Kürti Emese: Barabás Márton munkáiról

Előre elhatároztam, mélyen hallgatok majd Barabás Márton erdélyi gyökereiről mint olyan evidenciáról, amelyet egyetlen internetes tudósítás sem mulaszt el megemlíteni, de egyik képzőművész barátom névcseréje vagy inkább névzavara nyilvánvalóvá tette, hogy a banális fordulatok ismétlésére szükség van ahhoz, hogy előbb-utóbb megszüntethessük őket. Szóval Barabás Márton nem közvetlen, hanem csak oldalági rokona Barabás Miklós 19. századi portréfestőnek, viszont egyenes ági rokona Barabás Zsófinak, ami hovatovább egyre nagyobb ténybeli jelentőségre tesz szert. A festészet mint létállapot tehát a múlt és a jövő felől egyaránt meg van támogatva, az adottság olyan természetes folyamaként, amelybe beleszületik az ember, nem egészen véletlenül.

A kulturális tudat ilyesfajta meghatározottsága, egyetlen ős nevének mágiája által azonban nem volna elegendő ahhoz, hogy egy ember élete kulturális tény legyen, hacsak nincs benne fogékonyság a művészet időn kívüli, általános létmódja iránt. Vannak művészek, akiknek a képzőművészethez való viszonyuk nem is magából a művészetből táplálkozik, hanem a világból mint egységes kulturális halmazból, amelyből nem szakad ki külön-külön a szobrászat, a festészet, a film vagy a zene, hanem buborékként veszi körül a – világ egyéb komponenseitől védett – személyt. Ez a védettség bizonyára idegenséget is jelent a jelenkori, agresszív képhalmozó környezettel szemben, mert vannak bizonyos szigorú esztétikai határai, amelyek régebbi időkben akár érvényesebbek voltak, mint a kortársi dimenziókban. Az a művészi magatartás, amely a zene, a festészet és a szobrászat hármasából próbál esztétikai egységet létrehozni, nem igazán kortársi jelenség, hanem a kultúra tradíciójának olyan eszméje, amelyre a kultúrával (szinonima: nemes, kifinomult, kiművelt életcél) átitatott ember törekszik.

Azt gondolom, Barabás Márton ilyen ember. A képzőművészettel való foglalkozás nem elkülönült tevékenység a számára, hanem a műveltség általános kívánalmaiból kiemelkedő esztétikai rögeszme, idősemleges, hierarchikus létforma. A nyolcvanas években keletkezett festmények geometrikus motívumai, az antik szobortöredékek, oszlopfők, torzók nem pusztán csak a korszak eklektikus hangulatát tükrözték vissza, hanem az időben való mozgás szabadságát. Történetileg az akantuszlevél, a kőtöredék, a spirális zökkenőmentesen illeszkedett az eufórikus újfestészet rövid, de intenzív korszakába, ami egybeesett azzal az időszakkal, amikor Barabás Márton a művészetszervezésben is részt vett a Fiatal Képzőművészek Stúdiója elnökeként.

A rendszerváltás után maga a festészet torpant meg, de ez a megtorpanás érdekes módon segítette a festőt abban, hogy határozottabb lépéseket tegyen a szobrászat felé. Barabás Márton művészetének alapkérdése a térhez való viszonyulás, amely valóban inkább szobrászi gondolkodásmódra utal, de az átlépés a síkból a térbe sosem valósult meg egészen, mert őt láthatólag a kettő határán való egyensúlyozás foglalkoztatja. Hogyan lehet megjeleníteni a teret síkbeli viszonyok esetén, ahol a tárgyak háromdimenziós jellege implikálja a téri dinamizmust, illetve hogyan lehet síkban tartani a háromdimenziós, komplikált reliefet, amelynek van térbeli kiterjedése, mégis úgy viselkedik, mint egy festmény? Ezek azok az alapkérdések, amelyek változatlanul fönnállnak a kilencvenes évek óta, a nagyon színes, dekoratív festményektől a nyers fa puritanizmusát kihasználó spirálos reliefekig.

Ezek a falat mint hordozót igénybe vevő, kettős identitású szoborművek, Barabás legismertebb munkái újra értelmessé teszik a kultúrateremtés szempontjából használhatatlanná vált médiumokat, például a kidobott, működésképtelen hangszereket mint talált tárgyat. A hangszer újrahasznosításából származó fekete-fehér billentyűk, kalapácsok ismét a művészet eszközeivé válnak, létrehozva valamiféle audiovizuális szimbolikát. A látvány csontszerkezet jellegű, csigaházra emlékeztető bonyolult forma, és szálkásan strukturált egységekből áll, amelyeket az ismétlődés működtet, mint a zenei hangokat.

Másik szobortárgy-típusa a könyv és a hangszer montázsából keletkezett. Régi antikvár könyvek borítóját metszi föl ahhoz, hogy a fekete-fehér billentyűket beépíthesse, és a két véletlenszerűen talált tárgy révén a szimbolikus kultúraegyesítés megvalósulhasson. A könyveket mobilszobor-elemekként is fölhasználja, átvágja őket, nagyítót épít a testükbe, hegedűvel vonja össze az eredetileg amúgy is zenei szándékú, monarchiabeli partitúrát. Ettől a régi könyv még nem lesz ugyan eleven, de a kultúra újrahasznosítása kézenfekvő realitássá válik.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Kovács Péter: Barabás Márton dicsérete Februárban megszokott kíváncsisággal lapoztam a Mozgóba: idén kivel indítja képzőművészeti...

Kürti Emese: Michaël Borremans munkáiról Michaël Borremans negyvennyolc éves belga festő harmincvalahány éves koráig...

Kürti Emese: Cseh Lili munkáiról Amikor először láttam Cseh Lili szobrait, azon tűnődtem, honnan...

Kürti Emese: Szabó Eszter munkáiról Szabó Eszter legújabb sorozatán azt a szociológiai játékot játszotta, hogy...

Kürti Emese: Borsos Lőrinc munkáiról Néhány nappal ezelőtt az Országház kupoladobja egészen beomlott a lanterna...

 

 

Cimkék: Barabás Márton, Kürti Emese