Balázs Gábor: Nemzet és baloldal Franciaországban

 

 

„A köztársaság álruhás monarchia”

(Pierre-Joseph Proudhon)

 

 

A francia nemzetfelfogás meglehetősen egyedi: ez a gondolatrendszer eleve értelmezhetetlenné teszi az olyan kérdéseket, hogy haza vagy haladás. Franciaországban a haza a haladás letéteményese, nem csak a francia haladásé, hanem az egész világé: a baloldal és a nemzet Franciaországban elválaszthatatlan egymástól (már a születési dátumuk is közös: 1789), kapcsolatuk mégsem volt soha problémamentes, írásom célja éppen ezen szövevényes kapcsolat történetének vizsgálata.

 

 

Patrióták, nacionalisták,
internacionalisták: a 19. század

 

 

A 19. századi Franciaországban a baloldal és a nemzet kapcsolata a nagy remények és a nagy csalódások korszaka: a nemzet modern fogalma a forradalommal a baloldalon született meg, a század végén azonban már megjelent a nacionalizmus jobboldali, xenofób változata is. Ez a későbbi jelenség azonban nem homályosíthatja el a történelmi tényt: a nemzet fogalmát Franciaországban a baloldal „találta fel”, és a baloldal tette a francia nemzetet (a német és az olasz egységig) minden más nemzet „nővérévé”. Sőt még a sedani vereség (1870) után is (mely elindította a nemzet fogalmának jobboldalivá válását) a korabeli baloldal legfontosabb ereje, a radikálisok voltak azok, akik a tömegek „nacionalizálásával” lényegében létrehozták az ország minden lakosára kiterjedő francia politikai nemzetet.

 

 

A baloldaltól a jobboldalig:
a nacionalizmus születése

A történésznek ez egyszer könnyű dolga van: ismerjük (legalábbis à la légende) a francia nemzet pontos születésnapját. Amikor Kléber marsall 1792. szeptember 20-án Valmy mezején „Vive la Nation!” kiáltással vezényelte rohamra csapatait, megszületett a francia politikai nemzet. Politikai, mert noha a nemzet mint „közös eredet” (l. erről a natio szó ismert etimológiáját) territoriális-történelmi gyökerekkel bírt, a francia nemzet a kezdetektől mint politikai közösség, és nem mint etnikai vagy közös történelmi múltú közösség definiálta magát. (A történelemben ez igen ritka jelenség: a francia mellett csak az amerikait és a szovjetet hozhatjuk fel „tiszta” példaként.) A nemzet olyannyira a baloldalon született meg, hogy a nevezetes sieyès-i javaslatot (a rendi gyűlés alakuljon át Nemzetgyűléssé) követő jó pár évtizedben, valójában egészen Gambetta „nemzeti védelem kormányáig” (1870), a „nemzeti” jelző a baloldalnak és csak a baloldalnak vált állandó meghatározójává.

Sieyès klasszikusában („Mi a harmadik rend?”) rögtön meg is adta a nemzet azóta klasszikussá vált meghatározását: „Közös törvények alatt élő és a törvényeket közösen megalkotó emberek közössége.” A baloldali nemzet egyszerre egalitárius, „horizontális” és egyszerre választott, akaratlagos (vö. természetesen „társadalmi szerződés”), míg a jobboldali „vertikális” és mintegy természet adta (vö. leszármazás, „vér”, nyelv) közösség. Mindkét oldalon történtek kilengések a történelem során, de úgy tűnik, hogy az alapképlet mára sem változott sokat.

Ez a klasszikus, alapvetően befelé forduló, politikai jellegű nemzetfelfogás sokáig győzedelmesnek látszott, hiszen a Forradalom elsősorban a saját nemzete politikai berendezkedésével volt elfoglalva. Az úgynevezett forradalmi háborúkkal változott meg alapvetően a helyzet: ekkor született meg a francia nemzetfelfogás másik fontos összetevője, természetesen még mindig a forradalmi táboron, azaz a baloldalon belül a jelenség, melyet „univerzalista partikularizmusnak” nevezünk. A francia csapatokkal nem hódítók érkeznek, hanem felszabadítók: a francia nemzet partikuláris, hiszen az egyetlen forradalmi nemzet, azonban vokációja, az általa képviselt elvek univerzálisak, így azok más népekhez való elvitele mindenki számára üdvözítő („nemzetébresztő”). Noha a figyelmeztető jelek Fichtétől a spanyol népi felkelésig egyértelművé tették, hogy ez nem állja meg a helyét, legalábbis más nemzetek nem így gondolják, azaz a nemzeti érzelmek sokszor éppen a francia nemzet ellen alakultak ki, a francia baloldal erről sokáig nem nagyon vett tudomást.

A restauráció (1815–1830), majd a júliusi monarchia (1830–1848) idején a szerepek változatlanok maradtak, noha a politikai-ideológiai szótár nagyban változott. A mai olvasó számára a korabeli francia baloldal szótára szinte szélsőjobboldalinak tűnik: sok szó esik ugyanis a Bourbonokról, „kiknek trónja idegen szuronyok hegyén áll”, „kiket külföldi hintók hozták haza és ültették a francia nemzet nyakára”. Azonban ezek az idegenek egyszerre idegenek etnikailag (oroszok, osztrákok, poroszok), és idegenek ideológiailag, azaz a Szent Szövetség keresztény mázzal leöntött despotái. Franciának lenni persze jelenti a Forradalom és Napóleon győzedelmes csatáit (a francia Európát), de jelenti a sorsát a saját kezébe vevő Nation-nal való büszke azonosulást is. Ez az érzés tört brutálisan a napvilágra egy új generáció képzeletvilágában a júliusi forradalom idején (nem véletlen, hogy a júliusi monarchia legbaloldalibb lapja a Le National nevet viselte).

A francia baloldal ebben a korban köt valódi szövetséget az „elnyomott népek jogainak” képviseletében a születő nacionalizmusokkal: a francia történészek egyenesen „nationalitaire”-nek nevezik a korabeli baloldalt, megkülönböztetve a század harmadik harmadára kialakuló „nationaliste” jobboldaltól. A megkülönböztetés abban áll, hogy a franciák számára egyértelmű volt, hogy amelyik nemzet megszabadul a Szent Szövetség despotikus-dinasztikus-birodalmi elnyomásától, az egyszerre válik nemzetté és szabaddá (ahogy a francia). Ez okozza, hogy ennek a baloldali nacionalizmusnak a német és az olasz egység dinasztikus-despotikus úton való megvalósulása vet véget: ekkor válik egyértelművé, hogy az események nem feltétlenül követik a francia mintát, ezek a folyamatok nem mindig valósulnak meg egyszerre, szabadság és nemzeti „ébredés” (mely nagyrészt mesterséges folyamat) nem jár kéz a kézben.

Mindenesetre a júliusi forradalom utáni francia baloldal teszi Franciaországot a „szabadságot kereső nemzetek nővérévé”: ismeretes a görög szabadságharc iránti őszinte lelkesedés vagy a Franciaországban még fontosabb lengyelek (a korabeli szóhasználat szerint: „Észak franciái”) melletti szolidaritás. Ekkor válik Párizs a szabadságharcosok nemzetközi fővárosává: olasz, német, lengyel, román (és 1848 után magyar) emigránsok gyülekezőhelyévé, a szabadság hazájának központjává. A Forradalom és Nemzet európai fővárosává.

Az 1848-as forradalom ennek az elgondolásnak a hivatalos külpolitikává válását hozza magával, de a forradalom szokásos „megfagyásával” együtt lassú elmozdulás figyelhető meg a forradalmi propagandától a defenzív patriotizmus felé, azaz a bellicista baloldaltól a mérsékelt pacifizmusig. Az „első szabad nemzet” már nem katonákkal akarja felszabadítani a rab nemzeteket, nem is felforgató propagandával, hanem megvalósult eszményei példamutató fényével.

A helyzet pár év múlva alapvetően megváltozik: az 1851-es államcsíny a „48-as” baloldal egy egész generációját ítéli börtönre, száműzetésre vagy kényszerű hallgatásra. A francia baloldal számára gyökeres változás történik: a forradalom központjából az autoritárius birodalmi imperializmus hazájává válik III. Napóleon Franciaországa. Ez a francia nacionalizmus természetesen sokat felhasznál a megelőző korszak baloldali, forradalmi patriotizmusából (de már nem ideológiai, hanem hatalmi megfontolásokból segíti az olasz vagy a magyar nemzeti mozgalmat), mégis egyértelművé válik a baloldal számára is, hogy a nacionalizmus segítheti a haladást is, de a reakciót is.

Az eddigi domináns bellicista, patrióta baloldali meggyőződés tehát átadta a helyét egy pacifista, antimilitarista baloldalnak. A militáns, nacionalista jobboldal és a patrióta, pacifista baloldal politikai képlete (leszámítva az 1914 és 1918 közti időszakot) egészen az 1930-as évekig meghatározó volt. Ebben természetesen komoly szerepet játszott, különösen a II. Internacionálé idejében, a nemzetközi munkásmozgalom ideológiája is. Másrészről a csalódások ellenére ez a baloldal „nationalitaire” maradt, a hősei változtak ugyan, azonban továbbra is az elnyomott kis népek szószólója volt. A „trianoni” és a két világháború közti francia kisantant-politika is sok tekintetben ennek a baloldali „nationalitaire” politikának volt örököse.

A negyvenes évekre megszületett szocialista baloldal nemzethez való viszonyulásának gyökereit a régi forradalmár-patrióta baloldal köreiben találjuk meg. A fő ellenség az eddigi monarchikus, elnyomó Ausztria helyett a világ feletti dominanciára törő kapitalista Anglia lett. Ebben a beszédmódban keveredett az idegenellenesség, az antiprotestantizmus, az antiszemitizmus az antikapitalizmussal, mint ezt a „La Réforme” nevű republikánus lap korabeli cikke illusztrálja: „Oly sok hős azért adta volna életét, hogy a gallok fiai alávetett, éhező munkások proletárnemzetévé váljanak, melyet egy maroknyi zsidó és lombard kormányoz?” Ezt a nacionalizmust hagyományosan a jobboldalhoz kötjük, de tagadhatatlanok a baloldali gyökerek is.

A nagy változást a nemzetközi munkásmozgalom francia szárnyának, azaz a főleg Jaures nevével fémjelzett internacionalista francia szocializmusnak a megjelenése hozta. Az 1880-as évtizedben a III. Köztársaság megszilárdulásával párhuzamosan viszonylag gyorsan lezajlik az a folyamat, mely során a „nemzet”, a „haza”, a „franciák” fogalma fokozatosan a jobboldal terrénuma lesz.

Ebből a korszakból ered, hogy az angol nationalism-mel szemben, amely deskriptív és többé-kevésbé semleges fogalom, a francia nationalisme egyértelműen a jobboldalhoz kötődik: a patriotizmus az önidentitás pozitív megerősítése, a nacionalizmus viszont inkább a másik gyűlölete, az idegenek, a kisebbségek (protestánsok, zsidók), bevándorlók („méteques”) megbélyegzése. A helyzet többszörösen paradox: a század utolsó évtizedében a jobboldal egyrészt etnicizálja a nemzetfelfogást, másrészt egyértelműen az „idegennel” szemben határozza meg, a baloldal viszont lemondva minden bellicizmusról befelé fordul, és létrehozza a francia politikai tömegnemzetet.

 

 

A baloldali nemzet születése:

a republikanizmus

A Köztársaság politikai rendjének megszilárdulásával a baloldali republikánusok (elsősorban a kormányzó radikálisok és radikálszocialisták) figyelme befelé fordul: a nemzet a baloldal számára mindenekelőtt kizárólagosan belső ügygyé válik, a „nemzetépítés”, a tömegek nacionalizációja válik fő feladattá. Az 1870–71-es nemzeti megaláztatás természetesen a baloldalon is táplálta a revizionista nézeteket, de hosszú távon fontosabb volt, hogy a vereség okait kutatva a francia nemzet belső építkezésének fontosságára hívta fel a figyelmet. A definíció, melyet ez a republikánus baloldal adott a nemzetnek (a nemzet elsősorban szerződés az együttélésre, közös munka, közös akarat, „mindennapos népszavazás”), azóta klasszikussá vált, és mindmáig a nemzetről való gondolkodás baloldali alaptétele.

A nemzet baloldali meghatározása nem ideológusok dolgozószobájában született meg, hanem egy nagyon is gyakorlati vita során, melynek a tétje Elzász hovatartozása volt. Ritka egyébként, hogy egy nemzettudat kialakulásában egy viszonylag kicsiny, nem is az ország szívében levő tartomány sorsa ilyen meghatározónak bizonyuljon. A helyzet ugyanis az volt, hogy ha a nemzet elsősorban közös hagyomány és egy közös nyelv, akkor Elzász természetesen német, ha azonban a nemzet elsősorban közös életre irányuló akarat, akkor Elzász francia, hiszen az elzásziak Franciaországban akartak élni. A jobboldali Barres a közös múlt („a közös halottak”) mellett érvelve követeli vissza Elzászt, a baloldali Fustel ellenben emigyen érvel: „Tudják, ki tette Elzászt franciává? Nem, nem XIV. Lajos, hanem az 1789-es forradalom… A mi elvünk az, hogy egy közösség akkor tartozik egy kormány uralma alá, ha szabadon elfogadta intézményeit, és akkor része egy államnak, ha saját akaratából, szabadon annak részévé kíván válni.” Renan – szintén ebben a vitában, noha később, 1882-ben írt klasszikusa – még egyértelműbben fogalmaz: „Egy nemzetet konstruáló két tényező közül az egyik a múltban, a másik a jelenben gyökerezik. Az első a közös emlékek birtoklásán alapul, a második a jelenben kifejeződő egyetértésben, a közös létezés akarásában, annak óhajtásában, hogy folytassuk az örökséget, melyet oszthatatlanul hagytak ránk. Egy nemzet tehát egy nagy szolidaritási aktus, melyet azok a közös erőfeszítések hoznak létre, melyeket közösen megtettünk és melyeket készek vagyunk a jövőben is megtenni. A nemzet feltételez egy közös múltat, mégis inkább abban a jelenbéli tényben öszszegződik, hogy nyíltan kifejezzük, hogy folytatni akarjuk közös életünket.”

Láthatjuk, hogy persze az definíció kettős, szerepet kap benne a jobboldalnak kedves „történelmi örökség” is, azonban a hangsúly egyértelműen a másik elemre tevődik, azaz a nemzet mindenekelőtt az együttélésre irányuló közös akarat: a nemzet egy szabadon választott és elfogadott társadalmi szerződésen alapuló politikai közösség. Szemben a jobboldal etnikai-történelmi „kultúrnemzetével”, ez a baloldali nemzet nyitott, tagja lényegében bárki lehet, aki az ország területén él, és elfogadja a közös együttélésre vonatkozó normákat (nem véletlen, hogy a korban elfogadott állampolgársági törvény a ius soli jogelvét vezette be).

A renani definíció, amely hamar a radikális köztársaság politikai krédójává vált, a magasztos elven túl sürgető program is: ha a nemzet alapja egy szabadon megkötött társadalmi szerződés, akkor képessé kell tenni az embereket, hogy legalább megismerjék a szerződés tartalmát. A republikánus baloldal valódi ambiciózus nemzeti pedagógiai programot indított el a nyolcvanas évektől: a „nemzet nem öröklődik, hanem megtanulódik” (a „tanulás” terepe az iskola és a kaszárnya).

Az persze történészi beállítódás kérdése, hogy a végeredményt, az 1914-re megszülető Franciaországot – melyben lényegében mindenki tud írni és olvasni, minden polgár (legalábbis második nyelvként: ekkor tűnik el a breton, az okcitán, a provanszál stb. nyelv) beszél franciául, és valamilyen szinten ismeri hazája történelmét és földrajzát – kényszer eredményének vagy egyfajta demokratikus ajánlat többé-kevésbé önkéntes elfogadásának tulajdonítjuk. Kétségtelen azonban, hogy a kor autoritárius (orosz, német, magyar) nacionalizálási kísérleteivel szemben a francia inkább „tanított, mint kényszerített” nemzeti program volt, hiszen nyújtott is valamit. A francia nyelv és az iskoláztatás révén társadalmi mobilitási lehetőséget széles népi rétegek számára, továbbá, a demokratikus politikai rendszer révén, ama bizonyos társadalmi szerződés alakítási lehetőségét. Nem véletlen, hogy éppen a republikánus iskolarendszer vált a demokratikus nemzetépítés szimbólumává: ez teremtett egyszerre franciákat és demokratákat.

E republikánus kultúra számára minden 1789-cel kezdődött: a sötét elnyomás (az „ancien régime”) korából kivezető Forradalom végső eredménye nem lehetett más, csak a Köztársaság, egy olyan új társadalom kialakítása, melyben nemzet és szabadság együtt testesül meg. A szuverenitás az egyenlő polgárok („citoyens”) közösségén alapul, melyben – éppen egyenlőségük okán – ők alkotják a nemzetet. Természetesen már a kezdetektől bajos volt így kapcsolni a nemzet, a politikai közösség fogalmát a Forradalomhoz, hiszen maga a Forradalom távolról sem volt „egy blokk”. A köztársasági táboron belüli (némi eufémizmussal) „viták” – 1830, 1848, sőt bizonyos szempontból még 1871 is – lényegében arról szóltak, hogy a Forradalom mely korszakát kell mintaként állítani a társadalom jelen- és jövőbéli berendezéséhez. Végül a konszenzus intézményes tekintetben a III. Köztársaságban öltött testet, majd a republikanizmus a Dreyfus-ügy sikeres megvívásával vált domináns politikai kultúrává (és vált a politikai kultúra számára a Forradalom „egy blokká”, ahogy Clémenceau fogalmazott a korban).

Franciaországban a „culture républicaine” nem egyszerűen egy államformához való viszonyt jelent, hanem eszmerendszert, politikai dinamikát, vagy még egyértelműbben: világmagyarázatot, mely egyébként a legfontosabb politikai választóvonal volt. A filozófiai alap a felvilágosodástól a pozitivizmusig nyúló eszmevonulat: racionalizmus, optimista emberkép, a boldogsághoz vezető fejlődésben való hit, az egyháznak mint az obskurantizmus melegágyának elítélése (vö. a laikus republikánus iskolarendszer megteremtése), a társadalmi törvények megismerhetőségébe és alakíthatóságába vetett hit, egyfajta neokantiánus (azaz keresztényi, de nem transzcendens alapokon nyugvó) morális rend és így tovább.

Az intézményes rend tekintetében ez az általános választójog korlátlan uralmát jelentette, a társadalmi berendezkedést illetően pedig a republikanizmus „államilag javított liberalizmus”. Társadalomképének fő eleme a középosztály: az önálló egzisztenciával bíró polgárok tulajdona a garancia rá, hogy megőrzik önállóságukat és emberi méltóságukat. Ebben a vízióban a középosztály vált a „forradalmi nép” szimbolikus örökösévé.

Ez természetesen igen távol állt a szocialista baloldal osztályharcos álláspontjától, de a kor munkásosztályájának jó része inkább hitt a „republikánus egyéni előrejutásban”, mint a forradalmi szindikalisták osztályharcában. A két nézetrendszer (a republikanizmus és a szocializmus) összeegyeztetésében, a századforduló francia szocializmusa ideológiájának kidolgozásában döntő szerepe volt Jean Jaurès-nek.

A munkásmozgalom kialakulásáig a republikanizmushoz való viszony választotta el egymástól a bal- és jobboldalt. Ekkor vált sürgetővé a szocialisták számára annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy vajon a munkásmozgalommal el kell-e mozdítani ezt a törésvonalat, szembeállítva a munkásosztály pártjait a burzsoázia pártjaival. Magán a francia szocialista teórián is erős nyomot hagyott ez a „kettős kötődés”: keveredett egymással a marxista és a republikánus olvasat: a proletariátus mint új Harmadik (vagy Negyedik) Rend reprezentálódott, a burzsoázia pedig mint az Ancien Régime arisztokráciája stb.

A Köztársasághoz való csatlakozás a szocialisták számára természetesen együtt járt a „hazához”, a patriotizmushoz való idomulással is. A „jaurès-i szintézisnek” ez volt a másik oldala: összeegyeztetni a szocialista internacionalizmust a republikánus patriotizmussal. Ezt Jaurès a patrióta pacifizmusban vélte megoldani, melyet balról patriotizmusában, jobbról pacifizmusában érték kritikák. Mindenesetre az első világháború előestéjén lényegében teljes konszenzus volt a francia baloldalon arról, hogy a demokratikus nemzeti keret a legjobb formája a politikai közösségnek, a legjobb eszköz a szabadság és a haladás hívei számára. A francia ortodox marxista, Paul Lafargue 1893-as kijelentése sok tekintetben jellemző volt a dolog alig leplezett franco-centrikusságára: „A nemzetközi szocialista mozgalomban mindenkinek két hazája van, az egyik, ahol a véletlen megszülte, a másik Franciaország, a fogadott haza”.

Jaurès megyilkolása 1914. július 31-én egy csapásra megváltoztatta a helyzetet, és mutatta meg a francia szocializmus valódi viszonyulását a „nemzeti kérdéshez”: a nagy szakszervezetek elfordulása a jaurès-i patrióta pacifizmustól és a nacionalista hisztériához való átpártolásuk a lehető legbrutálisabb formában ment végbe. A szocialisták túlnyomó többségének republikanizmusa kétségtelen előnyökkel járt (például beemelte a proletariátust a politikai nemzetbe), de egyszersmind csapdának is bizonyult a munkásmozgalom számára. Az egyetlen forradalmi nemzetet és teremtett művét, a Köztársaságot magasztaló nyelvezet könnyebben vezetett a verduni vérszivattyúhoz, mint azt a francia szocialisták képzelték volna.

 

Szocialisták és kommunisták: a 20. század

 

 

Vörös és trikolór: a Francia
Kommunista Párt

A francia kommunizmus és a nemzet kapcsolata kétarcú jelenség: az FKP egyszerre volt a leginternacionalistább, sőt a „legszovjetebb” (azaz a Moszkvából legközvetlenebbül irányított, legerőteljesebben kézben tartott), de a „legnemzetibb” párt is a kommunista pártok családjában. A párt egyszerre eresztette gyökereit Október „univerzális vonzerejébe” és a francia nemzeti talajba. Ez, noha fenntartása nem volt könnyű, és a sztalinista pártfegyelem nélkül minden bizonnyal lehetetlen is lett volna, mégis igen gyümölcsöző dialektika volt: egyszerre tette lehetővé, hogy a párt teljes újrakezdést hirdessen egy szép, új jövő ígéretével, és a zászlajára tűzze a Forradalom hagyományához való visszakanyarodást. Azaz egyszerre legyen univerzális és nagyon francia. Valószínűleg itt, a francia kommunizmus és a nemzeti hagyományok kapcsolatában találjuk meg a választ arra a kérdése, hogy miért Franciaország vált a kommunizmus egyik legerősebb bástyájává, hogy a kommunizmus miért sok szempontból „francia szenvedély”.

A francia szocialisták és kommunisták testvérháborújában a szocialisták kijátszották a „nemzeti kártyát”, vagyis arra tették a hangsúlyt, hogy a bolsevizmus és maga az októberi forradalom lefolyásában, módszereiben orosz, keleti, barbár jellegű, a francia kommunisták viszont éppenséggel szakítani igyekeztek a francia nemzeti beszédmóddal és egyáltalán a francia kivételesség feltételezésével. Nem véletlen, hogy ahogy az FKP 1793-at választotta 1871 helyett, azaz bolsevizálta, később sztalinizálta a pártot, úgy vált a párt „vörösből trikolórrá”. A húszas évek elején a kommunisták a nemzet mint „misztifikáció” helyébe a proletár internacionalizmust, a republikanizmus helyébe az osztályérdeket állították. A szovjet Október kritikátlan támogatása kiegészült azzal, hogy a szocialistákat szociálpatriótának bélyegezték. A Francia Kommunista Párt ellenezte a versailles-i békerendszert, a Ruhr-vidék francia megszállását, támogatta az ottani német ellenállást (és természetesen más német munkásfelkeléseket is), sőt harcosan dekolonizációs álláspontot foglalt el (például a kommunista szakszervezet, a CGT sztrájkokkal próbálta megakadályozni a marokkói Rif-affér idején a francia hadsereg felvonulását). A kommunisták álláspontja általánosságban is egyértelmű volt: nincs francia különérdek vagy kivételesség, a jövőben Franciaország nem lesz több vagy jobb, mint egy szovjetköztársaság, a világ szovjet-köztársaságainak egyike lesz. Szimbolikus volt, hogy amikor Jaurès hamvait 1924-ben a nemzet Panthéonjába szállították, az immár kommunista „L’Humanité” a trikolór helyett a vörös zászlók alatti vonulást ajánlotta a kommunista tömegeknek, a Marseillaise („a francia kapitalisták és reakciósok himnusza”) helyett pedig az Internacionálét…

Valójában magában a pártban is sokan túlzásnak tartották, hogy az FKP ennyire megveti a francia burzsoá-forradalmi hagyományokat, de a párt tagságát zömében alkotó fiatal munkások nagyon is jogosnak érezték, hiszen az európai kommunista pártok cementje sok tekintetben éppen a „lövészárok-tapasztalat” volt: soha többé nem vágóhídra menni a nacionalizmus, a patriotizmus nevében.

A nagy „nemzeti” fordulatot – nem véletlenül már a Monatte-féle szindikalisták, a „trockisták” (értsd: antisztalinisták) kizárása, azaz a párt sztalinizációja után – természetesen a Népfront-politika meghirdetése hozta el. Ma már mondani sem kell, hogy ebben elsősorban a Szovjetunió külpolitikai érdekei játszottak szerepet. Az FKP sztalinizációjának mértékére jellemző, hogy a váratlan és látványos fordulatot ugyanazokkal a vezetőkkel hajtották végre, akik addig a legharcosabb internacionalista politikát folytatták. Maurice Thorez, a párt főtitkára egy héttel a Népfront-politikára felszólító Komintern-levél olvasása előtt egyetértőleg idézte Marxot a francia parlamentben: „a proletároknak nincs hazájuk”, sőt Lenin szellemében kijelentette, hogy „a francia kommunisták is forradalmi defetisták lennének egy háború esetében”. Ezután ugyanez a Thorez osztály-együttműködésre szólított fel, sőt kijelentette, hogy a „francia kommunisták igenis szeretik a hazájukat”…

Az eladdig az elvi pacifizmus és az imperalista háborúk mindennemű elutasítása talaján álló párt 1935-ben már lelkesen támogatta a francia–szovjet segítségnyújtási szerződést (egész Párizst elborították a „L’Humanité” címlapját hirdető plakátok: „Sztalinnak igaza van!”), ami annál is kínosabb volt, hogy a párt éppen azelőtt fejezett be egy nagyszabású antimilitarista kampányt. A fordulat teljes volt: a francia proletároknak hirtelen nemcsak hazájuk lett, hanem ez a haza rögtön piedesztálra is került. A folyamatot csak megszakította az 1939 és 1941 (azaz a Molotov–Ribbentrop-paktum és a Szovjetunió megtámadása) közti időszak, mikor is a párt visszatért a pacifizmushoz és az imperialista háborúk elítéléséhez. A párt „nemzeti fordulata” természetesen az ellenállásban, a nemzeti függetlenségi harcban érte el csúcspontját.

A Népfront tette a Kommunista Pártot jelentős munkáspárttá (addig 8-10 százalék körüli párt volt, amely lényegében semmilyen szerepet nem játszott az országos politikában). Ez meglátszott a párt történelmi emlékezetében is: az 1917-es orosz forrdalom ugyan továbbra is a párt legfontosabb ünnepének számított, de már inkább ünnepelték benne az „oroszt”, mint a forradalmat (azaz a párt tökéletesen alárendelődött előbb a Kominternnek, majd annak feloszlatása után „közvetlenül” Moszkvának, amely természetesen – ezeregy okból – nem akart nyugati forradalmat). Az FKP szimbolikájában két történelmi esemény foglalta el a fő helyet: a Nagy Francia Forradalom és az Ellenállás.

A jakobinus diktatúra továbbra is központi szerepet játszott, azonban már nem kizárólagost: a Forradalom (sőt vele az egész Felvilágosodás) a párt nemzeti fordulata után újra „egy blokk” lett, ahogy a századfordulón Clémenceau vélte. Eltűnt az 1789 és 1793 közti különbség (nem beszélve, mondjuk, Babeufről), és a párt kettős kötődését nagyon jól mutatja, hogy a francia forradalom tulajdonképpen egy történelmi folyamat kezdeteként értékelődött, melynek a folytatója 1917, a végpontja pedig egy jövőbéli francia proletárforradalom. A kommunista történész Albert Soboul Forradalom-képe, ha eltekintünk a bődületesen leegyszerűsített (anti-)„marxista” kliséktől, valójában nem sokban különbözik a Michelet-jétől: a francia nép heroikus mozgalmának dicsőítése, s ebben a francián legalább akkora hangsúly van, mint magán a mozgalmon.

De Soboul példája azt is megmutatja, hogy a francia kommunisták számára nem egyszerűen valami burzsoá és nemzeti forradalomról volt szó, hanem a történelmi esemény „marxista” kisajátításának kísérletéről is: egy francia világtörténelmi esemény, a nemzet életének egy kimagasló pillanata a történelmi folyamatokat tekintve nem más, mint az októberi forradalom előjátéka.

A párt ellenállásképe is hasonlóan alakult: domináltak benne a tradicionális, nemzeti, nem feltétlenül kommunista elemek (a forradalom honvédő háborúinak képe, a demokrácia védelme a nácikkal szemben stb.), azonban a kisajátítási kísérlet során (melyre több alapos okuk volt, mint a forradalom kapcsán, hiszen az ellenállás többsége valóban kommunista volt) a kép „kommunista” tartalommal töltődött. Ennek eszköze lényegében a munkásosztály megfeleltetése volt a nemzetnek, fogalmi kerete pedig a nálunk is jól ismert „népi demokrácia” (Dimitrov).

Az FKP, talán De Gaulle közvetlen környezetét leszámítva, a lehető legnacionalistább pártként lépett ki az illegalitásból 1944 nyarán. Olyannyira, hogy a francia kommunizmus talán legismertebb történésze, Annie Kriegel egyenesen a „national-thorezisme” (a felszabadulás után Thorez hazatért a párt élére Moszkvából) minősítéssel illette a párt 1944 és 1947, azaz a felszabadulás és a kormányból való kilépés közti politikáját. De a párt ezután sem engedett jottányit sem „nemzeti elkötelezettségéből”, a „francia nemzeti függetlenség védelméből”, amely egyébként kimerült az antiamerikanizmusban (a moszkvai elvtársak erős sugallatára): a Francia Kommunista Párt egy nagyon érdekes egyveleget alkotott, egyszerre volt „marxista” („marxista–leninista” à la keleti blokk) és jakobinus, egyszerre volt szovjet és francia. Sikereinek éppen ez volt a kulcsa, miként egyébként kudarcainak is.

Mindenesetre a kommunista párt a harmincas évek közepétől a legnemzetibb pártnak mutatta magát, ahogy a kommunista politikus Vaillant-Couturier fogalmazott 1936-ban: „pártunk szükségszerűen az örök Franciaország történetének egy momentuma”. Mint láthattuk, ennek a történelemnek voltak a párt számára kiemelkedő jelentőségű pillanatai, azonban valójában az egész francia történelem megtestesítésére igényt tartott.

Maga a nemzet persze szociális ügy is volt a párt számára: a munkások hozzájárulása a francia civilizációhoz a párt propagandájának egyik központi elemévé vált, a nemzet megfeleltetése a munkásosztálynak, a munkásosztály megfeleltetése a pártjának azt is jelentette, hogy az FKP bejelentette igényét a teljes francia nemzeti patrimóniumra. A munkásoszály (a nemzet) ilyen jellegű celebrációja valójában igen közel volt a hagyományos republikanizmus nacionalizmusához: a párt vezetői nehezen tagadhatták volna, hogy melyik történelmi korszakban jártak iskolába…

Az FKP nemzeti elkötelezettségére jellemző, hogy például a párt részt vett az ötvenes évek a francia bor védelmét szolgáló Coca-Cola-ellenes kampányaiban, de minden francia (kulturális, életmódbeli, kulináris, öltözködési stb.) hagyomány harcos védelmezőjeként tűnt fel, és éppúgy dicsőítette az új technológiákban elért francia sikereket (TGV, Concorde stb.), mint a gaulle-isták. Ennek persze meglett a társadalmi következménye is, az FKP nem csak a vörös gyári munkások pártja volt, hanem (egy francia történész szavával) a „füstszűrőtlen Gauloises-é, a baszk sapkáé, a vörös boré”, azaz népszerűségét nem kis részben nemzeti beszédmódjának köszönhette az élet „amerikanizációján” kesergők körében, akik amúgy a legkevésbé sem voltak kommunisták. Amikor a párt a hatvanas évektől, az újbaloldal fellépésével, a Szovjetunió reputációjának összeomlásával, Mitterrand fellépésével és a szocialisták modernizációjával elszakadt a fiatal generációktól és a kulturális elit nagy részétől, lényegében ez a nacionalizmus maradt a kommunista ellentársadalom egyik legfontosabb cementje. Nem véletlen tehát, hogy a párt összeomlásával a kilencvenes évek elején a szélsőjobboldal oly sok kommunista szavazatot hódított el: egyszerűen a francia kommunizmusnak része volt a nacionalizmus.

Végezetül azt mondhatjuk, hogy a Francia Kommunista Pártnak ez az internacionalizmus és a nacionalizmus közötti kettős játéka bizonyos értelemben kivételes helyzetet jelentett a kommunista pártok világában, noha a párt meggyökerezéséhez is elengedhetetlen volt (hasonló jelenség játszódott le a másik jelentős nyugati kommunista párt, az olasz párt esetében). A párt ideológiájából nem tűnt el az univerzalizmus sem, csak éppen a kommunizmus megtestesülésének a hazája már nem Franciaország volt, hanem a Szovjetunió. Ily módon megfordítva az idézett Lafargue- mondást: a francia kommunistáknak volt két hazájuk. Ennek értelmében az FKP minden nemzeti elkötelezettsége ellenére a Szovjetunió fennállásáig nem a klasszikus baloldali nacionalista republikanizmus részeként létezett: Thorez nem volt Jaurès és Marchais sem a baloldali „szuverenista” Chevènement. Ez persze nem változtat azon a tényen, hogy a francia kommunizmus (ahogy az olasz is) igen fontos szerepet játszott a munkásság „nemzetbe emelésében”, és így persze a francia nemzettudat alakulásában és történetében is. Amit a 19. században a szocialista republikanizmus végzett el, azt tette a 20. században a francia „nemzeti” kommunizmus is: a kommunista ellentársadalom összeomlása után jelentkező gondok jól mutatják a folyamat erejét és jelentőségét.

 

 

A republikanizmus válsága
és újjászületése

A múlt századfordulón diadalát ülő republikanizmus egy adekvát világmagyarázatot nyújtott a társadalom széles rétegei számára (mint láthattuk, még a szocialista baloldal egy jó részével is ez volt a helyzet), és a kor domináns politikai kultúrájává vált. Valójában már az első világháború előtt is mutatkoztak repedések a racionalista-pozitivista szellemi felépítményen, de a halálos sebet az első világháború lövészárkaiban kapta meg.

A patriotizmus kivérzett Verdunben, a mindenkinek előrejutást ígérő Köztársaság belefulladt a húszas-harmincas évek korrupciós botrányainak mocsarába, a Grande Nation-ról pedig kiderült, hogy egyedül már képtelen cselekedni (l. a Ruhr-vidéken folytatott francia tragikomédiát). A baloldal számára az egyik kiutat a kommunista internacionalizmus jelentette, a szocialista és radikális baloldal pedig „semmit sem tanult és semmit sem felejtett”: mivel azonban a világháborúban és az „Union Sacrée”-ben – az 1914 és 1918 közti háborús nemzeti egységkormányokban – játszott dicstelen szocialista szerep diszkreditálta a militarizmust, a párt Léon Blum vezetésével visszatért a Jaurès-féle patrióta pacifizmushoz. Ennek kétségkívül megvoltak a maga pozitív vonásai: Briand támogatása a Németországgal való megbékélés, a jóvátétel vagy a leszerelés ügyében, sőt Blum minden erejét latba vetve küzdött a Poincaré- vagy az Action Française-féle nacionalizmussal és így tovább, azonban Hitler hatalomra jutása után ez a „pacifisme intégral” illuzórikussá vált. Mind a szovjet külpolitika érdekeinek alávetett kommunista politika, mind a „müncheni” szocialista pacifizmus zsákutcába és tragédiába vezetett.

A második világháborúból a kommunisták egy nemzeti, nacionalista pártként, a szocialisták a polgári, republikánus pártok egyikeként kerültek ki. A második világháborút követő évtizedekben a – legalábbis elvben – osztályharcos alapokon álló két baloldali párt számára a republikanizmus „középosztályi”, a közérdeket kereső egalitárius modellje lényegében „burzsoá szemfényvesztésnek” tűnt, hiszen számukra az volt a fő probléma, hogy megalkossák a liberális demokráciával szembenálló társadalmi modellt.

Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek hozták el a baloldalon a klasszikus republikanizmus igen meglepő újjászületését. Száz évvel ezelőtt a republikanizmus az éppen diadalt arató baloldali nemzetfogalom szülötte volt, a 20. század utolsó harmadában viszont egy többrétegű válság eredményeképpen született újjá.

A válság alapvetően az ortodox marxizmus két ágának, a szociáldemokráciának és a bolsevik kommunizmusnak a válsága volt: a baloldal úgy fedezte fel újra a republikanizmust, mint valami ideológiapótlékot, ami egyébként annak a hallgatólagos beismerése is volt, hogy nincs a kapitalizmustól különböző baloldali alternatív modell. Az újbaloldal szomorú végelgyengülése az „eredeti” marxizmus végét jelentette, a kommunista párt hosszadalmas haláltusája a szovjet modellét, a szocialisták 1981 és 1982 közti kísérlete pedig az utolsó komolyan vehető etatista-szociáldemokrata reformprogramét.

A republikanizmus újrafelfedezése egyrészt lehetőséget adott a baloldalnak, hogy a társadalmi átalakulás alapvető kérdését a termelésen kívül gondolja el (azaz ne kelljen megkérdőjeleznie a tőkés termelési viszonyokat), másrészt egy olyan politikai berendezkedés képét vázolja fel, ahol a hatalom valóban a népé (a korban ezzel kapcsolatban erős kételyek merültek fel, és ma sem látszanak csillapodni), harmadrészt a köztársasági keretek újraértékelésével a politikai nemzet fogalmát egy olyan pozitív kontextusba helyezze, mely egy ideje nem volt a baloldal sajátja. Ez utóbbira éppen azért volt oly nagy szükség, mert az időközben feltűnt, megerősödött szélsőjobboldal éppen a mindenkinek egyenlő jogokat biztosító köztársaságnak üzent hadat.

Az ekkor már a baloldal egyértelműen domináns erejének számító szocialisták mondanivalója viszonylag egyszerű volt: „Franciaország mi vagyunk, és nem Le Pen!”: a „national” mondanivaló persze kiegészült a másik ellenfél (a neoliberalizmus) elleni oldalvágással, „a köztársaságnak szociális oldala is van”. Ezen utóbbival persze éppen ekkor merültek fel igen komolyan vehető kételyek: a nyolcvanas években már nem a növekedés gyümölcseinek elosztásáról volt szó, hanem arról, hogy hogyan akadályozhatja meg az állam egész társadalmi rétegek végleges marginalizálódását.

A Mitterrand-érában éppen kormányzó baloldal ösztönösen fordult hát a szociális republikanizmus felé: szimptomatikus volt, hogy már az 1981-es választásokon a gazdasági modernizáció (ez Franciaországban is piacosítást, liberalizációt és más efféléket jelent) legfontosabb szimbólumának számító Valéry Giscard d’Estaing-nel szemben Mitterrand a „force tranquille”, a „nyugodt erő”, vajmi kevéssé osztályharcos, annál inkább republikánus jelszóval kampányolt. A szocialisták őszintén hitték, hogy a marxizmusból való kiábrándulás után egy újratöltött szociális republikanizmus igenis sikerrel járhat. Ha nincs osztályharc, akkor legyen legalább az „alsó társadalmi rétegeknek” kedvező republikánus érdekegyeztetés, a klasszikus republikánus „közérdek”, „közjó” keresése. Mint láthattuk, a republikanizmus újafelfedezése jól illeszkedett a szocialisták hagyományos politikai kultúrájába, egyszersmind etatista megoldások iránti vonzalmukba is. Az igazi próbakő a bevándorlás kérdése volt.

 

 

A nagy próbakő: a „bevándorlók”

A francia baloldal klasszikus republikánus programja a bevándorlással kapcsolatban az asszimiláció és a gazdasági felemelés párhuzamos elképzelése. A bevándorlók több generációja (egyébként a második generáció értelemszerűen már nem „bevándorló”) integrációjának kerete az a republikánus, univerzalista francia modell, mely az állampolgárok jog előtti absztrakt egyenlőségében látja az emberek közti egyenlőség alapját (így például Franciaországban elképzelhetetlen egy etnikai alapú pozitív diszkrimináció).

A Foucault-n, Bourdieu-n felnőtt szocialista elit a nyolcvanas évek elején szakított a valójában már a hetvenes évek közepétől restriktív fordulatot vett jobboldali bevándorláspolitikával. Valósággal kinyitották az országot, erősen megkönnyítették a családegyesítő bevándorlás szabályait, lényegében megszüntették a kitoloncolásokat és az ország elhagyására biztató különböző pénzügyi „segélyeket”. Az elképzelés az volt, hogy a nagyszabású baloldali szociális-gazdasági reformprogram, a keresletorientált növekedés megindulása mintegy magától meg fogja oldani a „bevándorlók” második-harmadik generációjának gondjait, melyek főleg a nagyvárosok külvárosaiban, az ún. érzékeny negyedekben váltak egyre súlyosabbá.

A szociális reformprogram azonban hamarosan leállt, sőt ellentétébe fordult, és ez kihatott a külvárosok, a benne lakók, de az egész bevándorlásügy baloldali kezelésére. Az 1982-as fordulat után a baloldal lényegében újra lezárta Franciaországot a bevándorlás elől, és az lett az új jelszó, hogy a „már itt levőket kell integrálni”. Az integrációt a francia baloldal nem valamiféle angolszász mintájú multikulturális alapokon képzelte el, hanem a hagyományos szociális republikanizmus alapján. Azaz az integráció kerete nem etnikai közösség, hanem a citoyenek egyenlőségére alapozott politikai nemzet. Erre annál is inkább nagy szükség volt, mert a nyolcvanas évek közepén feltűnt a rasszista, xenofób szélsőjobboldal, amely már ezt a republikánus asszimilációt is visszautasította. Sokáig (Nicolas Sarkozy fellépéséig) ebben a kérdésben alapvető konszenzus volt a jobboldal és a baloldal között, sőt a kilencvenes évekre – a baloldal pálfordulásával – már abban is egyetértés lett, hogy meg kell állítani a bevándorlást, a cél az említett „integrálás”.

A valóságban talán éppen az okozza a gondokat, hogy az „integráció” sikerült – és ebben a média tömegkultúrája öszszehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszott, mint a republikánus iskolarendszer. Csakhogy a sikeres (tömeg)kulturális integráció manapság szociális kirekesztéssel jár együtt. A fiatalok értékei, céljai nagyjából azonossá váltak, a lehetőségeik viszont fényévnyire vannak egymástól. Nem mellesleg a „leszakadó” (a versenyben lényegében esélytelenül induló) fiatal éppen a „többséggel” közös kulturális identitás okán viseli olyan nehezen a feléje áradó bizalmatlanságot, félelmet és persze megvetést. („Mi is franciák vagyunk” – hangzott el többször a nyilatkozni hajlandó külvárosi lázadó fiatalok szájából.) Franciaországban az iszlám különállásán alapuló multikulturális társadalom vagy valódi mohamedán tömegkultúra nem alakult ki: egy rapénekes sokkal fontosabb szereplő, mint egy imám. Ha van a külvárosoknak sajátságos kultúrájuk, az nem egy mohamedán valami, hanem a fogyasztói társadalom tömegkultúrájának egyik speciális formája.

További igen fenyegető jelenség volt a szélsőjobboldal előretörése földrajzilag a volt munkáskerületekben, szociológiailag pedig az alsóbb néprétegek között, melyek a baloldal (elsősorban a kommunisták) fő bázisának számítottak. A baloldal erre a lehető legrosszabbul reagált: megpróbálta (ha nem is túllicitálni a szélsőjobboldalt, de) a bizonyságát adni a saját „keménykezűségének” „a közbiztonság” témájában. Ez a baloldali politika talán legtragikusabb következményekkel járó fordulatában, a „közbiztonság” mint „politikai prioritás” középpontba helyezésében volt tetten érhető. A „harmadik út” egyik tipikus sajátosságáról van szó: Blair egyenesen az amerikai jobboldaltól vette át a „zéró tolerancia” tragikus szociális következményekkel járó rendpárti politikai jelszavát és sajnos gyakorlatát is, Lionel Jospin pedig (szocialista miniszterelnök 1997 és 2002 között) egyenesen kormányzása egyik prioritásának nevezte a „közbiztonság problémájának” megoldását. Ez a sécuritaire beszédmód (mely egyébként Franciaországban sokáig Le Pen monopóliuma volt) lényegében azt jelenti, hogy eltekintünk a bűnözés bármiféle társadalmi magyarázatától, vagyis az egyén személyiségjegyeiből következő morális problémaként értelmezzük. Maga Jospin jelentette ki, hogy elég a baloldal tehetetlenségéből, a bűnözés okainak vizsgálatában „az egyéni felelősségnek mindig meg kell előznie a szociológiai magyarázatokat”. Az ilyen beszédmód eredménye általában „a nyomor börtöneinek” példátlan elterjedése és persze (mivel a baloldal még a szóhasználat, vagy a politikai gyakorlat átvételével sem tud „keményebb” lenni a jobboldalnál) a jobboldal és a szélsőjobboldal térnyerése. Ez történt Franciaországban is.

 

 

A jelen: nacionalizmus helyett etnicizmus, republikanizmus
helyett osztályharc

 

 

A baloldal válasza a Sarkozyban testet öltő konzervatív újjászületésre, a jobboldal fokozódó „posztfasizálódására” valamiféle „újratöltött” republikánus baloldal volt, „együtt érző konzervativizmus”, azaz a szociálliberális társadalompolitika és konzervatív morális beállítottság keveréke, mely képes lehetne kihúzni intellektuális kríziséből a baloldalt.

Mivel nem voltak politikai válaszaik a felmerülő problémákra, a francia progresszív elit a konzervatív szótárban szereplő „néphez” fordult. Ez a fajta együtt érző konzervativizmus lecseréli a társadalmat különböző „kategóriákra”, a politikát az erkölcsre; mely bizonyos szempontból visszatér a csak a „néptől” megtudható „őszinteséghez” és „igazsághoz”. A cél már nem az, hogy megoldásokat találjunk a problémákra, hanem az, hogy megtaláljuk a „francia nép” által felvetett kérdéseket. A szociális együttérzés és az erkölcsi konzervativizmus keveréke a társadalom kettészakadására a népi rétegek kívánságlistájával kívánt válaszolni. A párt 2007-es elnökjelöltje, Ségolène Royal jellemzően e néprétegek igényeinek egyfajta konzervatív olvasatát adta: szociális védelem, rend, erkölcs, nevelés. De hát ebben Sarkozyt nem lehetett megverni.

Az egyre kellemetlenebbé váló valóság az, hogy a republikanizmus menthetetlen, az eredeti, egyenlősítő, politikai nemzettudat valószínűleg végleg a múlté, helyét átvette a legtisztább etnikai nacionalizmus, melyet (mivel nem akar diktatúrát, vagy legalábbis nincs módja rá) a posztfasizmus jelzővel illethetünk. Folytatódik, sőt egyre erősödik a szociális problémák etnicizálására irányuló ideológiai-politikai-kulturális hadjárat: az európai bevándorlók, a romák vagy a nemzeti kisebbségek (a balti oroszoktól a szlovákiai magyarokig) értelemszerűen kerülnek az egyre fogyni látszó gazdasági erőforrásokért (hiszen a tőke profitja minden bizonnyal érinthetetlen) folyó küzdelem etnicizált változatának áldozatai közé.

Ha nincs „közérdek” és nincs „közjó”, hiszen minden egyenlősítő politika lehetetlennek látszik, nincs republikanizmus sem: tiszta osztályharc van (vagy a posztfasizmus). Szocializmus vagy barbárság.

Ha nincs politikai nemzet, a baloldalnak nincs dolga a nemzeti kérdéssel. Mint a szocialista mozgalom számos kérdésével kapcsolatban, ebben is viszszatértünk a kezdetekhez: egy etnicizált nemzettudatban a proletároknak valóban nincs hazájuk.

 

 

A tanulmány a Politikatörténeti Intézet fiatal kutatóknak szóló pályázata segítségével készült.

 

 

Kapcsolódó írások:

Gábor György: A nemzet hitvallása avagy a piac ködképei Platón a Törvények című munkájának egy helyén annak ad hangot,...

Balázs Gábor: 68-at végleg eltörölni… Balázs Gábor 68-at végleg eltörölni… Konzervatív forradalom Franciaországban „Azt...

Niedermüller Péter: A progresszív baloldal: esélyek és alternatívák Az elmúlt évtized talán legfontosabb politikai történése, hogy feltartóztathatatlanul csúszik...

Vitányi Iván: A baloldal ma és holnap – Magyarország és a magyar szociáldemokrácia Az itt közölt írás egy három részből álló nagyobb dolgozat...

Csengery Kristóf: Hattyúlovag hegedűtokkal (Csiky Gergely: Prolik. Az Egri Gárdonyi Géza Színház a POSzT-on. Díszlet Cziegler Balázs, jelmez Füzér Anni, rendezte Máté Gábor.) Lehetne a Kékszakállú vára is, de csak egy pesti, külvárosi,...

 

 

Cimkék: Balázs Gábor, baloldal, Franciaország