Tenigl Takács László: Gyerekkorom fasizmusa

Az orosz polgárháború ténye úgy a hatvanas évek közepe táján merült fel először tudatomban. Az éveken át homályos tudattartam forrása Szerafimovics Vasáradat című, mára már feledésbe merült „bolseviki” hőskölteménye volt. A könyv ama legendás Olcsó könyvtár sorozat kiadásában díszelgett apám könyvespolcán, aminek átható enyvszaga évtizedeken át megőrződött, piszkossárga hulladékpapírból gyártott borítólapja pedig rendkívül alkalmas volt arra, hogy széleit leharapdálja és nyálas papírgolyókká csócsálja az ember, és aztán szívószálból vagy a szétcsavart töltőceruza hüvelyéből rögtönzött fúvócsövön át lövöldözzön a műanyag katonákból felállított ellenséges seregre.

A katonákat egyforintos darabáron vagy hatos kiszerelésben lehetett kapni. Fejüket s talpukat vastag műanyag hurka kötötte össze, ahogyan hatosával kikerültek a fröccsöntőgépből. Kéjes élvezetnek számított, amikor a végső birtokbavétel aktusaként körömollóval levagdostam őket az öntőszálról. Ha csak egy forintom volt, mindig fájó szívvel és féltékenyen néztem végig, ahogy a piszkos körmű, szódásüveg-szemüvegű, vénségesen vén trafikos néni levagdossa őket, nem is sejtve, micsoda boldogságtól fosztja meg az előtte feszengő kisfiút.

A játék katonák kétdimenziós, silány kidolgozású figurák voltak, nagyon jók arra, hogy kiéljem a korombéli gyermekek csillapíthatatlan szenvedélyét, a rágcsálást. Így aztán fejük, kinyújtott karjuk, puskájuk csöve hamar levált, s egyre-másra szaporodott a csonkabonka s ezért megvetett harcosok csapata.

Ők lettek az ellenség, a rosszak, minden baj okozói, néha pedig a jók soraiba beépült árulók. Utóbbiaknak a győztes csata vagy az árulás leleplezése után roppant élvezetes kivégzési ceremóniát lehetett rendezni, feltartott kardú vezénylőtiszttel, térdelő és álló lövészekből felállított kivégzőosztaggal. Egyik kedvenc árulómat, egy feje- és tomahawkjavesztett indiánt egy ízben borzalmas tűzhalálra ítéltem. Áldozatom bűzös, kormos lánggal olvadt el a gyufaszálakból megrakott máglyán, s végül fekete masszaként folyt szét a hadszíntérül szolgáló konyhaasztalon.

Ha akkoriban Isten vagyok, módfelett gonosz és könyörtelen hadúrként rendezem be a világot. Az épek, szépek és újak képezték volna az üdvözültek mindig győztes hadseregét, a torzak, lehasználtak és régiek viszont irgalom nélkül az örök vesztésre és pokolra ítéltek táborába kerülnek. Mondanom se kell, a gyakori és szenvedélyes magány sarkallta használat során előbb-utóbb minden harcosom a hadirokkantak sorsára jutott, és mindig újakat kellett beszerezni.

A Szerafimovics szóval éppúgy nem tudtam mit kezdeni, mint a Vasáradattal. Utóbbit éveken át következetesen Vasárdatnak olvastam és értettem, illetve nem értettem. A Vasárdaton alatt mindenféle rettenetes dolgot lehetett gondolni. Erről való képzelgéseim alaphangulatát a borító illusztrációja adta: sebekkel borított, elgyötört katonák csapata vánszorog elszánt arccal és acélos tekintettel valamiféle, a borítón már fel nem tüntetett cél felé. A kép oly erős hatást gyakorolt rám, hogy elkerülte a szétrágcsálás sorsát, szemben Robinson Crusoe-val, Tom Sawyerral vagy az Éneklő Kutyával. Utóbbinak mindkét kötetét ugyanaz az illusztráció ékítette, ez a spórolós igénytelenség olyannyira felbőszített, hogy azonnal és könyörtelenül felfaltam az inkriminált borítókat.

A Vasárdatot akkoriban még nem voltam képes végigolvasni, így csak olvasgattam belőle. Bárhol nyitottam ki, mindenhol a hősies szenvedés jajszava áradt a szövegből. Hogy ki miért szenved, éppúgy nem értettem, mint ahogy a magára hagyott gyermek rettenete sem vált még tudatossá bennem. Abban azonban tökéletesen bizonyos voltam, hogy minden szörnyűségért, ami a jókat érte, én, a Gazda vagyok hivatva igazságot szolgáltatni.

A Vasárdat így, sokféle jelentése mellett, vészjósló csatakiáltássá is vált. Ez csendült fel tábornoki ajkaimról, amivel rohamra indítottam a vörösök műanyag regimentjét a mindig kisebb létszámban felsorakoztatott fehérek csapata ellen. Utóbbiakat megvetett indiánokból, kezdetleges fegyverzetű római legionáriusokból és középkori lovagokból állítottam össze, szemben az enyéim golyószórós, gépágyús egységekkel megerősített profi lövészeivel.

Másik kedvenc katonásdimban a magányos harcos szerepét játszottam. Erre azonban csak ama ritka alkalmakkor kerülhetett sor, amikor anyám – szörnyű tilalmak közepette – egyedül hagyott a lakásban. A tilalmak legfőképpen a gáztűzhely, a konnektorok és az ablak tájékára összpontosultak. E helyek azonban hidegen hagytak, szemben a nagyszoba sötét és rejtőzésre alkalmas zugaival, ahol párnákból, összetekert pokrócokból és a ruhásszekrényből kiráncigált, naftalinszagú télikabátokból remek lőállást lehetett kiépíteni az erdei úton vonuló fehérek ellen. Az ellenséges hadoszlopot még kisebb, „dedós” korom lestrapált és nagyfiúsan megvetett játékállataiból, félszemű, fűrészport eresztő mackókból, csacsikból, sípoló gumikutyákból, és nyuszikból állítottam fel.

Gyilkos fegyverem az akkoriban városszerte kapható, műanyag tusú és bádogból hajlított-forrasztott, dupla csövű dugóspuska volt. Piros műanyag dugóit madzaggal kötötték a cső végéhez, nehogy az oktondi kisfiúk kilövöldözzék egymás szemét. A madzagot természetesen azonnal levágtuk, így a lövedék 4-5 méterre is elrepült. A fegyvert a dugókon átszúrt varrótű segítségével tovább is fejlesztettem titokban. Így már igazán veszedelmes lövedékhez jutottam, ami nem pattant le az ellenségről, hanem belefúródott, pontosan jelezve a találatot. A kisebb méretű jószágok fel is borultak, s ez diadallal töltött el, beigazolva Hemingway sejtését, hogy az ölés aktusában az ember isteni mivoltát éli meg, mivel csakis ekkor ítélhet élet és halál felett.

Egyik legemlékezetesebb, ágy alól indított gerillaütközetem alkalmával a gyilkos sortüzet szuronyroham is követte, cukorspárga és egy konyhakés segítségével ugyanis bajonettet mesterkedtem flintám csövére, s azzal intéztem el a „bandamaradékot”, ahogy a talpon maradt, ezer sebből vérző állatseregletet neveztem.

A puska egyébként olcsó, bazári áru volt, rugója egy-két hét alatt tönkrement, így aztán évről évre újat kellett kikönyörögni. A lövedékek hajlamosak voltak az elveszésre, sokszor hónapok múlva keveredtek elő – puska híján immár okafogyottan – tavaszi nagytakarításkor a szekrény lába mögül vagy az ócska, sokmatracos rekamié ráncai közül. Ilyenkor persze egy kicsit mindig kikaptam az ellopdosott varrótűk miatt.

Gyermekkori énem fontos élményanyaga – ugyan, kié nem az? – a hosszas, rejtőző, vérszomjas várakozás a közeledő ellenségre. Kedvenc rejtekhelyemet egy megrogyott ágy képezte. Alámászva – épphogy befértem – valósággal révületbe ejtett a matrac tömítésének rothadás- és porszaga, amit akkor én a háború és a halálos veszedelem illataként értelmeztem. Megvetemedett rugói ádázul karcolták hátamat, nemegyszer beletéptek az ingembe is, e fájdalmakat azonban a harcosi lét szívesen vállalt, édes gyötrelmeként éltem meg.

Hosszú perceket töltöttem el így, csendben lapulva. A rejtekhelyen biztonságban voltam, minden oldalról barikádok fedeztek, védve az ellenségekkel teli lakás fenyegető veszélyeitől. A búvóhely legmélyén rejlett a Csoda, egy kilazult és kiemelhető parketta, mely alatt üreget vájtam, és kineveztem kincses- és lőszerkamrának. A legédesebb érzés pedig az volt, hogy ilyenkor minden kitisztult, a világ leegyszerűsödött a biztonságos fedezékben lapuló „jók” és az odakint gyanútlanul masírozó „rosszak” ellenpárosára.

Valahol azt hallottam, olvastam, hogy az idő múlásával nem egyszerűen felnő és megöregszik az ember, hanem mindenkori személyisége osztódik tovább. Egy része leszakad, kicsapódik, önálló életre kél és tovább vándorol a felnőtt lét felé, magára hagyva gyermekibb énjeit. Alteregóink levedlett kígyóbőrei így nem enyésznek el a rájuk rakódott, bomló emlékek komposzthalma alatt, hanem örökéltű, magányos kísértetekként bolyonganak a múlt homályba merült és félelmetes gyermekszobáiban.

Ha ez így van, hajdaniságunk és mostaniságunk sem egyszerűen a visszaemlékezés szálán kötődik össze. Inkább folyamatos és fájdalmas párbeszéd, panasz, számonkérés és kérlelés folyik az Akkor és a Most között. Bár felserdült énszemélyünk Übermenschcsé lesz, ez végső soron éppoly elszakított, magára hagyott és tanácstalan, mint az életutunk villamosmegállóiban ott felejtett kislányok és kisfiúk, s ugyanúgy sóvárogva tekint azokra vissza, mint ahogyan a magunkból kiszakított és múltba rekesztett alsóbbrendű ének vágyakoznak mireánk.

Ismereteim bővülésével tisztázódott a vasáradat fogalma. Ekkor már egész könyveket képes voltam végigolvasni, ha nem is értettem mindent belőlük, s a homályos érzelmek ködéből lassan kitisztult a történelem, melyből magától értetődő módon továbbra is a háborúk, csaták érdekeltek. Szókincsem sokat bővült, olyasféle kifejezéseket kezdtem használni, mint áttörés, visszavonulás, előőrs, jobbszárny, tartalék és így tovább.

Hadseregem továbbfejlesztését egy újonnan felfedezett játékkatona-típus tette lehetővé. Ezekből már négy darab került egy forintba. Igaz ugyan, hogy igencsak aprócska harcosok voltak, viszont már egyetlen karácsony, születésnap vagy húsvéti locsolás bevétele is lehetővé tette egész századok felállítását. Kézügyességem is fejlődött, így műanyag szappantartókból, kiürült fémdobozokból, gyufásskatulyákból bunkereket, hadihajókat, páncélos egységeket fabrikáltam. A konyhaasztalról áttértem a padlóra. A szőnyegek kontinensekké lettek, a párnák hegyvidékké, a kacskaringósan elrendezett sálak folyókká, melyeket torokvizsgáló lapocokból épített hidak íveltek át. A parketta volt a tenger, melyen tüzérségi tűz és bombázás közepette kellett átkelni, meghódítandó egy-egy újabb szőnyegszigetet.

Tüzérségem zömét golyóstollbetétből készített lövegek tették ki. A lőpor lekapart gyufafej, a lövedék apró fémgolyó. Az akkoriban még ritka paxbetéteket porrá tört csillagszórók gyúanyagával töltöttem meg. Foszfor és salétromtartalma robbant, az adalékul belekevert vasreszelék pedig kartácsként söpört végig a hadsorokon, biztosítva kiskamasszá serdülő énszemélyem továbbra is domináns vérszomjának élményanyagát.

Ezek a harcok azonban már nem a jók és a rosszak, hanem a mindenkor szükséges ellenfelek között folytak, így olykor a szoba egyik fele, máskor korábbi ellensége győzött. A hadműveleteket, sőt bonyolult haditerveket hosszasan agyaltam ki, olykor még papíron is készítettem vázlatokat. Olyan részletekről sem feledkeztem meg, mint a lőszerraktár vagy a hadikórház. A lovasuk veszített paripák munícióval, sebesültekkel megrakott szekereket húztak. Büntető Istenből immár világot teremtő és berendező Istenné fejlődtem, az én világaimban azonban sose volt béke, mindig háború dúlt.

Hazánk sanyarú sorsának köszönhetően már középkamaszként (ha létezik egyáltalán ilyen fogalom) végigolvashattam a szovjet irodalom összes, akkoriban megjelent „remekét”, beleértve az igazi világklasszikusokat is. E könyvekből mára érzések emléke, pontosabban egy valamikori, érzéseket élő kisfiú emléke maradt. Legesleginkább Pausztovszkij ragadott meg. Természetesen nem egész könyvei (majdnem mindegyik háromkötetetes volt), hanem tűhegyes ecsettel rajzolt képei. Egy ízben leírja, hogy apjával kárászokat pecáztak egy fekete vizű, hínáros folyóban. A kifogott halakat fűvel bélelt favödörbe tették, a kisfiú pedig hiába kérlelte apját, hogy belekortyolhasson a vödör fűtől és halaktól illatos, rejtelmes vizébe.

Az efféle szűkszavú s ettől halálpontos leírások értelme akkoriban még nem tisztult le előttem, csak fájtak, ezért aztán újra meg újra elolvastam őket. Hasonlóképpen jártam el a stelázsi egyik polcán ottfelejtődött timsóval is, mely még apámtól maradt, s éveken át megúszta – talán nem is véletlenül – a nagytakarításokkal járó lomtalanítást. A timsót elloptam és titokban nyalogattam, holott tisztában voltam vele, hogy nem ennivaló, s hogy valamiféle köze van hét hónapos koromban létformát váltott apámhoz. Keserű, maró íze nem rettentett el, sőt valósággal rászoktam, hogy rendszeresen a számba vegyem, éppen úgy, mint hogy újra meg újra elolvassam a megismert szomorú történeteket. Másik kedvencem Gorkij apjának temetése volt, akit zuhogó esőben földeltek el, a sírgödörbe varangyok ugráltak, s ahogy elkezdték behantolni, a gyerek nem apját, hanem a békákat „siratta el”.

Évekkel később keveredett kezembe Paszternak Luverse, ami sok mindent megmagyarázott, és elindított azon az úton, hogy ne csak olvassam, hanem boncoljam is az irodalmat. A Luvers kislányt gyermekkorában külön szobában altatták, egy hatalmas boronaházban, melynek gerendái félelmesen nyikorogtak éjszaka. A szobák falait medvebőrök díszítették, a magányos gyermekágy felett pedig egy jegesmedvebőr lógott, amit a kislány „anyamedvebőrnek” becézett, és bundáját utólag a krizantém puha szirmaihoz hasonlította.

Az én ágyam felett nem lógott „apamedvebőr”, azt viszont tudom, és már akkor is tudtam, hogy a medveirhában semmi virágsziromszerű nincsen, és nincs félelmesebb dolog, mint a gyermekágy felett lógó, üvegszemű, fogas és karmos vadállat irhája. A Luvers kislány tehát átfestette saját emlékképeit, hogy elfedje a mögöttük vicsorgó rettenetet. Ma már, dörzsölt és tanult megfigyelőként úgy fogalmaznám: Paszternak a Luvers kislány helyett emlékezik, mégpedig úgy, hogy hamisít, átszínez, elzárva és megszabadítva ezzel a saját maga által alkotott, tehát emlékezett Luvers kislányt önnön emlékeitől. Ez a felismerés sokban változtatott mostani énszemélyemen: részben feltárta, részben kétségessé tette saját gyermekkori emlékeimet is.

Apám nemléte számomra hosszú és gyötrelmes villamosutazásokkal öltött testet lakásunktól az óbudai temetőig. Ezeket az utakat rendszeresen végighánytam, magam elé a peronra, előkapott zsebkendőbe, egyszer még anyám sebtében szám elé tartott tenyerébe is. Szenvedéseim, a temető bejáratánál álló, bölcsen gyermekjátékokra is szakosodott kioszknál értek véget, ahol fájdalomdíjul katonát kaptam, fizetés táján pedig műanyag tankot, ágyút; csövükben acélrugó rejlett, s kis kavicsokat lehetett velük kilövöldözni. Ajándékaimat önfeledten tologattam a napmeleg sírköveken. A sírdombot, az alatta fekvő apámat, valamint a körötte kapirgáló és sírdogáló nénit, akiről véltem is meg nem is, hogy az anyám, éppúgy nem tudtam összerakni egységes struktúrává, ahogy magamat sem értettem azon a helyen és abban az időben.

Temetői kalandozásainkhoz fűződnek első anatómiai ismereteim is. Fontos kellékük volt a helyben talált, eldobott borotvapenge, amiről pontosan tudtam, hogy tilos birtokolnom, ezért el is rejtettem egy biztos helyen. A pengével félrevonulva a sírhalmok között hemzsegő tücskökön és más ízeltlábúakon kezdtem el kísérletezni. Így fedeztem fel, hogy a négylábú tücsök még majdnem úgy szaladgál, mint a csonkolatlan, a kétlábú már csak botorkál, a lefejezettnek viszont azonnal vége van.

A temetőbéli bogarászásokból évek haladtával komoly kutatómunka bontakozott ki. Az élővilág egyszerre bűvölt el és keltett bennem gyilkolási vágyat, amit kiskamaszként már „orvosi kísérletnek” hazudtam. Lakásunkban szinte minden akkoriban beszerezhető állat megfordult, egyre gyarapodtak akváriumaim és viváriumaim. Ezeket az állatkertben és a díszhalüzletekben ellesett trükköket bevetve igen gondosan rendeztem be, és bámultam aztán órákon át. A velük való foglalatosság szoros lelki rokonságban állt hadijátékaimmal, amiket továbbra se hagytam abba. Mindkettő lényegét a rendszer alkotta, melyet magam állíthatok fel és rombolhatok szét. A különbség annyi, hogy a szétdúlt hadseregeket este öszsze kellett szedni, és visszapakolni a dobozba, a halak, kétéltűek és rovarok általam berendezett világa tőlem függetlenül is tovább működött.

Kémiai és biológiai kísérleteket már jóval az előtt végeztem, mint iskolai tananyag lett volna. Az életet jelentő akváriumok mellett szobám egyik felében halálos laboratórium is épült. Felszerelési tárgyait főként nővérem hordozta haza, aki ápolónőként dolgozott egy rózsadombi kórházban. Vegyszereket akkoriban szinte minden mennyiségben és választékban be lehetett szerezni, patikákban, vegyszerboltokban, akár gyermekeknek is, a valóban veszélyes mérgek kivételével. „Halálos mérgeket” így aztán magam kezdtem el gyártani, kifőzött cigarettacsikkekből, csattanó maszlagból, „véletlenül széttört” hőmérők higanyából. Ezeket orvosságos fiolákban tároltam, s fekete halálfejet pingáltam címkéjükre.

Később törzsvásárlója lettem a főváros OMKER szaküzleteinek is, melyekben szinte fillérekért lehetett szikét, csipeszt, lombikokat, desztilláló csöveket és már laboratóriumi kellékeket vásárolni. Besegített az emeleten lakó orvos-patikus házaspár is; valósággal örökbe fogadtak (kutyájuk állandó sétáltatója voltam), így aztán rakásra halmoztam a leselejtezett üvegdugós vegyszeres üvegeket, pipettákat és tárgylemezeket. Legimpozánsabb ajándékként még egy századfordulós mikroszkóp birtokába is jutottam, mellyel már komoly megfigyeléseket lehetett végezni, így például papucsállatkák mozgását vagy az akváriumból kiszedett halak vérkeringését. Azt persze gondosan elhallgattam, miféle orvosi kísérletek folynak a szobámban.

Kísérleti állataim egy részét magam tenyésztettem, más részét a Buda környéki bányatavakban gyűjtögettem össze. Legjámborabb áldozataim tarajos gőték voltak, akik se védekezni, se menekülni, se hangot kiadni nem voltak képesek, engedelmesen tűrték, hogy lábaiknál fogva feltűzzem őket a boncasztalul szolgáló rajztáblára. A halak legalább verdestek, a békák kapaszkodtak, küzdöttek egy kicsit. Voltaképpen mindent elkövettem rajtuk, amit szerény műszereim lehetővé tettek. Szívbe adott méreginjekciókat, jégbe fagyasztást, különféle amputációkat, hogy megfigyeljem, meddig és hogyan képes az úszójától megfosztott hal a vízben verdesni. Szadista kísérleteim olykor interdiszciplináris jelleget öltöttek. A francia forradalom megismerésével apró guillotine-t szerkesztettem, amivel „hazaáruló” legyeket és más ízeltlábúakat fejeztem le.

Az öléssel párhuzamosan trófeák gyűjtésébe is kezdtem. Polcaimon egyre szaporodtak a gyermeki boszorkánykonyha kellékei, denaturált szeszben tartósított halak, kétéltűek, meleg sóban és napon mumifikált varangyok, pontyfejek, kertek alján talált és fehérre kifőzött macskakoponya, lenyúzott és preparált gyíkbőrök, egész gyűjtemény gombostűre tűzött rovar. Így jutottam el a saját világát újra felfedező és gyűjtögető Istenhez.

Tizenkilenc éves koromban egy magányosan végrehajtott Johann Sebastian Bach-túra kapcsán véletlenül Buchenwaldban kötöttem ki. A lágermúzeumot megszemlélvén kísérteties hasonlóságot fedeztem fel gyermekkori „kísérleteim” és az ott folytatott „orvosi és egyéb” ténykedések között. A zsugorított fejek és formalinban tartósított belső szervek nem rendítettek meg különösebben, hiszen én is csináltam valami ilyesmit annak idején, viszont mélyen elméláztam egy fotón, ami fahasábszerűen a falnak támasztott, tőből amputált emberiláb-gyűjteményt ábrázolt. A sok száz láb lenyiszálása fárasztó fizikai munkával jár, a trófea pedig nem vihető haza, legfeljebb egy-egy fénykép formájában dokumentálható. Ez gyakran elgondolkodtat ma is a szadizmus valódi gyökerei felől.

Az én holokausztom alsóbbrendű élőlényekre koncentrálódott, melyek közül a legfejlettebb a kecskebéka volt. Áltatnám magam azzal, hogy volt bennem valami jóság, ami meghúzta a határt. Valójában féltem, hogy a megfogott madár, kisemlős belém mar, megharap, esetleg sikoltozni kezd, ha eleven húsába belevágok. Így serdültem fel gyáva és lakli kamasz-Istenné, aki csak néma és védekezni képtelen teremtményeit fogdossa össze és kínozza, ítéli idő előtti pusztulásra. Haláluk értelmetlen volt, hiszen semmi újat nem tanultam vagy tapasztaltam belőle, legfeljebb azt, hogy meghalnak engedelmesen. És még csak azt sem ígértem, hogy belőlük lesznek az elsők a Mennyek Országában.

Vegyészi és boncnoki munkásságomnak a középiskola vetett véget, ahol már az első évben lepattantam az atomsúlyszámítás bonyolult matematikai műveleteiről. Az alkímia varázsa elveszett, ezzel együtt az életet osztó és fosztó istenimázs lelki elégtétele is gyerekessé vált. Felnőttesebb dolgokba kellett kezdeni.

Azt hiszem, ekkor kezdtem el komolyan olvasni. Először újra mindazt, amit már korábban is, majd mindenféle mást, például költészetet. Az első költemény, amely igazán megragadott, Paszternak Nővérem, esőibe lám a tavasznak című verse volt. Bonyolult szerkezetét ugyanúgy nem értettem, mint annak idején a Vasáradatot. A tananyagot és annak hivatalos magyarázatát tiszta szívemből utáltam, mint a legtöbb diák. Dafke mást olvastam, jöttek sorban a többi oroszok, Babel, Mandelstam, Jeszenyin, Bulgakov, Solohov Csendes Donja, aztán persze más nációbéliek is. Ekkor már nem egyszerűen faltam a könyveket, hanem arra törekedtem, hogy fel is fejtsem a szavakat. A békák szívétől eljutottam a mondások szívéig, és végleg eldöntöttem, hogy kihagyom az egyetemet, más utakon kalandozok tovább.

 

 

Kapcsolódó írások:

Tenigl-Takács László: A tű foka (plebejus röpirat a szégyenről) „…rám csapott, amiből eszméltem…” Mindenekelőtt tisztázni szeretném: jelen írásom szándékosan...

Tenigl-Takács László: Merre van Észak, Huckleberry? – Az adósrabszolgaságról Hemingway a Huckleberry Finn kalandjait a legjobb amerikai regénynek nevezte,...

Tenigl-Takács László: RÁT Kezdetben egyszerűen munkanélküli-segélynek hívták. Szürkécske, ám érthető terminus. Azt jelenti:...

Tenigl-Takács László: Menyegző Előző éjjel indult, mert az első vonattal már nem...

Tenigl Takács László: Korunk mantrái A „projekt” szó misztikus felhangját sokáig csak gyanítottam, legutóbbi létformám...

 

 

Cimkék: Tenigl Takács László