Végel László: Hova tűntek a szerbiai liberálisok?

 

 

Meghibásodott az újvidéki hőtelep, leállt a fűtés. Bekapcsolom a villanymelegítőt, annak ellenére, hogy a helyi rádió állandóan figyelmeztet, a folyamatos áramellátás is veszélyben forog. Az élő adásba betelefonálók szavaiból csak arra tudok következtetni, hogy a villanyárammal való takarékosságra vonatkozó felszólításoknak nincs nagy foganatja. A polgárok nemigen hisznek az államnak. Kénytelen vagyok igazat adni Ljubisa Georgijevszkinek, a neves macedón színházi rendezőnek, hogy a balkáni honpolgárok sehogyan sem tudnak megbarátkozni saját államukkal. Bizonyára azért, mert évszázadokon át államuk idegen elnyomás alatt élt, majd miután végre kivívták maguknak a függetlenséget, és bevezették a parlamentáris demokráciát, tovább élnek a régi reflexek. Georgijevszki többszörös Sterija-díjas rendező több előadását betiltották, és gyakorta került heves politikai támadások kereszttüzébe. Jelenleg a független Macedón állam belgrádi nagykövete. Kritikus szellemét, csípős iróniáját megőrizte. A minapi újvidéki bensőséges szakmai beszélgetésen elmondta, hogy érzése szerint az egypártrendszerben a polgárok legalább a színháznak hittek, mindaddig, amíg el nem vesztette hitelét. Bizonyára azért történhetett ez meg, mert a színház a többpártrendszerben megszelídült, balkáni nyuszika lett belőle.

A kilencvenes évek jutnak eszembe, amikor heteken át mindössze napi 4-6 órán keresztül volt áram. Érdekes, hogy akkoriban a szerbiai polgárok többsége lelkesedett az államért. Akkor is az aktuális vezetőkre szavaztak, amikor kongtak a közértek polcai az ürességtől, nem volt élelmiszer a boltokban. Az időnként érkező tartósított tejért sorba kellett állni. A távfűtés sem működött. Bebugyoláltam magam egy plédbe, bebújtam az ágyba, és a klasszikusokat olvastam. Stendhalt, Thomas Mannt. Kosztolányit és Márait. Ha besötétedett, felkattintottam az akkumulátorral működő alkalmi világítóeszközt, és olvastam tovább. Babits esszékötetei mindig kéznél voltak, nehogy a keresgéléssel vesztegessem a drága időt, mert takarékoskodni kellett az akkumulátor energiájával.

Igazi ünnepnek számított, amikor valamilyen rendezvényen kellett részt vennem, és találkozhattam az ismerősökkel meg a barátokkal. Az irodalmi esteken mindig meleg volt, akkor is, ha nem fűtöttek. Emlékszem, a Peremvidéki élet című könyvem szerb nyelvű kiadásának promóciójára gyertyafény mellett került sor, és alig voltunk hatan-heten. A körülményekhez képest, a gyér látogatottság ellenére kellemes est volt, állapítottam meg magamban, a sötét utcákon hazafelé bandukolva. Legalább nem fáztam.

Ezek az emlékek azzal kapcsolatban ötlöttek fel bennem, miután az egyik íróbarátom megjegyezte: a kilencvenes években biztonságosabbak voltak az újvidéki utcák. Valóban ritkábban hallottam éjszakai verekedésekről, késelésekről, gyilkosságokról. A magyarverések sem voltak napirenden, ami nem jelenti azt, hogy jobb volt a helyzet, mivel akkor az állam irányította a repressziót. Még a titokzatos politikai gyilkosságok mögött is az állam állt! Ezek között is emlékezetes marad Ivan Stambolic volt pártelnök, Milosevic riválisának rejtélyes eltűnése. A titkosrendőrség tagjai rabolták el, majd megölték; holttestét a fruska-gorai nemzeti parkban előkészített meszesgödörbe vetették.

Utólag tudjuk: nem véletlen, hogy ilyen tragikus sorsra jutott, hiszen mindaddig ő volt az egyetlen rangos szerb politikus, aki Koszovó ügyében szembekerült Slobodan Milosevictyel, és alulmaradt. Később a majdani ellenzékiek nem az iménti kérdésben kerültek konfliktusba a hatalommal. A Milosevic ellen tüntető tömeg azt kiabálta a rájuk támadó rendőröknek: „Menjetek Koszovóba!”, ami azt jelentette, hogy ne őket verjék, hanem az albánokat. A Cosic–Panic-féle ellenzéki kormány sem helyezte előtérbe a Koszovó-kérdést. Ezt a kormányt a szocialisták nevezték ki, majd amikor már nem volt szükségük rá, leváltották. Dobrica Cosic egyébként is közismert volt heves albánellenességéről. Naplójában például Európa üledékének nevezte őket, Milan Panictyal pedig az albánok egyenesen szóba sem akartak állni.

Zoran Djindjic is későbbre odázta Koszovó kérdését. Utolsó leveleiben keményebb fellépést ígért. A 2006-ban hozott új szerbiai alkotmányt – amely örök időkre kizárta a független Koszovó gondolatát – nagy egyetértésben fogadta el Boris Tadic, Vojislav Kostunica és Vojislav Seselj pártja. Koszovó tehát akkor sem volt ütközőpont, sőt inkább erősítette a nemzeti egységet. Ivan Stambolic viszont éppen ezen a ponton került szembe Slobodan Milosevictyel, emiatt nem csoda tehát, hogy meszesgödörben végezte.

Ma már aligha mondható el, hogy az állam áll az egyre jobban burjánzó erőszak mögött, inkább tehetetlen vele szemben. Nem számít ritka eseménynek, hogy a tizenévesek tragikusan végződő véres leszámolásokba keverednek egymással. A késelések, a súlyos testi sérülésekkel végződő verekedések olyan gyakoriak, hogy sajnos szinte megszokottá váltak. Gyakran megtörténik, hogy magányos embereket, idős férfiakat, nőket rabolnak ki. A betörések száma napról napra nő. A vidéki városkák udvaraiban esténként mind gyakrabban hallani kutyaugatást. Manapság ebeket tartanak azok is, akiknek tíz évvel ezelőtt meg sem fordult a fejükben ilyesmi. Még a négylábú őrző-védőkkel felvértezve is félnek a rablóktól, a betörőktől. A háztömbökben lakók idegen társaságában nem mernek a liftbe lépni. A tömblakók szervezkednek, és közös költségből rejtett kamerát helyeznek a bejárati ajtó fölé, amely segítségével pontosan rögzítik, ki mikor lépett az épületbe. Egyre többen cserélik fel az eddigi bejárati ajtót masszív, speciális biztonsági zárral ellátott nyílászáróra. Virágzanak a különböző őrző-védő cégek, szolgáltatásaik kínálatától hemzseg a reklámújság. A harci kedv, a küzdő sport szelleme az ortodox egyházon belül is feltámadt. A minap a B92-es, hajdan volt független tévécsatorna helyszíni közvetítést sugárzott a pópák tömegverekedéséről. A Szent Szinódus ugyanis – pénzügyekkel való visszaélés miatt – felmentette hivatalából Artemije gracanicai (Koszovó) püspököt, helyébe ideiglenesen Atanasija nyugalmazott püspököt nevezte ki. Az esemény kapcsán – ki pró, ki kontra – összesereglett a kolostor valamenynyi szerzetese, majd a szerb vallás- meg művelődéstörténeti értékeket jelképező Decaniban heves dulakodás tört ki a régi, illetve az új püspök szimpatizánsai között. A szerzetesek zaftos szitkozódások közepette ütlegelték egymást. Hogy nem torkollott tragédiába a bunyó, az a koszovói nemzetközi erőnek, a KFOR-nak, továbbá a koszovói albán rendőrségnek köszönhető. A feszültséget még így is időbe tellett csillapítani. Úgyhogy pár óra múlva a belgrádi elektronikus médiumok megkönnyebbülve jelentették: helyreállt a nyugalom a kolostorban és környékén.

Szerbiában egyébként béke honol. A parlament gyorsított eljárásokkal hozza az új törvényeket, amelyeket az Európa Tanács, továbbá Brüsszel is megfelelőknek tart.

Szerbia ugyanakkor beadta csatlakozási kérelmét az EU-ba. A polgárok már két hónapja vízum nélkül utazhatnak a schengeni övezethez tartozó országokba. A szomszédos Magyarországra is, ami abból is kiviláglik, hogy az újvidéki piacokon bő választékban vásárolható, sőt megrendelhető a seftelőktől a magyar sonka, kolbász, szalonna, szalámi, virsli.

A kormány igazságügyi államtitkára bevallja, hogy a kávéházak hetven százaléka a maffiózók kezébe került, ezért jól meg kell gondolnia, hogy melyikbe vezesse külföldi vendégeit. A belügyminiszter elismeri, hogy a pártokat az oligarchák finanszírozzák. Az állam meghátrál a jobboldali szélsőséges csoportok előtt. A kilencvenes években az állam volt represszív, most a társadalom bizonyos szegmensei, amelyekkel nem szegül szembe a néma többség.

Morálisan nehezebb és kínosabb, egyszersmind átláthatatlanabb a helyzet, mint a kilencvenes években, amikor az ember vagy az egyik, vagy a másik oldalhoz tartozott. Háború vagy béke, demokrácia vagy diktatúra, ez volt a kérdés. Az értelmiségi döntött, a Milosevic-rendszert kedvelők a Politikába írtak, az ellenzői pedig a Borbába, később a Nasa Borbába, aztán meg a Danasba. Az egyik oldalon voltak a patrióták, a nemzeti érzelműek, a másikon a nemzetárulók, vagy egyszerűen az Európa-párti liberálisok.

Milosevic bukása után azonban megbomlott a rend, egyre nehezebb volt eligazodni, hogy kik a hazafiak és kik a nemzetárulók. Beindult a Nagy Transzformáció, és ma már néhány szélsőséges csoport kivételével majdnem mindenki Európa-párti lett. Vojislav Seselj a hágai vádlott radikális vajda pártja két részre szakadt. A levált szárny, az újonnan alakult, nagy népszerűségnek örvendő Szerb Haladók Pártja azzal bírálja a Demokrata Pártot, hogy nem iparkodik eléggé az Európai Unióba. Ezen a cinikus kijelentésen – ami mégiscsak egy volt radikális elveket valló szájából jön – nem ütközik meg senki, a brüsszeli atyák elégedettek, az Egyesült Államok is jóindulatúan rábólint, mondván: így van ez rendjén.

Egyedül a liberálisokkal van gond. Illetve a hiányukkal. Könnyű volt a kommunista vezetőknek, volt kit elparentálniuk! Már az 1971-es nagy tisztogatások idején is a liberálisokat nevezték a fő ellenségnek. Ha ez sem volt elég súlyos minősítés, akkor a másként gondolkodókat anarcholiberálisoknak bélyegezték. Nem hiszem, hogy liberálisok voltak, inkább reformkommunistáknak nevezném őket, de ez mit sem számít. Közel húsz év után is, Milosevic hatalma idején is a liberálisok húzták a rövidebbet, de akkor már a rangsor nem a reformkommunistákat illette, hanem a mundalistákat, a kozmopolitákat, a globalistákat, vagyis azokat, akik nem gondolkodnak nemzetben. Könnyű volt Milosevicnek, hiszen a kilencvenes években minden ellenzéki liberálisnak nevezte magát, akárcsak a többi rendszerváltó szomszédos országban.

Mára azonban az egykori varázsszóból szitokszó lett. Milosevic már nincs az élők sorában, de vele együtt eltűntek a liberálisok is. Megszületett a nemzeti egység, az utcákon egyre nagyobb méreteket vesz az erőszak, a maffia aktív, az oligarchák gőgösködnek, teljes a konszenzus a nemzeti kérdésben, és nincs kire kenni a felelősséget. A politikai elit a Nemzetközi Pénzügyi Alaptól reméli az életmentő segítséget, és úgy várja a multinacionális cégek menedzsereinek feltűnését, mint Samuel Beckett hősei Godot érkezését. Ha a globalistákra és a mundialistákra ilyen nagy szeretettel kell várni, akkor felmerül a kérdés, hogy ki is valójában a liberális. Lassan kiderült, hogy szőrén-szálán eltűntek. A jobb élet, a családjuk és személyes biztonságuk érdekében meg a karrierépítés reményében, a magasabb személyi jövedelemért való hajszában áttelepültek valamelyik szomszédos országba, esetleg még távolabbra, Németországba vagy Franciaországba. Vagy pedig ügyesen rejtőzködnek. Esetleg patriótáknak álcázzak magukat. Ez okozza a legnagyobb gondot. Tombol a gazdasági válság, és nincs egy árva neoliberális pártocska sem, amelyet meg lehetne bélyegezni. Mindenki patrióta és nemzethű.

Ha nincsenek liberálisok, akkor valahogyan ki kellene találni őket. Voltak ugyan olyan elképzelések, hogy ezt a kellemetlen jelzőt a kisebbségekre kellene ragasztani. Ők azonban felháborodva tiltakoztak, mivel ők előbb leszámoltak a liberálisokkal, mint a többségi nemzet, amely példát vehet róluk. Tekintettel arra, hogy az új kormányzat kisebbségbarát politikát folytat, a kormányzat belátta, hogy mégsem kellene őket ingerelni. Akad velük gond liberalizmus nélkül is. Ha nem lehet a kisebbségekre hárítani a felelősséget, akkor ajánlatos lenne a szélsőjobboldalra kenni ezt a dolgot, azonban az újnáci szervezetek felháborodva emlékeztették a hatalmat, hogy az ő határozott fellépésüknek köszönhetően Belgrádban kudarcba fulladt a melegek felvonulása. Ha ők nincsenek, akkor a hatalom a liberalizmus fertőjében fuldokolna. A szélsőjobb felhördülése megértésre talált. Bár szervezeteiket betiltással fenyegették, elcsitult a dolog. Velük sem jó ujjat húzni, mert tényleg, a melegek felvonulása előtt halállal fenyegetőztek, a felvonulást le kellett mondani, mert a rendőrség úgy mérte fel, hogy nem tudja a tüntetők életét garantálni.

Nincsenek Szerbiában liberálisok? Miért lenne ez baj? A többi rendszerváltó országban is erősen megritkultak soraik. Pedig vannak köztük EU-tagországok is. Miért ne lenne Szerbia élenjáró az említett témában az egész régióban?

Ez az a boldog óra, amikor Godot megérkezett.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Jó és rossz tájkunok Az újságok hírül adták, hogy öngyilkos lett Branimir Nikolic Branci....

Végel László: Leszámolás a hatvannyolccal A nagy belgrádi trópusi kánikulában, a belgrádi egyetemistatüntetések negyvenedik...

Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Nike-forradalom Belgrádban Végel László Nike-forradalom Belgrádban Újvidék, 2008. március Berlinből visszatérve...

 

 

Cimkék: Végel László