Szvoren Edina: Kedves, jó Ap

 

 

Borotválkozz, megyünk anyádhoz. Ne rágd a szád, nagy fiú vagy, ne nyuszizz. Mosd meg az arcod, a hónod, a füled, hintőporozd be a hátad, megy az egyedül is. Keress egy másik nadrágot, ennek rövid a szára. Mit fog anyád szólni, ha kilátszik a zokni. Csipkedd magad, készítsd össze a ruháidat, majd én összehajtogatom. Átvitt értelemben mondtam, hogy csipkedd magad. Tisztítsd ki a cipőd, kend be a varrások mentén krémmel, bokáig ér a hó. Simítsd ki a talpbetét gyűrődéseit, nekem gyaloglás közben ne nyavalyogj. Ap, ap, ap, előre hallom. Nem bánom, hozd a gombokat, ha akarod, csak zacskóba rakd, ne dobozba. Ha zörögni fognak, úgy éljek, kihajítom az összeset. És ezerszer mondtam, ne nyuszizz.

 

 

Ap ma ideges, pedig szépen esik a hó: mint a korpa, úgy pereg. Nyuszizok. Alsó ajkamat a szájüregbe szívom, aztán lassan kiengedem, és óvatosan, nyálasan feltolom a fölsőre. A nyálamnak szaga van. Homlokomat az ablaküvegnek támasztom, nézem a hóesést. Ha serceg a borosta a fogam alatt, Ap a másik szobában is meghallja, hogy nyuszizok. Ma meglátogatjuk Anyádomat, aki Mindszenten él, a hegyek között, egy férfival. Borospincéjük van, meg terepjárójuk, zöld Lada. Anyádom elhagyott minket, mert csúnya anyajegy nő a hátamon. Ap megmutatta a térképen, hol lakik. Még sohasem láttam sem őt, sem az anyajegyet. Vagy nem emlékszem rá. Tükörben próbáltam megnézni, de nem sikerült. Nő-e, piros-e. Néha megkérem Apot, hogy hintőporozza be, hisz sehogy sem érem el. Ha nagyon ég, nem bírom megállni, amit nem szabad: az ajtófélfának feszülök, és megvakarom. Ap szigorúan megtiltotta, de néha nincs tovább. Ha nagyon sokáig vakarom, ágaskodik tőle a micsodám. Anyádomról viszont van egy fénykép, Ap azt mondta, ezt az egyet megtarthatom. A többit összetépte és kidobta, olyan régen, hogy nem emlékezhetek. Anyádom magasra tornyozott hajat hord a képen, pepita konyhai kötényt, és úgy néz oldalra, mintha valaki hívogatná a szomszéd szobából. A képet is berakom a táskába, a gombok mellé. Tényleg Ap, ha lefényképezed a hátam, megnézhetném az anyajegyem.

Indulunk. Erősebb vagyok, mint Ap, én viszem a táskát. Benne Ap igazolványai, a Mátra-térkép, a gombgyűjtemény. Egy pólóba tekerve sikerült még a libapásztorlány szobrát is a sporttáskába csempészni, mikor Ap nem figyelt. A bronz libapásztorlány szoknyát hord, jobb kézzel hinti a magot a bronzlibáknak. Nem a vállamra vetem a táskát, hanem mint a postások, a mellemen keresztbe: ne zörögjenek a gombok. Kicsiket lépünk, csúszik a hó, olvad. Ha latyakban gázolunk, nem folyik be hólé sem Ap csizmáján, sem az én bakancsomon. Még csak a sarokig jutottunk el, de már érzem, hogy felgyűrődött az egyik talpbetét. Nem hisztizek, nem nyuszizok. Ha kidugom a nyelvem, ráesik a hó.

 

 

Nincs fényképezőgépünk, anyád vitte el. Nem emlékezhetsz, olyan régen. Nem bírta földolgozni, ami történt, és elhagyott minket, mikor még szoptál. Jobb, ha az anyajegyre fogom, nem értenéd, mi az, hogy szörnyszülött. Csak ne nyaggass. Engem hibáztatott, a magomat. Szerinte lényeges, hogy Vain-szindrómás volt az anyám, miközben náluk összenőtt lábujjal született minden nőnemű rokon. Ne akard látni, mi van a hátadon, fogd a táskát, és gyere. Vonathoz sietünk, megbocsássanak. A Mirközben ismertük meg egymást, udvarolni sem volt idő. Fagylaltgépeket szereltünk össze, engem meg kiemeltek. Talán imponált neki a posztom, és inkább ő volt, aki a társaságomat kereste. Egy vállalati ünnepély után kerültünk össze. Részegen, de én nem bántam. Egy félig kész 900 literes csemegepulton adta oda magát. Már a terhessége sem volt problémamentes. Vérezgetett néha, és még az esküvőn is baleset érte. Valami folyik a combomon, súgta igen helyett. A pártból is kijöttek gratulálni, nászajándéknak kaptuk a lakást. Anyád akarta meghagyni a rézkilincseket, szeretett flancolni mindig, álló nap ecetes vattával tisztogatta a kályha hollóházi cserepeit, akkor még nem emelt kifogást az előző lakó nyomai ellen. Csengővezeték futott a konyhába, én vágtam el, mikor meguntam, hogy folyton nyomkodod. Anyád találta meg egy zöldséges ládában a pajzán szobrokat, s aztán folyton azon mesterkedett, hogy pénzzé tegye. A női combot formázó réz diótörőt meg a libapásztorlányt én mutattam meg anyád könnyes szemű nővérének, mikor kiderült, hogy valami nem stimmel veled. A járóka keresztrúdjába verted a fejed, és üvöltöttél. Anyád nővére nem a Mirközben dolgozott, nem emlékezhetsz rá, anyád nővére Miskolcon lakik. Verd le a havat a cipődről, és ne motyorogj. Állj itt meg és ne moccanj, ne rágd a szád és ne szálemezz.

A cipzáras belső zsebből előveszem a tárcát, és nem törődve a mögöttem kígyózó sorral, ráérősen szétnyitom a pénztáros kisasszony előtt. Tévedésből az ipari rendfenntartó-igazolványomat veszem elő, az ingyenes utazásra feljogosító papírokat csak azután. Vállam fölött hátramutatok, ahol a gyerek áll, és a korlátba kapaszkodva ringatja magát. Ott, az a hegyomlásnyi behemót, mondom, és a kisasszony, aki szemmel láthatólag jobban tart az ingyen utazóktól, mint az ütődöttektől, meghunyászkodva bólint. A fogyatékosigazolványt már nem kéri, csak némán stemplizik, és zavarában többet ad vissza a kelleténél. Magam alá képzelem meztelenül, majd biccentve elköszönök. Az aprópénzt zsebre rakom, járás közben markommal meg-megcsörgetem. Ha nem csinálsz jelenetet, megkapod.

 

 

Egy fülbevalós hölgy áll a sorban a korlát túloldalán. Barna sálja rendetlen körökben tekeredik a nyakára, a tekervények megszámlálhatatlanok. Fölfigyeltem rá, mert kontyot hord, mint a libapásztorlány, és a szeme mint egy szoknyagomb. Mikor észreveszi, hogy nézem, rám mosolyog. Minden rendben, kérdi, én pedig izgatottan felelem, hogy igen, csak sajnos fölgyűrődött az egyik talpbetét. Tétován az arcom felé nyúl, hagyom, hogy megsimogasson. Nem serceg a borostám, Anyádom kedvéért borotválkoztam meg. Ap rángat el a kontyos hölgy közeléből, jó alaposan megszorongatja a karomat. Ap zsebében csörög a pénz, miközben a vonathoz kutyagolunk. A nadrágom szára Anyádom kedvéért nem lobog. A táskát én rakom föl a csomagtartóra, vigyázva, nehogy a libák feje letörjön. A táskában megzörrennek a gombok, s aztán Appal szemközt leülök. Ap egy ideig a lábszáramat nézi, ahol a fehér sportzokni piros emblémája kilátszik, de aztán elalszik, és rezeg a felső ajka, mikor a levegőt kifújja. A melegben viszketni kezd a combom, és a hátamon csordogáló veríték csípi az anyajegyet. Indulunk. Ap mélyen alhat, mozog a szemgolyója, mint a kutyáknak, s én vakarni kezdem a combomat. Addig vakarom, míg el nem önt a gyönyör. A szoknyagombszemű hölgyre, Anyádomra meg a konyhaablak előtt álló idegenre gondolok.

 

 

Azt hiszi, alszom. Hortyogok is, hogy békén hagyjon, képes volna végigbeszélni az utat. Azt hiszi, nem látom, hogy izgalomba jön a vakarózástól. Leküzdöm az undoromat. Mozgatom a szemem, mintha álmodnék. Arra gondolok, hogy meghalt a sógorom, a volt feleségem nénje pedig egyedül maradt. Meghalt, ismételgetem. A sógor ötvenhatban a Hodosán-csoportban ténykedett, s a szívére ment, hogy nem egészen tudta kiszámítani a következményeket. Egy gyerek maradt, makkegészséges, tanárképzőre jár. Mikor a kamrába tessékeltem a volt feleségem nénjét, a volt feleségem már gyakran mondogatta, hogy valami nem stimmel a gyerekkel. Utánanézett a Vain-szindrómának, kezdtem unni az aggodalmaskodását. Sajnáltam, hogy végbélig repedt a gyerek vízfejétől, de mit tehettem volna. Veszekedtünk az összenőtt lábujjakon, a gyereken, a rézkilincseken, a kályha zöld-sárga csempéin. Mikor mi adódott. A nénje szemét örökösen pára felhőzte, s mikor a libapásztorlányt a kamrában kicsomagoltam, szája elé kapott kézzel fölnevetett. Lám, az egyik lúd a pásztorlány szoknyája alatt matat, lám, hímtagban végződnek a libafejek. Nem botránkozott meg, csak visszaadta a szobrot. Nem kérdezte, mint a feleségem, hogy honnan van ez, kik laktak itt mielőttünk, mi lett velük. A férje miatt már sok mindent megszokott, a Hodosán-csoport után minden megváltozik. Ludacska, gunaracska, suttogta, mikor a sliccemet lehúztam.

Nem mondta, hogy enyém a gyerek, de küldött róla képet, s ha valami öröm érte, megosztotta velem. Fölhívott Miskolcról vagy írt. Lánygyermek egészséges lábujjakkal, nocsak. Szépen énekel, és egész verseket kívülről megjegyez. Szaltózni tud, a lábtempója erősebb, mint a fiúknak. Tanárképzőre jár, állást ajánlottak neki máris. A sógor el volt foglalva a múltjával, a Hodosán-csoporttal, nem gyanakodott. Évente egyszer kórházba vonult, hogy rendbe tegyék, mégis elvitte a szíve – mint mindenkit, aki nem meggyőződésből csinálja a dolgait. A feleségem még a szülés után elhagyott a rézkilincsek meg a konyhaablak előtt kísértő nő miatt. Könnyező szemű nénje fölszedett néhány kilót, de ha az sem zavart, hogy rendellenes a lábfeje, mért zavart volna ez. Nagyobb lett a melle, és most egyedül maradt. Eltelt a gyászév, és még mindig nem írt, de azért nyugtattam magam. Ideges voltam, hátha félreértettem valamit. A Mirköz profilt váltott, mezőgazdasági gépeken máshogy esik a fekvés, egyre többet akadékoskodtak a kolleginák. Aztán megjött a sógornőm levele: ha megszabadulok a behemóttól, hozzáköltözhetek. De azt kifelejtette a levélből, hogy ludacska, gunaracska.

Arra ébredek, hogy zörögnek a gombok: mégis elaludtam. Fölugrom, a gyerek fölé hajolok, alaposan megrángatom a két lapátfület. Mit mondtam?, mondom. Ám legyen meg az öröme, a gombgyűjteményét nem hajítom ki az ablakon. Ne vinynyogj. Nincs már messze Mindszent, anyádnál jóra fordul minden.

 

 

Ap, én vagyok az, ne bánts. Nem sírok, nem vinnyogok. Én vagyok az, Anyádom és Ap gyereke, te magyaráztad el, hogyan csináltatok, mikor már magamtól is tudtam. Ne bánts, csak haragudj, olyankor szép vagy. Emlékszel, a réz diótörőn mutattad, dióbelet tettél a lukba, és szabadott nevetnem. Nyugodj meg, Ap, esik a hó, mint a korpa. Anyádomnál minden jóra fordul, bár jó volt minden eddig is – csak a frottírbetét gyűrődött össze a talpam alatt. Végre visszaülsz, megcsörren zsebedben az apró. Alsó ajkam a szájüregbe szívom, lassan kiengedem, feltolom nyálasan a fölsőre: beszívom, kiengedem, föltolom. Anyádom kedvéért sima az arcom, és meleg. Nyugodj meg, Ap, bár te szép vagy, mikor az indulataiddal kelsz birokra. Ha lehajtod a fejed, hogy ne lásd a konyhaablak előtt álló idegent, egy csónak az arcod. A levest hangosan szürcsölöd, ahogy nekem sem szabad. Nem akarod hallani a nő neszeit. A középkorú nő széles karimájú kalapot hord, homályban az arca. Összeszorított szájjal arra kértél, kapcsoljam le a villanyt, s most sötétben ülünk. A vonásaid olyan élesek, hogy a konyhai félhomályba metszenek fénylő csíkokat. Kicsoda ez a nő, kérdem mindig, hátha egyszer elárulod. Nem tudom, gyakran jön-e, én nem értem, mi az, hogy év, én a tárgyakra ülő por vastagságán mérem az időt. Nincs ott senki, mondod, s míg el nem fogy tányérodból az étel, csámcsogsz, szürcsölsz vagy az evőeszközzel zörögsz. Pedig ott van. Áll, és néz befelé. Nézi, ahogy rágsz, nyeled a levest. Szálemezni kezdek, és nézem a keskeny arcodat, ezt a csónakot. Kedves Ap, olyan az orrod benne, mint egy hajótörött. Mikor a tányérod kiürült, nem nézel rám, csak arra kérsz, hogy húzzam már be azt a rohadt függönyt. Fölállok, és mielőtt teljesíteném, amire kértél, homlokomat az ablaküvegnek nyomom. Nyuszizok, úgysem látod. A nő hátrál, de marad. Ap, mondom. Te ezt a nőt ugyanúgy nem látod, mint én az anyajegyet. Aztán behúzom a függönyt. Már megszoktam, hogy másnap fényképet találunk a párkányon, és szinte várom, hogy milyet. Nem szereted, ha nézegetem, de egyszer, egy csoportkép hátterében fölismertem a kályhánkat, a színes sárga-zöld cserepeket, a díszes vasajtót meg a repedést az alsó sorban.

Ap, leszállunk? Nem jött a kalauz, nem büszkélkedhettél az igazolványaiddal. Leszedjem a táskát? Sajnálom, hogy már nem haragszol: valahogy tompább és sötétebb az arcod. Mielőtt leszállnánk, még leveszem a bakancsomat. Megigazítom a betétet, aztán óvatosan visszabújok. Mikor a peronra ugrok, ügyelek, hogy meg ne zörrenjenek a gombjaim. Hátranyúlok, nyújtom feléd a kezem, ha kell, megtartalak. Nem kell a segítségem, egyedül huppansz a hóba.

Idefönt nem olvad. Hidegebb van. Sípcsontig ér a hó, mondod. Elindulnánk, ha tudnád, merre keressük Anyádomék házát. Előveteted velem a Mátra-térképet. Kihajtogatod, és föléhajolsz. Nincsenek rajta föltüntetve utcák, csak hegyek, források, turistautak. Mikor ököllel belecsapsz, Parádsasvárnál kiszakad. A forgalmista igazít útba: ahol megdől az utca és elfogy a kakastaréj. A térképet a sporttáska oldalzsebébe gyűröd, elindulunk. Nem örülsz, hogy énekelni kezdek a hóról, mégis a dal ritmusára lépegetsz. Szerinted sípol-e a sípcsont, kedves, jó Ap. Boldog vagyok, hogy itt jössz velem.

 

 

Nem érdekel, ha ropog a hó, nem érdekel a táj. A hó nem tejszínhab, nem porcukrosak a hófödte csúcsok. Láthatatlan kutyák csaholnak a kerítések mögött, húsukba vág a nyakörv. Anyád nem jött ki elénk, hisz nem értesítettem: meresztgesse csak a golyvás szemeit. A sarkon túl megdől az utca, és a fél méteres hó alatt tán valóban elfogy a kakastaréj. A gyerek veszi észre a háncskerítés mögött rejtőző zöld terepjárót. Esetlenül, fölfelé ugrándozva futni kezd, nézem az óriási testét, a fennsíknyi hátat, az alaktalan combokat. Már csak pár óra, és szabad vagyok. Nem tudom szeretni, aki semmit nem ígér, semmivel nem kecsegtet. Ludacska vagyok, gunaracska, de a szenvedés, ahonnan elvágyni lehet, hiányozni fog. Ellököm a gyerek kezét, mikor a madárszaros kolomp felé nyúlna, tévedésből mégis a dalocska ritmusára lépek, mikor a konyhakert melletti ösvényen végigmegyünk. Ki szórta fel homokkal, na ki? Kinek a rózsatövei fagytak el az éjszaka? Ap, ap, ap, dünnyögöm én is, mert a dallamok rosszabbak, mint egy agymosás.

 

 

Itt már csöngethetek, bólintott Ap. Szeretem, mikor némán ad engedélyt, egyetlen szemhunyással. Nekem órákig kell beszélnem, hogy megértsenek, s ha nemet mondok, félő, hogy valamit ripityára török. Rendetlen hajú nő nyit ajtót, és ijedten néz az óriási szemével. Kimondja a nevem, kérdőn. Felváltva néz rám és Apra. Mikor az ajtóból félreáll, és beenged, súroljuk a testét. Konyhakötény van rajta, nem pepita. Kontyot nem hord, kusza a haja. Nem szoknyát, hanem tréningnadrágot hord, nincs az a liba, ami alá kukkantana. Mikor a szoba közepén megállunk, Anyádom nem néz úgy, mintha a szomszéd szobából hívogatnák. Hatalmas a szeme, oldalról is látom. Anyádom férje magasabb Apnál, szinte lehajol, hogy Ap kezét elérje. Tegnap tanultam a szinte szót vagy tavaly? Anyádom és férje más színű emberek, a ráncaik mélyebbek, a testük árnyékosabb. Olyan a szaguk, mint a friss bundáskenyérnek. Ap hamuszürke, örül, hogy végre leülhet, és hiába próbálja rejteni, hogy két lila ér lüktet az álla alatt. Ap egy kuruttyoló béka, mondom, és kivételes tömörséggel fejeztem ki magam.

Anyádom lágy tojást főz, meg teát, a férje magunkra hagy. Behajtja az ajtót, fölhangosítja odabent a tévét. A Hazárd megye lordjai, rikoltom. Ap nem szól rám, csak figyel, amikor gombgyűjteményemet az asztalra pakolom. Anyádom poharat és tányérat hoz, fehér bort meg tenyérnyi sajtostallérokat. Tányért, javít ki Ap, és megint beül arcába az a hajótörött. Egyikünk sem nyúl a lágy tojáshoz, senki nem issza a citromos teát. Nincs miről beszélni, ők ketten mégis hamar összevesznek rézkilincseken, a hollóházi kályhán meg a kitelepítetteken, akik, olyan régen, hogy nem emlékezhetek, a lakásunkban laktak. Nincs szó anyajegyről. Ap pénzt ajánl, hogy Anyádomhoz költözhessek. Rágcsálom a villamosszínű tallért, kortyolgatom az édeskés fehérbort. Anyádom ingerült. A második pohár után szédelegni kezdek, pedig kedves jó Ap meg se pofozott. A gombokat növekvő nagyságrendbe állítom. Ap szemgolyója besüppedve ül két sötét gödörben. Odaát fék csikorog, Hazárd megyében két kocsi összeütközött. A harmadik pohár bort egy szuszra lehajtom. A párnagombot, ami Ap szürke, szivárványos szemére hasonlít, s egy bunda gömbölyű gombját, ami Anyádoméra, egymás mellé helyezem. Nem érdekli őket, mikor eléjük csúsztatom. Remegnek Ap nyakredői, amikor gombgyűjteményemet a földre söpri, ott gurul Anyádom nagyra nőtt szeme, ott feketéllik a szekrény alatt. Mikor föltápászkodom, senki nem kérdezi, hova tartok, arról dúdolok tehát dalt, hogy hova, hova. Azért álltam föl, hogy megkeressem Anyádom fényképezőgépét, de mire kiérek, elfelejtem. A vécét a folyosó végén találom meg. Sikerül fölhajtanom a deszkát, mielőtt a csészébe hánynék. Tudom valahonnan, hogy hányni olyan, mint sírni, mégis meglepő. S ezek a színek! A villamosszínű tallér megpuhult darabkái a fehérbor alig átváltozott nyálkájában úsznak.

 

 

Szerencsétlen.

 

 

Anyádom.

 

 

Golyvás kurva.

 

 

Szerencsétlen, hát itt vagy. Elrángatom a vécécsésze mellől a gyereket. A saját okádékát nézegette, közben orrhangon dünnyögött. Apád a szobában van, kicsit dühös. Várj, fölmosok. Gyere, mondom, és a fürdőszobába támogatom. Át se érem a derekát, akkora. Teljes súlyával rám nehezedik, és fölkiáltok, amikor támolygás közben a lábamra tipor. Leültetem a kád szélére, és a falnak döntöm, mint egy kavicsokkal teli zsákot. Sajnálom, évekig eszembe se jutott. Ami nincs szem előtt, tényleg nem létezik. Mennyit ihatott. Mennyit ittál, számolni tudsz? Nyugodj meg, apád rám dühös, nem rád. Ne rágd a szád. Nem haragszik, csak nem szeret.

Alig forog a nyelve, mikor azt kérdezi, itt fog-e lakni, Mindszenten, velünk. Dagadt a nyelve, lepedékes és büdös. A férjem angyali természetű, nyugodt ember, a beszédhangja kormos basszus, a nevetése bariton. Nincs szükségünk senkire. Van borospincénk, zöld Ladánk, hetente háromszor ölelkezünk. Hogy legyen min veszekedni, a borospincében nem palackokat, hanem alufelniket tárolunk. Emberpróbáló, amit apád végigcsinált, de megérdemelte. Apád egész életében a sógorát irigyelte, s a Hodosán-csoportba meg a nővérem testére vágyakozott. Vain-szindrómás volt az anyja, felőle jött a baj. Azt hiszi, nem tudom, mit művelt a nővéremmel a kamrában, míg én a kórházban feküdtem szétrepedve. A libapásztorlány egyik lúdjáról saját kezűleg törölgettem le a mocskot. Undorral védekezem mások testisége ellen, és vággyal a saját undorom ellen. Föl se merült, hogy közös gyerekünk legyen, de a férjemre úgy tudok vágyakozni, hogy nem akarok, hanem elfogadok. Lázba hoz, ha úgy közeledik hozzám, mint egy kölyök. Gyere, hajtsd előre a fejed. Mikor az a nő másodszor állt meg a konyhaablak előtt, elegem lett az előző lakó nyomaiból, az ott felejtett dísztárgyakból, a jólét jeleiből. Nem mintha szégyelltem volna magam: hiszen én meg tudom csinálni, hogy ne érezzem, amit gondolok. Nem vagyok felelős a sorsukért.

Megeresztem a hideg vizet. A tenyeremet tartom a vízsugár alá, másik kezemmel a gyerek göbös, dudoros tarkóját nyomom. Az arcát és a száját akarom megmosni, de ő azt hiszi, itatom. Húsos ajkait szétnyitva lefetyeli a vizet, és szándékosan a tenyeremhez érinti a száját. Arra gondolok, talán meg akarja nyalni, de nem szólok rá. A szomszéd szobában férjem baritonja jelzi, hogy remekül szórakozik. Minden vasárnap megnézi a Hazárd megye lordjait. A férjem gyerek, a gyerekem háziállat. Combomra folyik, lábamra fröccsen a hideg víz. Hagyom, hadd igyon a fiam. A szobában apád összetört valamit, nyilván szándékosan. Nem baj, sem én, sem a férjem nem kötődünk élettelen tárgyakhoz. Káromkodik, lekurváz. Igyál. Hagyom, hogy hörböld a vizet, mint egy kutya. De hogy nem nyaltál meg, megkönnyebbülök.

Mikor fölegyenesedsz, arra kérsz, nézzem meg a hátad. Csodálkozom. Ha megfordulsz, nem látod az arcom. És egyébként sem ismered, milyen az undorom. Behajtom az ajtót, és a kád szélére ülök, melléd. Fölemelem a viseltes pulóvered, hónod alá gyűröm az izzadságfoltos trikót. Világos színű szőrszövedék borítja a hátad, a családom idővel sötétülő színei. Néhol szeplős vagy, mint az anyám. És hintőporos. Csúnya-e, kérded. Micsoda, válaszolom. Az anyajegyem. Nézem, hol. Várj. A lapocka alatt, segítesz. Kövérkés kezeddel megpróbálod elérni a hátad, megroppan az egyik vállízületed. Nincs ott semmi, mondom. Csíp, ha izzadok, bizonygatod. Akkor sincs ott semmi, hidd el. Csak szeplők, szőr meg hintőpor. Nem fordulsz meg, csak halkan sírni kezdesz, előre-hátra dülöngélni, mint valami imaszőnyegen. Hallom, hogy a szádat rágod, az ajkaiddal játszol. Tavaly óta ott van, mondod, mert fogalmad sincs, mi az a tavaly. A kedvemért nem lobog a nadrágod szára, a kedvemért sima az arcod, sorolod. Jól van, mondom, bár nem értem. Viszolygok tőled, de simogatni kezdem a hátad. Már csak hüppögsz. Akkor szinte megvakarnál, kérdezed dadogva. Majdhogy el nem nevetem magam. De körömmel, mondod.

Mikor apád föltépi az ajtót, már rajta a kabát, lábánál a táska. Kezében a hírhedt ingyenigazolványai. Ne nyuszizz, ne szálemezz, ordít rád, és karodnál fogva az előszobába vonszol. Megüthetnéd, mert magasabb és erősebb vagy, mint ő, de te ezt nem tudod. Nadrágodba gyűri a trikót, hasadra rángatja a divatjamúlt mintás pulóvert, amin arctalan szerecsenek fogódznak össze, s te szinte szerelemmel nézed a mozdulatait. Összepakoltam a gombokat, sziszegi apád, indulhatunk.

 

 

Köszönöm, ap, ap, ap.

 

 

Lódulj. Megyünk haza.

 

 

Kapcsolódó írások:

Szvoren Edina: A babajkó Horgászni mentek. A zöld összecsukható széket a kocsiba pakolták. A...

Szvoren Edina: Nem Fáradhatatlanul jár a borítékolók keze. Még a meggyújtott cigarettát sincs...

Takács Ferenc: A megírás örömei (Szvoren Edina: Pertu. Budapest, 2010, Palatinus.) Ha valaki a belőlük kiolvasható üzenetért, netalán a belőlük sugárzó...

Szolcsányi Ákos: Kedves Éva! Szolcsányi Ákos Kedves Éva! “A mosolygó, a daloló fogoly...

Kürti László: ne szívasson, kedves bocsásson meg, hogy néha csak tegezlek. túlhevülsz: mellkasomon nagy nyári...

 

 

Cimkék: Szvoren Edina