Pong, Hermelin, Alkalomatta, Mariner, Bornemissza, Karpaszományos, Csibe, Halottmester: vombat

vombat

(című fejezet, mely rendünk tudható titkairól szól, említésre kerül benne a Szent Gány, Bornemissza esküvője, valamint az is, miként ért csúfos véget Pong és Vadkanca szerelme)

 

„Az alkotói hírnév: hosszabb-rövidebb időre egyezményesen használt karakterkészlet különféle alkotások, fogalmak megjelölésére. Társíthatjuk egy műhöz, a Hold egyik kráteréhez, egy mértékegységhez, esetleg egy műszerhez, mint pl. schultze-féle teleszkópos csontfűrész. Az alkotók halhatatlansága valójában nem több, hogy nevük karakterkészlete egy ideig hivatkozási alap lesz más karaktercímkés művekben, majd egy idő után már csak könyvtári jelzet, kb. annyi, mint egy fatörzsbe vésett „Mari–Jani 1967”. Mindez különben érthető. Az alkotói karakterkészlet valahol hasonlít a szentek ereklyéihez. Úgyhogy jobb, ha csőre töltjük, és kilőjük az égbe, még mielőtt bajunk esik.” (Mariner eszmefuttatása egykori lövöldözéseinkről)

 

Pongot egy nem éppen magasröptű irodalmi mű, Szentiványi Jenő A kőbaltás ember című ifjúsági regénye alapján neveztem el. Ebben Pong bátor, de korlátolt elméjű törzsfőnök, ráadásul már a könyv elején fejbe vágják egy bunkóval, így aztán nem sok tennivalója akad a továbbiakban. Az igazi főhős Ge-og, a fürge és furfangos vadász, ő ejti el a hópárducot, az ő asszonya Hollószárny, a legjobb nő a hordában, ő találja fel a tutajt és az íjat, amivel végül legyőzik a törzset üldöző emberevőket. Vagyis én.

Pong ezen dühöng, s – bár a név rajta ragadt – magának követeli Ge-ogot. Engem Kaborral, a varázslóval szeretne azonosítani, akit az író a kor kultúrpolitikai direktíváinak megfelelően alattomos és hataloméhes vénembernek ábrázolt. Azért tud is valamit, mert ő trepanálja a leütött Pong koponyáját, és kipiszkálja agyából a belefúródott csontszilánkot. Kabor testesíti meg az ősemberek babonás butaságát kihasználó egyházi reakciót, ezt Pong gyakran hangsúlyozza is, ékes bizonyítékául annak, hogy a lelke mélyén sunyi vágymarxista.

Örökös brusztolásunk témája az egyházi és a világi hatalom hierarchikus viszonya. Az ősi keleti kultúrák némelyikében szokás volt, hogy a főpap évente egyszer rituális keretek között arcul ütötte az uralkodót, ezzel demonstrálva, hol is a helye annak a templom hatalmához képest. Ezt rendszeresen Pong orra alá dörgölöm, aki viszont szöges hordókkal, hataloméhes puritánok akasztásával, buja püspökök kiherélésével, felprédált és felégetett katedrálisokkal riposztol. Történelmi téren kettőnk közül Pong a műveletlenebb, ezt olykor el is ismeri.

Sajnálatos módon a rendünkbe ritkán befogadott, új tagok többnyire Ponghoz húznak, így harcosok lesznek, amit csak részben ellensúlyoz az, hogy mindegyik megkapja tőlem a szokásos rituális pofont. Pogány papi kasztunk főként a megtérések miatt apad. Vakvarjúcska bekatolizált, a Vatikánba is elzarándokolt hozzá megtévesztésig hasonló, aprócska, madárszerű feleségével. Tyúkmutter szintén, ő még imádkozni is szokott bűneink bocsánatáért. Bornemissza beleszerelmesedett az ortodoxiába, megtanult görögül, elvégezte a teológiát, és Athénban pópává szentelték. Így aztán harcra fogható papok csak ketten maradtunk, Alkalomatta és én.

Ezt némiképpen kompenzálja az, hogy a harcosi kasztban olykor belháborúk dúlnak, főként Pong király mindenkit lealázó hübrisze és faragatlan stílusa miatt. Néha még az első lovag tisztét betöltő Marinerrel is haragban van. Pong üldözte a perifériára Tyúkfatert is, kinyilatkoztatván, hogy fasiszta, „az pedig csak kötélvégen himbálózva vagy célgömb végére állítva jó”.

 

„Mariner és Pong összeveszését az robbantotta ki, hogy Mariner lefosta Pongot. Akkoriban megosztozva laktak a műteremben, különféle barátnők társaságában. A hétfő, csütörtök és szombat Mariner éjszakája volt, a többi Pongé. Mariner heppje, hogy lehetetlen helyeken és időpontokban egyen veszettül csípőset, ami villámcsapásszerűen és kontrollálhatatlan módon meghajtja. Így történt, hogy egy éjjel összeszarta magát a körúton, ráadásul az estéket is összekeverte, hajnali háromkor csörtetett át a matracon szundikáló Pongon és Csuri nevű csaján, s a bejárattól a szemközti falig végighintette a helyiséget. Pong bepöccent, és kitette barátja szűrét, Mariner szerint Csuri nyomására, amit módfelett férfiatlannak tartott, ezért egy ideig mindenki előtt papucsozta Pongot. Ez vezetett az említett haragoskodáshoz. Bill Clinton volt akkor az elnök, vagy a Bush.” (Bornemissza állásfoglalása a dologgal kapcsolatban)

 

A renden belüli viszálykodások egyik sarkalatos pontja a Szent Gány birtoklása. Ezt néha a papi, néha a harcosi kaszt tudhatja magáénak, annak megfelelően, hogy ki felejti ott éppen valamelyik bulin vagy kocsmában, és hogyan kerül elő csodálatos módon megint. Nem írhatom le, mi az, legyen elég annyi, hogy emberi civilizációnk esszenciája, mindenben megtestesíti létünk értelmetlenségét és ennek az értelmetlenségnek értelmességét, egyszóval valóban olyasvalami, aminek hódolni érdemes. Hermelin vásárolta néhány kunáért egy horvátországi zsibvásáron.

A Szent Gányt egyetlen alkalommal érinthettem meg Csibe zuglói lakásán. Pong, Hermelin, Barlangász, Tyúkfater és a többi „öregek” beadták, hogy Mikulás-ünnepséget tartunk egy szegény, egyedül élő bácsinak. Mi ezt teljesen bevettük, meghatódtunk, fel is szerelkeztünk néhány csokimikulással, szaloncukorral, valaki még narancsot is hozott.

Hermelinék a magasztos célra Csibe lepusztult szobakonyhás bérleményét szemelték ki, mely Zugló kevéssé frekventált részén, egy elvadult kert közepén állott. Az egykor lóistállóként szolgáló hosszú házat apró lakásokra szabdalták fel talán még a világháborút követő években. Az épület alatt régi, zegzugos pincék húzódtak, ami tökéletesen megfelelt az igazi, alattomos szándéknak, a már kiszemelt novíciusok kényszerű beavatásának.

Csibe lakásában vagy tucatnyian szorongtunk, rozoga székeken és a mocskos szőnyegen. Azonnal kiderült, hogy szó sincs Mikulásról, ehelyett döbbenten hallgattuk a beígért „szegény bácsi” ihletett monológját arról, hogy mindannyian meg fogunk halni, lehet, hogy egyesek közülünk akár még ma este. Csibe akkorra már nagyon hangulatba jött. Fő attrakciója egy gagyi-folklór fadobozka volt, melyen havas hegycsúcsok kasírozott fényképe és a „Souvenir aus Zakopane” felirat díszelgett. Időnként, a prédikáció csúcspontjain teátrálisan a dobozra mutatott, és üvöltve tette fel újra meg újra a kérdést:

– Tudjátok, mi ez??? Tudjátok, mi ez???

Hamarosan megtudtuk. A fadobozka Csibe apjának ágyékcsigolyáját tartalmazta, melyet a gyászoló fiú menekített ki a sír felszámolásakor. Csibe időnként előrántotta és körbemutatta a megsárgult csontot, hogy az egyre inkább megszeppenő társaság jól láthassa a fekete tintával és csupa nagybetűvel rápingált feliratot:

APÁM

Villanyszolgáltatását ekkoriban éppen kikapcsolták, így a néhány gyertyától megvilágított odú derengő félhomálya egyre szorongóbb érzést váltott ki bennünk. A berendezésre alapvetően Csibe akkut thanatomániája nyomta rá bélyegét. A falak egy részét feketére festette, mindenhol gipszből öntött halotti maszkok, amiket valami filmforgatáson szedett össze. A „konyhából” rothadó ételmaradék és átható vizeletbűz áradt, mivel Csibe imádott a falicsapba pisálni, sőt erre a gusztustalan cselekedetre a vendégseregletet is folyamatosan biztatta. Ekkor, mintegy megváltásként, Pong jelent meg az ajtóban, szétborzolt üstökkel, sötétzöldre mázolt arccal, majd síri hangon így szólt:

– Egyvalaki jöjjön velem!

Ettől kezdve ötpercenként hívott ki minket, és a szólítottak közül senki nem tért vissza a szobába. Végül rám került a sor. Pong kivezetett az esőtől iszamos udvarra, és a pincelejáratra mutatott: „arra menj”, azzal megfordult, és eltűnt a sötétben. A hosszú lépcsősor alján egyetlen szál gyertya pislákolt. Lebotorkáltam odáig, és láttam, hogy a folyosó kétfelé ágazik: bal kéz felől messze valami feketeség látszott, jobb felé viszont, a gyertya fénykörén túl egy álló alakot vettem ki, így hát abba az irányba indultam. Mind közelebb érve hozzá láttam, hogy szétvetett lábakkal, nekem háttal áll. Egyszerre megfordult, és némán az ellenkező irányba mutatott. Meg mertem volna esküdni, hogy valamiféle maszkot visel. Engedelmesen hátraarcot csináltam, és megindultam a fenyegető feketeség felé, amely közelebb érve egy boltozatos ajtónyílásnak bizonyult. Bentről rekedtesen suttogó hang hallatszott:

– Lépj be!

A boltozaton túl koromsötétség fogadott. Egy csuklyás alakot tapogattam ki, aki egy zsákot nyújtott felém:

– Válassz valamit belőle! Az lesz a te sorsod.

Belenyúltam, és a kezembe akadó dolgok közül megmarkoltam egy tárgyat. A csuklyás visszahúzódott a sötétbe, én pedig valahogy kibotorkáltam a pince ajtajáig. Addigra a maszkos is eltűnt. Odakint friss levegő fogadott. Pong valahonnét újból előkerült, és kivezetett az utcára a kerten át. A neonlámpák fényében ázó külvárosi utca alig-alig tűnt valóságosnak Csibe odúja után. Megszemléltem a kezemben tartott tárgyat. Benne meghatározhatatlan valami volt, nem szilárd, nem is folyékony, masszaszerű, mozgó és néha megdermedő entitás. Később megtudtam, hogy a Szent Gányt választottam a sok lehetőség közül, s ez valóban el is döntötte a sorsom.

Később egy kocsmában kötöttünk ki valamennyien, ahol kiderült, hogy a marhák az összes Edgar Allan Poe-novellát átböngészték a beavatáshoz. Hermelin még igazi patkányokat is akart, de Pong lebeszélte, hogy az már túl durva lenne, főleg a lányok miatt.

„A vallás nem végső bizonyosság, hanem végtelen bizonytalanság. Elismeri a titokról, hogy Titok. Aki istenismeretre vágyik, egyforma szenvedéllyel kutatja nyomát templomokban, kocsmákban, sápadt ikonokon és nyűtt emberi arcokon. A pogány örömmel, amit mi csinálunk, a legkevésbé sem az a baj, hogy öröm, amint ezt felületesen gondolni szokták, hanem hogy pogány; túl nagy darabot hasít ki a szívünkből, ami talán mást illetne. Ezért is jó, hogy leírjuk, amit csináltunk.

Úgyhogy ne baszogassatok, mert én sem a végső bizonyosságot keresem, hanem a végső bizonytalanságot. Azt az állapotot, amikor az egymást kioltó igazságok közt sodródva eljutok a végső ponthoz. Nem tudom, mi lesz ilyenkor, talán megerősödik a hit, vagy pedig eltűnik, ha délibáb volt csupán, amit saját boldogságom kedvéért fabrikáltam magamnak. Ha megerősödik, akkor majd nem alapul semmin, se észérveken, se érzelmeken. Inkább valami indokolhatatlan sejtés, olyasféle ösztön, mint a vadállaté, aminek gyökerét az elme sohasem fogja magában megtalálni. Ha tudnám, mi az, már régen megmérgeztem volna. Ahogy ti is teszitek.” (Bornemissza gondolata a könyvről, mely alátámasztja ama gyanúnkat, hogy előbb-utóbb alighanem az Athosz-hegy valamelyik kolostorában fog kikötni)

 

Bornemissza mokány, barna fiatalember, némi délszláv beütéssel. Az „igazi” Bornemissza Gergelyt juttatja az ember eszébe, körülbelül abban az életkorban, mikor kitelik apródideje, Buda várába utazik, és Vicuska ügyében véresre szívatja az öreg Cecey. Sajátos módon nem öregszik, külseje húsz éve változatlan, így hát aligha lesz belőle Egervár-védő kapitány. Bornemissza felszentelt ortodox pap, így gyónni is lehet nála. Ezt egyszer meg is tettem, és nagyon ínyemre valónak találtam a dolgot.

Bornemissza legnagyobb szívatása az volt, hogy miután felvette az ortodoxiát, az egyszerűség kedvéért egy református hitű székely leányzót vett feleségül. Az örömszülők – miután az összes késüket, baltájukat kifenték – végül beletörődtek, hogy „kalugyer-feleség” lesz a lányukból. Így jött létre a világtörténelem leghosszabb és legtikkasztóbb szertartása, az ökumenikus ortodox-kálomista esküvő. Bornemiszsza azzal nyugtatgatott mindenkit, hogy „rövidebbre fogják” a szokásosnál. Négy órán át tartott.

Mariner és én már az első félóra után kiszöktünk a templomkertbe, s a hátralevő időt a vőlegény nagyapjával múlattuk, aki egykori Tito-partizán és hithű kommunista lévén nem tette be lábát klerikális intézménybe. Egymás után szívta a mezítlábas cigarettákat, s mikor eltaposta őket, egyetlen alkalommal sem mulasztotta el, hogy fejével a zsoltároktól zengő templom felé ne biccentsen, kurtán odapökve:

– Hazudnak ezek.

A szertartást népes lagzi követte, amelyre valamennyien hivatalosak voltunk. Az este jelentős részét homály fedi, utólag azért megkérdeztük, hogy nem okoztunk-e nagyobb galibát a násznép körében. Bornemissza röviden így foglalta össze az eseményeket:

– A Pongtól féltek, hogy mindenkit meg fog verni. A Karpaszományos komolyan megijesztette őket, mert azt hitték, tényleg ott helyben meghal. Vadkancát többen is meg akarták dugni, mert mindenkivel lelkizett és kacérkodott. Hermelin és Rágógumi viselkedett aránylag normálisan.

Hermelin még a buli legeslegelején, kora délután és színjózan állapotban összeverekedett Rágógumival. Mikor ugyanis az ifjú pár a régi hagyomány szerint tálcán sorakozó pálinkás kupicákkal kínálta az érkező vendégeket, Rágógumi visszautasította az italt. Hermelin – akivel akkoriban nagy komaságban voltak – egyre csak biztatta:

– Gyere, igyunk, ne csináld már!

– Nem iszom.

– Miért?

– Mert nem szeretem a pálinkát.

– Figyelj, most az egyszer tehetsz kivételt, legalább az ifjú párra! Csak szimbolikusan.

– Szimbolikusan se, különben is hagyjál békén.

– Miért, ha nem hagylak, akkor mit csinálsz?

A következő pillanatban Hermelin üvöltözésére kaptuk fel fejünket: „mondtam, hogy ne csináld, bazmeg!”, Rágógumi pedig a földön fetrengett és nyögdécselt.

„Már odafelé nagyon rosszkedvű volt, mert összebalhéztak a párjával. Lehet, hogy egy kicsit tényleg erőltettem, de a verekedést ő kezdte. Egyszer csak válasz nélkül belém rúgott, meg ütött is egyet. Én erre a bal kezemmel az arcába locsoltam a pálinkát, a jobbal meg jól behúztam neki. Elterült, fogta a hasát, és látványosan szenvedett, pedig nem is vagyok olyan erős gyerek. »Hogy a veséjét levertem«, vagy valami hasonló. Aztán elkezdtük közös erővel vigasztalni, mert haza akart menni. A csaja sopánkodott, sipítozott, a menyasszony meg mondta neki: »Jaj, nehogy már emiatt hazamenj, tudod, hogy milyen!« Erre még jobban kiakadtam: »Hogy én milyen vagyok?!« – és majdnem elkezdtem újra megverni. De aztán közösen megnyugtattuk, és bementünk a lagzira.” (Hermelin beszámolója az inzultusról)

 

Pong szereti a pszichológusokat. Három is volt neki. A társaságba egyedül Vadkanca került be, dús idomú, vörös loboncú, dögös leányzó, végzős hallgató az egyetemen. Vadkanca imádta analizálni magát és Pongot, Pong pedig Vadkancát és saját dicsőséges önmagát. Így aztán jól elvoltak egy darabig. A szenvedélyes lélekbúvárkodás olykor rohamszerűen jött rájuk, mint a bukóhányás, teljesen alkalmatlan helyzetekben és tök fölöslegesen. Jó példa erre az alábbi eset:

Együtt víkendeztünk egy kis faluban, Mariner, az akkori csaja, a feleségem meg én, valamint Pong a frissiben újított Vadkancával. Megérkezés után akadt némi elrendeznivaló, ki melyik szobában aludjon, mit főzzünk, satöbbi. Ezt Pongra bíztuk, tekintve, hogy ő szerezte és ismerte a helyet. Mi elugrottunk a helyi boltba, Pongék pedig elkezdték kipakolni a hátizsákokat.

Tíz percbe sem telt, hogy visszatértünk.

Pong és Vadkanca ekkorra már az Analyse yourself hetedik szintjénél tartott. Numinózus csend. Mindenfelé szétszórt konzervek, ruhák, könyvek és tisztálkodószerek. E festői összevisszaság közepette a dagadtra bőgött arcú Vadkanca, amint szemben ül Ponggal, fogja a kezét, és szemébe nézve, még mindig szipogva, de már túl a katarzison, imigyen szólal:

– Mondd, miért ilyen nehéz?

Kinyitottunk néhány sört, és megmentettük az estét. A hétvége során még több elgondolkodtató dolog történt, melyek alapján gyanítani kezdtem, hogy Pong voltaképpen nem Vadkancába van beleesve, hanem saját magába, pontosabban, az éppen Vadkancába beleesett saját magába. Vakvarjúcska fogalmazta meg ezt később a legfrappánsabban Pong egyik bőszült és kötekedő pillanatában, amikor egy, Oszip Mandelstam Nem egyhamar leszek pátriárka című versének értelmezése felől kipattant irodalmi vita hevében akart megrugdosni valakit:

– Hagyjátok! Magába szerelmes, de viszonzatlanul és reménytelenül. Ezért csinálja.

 

„Hermelin esküvőjekor Pong kajakra beadta, hogy királyi és hűbérúri rangjánál fogva élni fog az első éjszaka jogával. Hermelin ezt komolyan elhitte, annyi megaláztatás és elképzelhetetlen inzultus érte a rajtuk elvégzett szertartásunk során. Szintén történelmi szokásjogra hivatkozva engem kért meg arra, hogy »kivont karddal« aludjak nászszobájuk küszöbén, amit meg is tettem. Pong addigra már teljesen veszélytelenné vált. Többnyire Zorba-táncolt, ordítozott, mint a fába szorult féreg, ököllel verte a falat, ölelgette és csókolgatta a terasz melletti borókafát, teljesen elhanyagolva Vadkancát. Vadkanca nem merte megcsalni Pongot, így szexuális éhségét kompenzálandó sorra kérlelte a násznép markosabb férfitagjait: »adj élményt! üss meg, ahogy bírsz!«, amit aztán valakitől meg is kapott.” (Mariner adaléka Pong és Vadkanca viszonyához)

 

Kapcsolatukat (Pong szerint) a táncterápia rontotta meg. Ezt esténként egy lepusztult józsefvárosi iskola jéghideg tornatermében tartották, zömében pszichológia szakos egyetemista lánykák és fiúcskák, valamint hízásnak indult vágypszichológus kismamák számára. A tréner egy hímzett inget viselő német terapeuta volt, asszisztense a szálkás izmú, katonás Margarete. Utóbbi néha – rejtélyes okokból – elkódorgott. Főnöke ilyenkor éneklő hangon kiabálta végig a gyerekektől néptelen, visszhangos folyosókat:

– Margare-ete! Wo bi-ist du? Komm’ mal he-er!

A lábszagú tornateremben füstölőket és illatosító gyertyákat gyújtottak, a gyakorlatokat aláfesteni hivatott zenei repertoárt főként „örökzöld klasszikusok”, Enya, Dead Can Dance, Horváth Charlie, Vangelis és hasonlók tették ki.

Pong veszélyt szimatolt, és gyakran morgolódott:

– Olyan rendes és romlatlan kiscsaj volt idáig, most majd a végén még elcseszik nekem ezzel a nyúédzses takonnyal.

Mint később bebizonyosodott, Vadkanca a táncterápiával végzetes útra lépett. Ezt egy darabig elleplezte az, hogy úgy tervezték, diplomája megszerzése után a Vakok Intézeténél helyezkedik el, és ott fog vakokat táncoltatni. Pong szereti az efféle altruista dolgokat.

A kurzus előrehaladtával a terapeuta egyre veszélyesebb vizekre evezett, ugyanis lassan elkezdte bevonni a szektába a csoport családtagjait is. Az ominózus és sorsdöntő foglalkozás a „női őserő” felszabadítására hivatott kanca-táncos óra volt, melynek során a növendékeknek „sörényüket és farukat rázva” kellett a bordásfalak mentén körbe-körbe futkorászniuk. A beavatást a „mester” a következő otthoni feladattal zárta:

– Most menjetek haza, és ébresszétek fel az energiát párotokban is!

Pong otthon éppen a Stronghold Crusaders című stratégiai játékban volt elmerülve. Főként azért lelte kedvét benne, mert a játék beszélt hozzá, s magyarított verziójában ilyesféle mondatok hangzottak el: „Nagyuram! Kevés a harcosod, és hamarosan arab törzsek támadnak dél felől! Fogadj fel zsoldosokat!” A nyerés előtti csúcsponton pedig: „Te vagy a legnagyobb úr!” Pong nem nagyon díjazza, ha ilyen diadalittas tudatállapotokban zargatják, a „neokálomista bídermejer pszeudoerotikus giccsszexet” pedig kifejezetten rühelli. Inkább ő szeret zaklatni másokat barbárabb módokon, ennek egyik kelléke egy Tramontina márkájú macséte volt, ami az ágya fölött lógott egy kampós szegen.

Vadkanca – vesztére – épp egy ilyen ihletett pillanatában rontott rá:

– Gyere, hágj meg, mint a csődör, egész este ezt gyakoroltuk!

Pong – fel sem pillantva a monitorról – könyörtelen és szerelemromboló hangon vetette a háta mögé az alábbi, módfelett diszkriminatív mondatot:

– Basszon meg téged az öregisten, meg az a buzi gurud!

A kettejük közötti vágy pislákolni kezdett, majd végképp kihunyt. Pong kimaradozott hazulról, barátnője is. A kegyelemfödést végül az adta meg, hogy Vadkanca ejtette a vaktáncoltatás ötletét, és egy jobb fizetéssel kecsegtető fejvadász cégnél helyezkedett el, a pályakezdő értelmiségiek ama hiú vágyától sarkallva, hogy saját lakás és kocsi birtokába jusson. A politikai téren végletekig előítéletes Pong ezt sohasem bocsátotta meg, s ennyivel zárta rövidre a dolgot:

– Burzsujbérenc falusi liba! Szót se róla többé!

A történetet sokszori, részletes elmeséléséből tudom. Később mindenkinek megtiltotta, hogy bármiféle kapcsolatot tartson fenn Vadkancával, amit persze magasan leszartunk. Utoljára Alkalomatta esküvőjén futottak össze. Pong annyira bevadult Vadkanca nem várt jelenlététől, hogy mindenkit borral és étolajjal locsolt le, majd eltántorgott a fenyvesbe „kialudni magát”.

Pár óra múlva előkerült, és magától értetődő módon utóterapikus lelkizésbe kezdtek. Mikor elmentem mellettük, Pong éppen hányt, Vadkanca pedig háttal a ház falának támaszkodva, könnyben ázó arcát a holdfénybe emelve motyogta maga elé:

– Hol rontottuk el…?

 

„Nem muszáj azonnal rárontani a történetre. Először hagyd, hogy maguktól idéződjenek fel a dolgok, és írj le mindent, ami csak eszedbe jut. Ha rögtön, már az agyadban csiszolni próbálod a szöveget, kifelejtődhetnek olyan részletek, mint például az, amikor a disznót a partizánfilm dagadt SS-tisztjéről nevezték el Krügernek. Az ilyen apróságok néha lényegesebbek, mint maga a cselekmény. Ha úgy ülsz neki, hogy »most aztán megírod«, az eredmény általában szar lesz, mert az kerül papírra, amit te akarsz, és nem az, ami téged akar.” (Pong írói tanácsa Alkalomattának)

 

Kapcsolódó írások:

Bornemissza: petymeg Pong, Hermelin, Alkalomatta, Mariner, Bornemissza, Karpaszományos, Csibe, Halottmester petymeg (című...

Mariner: kuszkusz Pong, Hermelin, Alkalomatta, Mariner, Bornemissza, Karpaszományos, Csibe, Halottmester kuszkusz (című...

 

 

Cimkék: Mariner