Mihancsik Zsófia: Ajánlat közös nevezőre

Induljunk ki abból az evidenciából, hogy tömegdemokráciában tömegpolitikát csak komoly közvetítő szféra közbeiktatásával és segítségével lehet csinálni. A közvetítő szféra – a nyilvánosság fórumai és intézményei – egyrészt maga értelmezi a politika aktusait (például azzal, hogy a nap ezernyi eseményéből mit tart érdemesnek arra, hogy hírt adjon róla, hogy milyen sorrendben szerkeszti egymás mellé a híreket, milyen figyelemfelhívó-értelmező címmel látja el a különféle anyagait, milyen kommentárokat fűz hozzájuk), másrészt értelmezteti őket. Értelmezteti részben magukkal a politikai szereplőkkel, részben erre szakosodott, úgynevezett politikai elemzőkkel, részben olyan értelmiségiekkel, akiket a szaktudásuk, pozíciójuk, intellektuális képességeik, szakmai vagy emberi tekintélyük és hitelességük jogosít fel az értelmezésre.

Ha ennek a kulcsfontosságú közvetítő-értelmező szférának bármelyik elemét vizsgáljuk és bíráljuk, nem azért tesszük, mert bűnbakot keresünk. Hanem azért, amiért a közvélekedés formálásának bármelyik főbb szereplőjét indokolt vizsgálni és ha kell, bírálni: elsősorban rajtuk múlik, milyen kontextusba kerül, méghozzá tartósan, a politikai aktorok működése, és ezen keresztül milyen magatartások, törekvések, normák lesznek – tartósan – elfogadandók-elvetendők a közvélemény szemében.

A politikai elemzők – a továbbiakban idézőjel nélkül használom ezt a kifejezést, azaz nem vizsgálom, érdemesek-e az „elemző” minősítésre – keresett értelmezők a magyar média minden intézményében és minden műfajában. Összehasonlíthatatlanul keresettebbek, mint az értelmiség képviselői. A felelősségük is nagyobb. Nem bűnbakjai tehát a – szerintem – torz normaértelmezések eluralkodásának, hanem aktív főszereplői.

Vitapartnereim azt írják, amennyiben az én „útmutatásomat” követnék, úgy a káros vagy a morálisan helytelenített jelenségeket nem lenne szabad az adott szakma módszereinek és mércéinek megfelelően vizsgálni. Csak hát mi a vizsgálat? Egyrészt vizsgálat-e az, ha megpróbálunk egy politikus hátsó agyában turkálni, megpróbáljuk kitalálni a számunkra logikusnak tűnő mozgatórugóit, megfejteni a titkos szándékait? Vagyis ha a jelenséget önmagában belül értelmezzük? Másrészt vizsgálat-e az, ha itt meg is állunk? Ha úgy véljük, elég, ha elvégezzük a rejtvényfejtő munkát, feltárjuk és megmagyarázzuk akár a legelfogadhatatlanabb és legetikátlanabb magatartások és cselekedetek okait, de egy szót sem szólunk arról, hogy ezek a magatartások és cselekedetek hol helyezkednek el az aktuálisan lehetséges magatartások és cselekedetek értékhierarchiájában, volna-e alternatív módszer, amellyel hasonló eredményre juthatna az, aki céljai eléréséhez az adott magatartást és cselekvést választotta, és végképp nem beszélünk arról, hogy adott konstellációban, adott erőviszonyok mellett a célok és az elérésükhöz választott módszerek milyen rövidebb és hosszabb távú következményekkel járhatnak.

Szerintem nem. Ez nem vizsgálat. A politikai elemző amikor pártmegrendelésre dolgozik, talán beérheti azzal, hogy az ellenfél szempontjaira, kényszermozgásaira és rafináltabbnál rafináltabb taktikai húzásaira felhívja a megrendelő figyelmét. Bár valószínűleg ott sem spórolhatja meg magának, hogy ezek lehetséges következményeiről szót ejtsen, hiszen a várható következmények elemzése nélkül nem lehet hatékony ellenstratégiát kidolgozni. A megrendelő tehát biztosan elvárja tőle, hogy elemzése tárgyát ebből a szempontból is végiggondolja.

Különösen igaz ez akkor, amikor a politikai elemző a nyilvánosságban a választópolgárokat informálja. Befejezni a nyilvános gondolkozást ott, hogy elmeséljük, miféle érdekek működtetik a politikust, és épp arról nem tájékoztatni a politikusi magatartások következményeinek elszenvedőit, hogy várhatóan mi mindennel kell majd szembenézniük, épp azért, mert adott politikus az érdekérvényesítésnek épp azt a módját választotta, felelőtlenség. És nem tájékoztatás, nem informálás, végképp nem orientálás és végképp nem elemzés.

Arról nem beszélve, hogy ma a közélet ügyei iránt kicsit is érdeklődő honfitársunk könnyűszerrel ki tudja találni, mi viszi rá Orbán Viktort, hogy agyonhallgassa Molnár Oszkárt, hogy minden ténynek ellentmondva a baloldal kreálmányának kiáltsa ki a Jobbikot, sőt az az évtizedes harc sem ismeretlen előtte, amelyet a Fidesz-vezér a szélsőjobboldali szavazókért folytat az egy kézből irányított egységes – noha nem homogén – jobboldal megteremtése érdekében. Tudja vagy sejti, pártszimpátiáitól függően vagy tetszik neki, vagy nem, de érti. Szükségtelen elmagyarázni neki. Ha a politikai elemző beéri ezeknek a politikai közhelyeknek az ismételgetésével, nem tesz mást, mint konyhafilozofálást művel. Azaz mégsem. Nagy különbség van ugyanis a között, hogy az ember maga jön rá, vagy a televízióban-rádióban hallja, az újságban olvassa, mi motiválja a politikust. Ha maga jön rá, hozzáfűzi saját negatív vagy pozitív ítéletét (jellemző, hogy még az antiszemiták szavazatait sem szégyellik / nagyon ügyesek, hogy még az antiszemiták szavazatait is felhasználják). Ha rajta van a „hivatalosság”, a politikai elemző tárgyilagosnak látszó pecsétje, a mai elbizonytalanodott/ított világban hajlamos lesz azt hinni reflexív magányában, hogy ő a hülye, az ő értékrendjével van baj, mert a politika világában ez nagyon is természetes, lám, a szakember is megmondta. Lám, a szakember is úgy látja, hogy Orbán helyesen jár el, amikor nem konfrontálódik a Jobbikkal, amikor sunyi módon megpróbálja megtartani a táborában Molnár Oszkárt (hiszen ő a többség véleményét mondja), és az antiszemiták szavazataira építeni helyénvaló, mert politikailag indokolható. A hvg.hu-n megjelent elemzésnek, épp a végiggondoltság hiánya miatt, ez az erőteljes üzenete, akár tetszik, akár nem, akkor is, ha sem a „természetes”, sem a „helyes”, sem a „sunyi”, sem az „indokolható” kifejezés nem szerepel benne.

Van azonban egy nagy baj. Hogy a továbbgondolás, vagyis adott politikai módszerek és magatartások következményeinek és perspektíváinak felrajzolása, bármennyire objektivitásra törekvő is, óhatatlanul állásfoglalás. Ha arról kell értekezni, milyen korábbi mintákat ismerünk, azaz milyen következményei voltak a történelemben a fajgyűlöletre, a fajgyűlölőkkel kötött politikai szövetségekre alapozott politikának, és milyen következményei lehetnek ma; ha kísérletet teszünk rá, hogy a köznapi érintkezésben elszabadult brutalitás okait vizsgálva az ilyen irányú politikusi sugalmazásokat is számba vegyük, ezzel akkor is negatív kontextusba helyezzük Orbán Viktor választott politikáját, ha egyetlen minősítő jelzőt sem ejtünk ki a szánkon. És úgy látom, ez a fő probléma. A gondolkodás nem azért áll meg a jelenség távolságtartó és kontextus nélküli leírásánál meg a szándékok találgatásánál, mert a „szakma” szabályai ezt írják elő, hanem azért, mert a politikai elemzők a piacról élnek, és a médiapiac – ismert defektusai folytán – ezt tartja „objektívnak”, „pártatlannak”, „kiegyensúlyozottnak”, tehát erre vevő. És talán azért is, mert ők maguk ezt tették gyakorlattá, ezt szokták meg.

Mondok két példát. Az első: azt írja két vitapartnerem, hogy „a Fidesszel szemben álló pártok számára továbbra is logikus stratégia marad, ha a párt politikáját annak legszélsőségesebb elemeivel azonosítják. Ám amíg leíró szempontból a Fidesz politikai ellenfeleinek esetében az egybemosás gyakorlata – épp a politikai racionalitás alapján – megérthető, addig normatív szempontból és főleg a politizáló értelmiség részéről aligha fogadható el.”

A saját nevemben beszélek, politizáló értelmiségiként: nem én mosom össze a Fideszt a legszélsőségesebb elemeivel. Amíg a Fidesz a legszélsőségesebb elemeit is vállalja, addig a Fideszt ez a legszélsőségesebb eleme fogja meghatározni. Ez ugyanaz, mint amikor politikusi körökbe bejáratos ismerőseim azzal érvelnek velem szemben, hogy a magánérintkezésben milyen értelmes Navracsics Tibor vagy milyen szellemes Semjén Zsolt. Nem érdekel, nincs dolgom vele. Nekem csak a politikus nyilvános énjével és azzal van dolgom, amit ebben a minőségében képvisel. Ahogy ilyen esetben nincs dolgom Orbán szempontjainak a mérlegelésével és kényszereinek a megértésével sem, sőt azzal sem, hogy Orbán magánemberként antiszemita vagy sem. Ha a pártjában vállalja az antiszemita nézeteket vallókat, az antiszemitizmus akkor is része lesz a politikájának, ha ő maga sohasem hangoztat ilyesmit.

A másik példám ez az árulkodó mondat: „a szélsőjobboldallal szemben impotens parlamenti pártpolitizálás”. Egy elemző vajon miért mos össze két gyökeresen különböző magatartást? Az egyik parlamenti pártét, a Fideszét, amelyik útjára bocsátotta a Jobbikot, együttműködik vele, amely a Demokrata című folyóiratot tartja a szócsövének, amelynek képviselői és tisztségviselői közt vannak meggyőződéses fajgyűlölők vagy olyanok, akik taktikai megfontolásból úgy tesznek, mintha azok lennének (leírtam Kövér László esetét), azaz a párt folyamatosan ilyen jelzésértékű gesztusokat tesz a közvélemény felé, és a másik parlamenti pártét, az MSZP-ét, amely törvényes intézkedéseket kezdeményezett a szélsőjobb visszaszorítása érdekében (még ha rosszakat is), amely rendszeresen megpróbálja felhívni a figyelmet a szélsőjobboldaliság veszélyeire, azaz folyamatosan olyan gesztusokat tesz, amelyek épp ellenkező értelmű jelzéseket küldenek a közvéleménynek. Ez a vízválasztó: a párt fellép a szélsőjobboldal ellen, vagy sem. Nem véletlen, hogy a Fidesz és médiabirodalma – és nem utolsósorban az „objektív” politikai elemzők (nem nevezek meg senkit, mert se időm, se helyem összegyűjteni a személyre szóló bizonyítékokat) – oly nagy energiákat fektetnek abba, hogy minden szélsőjobbellenes liberális és baloldali politikai kezdeményezést lejárassanak, ahogy minden civil kezdeményezést is azzal, hogy a pártpolitikai kötődését hangsúlyozzák, vagy ha ilyen nem volt, gyanúba keverjék. És hogy a két párt, a Fidesz és a Jobbik rivális volna? Csak egyetlen lépéssel gondolkozzunk tovább, kedves politikai elemzők, és tegyük fel a kérdést: miben riválisok? Egyetlen válasz van: a szélsőjobboldali szavazók megszerzésében. Amihez folyamatosan kell produkálni a szélsőjobboldali szavazókat kielégítő nyilvános gesztusokat. És ezzel mindent megmondtunk a két párt természetéről éppúgy, mint a rivalizálásukéról.

Ha a politikai hátsó szándékok kutogatását tartjuk a politikai elemzés tárgyának, valóban eljuthatunk oda, hogy két magatartás, két alakulat közt nincs különbség. Mindkettő „mocskos” érdekvezérelt politizálást folytat (ami, persze, szintén nem igaz). De ha azt tartjuk szem előtt, hogy milyen irányba formálja-lökdösi a közgondolkozást, hol jelöli ki a társadalmilag elfogadható-elfogadhatatlan határait – azaz elemzői fejjel gondolkozunk –, nem hozhatunk közös nevezőre eltérő megoldásokban gondolkozó politikusokat.

Hogy a „a politikai elemzés és a moralizáló publicisztikai újságírói tevékenység két különálló dolog”, ebben egyetértünk. Annál is inkább, mert moralizálni nem szoktam. A saját önképem szerint én azt próbálom csinálni, amit a politikai elemzőktől is elvárok: leírni egy jelenséget, értelmezni a maga összefüggéseiben, végiggondolni a lehetséges következményeit – ez idáig az elemzés műfaja – és véleményt mondani róla. A véleményem alapja, a tényeken túl, természetesen az értékrendem, az erkölcsi felfogásom. Mi más? De ez miért is „erkölcsi kinyilatkoztatás”? Ha az ember az elemzés során arra jut, hogy ami az orra előtt zajlik, abba előbb-utóbb egyén és közösség belepusztul, vajon milyen szakmai etika nevében kell hallgatnia erről a felismeréséről vagy meggyőződéséről?

Végezetül abban is egyetértünk, hogy „nem a morális elítélés az egyetlen lehetséges eszköz az önmagát a pártpolitika fölé emelő, a »népet« és a »nemzetet« kisajátító politizálással szemben”. Ha vitapartnereim nem akarják kimondani, hogy egy adott politika „a társadalmi kapcsolatok és a szolidaritás teljes szétzilálásához, a saját viszonyainkkal szembeni vakság fenntartásához” stb. vezet, szívesen kimondom helyettük. Nekem elég, ha ők a maga teljességében leírják a jelenséget: a szándéktól a következményig, hogy Heller Ágnest idézzem. De ismétlem: amíg egy politikusi eszközrendszer leírásából és értelmezéséből hiányzik a lehetséges következmények végiggondolása, addig az elemzés semmit se „leplez le”, épp ellenkezőleg, az eszközöket is, a magatartást is legitimálja, természetesnek, magától értetődőnek, bevettnek, „normálisnak” fogja feltüntetni. Ennek összes következményével együtt.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Mihancsik Zsófia: Tanulságos történet demokráciáról és tekintélyelvűségről ?Tudják, a köztársasági elnöknek nincs több joga a boldogsághoz, mint...

Mihancsik Zsófia: Novemberben történt Az MTI november 22-i beszámolója szerint a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung...

Mihancsik Zsófia: Októberben történt Azt mondja Tölgyessy Péter, a valóság egykor éles szemű, éles...

Mihancsik Zsófia: Szeptemberben történt Néhány mondat erejéig szóvá tettem már (Mozgó Világ, 2009. május),...

Krekó Péter – Juhász Attila: Oszkározás – Válasz Mihancsik Zsófia Októberben történt című írására Társadalmi és politikai feszültségektől terhes időkben könnyű bűnbakká válni. Manapság...

 

 

Cimkék: Mihancsik Zsófia