Parászka Boróka: Nem mennyei béke

Leltározom az utóbbi évek „szolidaritási” akcióit. Sötét történetek.

Szolidárisak voltak egy meg sem történt baleset áldozatával azok az olaszliszkaiak, akik utcára rohantak és gyilkoltak. Szolidárisak voltak az Olaszliszkán meggyilkolt Szögi Lajossal azok, akik az eset kapcsán cigánybűnözésről és megtorlásról kezdtek el beszélni. Ennek leágazásaként „szolidaritási” akció minden olyan gesztus, amely a „cigánybűnözés” „felszámolására”, „megtorlására” irányul, bármilyen borzalmasan hangzik, ebben a perverz logikában – az együttérzés ellenérzéssé vedlett új, fekete, gyilkos logikája szerint – szolidaritási akció Tatárszentgyörgy is. És mindezek folyományaként „szolidaritási” akció minden cigány „önvédelmi” kezdeményezés, ideértve az önbíráskodást, útlezárást, utcai összecsapást.

Hogy a szolidaritás félelmetes, fenyegető és ellenséges, azt magam sem gondoltam volna, nem vettem észre, mikor változott meg ennek a szónak a jelentése. De megváltozott, és nem tudom, hogy ez a folyamat visszafordítható-e. A szolidaritás az évezred első évtizedének végére cinkosságot, felbujtást jelent. Például Magyar Gárda „mozgalom” (vagy a Jobbik és hasonló most megerősödő, szubkultúrából nagyon is általánossá váló aktorok) minden története egy (elképzelt, de még hogy elképzelt!) magyar közösség védelméről, azzal vállalt szolidaritásról szól. Ez a szolidaritás egyszerre képvisel összetartást, naiv (primitív) „mi” tudatot, és egyszerre jelent be folyamatos háborút a magyarellenes „körök”, „csoportok” ellen. A történetből nem az az érdekes, hogy a Magyar Gárda (vagy úgy általában a szélsőjobb) ki ellen fordul. Az ellenségkép változó, állandó viszont a védelem nevében megfogalmazott és folyamatos aktivitásra ösztönző leszámolás vágya. A szolidaritás mint háború.

Az igazán érdekes a történetből azonban az a kettős, sőt többes nyelv, ahogy ez a fajta „mi” tudat és a „mi” tudathoz kapcsolódó, nagyon is racionális és pontos érdekkalkulációk alapján kialakított célok, a jól csatornázott indulatok megfogalmazzák magukat. Egyszerre erősítik a belőle táplálkozó csoporttudatot, egyszerre játsszák ki a demokratikus szabályokat, fordítják ki a szolidaritás, a tolerancia eddigi jelentéseit, és írják teljesen újra. Ahogyan halad a Jobbik afelé, hogy részévé váljon a magyar törvényhozásnak, úgy kezd el használni egy legitim, egy majdnem legitim politikai nyelvet. Amelyben nem sért és rekeszt ki – csak áttételesen, utalások szintjén, nyilvánvalóan és mégis nehezen elítélhetően.

Ez a fajta taktikus legitimizáció persze azért nem megtévesztő. A lényeg ugyanaz marad, és a cél az is, hogy mindenki értse: ez a fajta politika – legalábbis az eddigi eszközökkel és érvekkel – többé már nem mellőzhető. A magyar szélsőjobb paradox és parazita módon felveszi a nyugati (liberális) (baloldali) demokrácia sodrását, megérti a problémáit, és él a már régóta megfogalmazott, de valóra nem váltott megoldási javaslatokkal. Gondoljuk csak végig, mi az, amit a szolidaritás alapjaként, a közösségek összetartó és mozgató elveként a nyugati gondolkodás (mondjuk, a példa kedvéért Rorty) megnevez. A „mi” tudatot. Minél több csoport, osztály, nemzet erősíti egymást és önmagát, annál biztonságosabb a rendszer – mondja az amerikai pragmatizmus hagyományából táplálkozó politikai gyakorlat. És ha a lehető legnagyobb boldogságot nem is kínálja ez a rendszer, de a lehető legkisebb szenvedést garantálja, legalábbis garantálni véli.

Mi történik mindezzel párhuzamosan Európa keleti felében? Túl vagy innen mindenféle nacionalizmuson, törzsi reflexen még sincs működőképes, rétegzett, élő és ezért változó „mi” tudat. Annak ellenére, hogy a magyar jobb és baloldal egymást versengve szüli a képtelenebbnél képtelenebb, valóságidegen, merev „nemzetpolitikákat”, valódi közösségiség sem kulturális, sem politikai szinten nem alakult ki, és ha volt is nyomelemekben, szétesett. Áldozatául esett és áldozatul esik a politikai haszonszerzésnek.

A nemzet mint közösségi gyakorlat nem létezik. A nemzet mint közös tudás – ha volt is – elmúlt. (Vö. „fent nem tartódott”.)

És nincs politikai közösségi „mi” sem, az ideológiai-elvi közösségek szétestek (mert szétestek az ideológiák, és tovalettek az elvek). Minél élesebb a pártharc, annál kevésbé vannak – hosszú távon életképes, perspektívában gondolkodó és építkező – pártok. A pártok körül ciklikusan létrejövő, egyre szigorúbb szabályok szerint felépülő politikai, civil, félcivil és álcivil közösségek egyetlen összetartó ereje a hatalmi úton megszerezhető előny, szimbolikus és valós tőke, a magánérdek.

Igaz ez a súlyos válsággal küzdő MSZP-re, igaz ez az SZDSZ-re, amely már rég elvesztette mindenféle közösségi bázisát, és amely tragikus módon csak formális szétesésekor tudatosította, hogy mennyire egyedül van, vagy éppen nincs is. Fent a pártzászló, és nincsen kas. És igaz ez a most újraszervesülő Fideszre is, bármilyen nagy legyen is a nyüzsgés a sokat ígérő pártvezetés körül. (Elrettentő példát mindenkinek az RMDSZ nyújthat, amely kisebbségi szervezetként mindig büszkén vallotta, hogy nem párt, vagy nemcsak párt, hanem gyűjtőszervezet, civileknek, pártállástól függetlenül politikusoknak, felekezettől függetlenül egyházaknak nyújt közös és közösségi keretet. Az RMDSZ is csak akkor működőképes, ha kormányzati szerephez juthat. Akkor van infrastruktúrája, akkor vannak „emberei” ilyen-olyan intézményekben. A „mi” tudat a párt, bocsánat a szövetségi kassza fizetőképességéig terjed. És ezt felismerve az RMDSZ mindig mindenkor hatalmi szerepre kész, attól függetlenül, hogy jobb- vagy baloldali kormány mellett teszi-e le aktuálisan a voksot. Ha friss, eleven közösségi tudatot nem is tud kínálni, de pénzt – vigaszdíjként, pótlékként – azért próbál. A legutóbbi államelnök-választások előtt a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal közösen gyakorlatilag megbuktatta az RMDSZ a demokratákat, majd miután a demokrata államelnök-jelölt ennek ellenére megnyerte a választásokat, kormányt alakítottak – a demokratákkal.) A magyar politikai gyakorlatból hiányzik mindenféle identitás. Hiányzik a közös jó megfogalmazása, megértése és képviselete. Úgy egyáltalán, hiányzik a közös jó. Ergo nincs is magyar politika. Most hagyjuk nyitva a kérdést, hogy miért nincs.

És akkor jön a Jobbik, és nagyon is kompakt, könnyen azonosítható „mit” kínál mindazzal a hiánnyal szemben, amelyet betölteni sem a Fidesz, sem az MSZP, sem az SZDSZ, sem a magyar kultúra, sem a magyar civil szféra kínálni nem tudott. (Vagy nem akart.) És nemcsak hogy közösségi keretet teremtett via Rorty, hanem ezt a közösségi teret a lehető legtágabb értelemben (értsd: szavazatmaximálás) ki is tágítja: aki magyar, velük tart. És külön nyelvet is hoz létre neki, saját szimbólumokkal és kódokkal. A beavatottaknak biztosítja a közös tudás családias, megerősítő langymelegét. És létrehoz erre a szépen bimbózó „mi”-re még intézményeket is, és megerősítést, és majd parlamenti képviseletet is kínál, meg miniszterelnököt is megnevez, és minden eddiginél jobb államelnököt. Szép új világot, amely majdnem olyan lesz, mint a régi, és mégis egészen más. És itt van minden, amire a magyar politikai elit jobbról balra összességében képtelen volt: párt- és politikai identitás, nemzeti közösségi reprezentáció, megújuló intézményes keretek, a civil szféra bevonása-megteremtése, személyre szóló közvetlenség és az új elit ígérete, európai parlamenti képviselet és utcai bozótharc.

Ugye, fáj? Húsz év jobb- és baloldali mulasztása egyengette a Jobbik mai sikerét. Ami úgy, önmagában véve nem is lenne gond, hadd bukjanak bele a magyar pártok fel nem ismert hibáikba. Bukni fog a Fidesz is, ugyanúgy, mint a többi, hisz működésén eddig mit sem változtatott. Ugyanúgy sikeres, mint ahogyan sikertelen volt. A folyamatos elitcserék pedig előbb-utóbb felőrlik az elitet.

A szélsőjobb kitölti a maga fikciós terét a társadalmi szolidaritás és aktivitás látszatát keltve. Az egymást váltó hatalmi struktúrák pedig ellehetetlenítenek és elhiteltelenítenek minden közösségi cselekvést. A magyar társadalom egyik része pótcselekszik, a másik része ilyen vagy olyan megfontolásból nem cselekszik.

Az ellenségképekből táplálkozó és egyre élesebben megnyilvánuló szolidaritási akciók mellett voltak persze az együttérzésnek más megnyilvánulásai. Ezek azonban mind eseti, mesterségesen fenntartott és működtetett kezdeményezések voltak. A „mi”-re épített szolidaritás logikájának ellentmondva inkább elszánt magánkezdeményezések és magánrögeszmék, mint a közösségi öntudat megnyilvánulásai. A szolidaritás iránti igény erőtlen és ezért reménytelen üzenetei.

Tavaly ősszel szervezett a romániai Caritas nagyszabású szegénységellenes akciót. A szervezet együttműködésre szólított fel felekezettől, pártállástól, vallási meggyőződéstől függetlenül mindenkit. A segélyszervezet nemzetközi infrastruktúrájának megfelelően hatékony és jó reklám vezette fel a kezdeményezést, egyszerre szóltak románokhoz és magyarokhoz, szegényekhez és gazdagokhoz, ilyen-olyan párti politikusokhoz. Ott volt a felhívás az újságokban, az internetes oldalakon, megszólalt a rádiókban, a televíziókban. Rekordot döntött a romániai munkanélküliség, egyre nagyobb a tehetetlenségi ereje a gazdasági válságnak, egyre érezhetőbb a kétségbeesés. Kell-e ennél jobb apropó annál, hogy minél több ember tiltakozzon az egyre mélyebb szegénység ellen? Hogy végre hosszú-hosszú idő után demonstrálja a társadalom, hogy megértette saját helyzetét és javítani kíván rajta?

Az országszerte megrendezésre kerülő akciók közül a marosvásárhelyi rendezvényt nevezte meg a szervezet a legsikeresebbnek. Száz-egynéhány fő vett részt rajta, és az összegyűjtött adományok alig haladták meg egy romániai rendőr átlagfizetését. Ennyire tellett a profi szinten megtámogatott közösségi összetartásból. Ez volt az idei év egyik legnagyobb karitatív megmozdulása.

Ezzel szinte egy időben a Magyar Gárda Székely Szakasza (nagybetűk) is adakozott. (Tucatnyi, láthatólag elveszett, nyilvánosan nehezen megszólaló, de egyenruhában büszkén feszítő fiatalember.) Magyarországról kapott küldeményt adtak tovább istenfélő, igaz magyar és szegény embereknek abban a régióban, ahol néhány hónappal korábban brutális cigány–magyar összecsapásokra került sor. Gondosan kitervelt árukapcsolás. A használt ruha tényleg jól jött, és pontosan értette mindenki az üzenetet: a Magyar Gárda Székely Szakasza mindig segít. Ha kell, használt ruhával, ha kell ököllel. Nem várják a nem létező szolidaritást, házhoz viszik a magukét. A nem mennyei békét.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Posztmédia Magyarországon Kerettörténet: A hetekben véletlenül kapcsoltam a Duna Televízióra, amikor valami...

Parászka Boróka: Politikai pedofília Parászka Boróka Politikai pedofília Táviratban Az eltelt hónapban rendezték...

Parászka Boróka: Kérem vissza a Trianonomat! Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon milyen világba csöppennek azok...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka