Fáy Miklós: Adolf Sittes (Tábori György: Mein Kampf. Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Stúdió, rendezte Rába Roland.)

Semmi sincs pontosan a helyén, de talán éppen ilyen ennek a helynek a szelleme. Soha nincs otthon szegény. Nemzeti Színház, de ha az ember kilép a játéktérből, akkor az alacsony belmagasság, a ki tudja, hová vezető ajtók az enyhén ívelődő folyosón mind valami négycsillagos szállodára emlékeztetnek, ahol sehogy sem érzi magát az ember, de hát nem is azért jött, hogy a szobában kuksoljon. Ha meg befelé megyünk a játéktérre, akkor sem a Nemzetiben vagyunk, hanem valami szokatlanul tágas, de attól még határozottan alternatív játszóhelyen. Gobbi Hilda Stúdió, ah, ugyan, babzsákon is lehet ülni, és a színészek engedik be az embereket, a legszebb alternatív hagyományok szerint. Megnéztem volna a névadót, amint vándorszínészként hajlong, és útba igazít.

Ha őt nem is, de majdnem őt azért lehet látni később a színpadon. Törőcsik Mari játssza a Halált Tábori György híres-neves Mein Kampfjában, csodálkozom, hogy nincs nyílt színi taps a bejövetelekor, éppen csak annyi hiányzik, hogy valaki elkezdje, hogy összeütögesse kétszer félve a tenyerét, rögtön csatlakozna hozzá a közönség. Az öreg Törőcsiket könnyebb szeretni, mint bármilyen egyéb korú mását (talán az egészen fiatalt leszámítva), mintha most érte volna utol a valóságos korát, a hangja, a haja, a törékenysége hirtelen harmóniába került egymással és a világgal. Persze hogy ezt ő érzi a legpontosabban, civilként viselkedik a színpadon, színésznői civilként, aki önmagát jött megmutatni. A szerepről a jelmez gondoskodik, a fekete csőnadrág, a magas szárú fehér tornacsuka és a fantasztikus, fémesen kék kabátka jelezné, hogy színházban vagyunk. Mi azért Törőcsik Marit látjuk, aki Halálként mond valami szöveget, hogy pontosan mit is, arra elég nehéz figyelni. Talán hogy mindenkiért eljön, bár a klozeton rotyogtató Adolfot végül békén hagyja, tudja, hogy élve nagyobb szolgálatot tesz neki.

A másik koros színész jelenleg sokkal aggasztóbb állapotban van, mint Törőcsik Mari, Sinkó Lászlóé a főszerep (hiszen a Mein Kampf főszereplője a várakozással ellentétben nem az ifjú Adolf, hanem a vele egy menhelyen kucorgó Slomó Herzl), nincs mese, formátumos színész kell, és kicsi a választék. Sinkó pedig formátumos, de pocsékul néz ki, túl kövér, túl megviselt, nehezen szedi a levegőt, összefolynak a szavai, szép, fehér varázslóhaja az egyetlen, ami tartja még magát. Nem tudja jól a szöveget, pedig ahhoz már elég régen játsszák a darabot, hogy a kevés próbára lehessen hivatkozni. Elég határozott árnyalattal vagyunk túl azon a ponton, hogy mindezt be lehessen tudni, jóvá lehessen írni, része lehessen az alakításnak, ez a Slomó egy ilyen édes pofa, nyúzott, öreg, beteg, slendrián, és még a szerepet sem tanulta meg.

A fiatalok közül vannak, akik tökéletesen illenek az alternatív színházi keretekbe, a két lány mindenképpen, se nem jók, se nem rosszak, amolyan színházat akaró lányok. Mészáros Piroska elég brünnhildai termet, ami pont kell is a darabhoz, és miért ne legyen éppen ő a kiválasztott. Gerlits Réka az intellektuálisan csinos típusba tartozik, egész lénye valahogy behelyettesíthetőnek hat, nyilván ebben annak is szerepe van, hogy a második felvonás túlnyomó részében egy egész arcát eltakaró, csőrként funkcionáló sárga henger van rászerelve, mivel ő alakítja Slomó tyúkját, akivel az ifjú Hitler kegyetlenkedik.

Van egy Hitler is, természetesen, Mátyássy Bencének hívják, gumival felkötött bajuszt visel, csodálatos, hogy enynyi elég, de tényleg elég. Jól mondja a szöveget, pergően és nyomorultul, tele komplexusokkal és nagyravágyással, elég briliáns a színrelépése, ahogy a beteg elme elkezdi mondani, mondani, gyorsan, kattogóan az ellenvetéseit, kifogásait, világellenességét, mert itt nem lehet úgy elakadgatni, ahogy a többiek teszik, ezt sorolni kell, azért lesz ő Hitler. A feladat tökéletesen van kivitelezve, onnét kezdve egy kissé enyhül a feszültség, érdekesség, a szerep fontossága, minden alábbhagy.

De lehet, hogy ez a nagy alábbhagyások előadása. Nagyon-nagyon magasan kezdünk: a címmel. Provokáció, borzongás, normális ember azt se tudja, miről van szó, hogyan is lehetne bemenni egy könyvesboltba, és a Mein Kampfot kérni? Meg milyen könyvesboltba kellene ehhez bemenni? Most meg itt a lehetőség egy kis legális visszataszulásra, borzongásra, undorodásra, közben tájékozódásra, mi ez, ki ez, hogyan történhetett. Itt kezdődik a darab, amelynek végén meg egy régies kosárlabda-öltözékbe és ezüstflitteres kalapba öltöztetett Zorro elénekli a Három kicsi boci című, még örökzöldnek is csak jóindulattal nevezhető dalocskát.

Kicsit csaltam, hogy érzékelhetőbb legyen a csalódás.

Mindenesetre azt nem éreztem, hogy valamire válaszol Tábori György ezzel a darabbal, vagy legalább érdekesen rakosgatná egymás utánra a tényeket és a fikciót, valamit megpiszkálna, fölpiszkálna. Azt viszont határozottan tudtam, hogy ha a második részt elhagyják, körülbelül ugyanabban a tudatállapotban tértem volna haza, csak kicsit frissebben. Rossz érzés, de nem én tehetek róla.

Egyelőre még a darab elején vagyunk, elénekeltek egy réges-régi Koncz Zsuzsa-dalt, meglepő módon végigénekelték, nem érték be utalással, egyetlen strófával, és aztán Slomó Herzl a már előbb emlegetett tébolyult kosárlabdázóval társalog az emeletes ágy körül. A tébolyult polgári neve Lobkowitz, de Istennek mondja magát, és, ahogy el is hangzik: lehet, hogy igaza van. Egy kicsit nehéz odafigyelni arra, hogy miről is beszélnek, nem mintha nem lenne jól megírva, kérdésből jönnek a válaszok, válaszból a kérdések, de Sinkó tényleg nincs formában, köhécs, gondolkodási idő, megismételt mondat, érdekesebb a színész küszködése, mint a szövege.

Végre jön Hitler, hiszen őt várjuk a darab kezdete óta, bajusz, kabátja nincs, majd Slomó kölcsönzi neki a magáét, hóna alatt mappa a rajzaival, felvételire készül. Lendületet kap az előadás, most tényleg pergőbbek a párbeszédek, meg csiklandósabbak is, arról van szó, hogy ez a Hitler mégiscsak magyarosított vagy németesített név, Schittes Béni bácsinak a rokona a későbbi Führer. Szép, nagy kartonpapíron szemléltetik is a név változásait, itt egy torzulás, ott egy eltűnt mássalhangzó, nagyszerű. Akkor még nem sejti az ember, hogy erről szól az egész darab.

Pedig tényleg. Már ebben a beszélgetésben is Slomó Herzlnél van mindig a pont, a szellemi fölény és a jóság, ő az, aki nem dől be Adolf humorainak, ellentétben Adolffal, aki mindig bedől, Slomó adja oda a kabátját a fázónak, ő szól, hogy a többieknek büdös a lábuk, jobb nyitott szájjal aludni. Slomó szereti Adolfot, és cserébe Adolf nem szereti Slomót.

Ettől, persze, még nem szellemtelen a darab, itt is, ott is elröhhenti magát valaki a nézőtéren, ismerős zsidóviccek alkalmazódnak színpadra, de nincs ezzel különösebb baj. Az éneklés már kicsit sok a jóból, mert Hitler hosszan énekel Wagnert, a második rész elején pedig egyáltalán nem tudom, mit beszél Sinkó László, mivel a nézőtér jobb oldalán ülök, és velem szemben a mellékszereplők éneklik a Wochenend und Sonnenscheint. Húzzák az időt a dalokkal, egyik sem létfontosságú a cselekmény szempontjából, az ember úgy érzi magát, mint amikor Jávor-filmeket néz, jót tesz egy-egy sláger, még ha kissé furcsa is, hogy dalra kell fakadni. Itt előadják a Jó reggelt, itt a tej című számot, másik szöveggel, mint ahogy én a régi filmben láttam, ügyes kis koreográfiával, a szereplők karjára, combjára írják a sorokat, az embernek az az érzése, hogy a szükségből koreografáltak erényt, így tanulták meg valahol (talán itt), hogy mikor mit kell emelni, aztán rájöttek, hogy poénnak sem rossz.

Hanem ettől még szépen merül lefelé az elem. Egyre többször kell elgondolkodni azon, hogy vajon mit akart Tábori a darabbal. Beszólogat a bécsieknek, ami Bécsben, persze, hatásosabb, meg az ottani közönség hozzá is szokott ehhez, maguk is hirdetik, hogy az osztrák az, aki Beethovenből osztrákot, Hitlerből meg németet kreált. De tőlem mit akarnak? Bebizonyítani, hogy a szörnyeteg nem született szörnyeteg? Tudtam magamtól is. Hogyha a rendes emberek nem lettek volna, ha nem viselik el, ha nincs ez a szellemifölény-dolog, ha időben csapnak a fejére, és jó nagyot, vagy ha legalább nem könyörgik őt viszsza a Haláltól, akkor nincs ez az egész? Lehet. Nem tudjuk kétszer lefuttatni Európa történetét, de aligha ezen az egy emberen fordult meg minden. Széttehetjük bölcsen a kezünket, sajnálkozhatunk a világ gyarlóságán, de már Michael Jackson is tudta, hogy we are the world.

 

 

 

Tábori György: Mein Kampf. Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Stúdió, rendezte Rába Roland.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András) A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez...

Fáy Miklós: Játék a szívvel (John Ford: Kár, hogy kurva. Pesti Magyar Színház. Rendezte Koltai M. Gábor.) Valami értelme talán mégis volt, hogy végigszenvedtem a Pesti Magyar...

Fáy Miklós: Weöres és fekete (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad. Katona József Színház. Rendezte Máté Gábor.) Jó koszos a padló A kétfejű fenevad kultúrházában, de azért...

Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...

Fáy Miklós: Egyszer se élünk (Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Nemzeti Színház.) Egyszer kezdhetnék már másképp. Ez jut eszembe a harmadik másodpercben,...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós, Rába Roland