bizonyos reggeli ajánlat után nekilátott, és végigolvasta mindazt, ami a SZER-ről az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában megmaradt és hozzáférhető. Természetesen távolról sem biztos, hogy ugyanazt, amit 1990-ben felkínáltak neki. Például a Szabad Európa Rádió dossziéja (ami nyilván sok, száznál biztosan több dossziét jelentett) sincsen meg…

Kutatása eredményeit Kasza világos szerkezetbe rendezte. Elsőként a SZER-ről kialakított állambiztonsági képről értekezik. Azután a magyar hírszerzés által alkalmazott módszerekről. Az egyik leggyakoribb módszernek a hálózat telepítése számított, magyarán ügynökök beépítése, amihez lehetőleg már ott dolgozót kellett beszervezni vagy beszervezettet odairányítani. A könyv leghosszabb része az ügynökökről szól. Módszertani fejezetekbe csoportosított személyes történetek ezek – egyes emberek történetei, amelyek egy-egy metódust szemléltetnek. Külön szól a könyv a nyolcvanas évekről. Korábban – legalábbis Kasza László úgy látja – az állambiztonság elért sikereket, volt egy-egy ügynöke a Rádiónál, de azt alig tudta használni valamire. A rádió tevékenységét és hatékonyságát szinte egyáltalán nem sikerült befolyásolni. Az utolsó évtizedben azonban ez megváltozott. Kasza szerint a Rádió magyar szerkesztőségében fellépett ellentétek legalábbis részben néhány sikeres behatoló számlájára írandók.

Elsősorban a szerző érdeme, de a tematika és a termékeny műfajközi határterület is segít abban, hogy a könyvet könnyű olvasni. Leginkább – persze – krimihez hasonlít, ennek megfelelően érdekfeszítő. Bűnügyi történetként olvasható, és hiába tudjuk a végkifejletet régen, lehet izgulni a nyomozók utáni nyomozáson. Kasza szövege nyelvi szempontból rendkívül pontos és sallangmentes. Nemcsak mindenkit, mindent nevén nevez. Amiben a SZER hibázott, vétett, ami rossz volt – leírja világosan. Mindenkit megnevez, akit történészi-oknyomozói módszerekkel azonosítani tud. Ahol nyomozása eredménye bizonyosság, megjelöli. Ahol kétségei maradtak, hallgat. Ezek a módszerek közel állnak a normális emberi gondolkodásmódhoz. Amit kizárólag azért kell hangsúlyozni, mert egyes történeti kérdésekben – köztük az állambiztonsági szervekkel kapcsolatosakban is – ma nem e gondolkodásmód és eredményei az irányadók, hanem mindenféle más: politikai, jogi, mókusszakmai gondolkodás- és eljárásmódok…

Következtetéseiben a szerző roppant visszafogott. Nem akarja megoldani a történészek problémáit, nem akarja megváltani a világot. Sok mindenen elgondolkodik, de még többet hagy az olvasóra. Tűnődhetünk ilyenformán a Kádár-kori állambiztonsági szervezet hatókörén, jogosítványain, anyagi lehetőségein. Hogy mindez mibe került, hány embert utaztattak, tartottak odakint, miközben a harmincdolláros látogató útlevél kétévente nevű jelenség hivatalos indoklása az ország devizahelyzetének nehézségeire hivatkozott. Elgondolkodhatunk a szervek szakértelmén, amit a rendszerváltás után is oly sokan védelmeztek áhítatos szemforgatással (a haza érdeke, meg Magyarország biztonsága – nos, azt Kasza László tényleg veszélyeztette, mármint az akkori rezsimét, hát igen…). Eredményességi mutatójuk, ezt örömmel konstatáljuk, alapjában a zéró körül mozgott. Amikor a nyolcvanas években ez a helyzet megváltozott, annak is csak részben volt oka a titkos ügyködés, legalább ennyire szerepet játszott benne a magyar politikai gondolkodás addig lappangó, akkor kiéleződő megoszlása (ami természetes módon tagolta a SZER magyar stábját is). A legkellemesebb gondolkodnivaló Kasza László higgadtsága, a célpontok iránti empátiája, ami egyszerűen példaszerű. Egy-egy beszervezési kísérlet pontos leírása mögött pontosan érzékelni lehet a dossziét olvasó embert, aki azon izgul (így post festa), hogy az ne sikerüljön. (Nem sikerül, többnyire…)

Amúgy sok kellemes élményt a könyv nem tartogat. Amennyiben nemcsak történeti munka, hanem nagyon (is) jelenbéli, szinte semmit. Kasza odüsszeiája egyszerre járja be a szocializmuskori állambiztonság történetének egy tartományát, ugyanakkor az állambiztonsági iratok mai szigetvilágát. Ez az utazás sem ér minden tekintetben boldog véget. Az iratok egy része továbbra sem hozzáférhető, sőt tartok tőle, örökre elveszett. Velünk maradtak viszont jó néhányan az iratok valódi szereplői közül, szépen felépített új legendáikkal (tisztelet a kivételnek, annak a párnak…), széles keblükkel, amit odatárnak a társaságnak, amely siet, hogy megölelje őket, ügyvédeikkel, akik arcukat fenséges ráncokba szedve tisztességről szónokolnak. Itt vannak még egykori felettes énjeik, akik állambiztonsági szakértőkként osztanak észt és igazságot. Mondhatjuk Kasza Lászlóval: a mókuskák, milyen helyesek, egyem a szívüket. Mondhatnánk, ha volna kedvünk hozzá.

 

 

 

Kasza László: Mókusok az Angolkertben. Ügynökök a Szabad Európa Rádiónál. Budapest, 2009, Noran, 258 oldal, 2600 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Tékozló fiúk (Paul Lendvai: Az eltékozolt ország. Budapest, Noran Libro, 2011.) Attól függően, honnan számítjuk kezdetét, húsz-huszonkét év telt el a...

Rainer M. János: Üveg alatt korona, szent, magyar (Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Budapest, 2011, Noran Libro.) Radnóti Sándor kereken tíz évvel ezelőtt, a Beszélő hasábjain publikálta...

Rainer M. János: Szürke zóna, szűrt fény (Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe. Lajos Iván történész élete és halála. Budapest, 2006, Noran, 316 oldal. ) Rainer M. János Szürke zóna, szűrt fény Murányi Gábor...

Rainer M. János: Felelet előtt gondolkodási szünet (Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949. Budapest, 2009, Argumentum.) Február végén beszélgetésre hívott a Történelemtanárok Egylete: egy sorozat részeként...

Rainer M. János: Tested az állam szolgálatában áll (Anna Maria Sigmund: A szexuális élet nem magánügy. Szexualitás a Harmadik Birodalomban. Budapest, 2011, Európa, 332 oldal, 3600 forint.) Anna Maria Sigmund osztrák történész neve Magyarországon is ismerős: A...

 

 

Cimkék: Kasza László, Rainer M. János