Krekó Péter – Juhász Attila: Oszkározás – Válasz Mihancsik Zsófia Októberben történt című írására

Társadalmi és politikai feszültségektől terhes időkben könnyű bűnbakká válni. Manapság nálunk legtöbben a cigányokat és a zsidókat kárhoztatják, de akadnak olyanok is, akik a „véleményformálók többségében”, közülük is kiemelten a politikai elemzőkben találják meg a bűnbakot. Utóbbira példa Mihancsik Zsófia Októberben történt című írása (Mozgó Világ 2009/11), amely a véleményformálói felelőtlenség netovábbjaként hivatkozik – többek között – a Political Capital elemzőjének (jelen cikk egyik szerzője, K. P.) egy a hvg.hu-nak adott nyilatkozatára Molnár Oszkár ügyével és annak politikai jelentőségével kapcsolatban.

A szerző konkrétan a nyilatkozat alábbi mondatait kifogásolja: „Egy gyors bővülésen átment nagy néppárt esetében törvényszerű, hogy bizonyos helyzetekben a »periféria« politikusai – mint például legutóbb Molnár Oszkár vagy korábban Balassagyarmat polgármestere – a párt számára veszélyes nyilatkozatokat tesznek. […] Ha elhatárolódik a Fidesz, akkor élesebben meghúzná a határokat saját maga és a Jobbik között is, pedig ezt a Fidesz a politikai-ideológiai ügyek tekintetében inkább elmosni igyekszik. A választásokig nem is áll érdekében, hogy ilyen ügyekben élesen konfrontálódjon a Jobbikkal. Ha pedig Molnár Oszkárt kizárnák a Fideszből, lehet, hogy rövid időn belül a Jobbik képviselőjelöltjei között tűnne fel, és a radikális pártnak még hozhatna is szavazókat – ráadásul úgy, hogy a Jobbiknak nem kellene attól félnie, hogy »középről« sok szavazót veszít az ilyen nyilatkozatok miatt. […] Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a romák ügyében tett Molnár-nyilatkozat a többség véleményével megegyezhet, és bár a magyar közvélemény nagy része eredendően nem zsidóellenes, a homályos utalgatásokra épülő politikai antiszemitizmus a szavazók egy meghatározható csoportját elérheti.”

Mindezek kapcsán Mihancsik Zsófia kijelenti: „az nem lehet, hogy épeszű és ép erkölcsi érzékű olvasók, szerkesztők, újságírók, véleményformálók nem háborodnak fel azon, ha kell, mindennap, hogy nem elég, hogy a Fidesz, de még a »szakmai« értelmezők is a politikai normalitás világába tartozóként beszélnek arról, hogy ha Magyarország kétharmados többségre esélyes pártja kizárólag hatalomtechnikai, szavazatszerzési szempontból dönt el alapkérdéseket!” Bírálja továbbá, hogy a Political Capital elemzője „kizárólag a politika racionális gazdaságossági számításainak” megfelelően értelmezi a Fidesz magatartását, majd hozzáteszi: „politikai, erkölcsi és intellektuális értelemben mindenki bűnsegéd, aki ennek a végletesen eltorzult ember-, demokrácia- és világképnek a sikeréhez, bármilyen megfontolásból, segédkezet nyújtott.” Az alábbiakban előbb röviden a ránk vonatkozó kritika kritikáját fogalmazzuk meg, majd Molnár Oszkár ügyének részletesebb analízisét adjuk, olyan általunk fontosnak tartott politikai kérdések mentén, amelyeket egyébként részben Mihancsik Zsófia írása is érintett.

A kritika kritikája

A Mihancsik Zsófia által idézett nyilatkozatból és a Political Capital elemzőinek egyéb megszólalásaiból sem olvasható ki az, hogy Molnár Oszkár nyilatkozatai elfogadhatóak lennének, vagy az azoktól való elhatárolódás ne lenne kívánatos. Nem is igazán érthető, honnan jutott a szerző erre a következtetésre, és kérdés, hogy nem értelmezi-e félre az elemzők szerepét a politikai nyilvánosságban. Úgy tűnik ugyanis, hogy Mihancsik Zsófia szerint ha egy elemző egy kijelentést és az arra adott reakciókat a politikai racionalitás irányából közelíti meg, akkor az automatikusan azt jelenti, hogy elfogadhatónak tartja a kijelentést, vagy legalábbis segíti annak népszerűsítését. Ebből a logikából kiindulva azonban a Hitler politikáját leíró és magyarázó történészről automatikusan feltételezhetjük, hogy náciszimpatizáns. A gyilkosságok hátterét boncolgató pszichológus, aki egyes bűntetteket általános emberi motivációkkal magyaráz, és elmondja, hogy adott esetben normális emberek is ölnek, maga is társtettes. A HIV-vírus kutatója pedig, ha elmondja, hogy a vírust minden más élőlényhez hasonlóan a saját túlélése és a szaporodás iránti erő mozgatja, maga is a vírus terjedését segíti elő. Amennyiben tehát Mihancsik Zsófia útmutatását követnénk, úgy a káros vagy a morálisan helytelenített jelenségeket nem szabadna az adott szakma módszereinek és mércéinek megfelelően vizsgálni. A politikai elemzőknek, ha éppen olyan nyilatkozattal találkoznak, amelyet erkölcsileg helytelenítenek, tiltakozásul be kellene szüntetni az elemzést. Ehelyett azonban meg kellene végre érteni: a politikai elemzés és a moralizáló publicisztikai újságírói tevékenység két különálló dolog. Ez persze nem jelenti azt, hogy adott esetben értékszempontokat ne lehetne érvényesíteni az elemzésekben (ezt a Political Capital is meg szokta tenni), az elemzők fő feladata azonban nem az erkölcsi kinyilatkoztatás, hanem a jelenségek értelmezése. Nem a morális elítélés ugyanis az egyetlen lehetséges eszköz az önmagát a pártpolitika fölé emelő, a „népet” és a „nemzetet” kisajátító politizálással szemben, az elemzés épp azt leplezi le, hogy az ilyen politika – bár különbnek hirdeti magát – valójában nem szól másról, mint pártpolitikai érdekekről, szavazat- és hatalomszerzésről.

Felmerül az a kérdés is, hogy Mihancsik Zsófia valóban ismeri-e intézetünk álláspontját a szóban forgó témában, vagy pedig egyetlen félreértelmezett nyilatkozat alapján általánosít. Több alkalommal (többek között az ATV-n, illetve a TV2-ben készült interjúkban) elmondtuk, hogy Molnár Oszkár nyilatkozatait elfogadhatatlannak tartjuk, továbbá hogy nem kellően egyértelmű hozzáállásával a Fidesz is hozzájárul az előítéletes beszéd elfogadottá válásához. Amit ráadásul Mihancsik Zsófia szerint a politikai normalitás világába utalunk (a romaellenes és antiszemita közbeszéd), arról számtalanszor elmondtuk és leírtuk, hogy milyen káros társadalmi szempontból.

Éppen a Political Capitalről nem mondható el, hogy az ilyen jelenségekhez értéksemlegesen viszonyulna. 2004 óta minden évben, a Figyelővel közösen publikált Országjelentésben [http://www.orszagjelentes.hu] külön területként kezeljük az előítéletesség és az etnikai feszültségek kérdéskörét. Elemzéseinkben az utóbbi években egyre hangsúlyosabban felhívtuk a figyelmet a romaellenességben, az antiszemitizmusban és az idegenellenességben rejlő társadalmi-politikai veszélyekre, nem elhallgatva ennek terjedésében a pártok és politikusok szerepét sem. Már 2007-ben felhívtuk a figyelmet arra, hogy a Magyar Gárda tevékenysége jelentősen rontja majd a Magyarországról kialakult képet, települési szinten pedig erőszakos etnikai konfliktusokat gerjeszthet a cigányok és a nem cigányok között. 2008-ban és 2009-ben a Magyar Antirasszista Alapítvány megbízásából készítettünk el és publikáltunk olyan átfogó tanulmányokat, amelyek az előítéletesség és a szélsőjobboldal hazai helyzetéről adnak részletes és átfogó képet. Ezekben a tanulmányokban javaslatokat is megfogalmaztunk arra vonatkozóan, milyen intézkedésekkel és intézményes beavatkozásokkal lehetne az előítéletes közbeszédet, a diszkriminációt és a szegregációt visszaszorítani.

Természetesen nem várjuk el mindenkitől, hogy elemzéseink tartalmát mélyrehatóan ismerje. Mihancsik Zsófiának viszont közíróként talán érdemes lett volna szélesebb körben tájékozódni, mielőtt cinizmussal és „politikai, erkölcsi és intellektuális bűnsegédlettel” vádolja annak az intézetnek az elemzőjét, amelyik a szóban forgó kérdésekkel mélyrehatóan foglalkozott, és közel sem „kizárólag a politika racionális gazdaságossági számításainak” megfelelően. (Nem szoktuk emlegetni, de most idekívánkozik: a hivatkozott elemzések miatt a Political Capital munkatársai a szélsőjobboldal sokszor alpári stílusú kritikáit és fenyegetéseit kénytelenek elviselni. Ezek után különösen bizarr élmény, hogy egy baloldali-liberális közíró éppen a rasszizmussal szembeni érzéketlensége miatt vádolja szellemi bűnrészességgel az intézet egyik elemzőjét.)

 

A politikai általánosíthatóság
kérdése

 

Rátérve magára a Molnár Oszkár-jelenségre, az első kérdés, amit érdemes feltenni, hogy az edelényi polgármester kijelentései azonosíthatók-e a Fidesz politikájával. Bár a párt kétségtelenül okot adott erre az egybemosásra, a helyzet ennél bonyolultabb. Molnár Oszkár kijelentései ugyanis nem tekinthetők tipikusnak a Fidesz politizálásában. Az ügy éppen azért vált botránnyá, mert ennyire nyíltan előítéletes kijelentéseket fideszes parlamenti képviselő még nem tett. Nincs okunk tehát azt feltételezni, hogy a romaellenesség, az antiszemitizmus és a homofóbia a Fideszben általánosan elfogadott lenne – még akkor sem, ha egyes jobboldali médiumokban és fideszes politikusok egyes nyilatkozataiban felfedezhetők ilyen vélemények.

Az egybemosás éppen a Fidesz egyik alapvető problémáját fedi el: a túlzott néppárti heterogenitást, amely egyrészt Orbán Viktor ideológiaellenes politikájára, másrészt – szervezeti szempontból – a 2003-as pártreformra vezethető vissza. A Fidesz sokszor egységesre csiszolt és leegyszerűsített üzenetei mögött nagyon különböző eszmei irányzatok, csoportok, filozófiák és megközelítések állnak. A pártban egyszerre van jelen a jobboldali radikalizmus, a konzervativizmus, a harmadik utas népi eszmeáramlat, valamint a liberalizmus, az etatizmus és a globalista szabadpiaci kapitalizmus, a legsötétebb előítéletesség és a toleráns humanizmus. Ezek az ellentmondások a kormányzás közeledtével egyre kínzóbbá válnak, a kormányzás során pedig várhatóan minden eddiginél nyíltabban törnek majd felszínre. A Fidesz azonban abbéli törekvésében, hogy a választók minél nagyobb körét táborába gyűjtse, egyrészt elhomályosítja saját politikai-ideológiai kontúrjait, másrészt kiteszi magát a szélsőségesebb politikusainak nyilatkozataiból fakadó kockázatoknak. Nem mellékes, hogy ez a stratégia mintha épp jelenleg változna. A Jobbik erősödése ugyanis rákényszeríteni látszik a Fideszt az újításra. Orbán Viktor feltehetően ezért ismeri el immár, hogy „nem egy a zászló”, és ezért pozicionálja pártját középre, az MSZP és a Jobbik közé. Igaz, ez a stratégiaváltás meglehetősen tétova módon és a kettős beszéd megtartása mellett történik.

A konkrét ügyben legkevesebb, ami elmondható (ebben Mihancsik Zsófiával maximálisan egyetértve), hogy az elhatárolódó gesztusok a Fidesz részéről nem voltak elég erősek, a párt az egész kérdésben feltűnő következetlenséget mutatott. Először a bagatellizálás stratégiáját választotta, igyekezett elhallgatni és „helyi kérdésnek” minősíteni a történteket. Majd látva ennek tarthatatlanságát és az ügy duzzadását, igyekezett meg nem történtté tenni az elhangzottakat – erre a legjobb példa a Fidesz politikai abszurd műfajába illő közleménye arról, hogy Navracsics Tibor és Molnár Oszkár szerint „a politikában tűrhetetlen az antiszemitizmus, a kirekesztés, az erőszak és a hazugság minden formája”. Az ügy azonban tovább nőtt, és már a külföldi sajtóban is érzékelhetően viharokat kavart, így valami elhatároló mondat elengedhetetlenné vált. Ezt a célt szolgálta Orbán Viktor nyilatkozata, mely szerint az ügy rendkívül kínos, és „nem elég elhatárolódni”, hanem a politikusnak vagy bizonyítania kell állításait (?), vagy levonni a megfelelő konzekvenciákat. Majd jött az ellentámadás: Molnár Oszkár mondataival Veres Jánosné a Balközép című lapban olvasható mondatait [„A magasabb segélyek érdekében ördögi eszközökre is képesek tudatlan és befolyásolt anyák. Olyan gyógyszert is képesek beszedni, amelynek következtében súlyosan sérült gyermekek jönnek a világra.”] állította szembe a Fidesz. Bár Veres Jánosné a magzatkárosító anyák roma származásáról egyáltalán nem tett utalást, a Fidesz egyenlőségjelet tett a két mondat közé, és kijelentette: „Az MSZP a saját maga által kreált botrányba bukott bele.” A Fidesz arról ugyanakkor semmit sem mondott, hogy ha a két nyilatkozat azonos, Molnár Oszkár roma többségű településeken a hasukat gumikalapáccsal verő asszonyokról szóló kijelentésével egyetért-e (tehát mindkét kijelentés elfogadható) vagy nem (tehát mindkettőt azonosan elítéli). Végül a Fidesz a képviselő-jelöltjei közül száműzte Molnár Oszkárt, aki megtarthatja ugyanakkor polgármesteri pozícióját – azon posztját tehát, amelynek képviseletében inkriminált kijelentéseit tette. A Fidesz így végül csak a lényeget mulasztotta el: tisztázni saját viszonyát a kijelentések tartalmához. Ez pedig pontosan elég azoknak a politikusoknak, szavazóknak és véleményformálóknak, (nemcsak Magyarországon: a Molnár Oszkár-ügyet például az Economist egyik cikke [http://www.economist.
com/node/14807099] is felemlegette), akik az előítéletes beszédhez való nem egyértelmű viszony miatt kritizálják vagy utasítják el a pártot.

A Fidesz ráadásul komoly tévedésbe eshet a másik oldalon is, mikor azt gondolja, hogy a politikus kizárásával és mandátumáról való lemondatásával maga mellett tarthatja a Jobbikkal is szimpatizáló szavazóit. Ebben az ügyben azt láthatjuk, hogy a Fidesz nem áll ki a kijelentések mellett, mégsem meri teljesen elengedni politikusát. Ez a lebegtető, hezitatív, ellentmondásos politika viszont leginkább a párt bizonytalanságáról, döntésképtelenségéről és gyávaságáról árulkodik, mintsem arról, hogy a párt határozottan és biztos kézzel kezelné külső és belső konfliktusait. Ezzel szemben a Jobbik vonzerejének egyik fő oka sokak számára éppen a párt következetessége, határozottsága, kompromisszumképtelensége, „egyenessége” és „bátor szókimondása”. Hogy mennyire sikerült a szélsőjobboldali szavazóknak üzenni Molnár Oszkár megtartásával, talán jól példázza, hogy a konfliktusról a szélsőjobboldal orgánumai milyen címekkel jelentettek meg cikkeket: „A »korrekt« műellenzéknek kényelmetlen Molnár Oszkár” (Szent Korona Rádió, ), illetve „http://szentkoronaradio.com/belfold/2009_11_07_a-likud-korrektkedo-testverpartjanak-kenyelmetlen-molnar-oszkar”), illetve „Orbán szerint is jobb az idegen, mint a hazáját féltő magyar: libanonit indít Molnár Oszkár helyett” (kuruc.info, http://
kuruc.info/t/0/). Mindezek után nem meglepő, hogy az egyértelmű elhatárolódásra képtelen Fidesszel szemben álló pártok számára továbbra is logikus stratégia marad, ha a párt politikáját annak legszélsőségesebb elemeivel azonosítják. Ám amíg leíró szempontból a Fidesz politikai ellenfeleinek esetében az egybemosás gyakorlata – épp a politikai racionalitás alapján – megérthető, addig normatív szempontból és főleg a politizáló értelmiség részéről aligha fogadható el. Nemcsak amiatt, mert a leegyszerűsítés téves következtetésekhez vezethet (képzeljük el, milyen lenne, ha például az MSZP 1956-ról vallott álláspontját csak Havas Szófia véleményével azonosítanánk), hanem amiatt is, mert ez a differenciálatlan megközelítés a politikai polarizáció egyik fő forrása. A másik oldal lefasisztázása vagy lekommunistázása csak arra alkalmas, hogy még zártabbá, dogmatikusabbá, önkritika iránt érzéketlenebbé és még inkább törzsi gondolkodásúvá tegye a politikai közösségeket. A konkrét példa kapcsán az egész jobboldal „lemolnároszkározása” végső soron azt eredményezheti, hogy Molnár Oszkár gondolatai valóban általánosan elfogadottá válnak, és a közösség jelentős része a politikus védelmére kel.

 

 

A politikai opportunizmus kérdése

 

A második kérdés, ami felmerül: menynyire elfogadható és mennyire általános ma Magyarországon, hogy a politikai erők a szavazatszerzési szempontokat előrébb helyezik a morális és társadalmi szempontoknál? Bár Mihancsik Zsófia szerint a szavazatszerzési szempontok felvetése az előítéletes közbeszéd kapcsán politikai cinizmusról árulkodik, ez a szempont valójában nem megkerülhető. Számos jel utal arra ugyanis, hogy az eleve nem kifejezetten toleráns magyar társadalom az utóbbi években radikalizálódott, és ennek részeként több vonatkozásban előítéletesebbé vált. Kutatások szerint a magyarok csaknem kétharmada egyetért ma azzal, hogy a bűnözés a romák vérében van ([http://www.median.hu/object.2a6fb495-9b95-4bb7-89ff-1a5942f27c9f.ivy], és több mint kétharmaduk azzal, hogy a zsidók túl nagy hatalommal rendelkeznek az üzleti világban. [http://www.adl.org/Public%20ADL
%20Anti-Semitism%20Presentation%
20February%202009%20_3_.pdf]) Nyilvánvaló, hogy ez hatással van a Fideszre is, amely nagy pártként bizonyos vonatkozásokban igyekszik kiszolgálni a társadalom előítéletességét ahelyett, hogy szembeszállna azokkal.

Ez a szemlélet azonban nem korlátozódik a Fideszre. Az MSZP egy kiszivárgott kampánystratégiája szerint a pártnak egyszerre kell megszólítania a romákat és megtartania a rasszista szavazókat. Ezt pedig nem lehet nem összefüggésbe hozni azzal, hogy kutatások is igazolják: a szocialista szavazók körében ugyanolyan erős a romaellenesség, mint a Fidesz szavazótáborában. [http://www.median.hu/object.2a6fb495-9b95-4bb7-89ff-1a5942f27c9f.ivy]

A szocialista politikusok helyi kampányukban pedig sokszor maguk is kiaknázzák az ebben rejlő lehetőségeket.

A rövidlátó politikai opportunizmus a magyar közélet általánosan megragadható jellemzője, a konkrét témától elvonatkoztatva is. A 2006-os választást megelőzően az MSZP nem azért folytatott a gazdaság igényeivel szembemenő, rendkívül veszélyes hiánynövelő gazdaságpolitikát, és ígért számos teljesíthetetlen intézkedést (például adócsökkentést) a választóknak, mert meg volt győződve annak helyességéről, hanem mert választást akart nyerni ezzel az eszközzel. Lehet erre azt mondani, hogy a Fidesz ebben a kampányban még többet ígért. Ez ugyanakkor nem menti fel a felelősség alól az MSZP-t, legfeljebb kielégítheti a szimmetriaigényt a baloldalon.

Fontos megjegyezni: nehéz elképzelni bárhol a világban olyan politikai elitet, mely a közvélemény preferenciáitól és a társadalmi kontextustól teljesen függetlenül, csak saját elvi meggyőződését szem előtt tartva politizál. Ez a politika a tömegpártok számára igen gyors kudarchoz vezetne, ráadásul kérdés, demokratikus szempontból mennyire lenne igazolható. A pártoknak persze ezzel együtt rendkívüli felelőssége van abban (főleg egy olyan országban, ahol közvélemény-formáló szerepük rendkívül erős), hogy a választók gondolkodását orientálják, és adott esetben, ha a társadalom igényei nem kielégíthetők vagy szembemennek fontos demokratikus elvekkel, megpróbálják átformálni azt ahelyett, hogy szolgaian igazodnának hozzá. A magyar pártokra azonban általánosan jellemző, hogy lemondanak arról az eszközükről, hogy meggyőzzék a választókat, ehelyett inkább a választók vélt akaratát formálják saját programjukká. Ez a hozzáállás nem nélkülözi a cinizmust, hiszen miközben a pártok a társadalmi igényeikre hivatkozva szinte minden politikai lépésüket igazolhatónak látják, sokszor lenézik a választókat amiatt, mert „zsigeri” módon viszonyulnak a politikához. Az sem ritka, hogy a pártok a „magasztos cél” elérésével igazolják a közvélemény megvezetését. Erre sem nehéz példát felvetni a baloldalról: az MSZP sokszor azzal indokolta a 2006-os teljesíthetetlen ígéretkampányt, hogy erre volt szükség a még nagyobb rossz, azaz Orbán Viktor kormányzásának megakadályozásához.

 

 

A politikai felelősség kérdése

 

A harmadik kérdés, hogy ki a felelős a közvélemény radikalizálódásáért, és hogyan juthatott oda a közbeszéd és a politika, hogy visszhang és valódi politikai következmények nélkül maradnak megengedhetetlen kijelentések. Ennek a kérdésnek a megválaszolása messze túlmutat jelen cikk keretein, így ehelyütt csak néhány gondolatot fogalmazunk meg.

Bár a gyökerek nyilvánvalóan sokkal mélyebbek, a radikalizmus hazai erősödéséhez szervesen hozzájárult az utóbbi három év időszaka. 2006 és 2009 között a politikai környezetben is jelentős, a szélsőjobboldal előretörését nagyban elősegítő változások mentek végbe. Ebben a három évben kerültek a felszínre és kapcsolódtak össze olyan korábban is létező, de lappangó folyamatok, melyek a radikális válaszok iránti vágyat erősítették fel a társadalomban. A kormányzás, a roma–nem roma etnikai együttélés, a jogalkalmazás, a szélsőjobboldallal szemben impotens parlamenti pártpolitizálás, valamint a szélsőséges jelenségeket kezelni képtelen média párhuzamos válsága ágyazott meg annak a szélsőjobboldali előretörésnek, amely 2009-ben az európai parlamenti választáson a Jobbikra leadott majd félmillió szavazatban is megmutatkozott. A szélsőjobboldallal szemben alkalmazott politikai érvelés jelenleg sem nevezhető működőképesnek, mivel ténylegesen nem a szélsőjobboldal ellen irányul, hanem elsődlegesen a parlamenti pártok egymással szemben kialakított politikai stratégiájának felel meg. A Fidesz, miközben a Jobbik jelentős részben a Fidesz körüli holdudvarból fejlődött ki, és retorikájában, politikai eszközeiben és kultúrájában sokat merített a Fidesz politikájából, sokszor elegánsan a „baloldal trójai falovaként aposztrofálja” a Jobbikot. Az MSZP pedig továbbra is megtesz mindent annak érdekében, hogy együtt kezelje a Fideszt és a Jobbikot, miközben már pontosan látja, hogy a két párt sokkal inkább rivális, mint potenciális szövetséges. Ahelyett, hogy a politikájával szállnának szembe, a Jobbikot a pártok egyfajta bunkóként igyekeznek használni egymás ledorongolására – nem véve észre, hogy ez a bunkó visszaüt. Ezzel a módszerrel a pártok csak a Jobbik jelentőségét növelték, és erősítették azt az öndefiníciót, mely szerint a Jobbik a politikai pártoktól független „harmadik erő”.

Nehéz eltekinteni attól is, hogy a kormányzás problémái 2006 után jelentősen hozzájárultak a szélsőjobboldal megerősödéséhez. A stratégiai szempontokat nélkülöző kormányzás, a permanens korrupciós botrányok egyaránt javították azon csoportok lehetőségeit, amelyek 2006 őszétől a politika- és kormányellenességre építették fel politikájukat. Kézenfekvő párhuzamként adódik a lengyel példa, ahol részben a baloldal teljes hitelvesztése és összeomlása vezetett a szélsőjobboldali pártok előretöréséhez.

A szélsőjobboldal hazai megerősödése azonban nemcsak következménye, de oka is az előítéletesség terjedésének. A Jobbik újdonsága többek között abban rejlik, hogy új beszédmódot vezetett be, amely régi etnicizáló magyarázati sémákra épít, de azokat közfogyasztásra alkalmas formában tálalja. Molnár Oszkár nyilatkozatai a zsidó világösszeesküvésről, a segélyektől függő romákról, a melegekről tökéletes lenyomatai a Jobbik ideológiájának. Ebben a relációban pedig kár lenne azt feltételeznünk, hogy csak a Fidesz hatott a Jobbikra az elmúlt években – a folyamat ugyanis a másik irányban is működött.

A romakérdés elmérgesedése az egyik kiemelt oka a Jobbik sikerének. Az eddigi politikai megközelítés kudarcát mutatja, hogy (az Állami Számvevőszék vonatkozó jelentése szerint) a romák helyzete a felzárkózásra elkülönített sokmilliárdos közvetett és közvetlen kormányzati támogatás ellenére tovább romlott hazánkban a rendszerváltás óta. Az elmúlt 19 év romló tendenciái pedig az életszínvonal romlásában, a kulturális elmaradottság erősödésében, illetve a velük szembeni társadalmi viszonyulás, előítéletesség és diszkrimináció terén is kimutathatók. A 19 évből ugyanakkor eddig több mint 11 év alatt baloldali és liberális pártok kormányozták az országot. Az eddigi kormányzati politikai megoldások sem az oktatási szegregáció, sem a munkanélküliség, sem a lakhatási problémák megoldásában nem mutattak valódi előrelépést. Nemcsak a konkrét szakpolitikai programokkal kapcsolatban merülhetnek fel kritikák (ezek átfogó értékelését inkább a szakemberekre bíznánk), inkább arról van szó, hogy ezt a problémát a kormányok azzal nagyították fel, hogy igyekeztek politikai jelentőségét csökkenteni. A probléma elhallgatásával azonban a parlamenti erők végső soron kieresztették kezükből a romákkal kapcsolatos politikai diskurzus kontrollját, amit végül a Jobbik ragadott magához. Nehéz lenne ebben a folyamatban a baloldali politikai erők felelősségét megkerülni. Ebből pedig az is következik, hogy az eddigi megközelítés hibáinak tudatosítása, a rossz politikai és közéleti reflexeknek az azonosítása eminens érdeke a baloldalnak is, ha saját hibáiból tanulni akar, és fel akarja tárni az utóbbi évek mélyrepülésének okát.

Összességében az előítéletes közbeszéd terjedése egyfajta lenyomata a jelenlegi, sok szempontból válságjelenségeket mutató társadalmi-politikai viszonyainknak, és nem kizárólag a jobboldalhoz vagy a Fidesz politikájához köthető jelenség. Ebben az értelmezésben tehát a politikai és társadalmi szereplők széles körének felelőssége kimutatható. Ezen belül persze a konkrét szereplők, így adott esetben Molnár Oszkár és az őt magából ki nem vető párt szerepe is vizsgálatra érdemes. Ha azonban az előítéletes nyilatkozatok politikai hátterének és motívumainak boncolgatása is „bűnsegédletnek” minősül, akkor valóban könnyen eljuthatunk a Mihancsik Zsófia által leírt állapothoz: „abban a szellemi életben, mely kizárólag pártpolitikai rokon- és ellenszenvek (ideológiák) szerint rendezi el (sőt észleli) a valóságot, az agyak eleve zártak, sőt a zárt agyak védelmében hatékony minősítések is megszületnek, amelyek alapján aztán már minden további nélkül el lehet vetni a vonalba nem illő értékeléseket…”

A szerzők a Political Capital Institute elemzői

 

 

Kapcsolódó írások:

Mihancsik Zsófia: Októberben történt Azt mondja Tölgyessy Péter, a valóság egykor éles szemű, éles...

Mihancsik Zsófia: Szeptemberben történt Néhány mondat erejéig szóvá tettem már (Mozgó Világ, 2009. május),...

Mihancsik Zsófia: Novemberben történt Az MTI november 22-i beszámolója szerint a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung...

Szabados Krisztián – Juhász Attila: A populisták mindent visznek Szabados Krisztián – Juhász Attila A populisták mindent visznek...

Domány András: Interjúk, 2007 (Mihancsik Zsófia) A helyzet örvendetesen változatlan: a Mozgóban 2007-ben is sok és...

 

 

Cimkék: Juhász Attila, Krekó Péter, Krekó Péter, Juhász Attila, Mihancsik Zsófia