Csepeli György: A demokráciát felfalják gyermekei

Széchenyi István 1830-ban tett provokatív kijelentését kérdéssé fogalmazva újra meg újra megkérdezhetjük, hogy miért nem bírja magát a magyar oly jól, mint körülményei engednék. A kérdésben a feudális Sein és a polgáriasult Sollen konfliktusa sejlik, mely sosem oldódott meg teljesen a Sollen javára. Széchenyi után 111 évvel Erdei Ferenc azt írhatta, hogy a magyar társadalomban „általában véve kialakult ugyan polgári gazdaságszervezete, átalakult technikai életkerete és megváltozott szellemi atmoszférája, de az élet minden átalakulása ellenére a rendi formák érvénye mégsem semmisült meg. Rendi formák között él a parasztság, és nagyon sokat megőrzött még e formákból a nemesség utóda, az úri középosztály és a birtokosság. Ez együttvéve azt jelenti, hogy a magyar társadalom nem egyetlen társadalmi üzem, amelynek terében minden hatás végigfuthatna, hanem olyan polgári szerkezet, amelynek üzemét rendi formák akadályozzák meg, elsősorban alsó részén a parasztságban, másodsorban magasabb szintjén a vezetőrétegekben.” (Erdei 1941, 87)

E sajátos kettős szerkezetiség keserédes dokumentuma az 1937-ben készült Kölcsönkért kastély c. film, melyben a két világ humorosan ütközik. A szegény, ám nemes származék Koltayék a gazdag és gyanakvó Gruberékkal találkoznak a kölcsönös félreértések színteréül szolgáló kastélyban. A találkozás célja a házasság a Kállay fiú és a Gruber lány között. Rajnay Gábor alakítja a dzsentri fiú apját, s Kabos Gyula játssza a gazdag Gruber lány apját. Mindketten feledhetetlen alakítást nyújtanak, játékukban megmutatva a két világhoz tartozás finom, metakommunikatív kódjait. Koltayék szemében a születés a fő érték, míg Gruberék szemében a vállalkozás adta siker számít. A Koltay család ideológiája az összetartás, a lovagiasság, mellyel szemben a Gruber család az interakciókat csereelméleti alapon bonyolítja, pártolva a nyereséget, s kerülve a veszteséget. Koltayék extrovertek, identitásuk reprezentatív. Ezzel szemben a Gruberek introvertáltak, s elsősorban önmagukat prezentálják. A Koltay-féle időszemlélet cirkuláris. Egy Koltay mindig ráér. Az időt nem az évek, hanem az évszakok múlásán méri. Ezzel szemben egy Gruber mindig siet, míg van valami feladat, amit meg kell csinálnia, melyet ha megcsinált, jön egy új feladat. Nagyszerű jelenet, amikor Koltay végigvezeti Grubert a birtokon. Koltaynak természetes a cselédek meghunyászkodása, alázata, ami ellenáll Gruber próbálkozásainak, aki a viszonyt a polgári egyenrangúság mércéi szerint alakítaná. A Koltay-féle világ csillagai a remény és az illúzió, ahol nincs helye a kockázatvállalásnak, csak a hazardírozásnak. Ezzel szemben a Gruber-féle világ a siker és a kudarc valószínűségeinek ésszerű mérlegelésén alapul. A legérdekesebb a kétféle oksági szemlélet ütközése, mely mintha Széchenyi eredeti kérdésfeltevésére menne vissza. A rendies körülményfelfogás külső meghatározókon alapul. Ha valami nem sikerül, annak oka a turáni átok. Ezzel szemben a polgári okság magja a személyes törekvés, a tehetség és a szorgalom.

A film ma is él. Élvezetes a két egymástól homlokegyenest különböző mentalitás ütközése, mely sorozatos félreértések forrása. Ma is humorosan hat, amikor látjuk, hogy ami magától értetődő és természetes egy Koltay szemszögéből, egyáltalán nem az egy Gruber szemével nézve, miként a Gruberék számára magától értetődő jelentések érthetetlenek Koltayék oldaláról (Csepeli 1990).

A film humorának elevensége korántsem magától értetődő, figyelembe véve az eltelt időszak társadalmi változásait, melyek valósággal elsöpörték az Erdei Ferenc által leírt kettős társadalomszerkezet második, polgári pillérét. Amit a zsidótörvények és a nyomukban bekövetkezett deportálás nem végzett el, azt elvégezte a második világháború után külső nyomás eredményeként bevezetett új rendszer, mely egyúttal lefejezte az első, rendies pillért is.

A nagy változások azokat hagyták érintetlen, akik többségben, de legalul voltak. A legalul lévők lélektanának megértéséhez megint csak vissza kell nyúlni az előzményekhez. A magyar társadalom rendies pillérének alapját, a puszták cselédjeinek életét Illyés írta le kulturális antropológushoz méltó alapossággal a harmincas években. Megállapítása szerint ez a népréteg erkölcsben, szokásban, de még járásban és karjának mozgatásában is élesen különbözik a falun és a városon élőktől. Illyés szerint e néphez lakhelyén hozzáférni nemcsak a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok, hanem ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása. A puszták népe alázatos, de nem számításból vagy belátásból az, hanem évezredes tapasztalatból az, ami meglátszik már tekintetén is. Fontos adalék a később történtek megértéséhez, amit Illyés a hitek változékonyságáról ír e körben. „Ösztönöm súgja nekem is, de az azután a meggyőződés erejével, hogy még előbb, a cuius regio, eius religio korában sem kellett semmi erőszakot alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változó belátását valamelyik keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azon nyomban magukévá tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről vagy visszatéréséről, rögtön igazat adtak neki, s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve és énekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz.” (Illyés 1937, 9–10)

Pusztainak lenni a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságot jelentette. A pusztai lét érzelmi és erkölcsi vákuumot teremtett, ahol Móricz barbár juhászai is otthon érezhették magukat, akik szó nélkül megölték társukat a háromszáz birkájáért meg a két szamaráért.
Az agresszió ebben a világban mindennapos és normális volt. A vérontásnak hagyományai vannak. A legények, akik között évközben valamilyen ellentét támadt, a búcsúban számoltak le egymással. Egész éjszakai gyaloglás után érkeztek, misét hallgattak, majd rövid bemutatkozás után agyonverték egymást. Illyés emlékezete szerint a szokás gyermekkorában is virult, „azzal a különbséggel, hogy a verekedés akkortájt litánia után kezdődött, és hogy úgy mondjam, felvonásokban folyt. Míg a kocsisok ölték egymást, a pásztorok a kocsma előtt botjukra támaszkodva vártak a sorukra. Nyugodtak voltak, nézdelődtek, mint akik már tudják, hogy végzetét senki sem kerülheti el. Mintha nem is verekedni akartak volna, hanem csak ütést kapni, elvérezni, meghalni. Egy k-i szabadságos újonc, egyenruhája és oldalfegyvere részegítő területenkívüliségében levágta bajonettjét az ivó padlójába azzal, hogy aki ahhoz nyúlni merészel, azt ő keresztüllövi… Egymásután négy legényt lőtt keresztül, míg elütötték, hátulról egy szódásüveggel.” (Illyés 1937, 113–114)

A második világháború után bekövetkezett radikális gazdasági és politikai átalakulások bevégezték a polgártalanítás korábban elkezdődött folyamatát, s az Erdei által leírt társadalomból egy lett. Az új társadalmi szerkezet alapja az állam által szervezett és vezényelt erőltetett modernizáció lett, amit a Konrád és Szelényi (1989) által leírt redisztribúció tett lehetővé. Az állam minden lehető eszközt bevetett annak érdekében, hogy begyűjtse a társadalom tagjai által termelt javakat, hogy azután azokat újra elosztva lehetővé tegye a modernizációs célok elérését, melyeket Vitányi annak idején második prométheuszi forradalomként jellemzett (Vitányi 1971).

A diktatórikus úton egységesített társadalmi üzemmód csírájában fojtott el minden alternatív politikai és ideológiai kezdeményezést, s törvényszerűen kedvezett a rendi örökségből származó úr–szolga viszonyt tovább éltető társas lélektani mintáknak, melyek alapja a paternalizmus, a tekintélyelvűség és a tanult tehetetlenség volt.

Hankiss Elemér ezt a modernizációs folyamatot találóan a negatív jelzővel illette, amin üres individualizációt értett. Hankiss szerint a második világháború utáni nagy gazdasági és politikai átalakulások „utat nyitottak egy világnézet, hagyomány és kultúra nélküli, pusztán az anyagi javak felhalmozására és a túlélésre irányuló, reflexszerű, nyers individualizmusnak” (Hankiss 1986, 373). Hankiss azt feltételezi, hogy a negatív modernizáció szétzilálta a hagyományos érzelmi-közösségi értékeket, s ez vezetett az üres individualizációhoz. Ezzel szemben valószínűbbnek tűnik, hogy az anyagi javak felhalmozására és a túlélésre irányuló, reflexszerű, nyers individualizmus térnyerésének oka nem a hagyományos érzelmi-közösségi értékek szétzilálása, hanem a magyar társadalom polgári pillérének leszalámizása volt, mely már 1945 előtt megkezdődött, és 1945 után újabb és újabb rétegek ellehetetlenítésével tetőzött.

Az 1938 óta rendszeresen bekövetkező, különböző célcsoportok ellen irányuló üldözés, megbélyegzés, hivatalos kirekesztés társadalom-lélektani eredménye a „negatív identitás” megjelenése lett, ami az azonosságélményt lényegéből forgatja ki, hiszen nem azt mondja meg egy emberről, hogy ki ő, hanem csak azt, hogy ki nem ő (Csepeli 1988).

A rendi társadalom legalján kialakult barbarizmusból nem virulhatott volna ki az üres individualizáció, nem alakulhatott volna ki az anyagi javak felhalmozására irányuló nyers és önző vágy, ha a gazdaság nem teljesített volna jól, s az élet csak terrorból és elnyomásból állt volna. Romsics Ignác a 20. század magyar történelméről írott összefoglalójában számos jól megválasztott adatot sorakoztat föl annak bizonyítására, hogy az államszocializmus modernizációs teljesítménye korántsem lebecsülhető (Romsics 2005, 401–536). Ha az ország egészében nem is volt képes átlépni árnyékát, s nem tudott letérni a Szűcs Jenő által oly markánsan leírt kelet-közép-európai kényszerpályáról (Szűcs 1981), az élet számos területén jelentős modernizációs teljesítményt nyújtott, maximálisan kihasználva az 1956-os forradalom által kibővített gazdasági mozgástér adta lehetőségeket. A Szovjetunió által uralt térségben páratlanul, a múlt század hatvanas éveiben Magyarországon létrejött a fogyasztói szocializmus. Az ország többsége joggal érezhette úgy, hogy a szocialista tábor legvidámabb barakkjában él.

Az individuális fogyasztásra érzékeny kollektivista újraelosztási rendszer nyilvánvaló ellentmondása csak úgy volt feloldható, hogy az ortodox sztalini redisztribúciós modellt a rendszer irányítói reformokkal tették élhetőbbé és elviselhetőbbé. A reformok az állam visszaszorítását és a piaci erők korlátozott érvényesülését célozták. A fogyasztói szocializmus sikere a redisztribúció és a piac kettősségének megteremtésén múlt, ami egyidejűleg immár új alapokon megint megteremtette a magyar társadalom kettősségét. Kolosi Tamás L modellje ezt a kettős szerkezetet írja le, ahol az L egyik szára redisztribúció, az L másik szára a piac által éltetett társadalomnak felel meg (Kolosi 1987).

A társadalom megkettőződése nem következhetett volna be a piaci velleitásokra fogékony „második gazdaság” nélkül (Gábor–Galasi 1980), mely ha egyszer létrejött, törvényszerűen teret nyitott a második nyilvánosságnak, a második kultúrának, a második jogfelfogásnak (Hankiss 1986, 219–350). Az „első” és a „második” társadalom nem különült el egymástól élesen. Egy s ugyanazon személyben ott lehetett mindkettő.

A társadalom (s a benne élő ember) mindkét szegmensét áthatotta a normák és mércék hiánya, mely a Kornai által oly pontosan diagnosztizált politikai-gazdasági eredetű hiány társadalom-lélektani kiegészítője volt (Kornai 1980). A megkettőződött társadalom mindkét ágán bármi bármikor megtörténhetett, s előreláthatatlan volt, hogy a történtek mikor a siker s mikor a bukás kontextusa szerint nyernek értelmet. A pusztai örökség révén eleve nem idegen anómia beépült a társadalom mindennapjaiba, s milliók gyakorlata igazolta vissza a közvélekedést, miszerint „aki vinni akarja valamire, rákényszerül arra, hogy a szabályokat áthágja” (Andorka 1997).

Az atomizált, mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlan, szolidaritáshiányos társadalom működőképességét a teljes foglalkoztatottság és a fogyasztási szükségletek viszonylagos kielégíthetősége garantálta, ami kárpótlást nyújtott a többség szemében egyébként nem túl magas prioritású nemzeti függetlenség és a liberális szabadságjogok hiányáért.

A rendszerváltás egyik pillanatról a másikra elhozta a nemzeti függetlenséget és a liberális szabadságjogokat. Az adományok úgy érkeztek meg, hogy abban a jó magyar hagyományoknak megfelelően a megadományozottak passzív szerepet játszottak. Miként a múltban lezajlott nagy változások (1918, 1945) alkalmával történt, 1989-ben is eredendően külső, a magyar társadalomtól függetlenül ható okok játszottak közre abban, hogy az egypártrendszernek vége lett, s 1945 óta először 1990-ben a szabad választásokra került sor. A váratlanul s hirtelen összeomlott szocializmus helyett a nép elkezdte a kapitalizmust építeni. Akkor még a nép nem tudta, hogy csak egy töredék, pár százezer ember fogja építeni a kapitalizmust, a többiek csak a szocializmusból örökölt redisztribúció meg a feketegazdaság el- és kitartottjai lesznek.

A kezdet eufóriája gyorsan csalódottságnak adta át helyét. A rendszerváltozás élménye ugyanis megváltoztatta a magyar társadalom vonatkoztatási keretét. A szocializmus alatt a „legvidámabb barakk” tudat pozitív identitást adott a magyarok számára, akik vonatkoztatási kerete a többi KGST-ország volt. Az ország lakói úgy érezték, hogy ezekhez az országokhoz képest jó a Magyar Népköztársaság állampolgárának lenni. A rendszerváltás „csodálatos évében” a vonatkoztatási keret Keletről Nyugatra helyeződött át. Az ország lakói azt hitték, hogy a rendszerváltozás egyben azt jelenti, hogy úgy fognak élni, mint Ausztria, Németország vagy Hollandia polgárai. Ez persze nem történt, nem történhetett meg. Aki korábban önkizsarolás révén szerzett Trabantja, telke, háromévente garantáltan megkapott valutakerete birtokában jól érezte magát, most akkor is rosszul érezte magát, ha semmi változás nem ment végbe életében. A „legvidámabb barakkból” egy szemvillanás alatt a „legszomorúbb shopping center” lett.

A rossz érzések felgyülemléséhez nemcsak a pszichológia, hanem a gazdaság is hozzájárult. A teljes foglalkoztatottságnak vége szakadt. Másfél millió munkahely szűnt meg. Egész iparágak mentek tönkre. A mezőgazdaság rekollektivizálása véget vetett a háztáji gazdaságok és a szövetkezetek közötti munkamegosztásnak, tétlenné és munkátlanná téve a kis településeken élők életét, melyek az idők során az új rendszerben hasznavehetetlen százezrek gettószerű lerakataivá váltak (Ladányi 2005, 155–190).

Az új rendszer korábban ismeretlen elemei a munkanélküliség és a vállalkozás voltak. Mindkét elem egzisztenciális bizonytalanságot vitt az emberek életébe, akik korábban a „kis kockázat–kis haszon” felettébb biztonságos maximája szerint éltek. Voltak, akik vállalkoztak. Többségük veszített, kisebb részük nyert. Voltak, akik a munkanélküliségből már nem tudtak kitörni, mások, kevesebben, visszavergődtek a munka világába. A viszonylagos többséget nem érintette egyik újdonság sem. Drámaian megnőtt azok száma, akik az államilag támogatott inaktivitásba menekültek (Kolosi 2000).

Az egzisztenciális bizonytalanságnál is súlyosabb volt az episztemológiai bizonytalanság beköszöntése. Korábban senkit sem gyötört kétely az igazság és a hazugság dolgában. Ami az első társadalomban igaz volt, az automatikusan hazugságnak számított a második társadalomban, s ami a második társadalomban volt igaz, az hazugság, kitalálás, rágalom volt az első társadalom színterein (Szabó–Csepeli 1984). Ez a bizonyosság egyszer s mindenkorra eltűnt. Plurálissá vált a nyilvánosság, mely az értelmezés szabadságának elviselhetetlen könnyűségével sújtott megszólalót és befogadót egyaránt. Elvesztették jelentésüket a korábban egyértelműen kétértelmű jelek, melyeket ellenzékiek és rendszerpártiak ellentétesen értelmeztek ugyan, de abban nem volt vita köztük, hogy mi lehet és mi nem értelmezés tárgya.

A rendszerváltással létrejött nyilvánosság felfakasztotta a korábbi sebeket, felszínre hozta a negatív identitás kialakulásához vezető egykori traumákat. Különös módon az idő múlásával arányosan a traumabeszéd gyakorisága nem csökkent, hanem nőtt, s egyre agresszívabbá vált. A szociálpszichológia „destruktív jogosultságnak” nevezi az ellenségképző mintát, melynek lényege a korábbi sérelmek jelenbeli megtorlása, amikor nagyszüleiket ért sérelmeket az unokák vesznek magukra, s keresik meg az ártatlanban a bűnöst. Ez a perverz logika a polgári rétegek múltban történt üldözéseinek eredményeként szabadult el, s erősödött meg, amit a kibeszéletlenség, a titkolás, a szivárogtatás táplált. Az ingerküszöbök folyamatosan süllyedtek, miáltal egyre vadabb, egyre agresszívabb és gyűlölettelibb beszédekre lett kereslet. Erős Ferenc kilencvenes évek elején adott társadalom-lélektani látlelete 2009-ben beteljesült jóslatként olvasható (Erős 1993).

A vitára, megbeszélésre, sokoldalú dokumentálásra alkalmas közszolgálati nyilvánosság tere beszűkült. A közszolgálati tartalmakat mind az írott, mind a hangzó és az audiovizuális fórumokon kiszorították a közönségmaximalizáló kereskedelmi tartalmak. A kereskedelmi sajtótermékek, rádiók és televíziók idővel a megbélyegzés és a csoportok elleni agresszió iskolái lettek, amivel szemben a kezdetleges törvényi szabályozás tehetetlen volt. Egyedül az etika és az önkorlátozás segíthetne, de az elmúlt húsz év éppen arról szól, hogy a belső fékek tökéletesen kilazultak.

Mindezen segíthetett volna a kiművelt emberfők sokasága, akiket tudásuk, maximumra járatott képességeik alkalmassá tennének arra, hogy különbséget tudjanak tenni demagógia és demokrácia között. Az iskolarendszer azonban erős központi akarat hiányában szétesett, és a helyi társadalmak kiváltságosainak prédájaként a társadalmi szelekció kegyetlen és szenvtelen eszközeként csak azoknak a gyerekeknek kedvezett, akik előnyös társadalmi helyzetű családokba születtek. Az iskolarendszer nem a közszolgálati, hanem a kereskedelmi tartalmak terjesztői számára nevelt közönséget (Kéri 2008).

A rendszerváltás az elit tekintetváltása volt. Az elit vigyázó szemeit 1989–90 után nem Moszkvára, hanem Washingtonra vetette, ami nem volt elég ahhoz, hogy az ország letérjen a kényszerpályáról, mely a negatív modernizáció folytatását jelentette szűkített alapokon. Létrejött a modern gazdasághoz nélkülözhetetlen infrastruktúra. Csodálatos teljesítmény a sokszáz kilométeres autópálya-hálózat. Egy-két éven belül mindenütt elérhető lesz a valóban széles sávú internet. A globális versenyben eladható termékek és szolgáltatások előállítására képes százezrek azonban kisebbségbe kerültek a versenyképtelenek millióival szemben, akik fölé az állam szociálpolitikai védernyőt állított, ami azonban az inaktivitást erősítette, semmint elősegítette volna az átmenetet a versenyben való helytállásra, a piaci feltételek közötti boldogulásra.

Leopold Lajos a 19–20. század fordulóján kialakult magyarországi gazdasági-társadalmi rendszert „szimulált kapitalizmusként” jellemezte. A száz évvel későbbi magyarországi állapotokra sem lehetne találóbb kifejezést alkalmazni, amely arra utal, hogy az állam álarca a piac.

Egyre kevesebben fizetnek egyre több adót, ami annak ellenére sem fedezi az állam kiadásait. A különbözet fedezete a külföldi hitelezőktől felvett kölcsön, melynek kamatai tovább terhelik az amúgy is irreálisan magas közkiadásokat. A csapdából csak reformok révén lehetne kitörni, melyek eredményeként a szocializmusból örökölt puha költségvetési korlátok megkeményedhetnének. Csak ezáltal lenne várható a polgári fejlődés alapját képező teljesítmény, hatékonyság, versenyképesség érvényesülése, a saját erőn alapuló gazdasági növekedés. Ez azonban elfogadhatatlan a többség számára, mely a rendszerváltást követően is a redisztribúcióból él. A polgári fejlődést előmozdító reformokban ellenérdekeltek sokkal többen vannak, mint azok, akik a változtatások mellett lennének. Elég egy népszavazás, s minden marad úgy, ahogyan volt. Akarva-akaratlan azt tapasztaljuk, hogy a demokrácia felfalja gyermekeit.

A mindenhatónak tartott állammal szemben nem oszlott el, hanem még fel is erősödött a gyanakvás. Magyarországon az állam, lévén idegen, mindig is gyanús volt polgárai szemében. Az adót a magyarok sarcnak tekintették, melynek nem megfizetése erénynek, s nem bűnnek számított. A sarcmentalitás negatív társadalom-lélektani jelenségek egész sorát szabadítja el. Aki nem akar fizetni, annak el kell hitetnie, hogy nem is képes fizetni. Ennek érdekében panaszkodik, önmagát szegénynek, tehetetlennek, sikertelennek, erőforrás-hiányosnak mutatja be, ami önmagát beteljesítő jóslatként ráadásul meg is valósul. Ezzel az önbemutató stratégiával szemben esélytelen a hitelmentalitás, melyet ha valaki követ, akkor arra számít, hogy a másik elhiszi, hogy neki érdemes forrásokat adni. A hitelmentalitás a siker önszuggesztiója, mely éppen úgy önbeteljesítő jóslatként működik, mint ellenkezője, a sarcmentalitás (Székelyi–Örkény–Csepeli–Barna 2005).

Az European Value Survey-vizsgálat keretében 2008 végén a magyar felnőtt népességet reprezentáló minta tagjainak a következő kérdést tették fel a kutatók: „Általában véve hogyan vélekedik inkább: a legtöbb emberben meg lehet bízni, vagy az ember nem lehet elég óvatos másokkal szemben?” A kérdésre a megkérdezettek 80 százaléka azt válaszolta, hogy „az ember nem lehet elég óvatos” (Prazsák 2009).

A negatív modernizáció tovább éléséről tanúskodik a Hungarostudy 2006-os felmérése, mely szerint a magyar társadalom individualista, ahol a társadalom tagjai természetesnek veszik, hogy az egyén először a saját igényeit igyekszik kielégíteni. Az egyéni döntések értékesebbek, mint a csoportosak (Neumann-Bódi–Hoffmeister-Tóth–Kopp 2008).

Az aktivitás és az inaktivitás bázisán nemzedékről nemzedékre átörökítődő társadalmi egyenlőtlenségek jöttek létre, melyek okait az előnyös helyzetűek teljesen másként magyarázzák, mint a hátrányos helyzetűek. Ami az egyik nézőpontból nézve igazságosság, a másik nézőpontból tekintve égbekiáltó csalás.

A rendszerváltás után húsz évvel olyan helyzet jött létre, hogy az emberek sem a rendszerben, sem egymásban nem bíznak. A Nemzetközi Összehasonlító Értékvizsgálat magyar adatait értelmezve Tóth István György azt mondja, hogy „a magyar társadalom rendkívül bizalomhiányos, nagyon kevesen fogadják el a társadalmi egyenlőtlenségeket, igen erős benne a társadalmi rendszer működésével kapcsolatos igazságtalanság-érzet, felemás a viszonya a normakövetéshez és a normaszegéshez, és nagyon erős az állami újraelosztás és az állami megoldások iránti elkötelezettsége” (Tóth 2009). Az általános bizalomhiány iskolapéldája a 2009 végén zajló pánik, melynek hatásaként a mindennap halálos áldozatokat szedő influenzajárvány tényeinek látását a népesség jó részében elhomályosítja a politikai-ideológiai vakhit.

Mindennapjaink telis-tele vannak barbarizmussal. Nemrég akadtam egy jellemző példára egy blogbejegyzésben (http://bakkaespepe.blogspot.com/2009/09/egy-elmeny-bkv.html), melyben mint cseppben a tenger, minden benne van. A bejegyzés szövege a következő: „A gyerekeimnek mint kertvárosi-autós kisgyerekeknek semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint a buszozás. Ezért nemcsak azért izgalmas ZK élete, mert állandóan orvoshoz kell hurcolni, hanem mert a kezelésekre BUSSZAL mehet. Illetve mehetünk. Szóval fölszállok a buszra a hullafáradt gyerekkel. Cipelem a 13 kilós ZK-t, mert különben hisztizne. Így egyszerűbb. Nem csodálkozom, hogy senki sem adja át a helyet, mert nyilván magamnak szültem a gyereket, harcoljak csak a túlélésért. A busz vágtat fel a hegyre, hatalmas kanyarok, ZK-t tartom legjobb tudásom szerint. A lányom ellenben nem zavartatja magát. ELALSZIK. Állok a busz elején az alvó gyerekkel. Látom, hogy a megállóban egy idős bácsi bottal szállna fel. Már lép is, amikor a vezető becsapja az orra előtt az ajtót. És most nemcsak úgy mondom, hogy az orra előtt, hanem KONKRÉTAN A BÁCSI ORRA ELŐTT csukódik be az ajtó. Gondoltam, nem vette észre. Indulnánk is már ezerrel, amikor elkövetem azt a hibát, hogy, az alvó gyerekkel a csípőmön egyensúlyozva, bekopogok a buszvezetőhöz. Az ajtó kicsapódik, majd a sofőr üvölteni kezd: »Rosszul van? Minek kopog?« Tévedtem, látta a bácsit. DE ÉN MINEK IZGULOK. JÖN A KÖVETKEZŐ BUSZ. MAJD FELSZÁLL ARRA! Minek izgulok? Bevallom, többet vártam a vezetőtől, de mondjuk, rendben. Sietünk, hogy tartsuk a menetrendet. Nem tudunk az utasokkal foglalkozni. Amire azonban nem számítottam, hogy az utasok egy emberként fordultak ellenem. És ordítozni kezdtek, miért is tartom fel a vezetőt. Ők sietnének. A bácsi meg? Hát szálljon fel a következőre, hangoskodik egy fiatal nő. Minek siet, aki nyugdíjas?, kérdezi egy nyugdíjas. De mi már induljunk azonnal, kiabálja egy másik nyugdíjas. Én meg állok az alvó gyerekkel. És hirtelen eszembe jut, hogy én nem is a 11-es buszon vagyok, hanem egy mentőcsónakban a háborgó tengeren. És nem a BKV-n utazom, hanem az életemért küzdök. És kötelességem lerugdalni a csónakba kapaszkodókat, mert ha nem teszem meg, én is odaveszek. AZ ALVÓ GYEREKKEL EGYÜTT. A busz elindult, a vita a bácsiról elült, azonban a felzúdulás összehozta az utazókat, és a végállomáshoz közel lévő építkezésre terelődik a szó. Ami azért társasház, hogy a tulajdonosának ne kelljen vagyonadót fizetnie. Hogy ki a tulajdonos? Hát a pénzügyminiszter. Sajnos abban nem sikerült a végállomásig egyezségre jutni, hogy »percileg« ki is a pénzügyminiszter, de ennek ellenére egy élmény volt…

Bejegyezte: Daniella”

 

 

A szemünk előtt zajlik a folyamat, melynek során az egykori és a jelenbeli, vélt és valódi kisemmizettségek talaján a rendszerváltás hozta szabadság révén keletkezett episztemológiai bizonytalanságok félelmetes, demagóg bizonyossággá állnak össze, mely kiváltképpen vonzó a közép- és felsőfokú iskolarendszerből tudatlanul kikerült, bizonyosságra éhes fiatalok számára, akiknek identitásuk kialakítása során nincs más támpontjuk, mint a mítosz és az illúzió (Pataki 2008). Nyugtalanító kérdés, hogy lesz-e erejük arra, hogy szembenézzenek az örökséggel, melyet kapnak.

 

 

Irodalom

Csepeli Gy. (1988): Negatív identitás Magyarországon. Társadalomkutatás. 4. 27–38.

Csepeli, Gy. (1990): Socialism at the Crossroads. Tótfalusi Series of the University of Amsterdam. No.2. 1–11.

Erdei F. (1941): A magyar paraszttársadalom. Budapest, Franklin.

Erős F. (1993): A válság szociálpszichológiája. Budapest, T-Twins.

Gábor R. I.–Galasi P. (1981): A „második gazdaság”. Tények és hipotézisek. Budapest, KJK.

Hankiss, E. (1986): Diagnózisok 2. Budapest, Magvető.

Illyés Gy. (1937): Puszták népe. Budapest, Grill.

Kéri L. (2008): „Senki sem száll le közülünk a mélybe” Mozgó Világ, 2008/1, 23–30.

Kolosi T. (1987): Tagolt társadalom. Struktúra, rétegződés, egyenlőtlenség Magyarországon.

Kolosi T. (2000): A terhes babapiskóta. A rendszerváltás társadalomszerkezete. Budapest, Osiris.

Konrád Gy.–Szelényi I. (1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, Gondolat.

Kornai J. (1980): A hiány. Budapest, KJK.

Ladányi J. (2005): Szociális és etnikai konfliktusok. Tanulmányok a piacgazdasági átmenet időszakából (1987–2005). Budapest, UMK, 155–194.

Neumann-Bódi E.–Hoffmeister-Tóth Á.–Kopp M.: Kulturális értékek vizsgálata a magyar társadalomban Hofstede kulturális dimenziói alapján. In Kopp M.: Magyar lelkiállapot – 2008 – Esélyegyenlősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Budapest, Semmelweis Kiadó, 356–372.

Pataki F. (2000): Rendszerváltók és bűnbakok. Társadalom-lélektani metszetek. Budapest, Osiris.

Pataki, F. (2008): Visszapillantás 2006 őszére. Az események társadalom-lélektani tényezői. Budapest, Demos.

Prazsák G. (2009): A teve, az oroszlán és a gyermek. Nietzsche emberképe az információs társadalom tükrében. Információs társadalom vol. 9. No. 2. 51–67.

Romsics I. (2005): Magyarország története a XX. Században. Budapest, Osiris.

Szabó I.–Csepeli Gy. (1984): Nemzet és politika a 10–14 évesek gondolkodásában. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Tanulmányok, beszámolók, jelentések.

Széchenyi I. (1830): Hitel. Pest, Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István.

Székelyi M.–Örkény A.–Csepeli Gy.–Barna I. (2005): A siker fénytörései. Budapest, Sik.

Szűcs J. (1981): Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle 3. 313–359.

Tóth I. Gy. (2009): „A társadalom rendkívül bizalomhiányos”. Rádai Eszter interjúja. Élet és Irodalom XII. 4.

Vitányi I. (1971): Második prométheuszi forradalom. Budapest, Magvető.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Csepeli György: A kelet-európai kisállamok új nyomorúsága Elveszett illúziók Az 1989/90-es évforduló tájékán a közép- és...

Csepeli György : A selejt bosszúja Csepeli György A selejt bosszúja A mentális rendszerváltás mérlege Szerb...

Csepeli György: A butaság trónja Hobbes ironikusan úgy nyilatkozott, hogy az ész olyasmi, aminek...

Csepeli György: Fej nélküli lovas A német megszállás nyolcadik hónapjában Budapesten lakásról lakásra bujdosó Fenyő...

Csepeli György – Vági Zoltán: Adolf Eichmann személytelen személyisége Az Eichmann-recepciók klasszikus dilemmája, hogy Eichmann banális senki vagy maga...

 

 

Cimkék: Csepeli György