Tenigl-Takács László: Merre van Észak, Huckleberry? – Az adósrabszolgaságról

Hemingway a Huckleberry Finn kalandjait a legjobb amerikai regénynek nevezte, amiből a modern amerikai irodalom született, amihez foghatót aligha írtak, és nem is igen fognak írni. Szerinte addig a pontig érdemes olvasni, amikor a két csirkefogó ellopja Huckleberrytől Jimet, hogy újra eladják, mert igazából itt végződik a történet. A többi csak nyalóka, vattacukor, andalító ráadás. Alighanem igaza van. A könyv legjava szinte haraphatóan igazi, csupán az utolsó, Jim szabadulása körüli bonyodalmakból érződik némi álság. A jó szemű olvasó persze kiszúrja, hogy a rabszolgáját felszabadító, bűnbánó özvegy valójában gúnyos grimasz. Desszertként tálalt „macifalat” a szentimentális happyendhez szokott közönségnek.

Mark Twain az Élet a Mississippin-ben két bekezdés erejéig beszámol a Murel bűnbandáról. A prédikátornak öltözött Murel feketéket beszélt rá a szökésre, azzal az áltatással, hogy „jobb helyen” adja el őket. Számos alkalommal végrehajtotta e tranzakciót. Végül a többször is eladott és visszalopott rabszolgát meggyilkolták, és holttestét a folyóba dobták, nehogy terhelő tanú lehessen. A történetet említő fejezet címe: Egy-két érdekesség. A néhány sorban odavetett sztoriból Mark Twain legkomolyabb és legkomorabb regénye születhetett volna, de nem született. Az efféle témákhoz adatot és élményanyagot gyűjteni igencsak kockázatos és időigényes vállalkozás. Az írói fantázia, fikció pedig meg sem képes közelíteni azt, amit olykor a valóság produkál.

Ha végigböngésszük az újkori rabszolgaságról szóló irodalmat, ritkán olvasunk ilyesmit: „Engedj el, hadd legyek szabad, mint te.” Helyette ez hangzik el: „Mindent megteszek, gazdám, csak ne adj el.” A történelmi korok rabszolgája azért rab, mert nem mehet el. Mégsem attól szorong leginkább, hogy valakinek a tulajdona, hanem attól, hogy el kell mennie, mert eladják egy még rosszabb helyre, s egy kegyetlenebb gazda tulajdona lesz. Az ipari társadalmak s az ezekben virágzó alvilág rabszolgájának félelme ennek épp a fordítottja. Ő attól retteg, hogy gazdája elküldi, elbocsátja. Mennie pedig nincs hová. Kiszolgáltatott, s ezt a kiszolgáltatottságot a tulajdonosa a végsőkig kihasználja. Bőséges információt találunk erről a harmincas-negyvenes évek szociográfiai irodalmában.

Vélhetnénk, az elmúlt hatvan év alakított annyit a történelmen, hogy a bér- és adósrabszolgaságnak legalább legkirívóbb formái eltűnjenek egyéb atavisztikus jelenségekkel együtt, mint például a filléres napszám vagy az alkalmi embervásár a munkaerőpiacon. Nos, nem így van. Bár a munka törvénykönyve – vaskos és szórakoztató iromány – alapvetően a munkás érdekeinek védelmére szolgál, a rendszer mégis úgy működik, hogy a törvények megsértéséért járó bírság rentábilisabb legyen azok megtartásának költségeinél. Ezzel a legtöbb vállalat már alapításakor kalkulál. Munkásközvetítő cégek jöttek létre kifejezetten arra a célra, hogy áruként adják s vegyék az olcsó munkaerőt, s mentesítsék a multicégeket a munkáltatói kötelezettségek terhei alól.

Jellemző példa erre egy egész régiót behálózó nagyvállalat, amely a kiközvetített munkásnak úgynevezett „beléptető kártyát” ad. Ezt műszakkezdéskor egy bankautomatához hasonló készülékbe kell behelyeznie a bejárat előtt. A gép vagy kinyitja, vagy pedig blokkolja az ajtót. Utóbbi azonnali elbocsátást jelent. Felmondási idő nincs. Szóbeli vagy írásos indoklás sem. Még csak egy telefonüzenet sem érkezik: „Holnap reggel már ne jöjjön, el van bocsátva.” Utólag, postán értesítik ki, hol és mikor kell leszámolnia. „Minden reggel izgalmas pillanat a beléptető kártya beillesztése” – ahogy a dolgot egy jó humorú, alkalmi futószalagmunkás cimborám kommentálta.

Jól tudom, hogy a „nagyvállalati bérrabszolgaság” hangoztatása politikai lózungként cseng bizonyos körökben. Csengjen. A mai jog- és szociális biztonság nélkül tengődő bérmunkás lét- és tudatállapota fikarcnyit sem különbözik a száz évvel ezelőttitől. A legalizált bérrabszolgaság státusának hiánya, alkalmi megléte, illetve sorscsapásszerű elvesztése szorosan összefügg az illegális, körülményeit tekintve a szó klasszikus értelmében is helytálló adósrabszolgaság kialakulásával és elterjedésével. A deklasszálódás folyamata villámgyors. A hitelképes munkás hetek alatt a kilátástalan uzsorakamat-rabszolgaság állapotába zuhanhat, s vele egész családja is. A munkából és keresetből eleve kirekesztett pedig beleszületik a rabszolgaságba, éppen úgy, mint a 19. vagy a Kr. e. 1. század rabszolgája.

Az elbocsátást – nevezzük nevén: a kereseti lehetőség azonnali megszüntetését – gyakran a banki hitelkeret lecsökkentése vagy befagyasztása követi. A további állomás a Munkaügyi Központ és a munkanélküliként való regisztráció. Ez az állapot akár élethosszig is eltarthat. A munkanélküli-segélyt, majd az ennél is kisebb összegű munkanélküli-támogatást (az „aktívot”) olykor több hónapos késéssel kapja meg az arra jogosult. Egy közeli ismerősömnek fél éven át nem utalt az Államkincstár. Ha nem kap családi segítséget, kikapcsolják a villanyáramot, a vízszolgáltatást, s végül otthonát is elveszíti.

Az eladósodási folyamat gyakran úgy indul, hogy a leendő rabszolga egy hoszszabb távú munka reményében vesz fel kölcsönt. Például munkát ígérnek neki egy 20-30 kilométerre fekvő üzemben, saját bejárással. Szüksége van tehát jogosítványra és egy lerobbant autóra. Mindkettő néhány százezer forintos befektetés. Az ilyesfajta foglalkoztatásról tudni kell, hogy a legritkább esetben jelent rendes alkalmazást. Többnyire alkalmi munkavállalói, úgynevezett „kiskönyves” munkák, melybe az üzem aznap bepecsétel, s közli, lehet-e, kell-e holnap is jönni. Eredetileg a feketemunka visszaszorítására találták ki, valójában azonban a munkások jogbizonytalanságának törvényesítésére szolgál. Elég, ha kimarad egy spanyol uborkaszállítmány, s máris több hétre leáll a gyár, szünetel a munka és a kereset. Marad viszont az adósság és a kamat.

A legális és illegális eladósodás egyidejű folyamatára jellemző példa az alábbi eset: egy alkalmi munkákból és szociális támogatásokból élő ismerős család úgynevezett A-hitelt nyitott egy pénzintézetnél, ami jövedelménél magasabb összegű vásárlási lehetőséggel kecsegtet – természetesen kamatra. A kamatokat nem tudták fizetni, így a bank egy idő után egy összegben vonta le azokat az éppen utalt segélyből, ezzel gyakorlatilag lenullázva a család jövedelmét. Ott álltak egy fillér nélkül, hó elején, ráadásul télvíz idején, amikor alkalmi munkákra sincs esély. Mit tehettek? Szaladtak az uzsoráshoz.

Az eladósodás másik gyakori formája a „szocpolos” építkezés. A szocpolos család a gyermekek száma alapján vissza nem térítendő szociálpolitikai támogatást kap az államtól, ennek kifizetését azonban önerőhöz kötik, rendelkezni kell tehát telekkel, építési engedéllyel, s a háznak is bizonyos készültségi szinten kell állnia, mire a bank az első részletet kifizeti. A munka nélküli, többgyermekes családnak semmiféle vagyona nincsen, így „vállalkozóhoz” fordul, aki megelőlegezi neki a szükséges tőkét. Az építkezés költségvetését általában úgy állapítja meg, hogy az meghaladja a szocpol összegét, így az építtető hosszú időre a vállalkozó adósa marad, amit vagy pénzzel, vagy munkával kell törlesztenie.

A szociális támogatás jelentős része – megfejelve az uzsorakamattal terhelt kölcsönnel – a vállalkozó zsebébe vándorol. Sok esetben nem is vállalkozóról van szó, mivel az építkezést jog szerint maga a szocpolos család vállalja, semmilyen dokumentummal nem tudja bizonyítani, hogy a pénzt másnak adta át. Az igazi építtető gyakran egy környékbeli uzsorás, aki a munka zömét saját adósrabszolgáival végezteti el, csak az igényesebb szakmunkához fogad fel szakembereket, s ezen is nagyot kaszál. Természetesen adót sem fizet.

Legutóbb megszüntették, pontosabban befagyasztották a szociálpolitikai támogatást. Ezen a módon tehát nem leselkedik többé adósrabszolgaság a mélyszegénységben élő családokra. Ezzel együtt persze az a „veszély” sem fenyegeti őket, hogy saját házhoz, otthonhoz jussanak.

Az uzsorakamatra legalkalmatosabb alanyok a sokgyerekes, tartós munkanélküliségben élő családok, ezeknek ugyanis kiszámítható a jövedelmük: gyes, családi pótlék, csonka család esetén árvasági ellátás. Egy átlagos mélyszegénységben élő, sokgyerekes családról havi 20-30 ezer forintot lehet lehúzni, ez a család jövedelmének fele-egyharmada. Az uzsorás bevételeihez képest zsebpénz, könnyen megengedhetné tehát magának, hogy futni enged egy-egy konokabb vagy veszélyesebb természetű családapát. Viszont mégsem teheti meg, mivel ez precedenst teremt, tekintélyvesztéssel jár, s könnyen láncreakciót válthat ki a többi (nemritkán sok száz) adósrabszolga körében. Ezért aztán a legcsekélyebb, néhány ezer forintos kamatot is kíméletlenül bevasalják, még akkor is, ha a behajtás költségei és kockázata messze meghaladják a szóban forgó összeget.

Az adósrabszolgaság fenyegető közelségéről és esélyéről minden potenciális áldozat tud, mégsem félnek tőle, inkább az élet és a sors velejárójaként számolnak vele, valahogy úgy, ahogy a bányász is tudja, munkahelye veszélyes üzem. A veszélyérzetet az is csökkenti, hogy az eladósodás eleinte könnyen eltéphetőnek tűnő hínárként fonódik az adósra. A csapda lassan zárul be, a törlesztőrészletek látszólag fizethetők, az adós az esetek többségében hamar idomul állapotához.

Tragikusan ritkán szakad vége az adósrabszolgaságnak. Ez főként akkor fordul elő, ha a behálózott magasabb társadalmi osztályból zuhan le hirtelen rabszolgává, s nem képes lelkileg hozzászokni a zaklatás állandó stresszéhez, esetleges fizikai bántalmazásokhoz. Környékünkön disznóölő pisztollyal végezte ki magát egy korábban jó hírű, megbecsült mesterember. Más helyütt a halastóba ölte magát egy családapa, hatéves kisfiával együtt. Az efféle öngyilkosságok igazi oka nehezen bizonyítható. Csak a család tud róla. Meg a rokonság. Esetleg a fél falu.

Az eladósodott olyan létformában él, amelyben a látszólag könnyen megoldható legkisebb csapás, balszerencse is azonnal még mélyebb eladósodásba taszítja. Ilyen lehet például a váratlanul belázasodó gyerek, akit „fuvarban” kell beszállítani a sokszor 20-30 kilométerre lévő éjszakai ügyeletre. Ez a fuvardíjjal, paraszolvenciával, kiváltott gyógyszerrel számolva legkevesebb 10-15 ezer forinttal növeli az adósságot. A fuvarozó nemritkán maga az uzsorás, a család „patrónusa”. Vészhelyzetben az adós nem is igen fordulhat más pénzkölcsönzőhöz, ezek ugyanis éppúgy felosztották maguk között a piacot, mint ahogy annak idején a céhek szabályozták a város gazdaságát. Minden gazda tudja, ki kinek a klientúrájához tartozik, nemigen kockáztatják meg a keresztadósságot, s az ezzel felmerülhető viszályt. Az adós sem reszkírozza meg, hogy gazdája megtudja, máshoz fordult, mert ezzel a hűtlenség és az esetleges fizetésképtelenség gyanúját ébresztené.

Az illegális pénzkölcsönzők egymás közötti kapcsolata sokban hasonlít a legális pénzintézetek viszonyához. Olykor konkurálnak, olykor szövetséget alkotnak, a szövetség célja pedig az, hogy fenntartsák és megvédjék a létalapjukat biztosító intézményt, az adósrabszolgaságot. Néha megesik, hogy új vetélytárs bukkan fel a piacon. Ennek kiszorítása közös érdek. A legenyhébb büntetés a szóbeli fenyegetés, a legsúlyosabb pedig a testi értelemben vett megnyomorítás, lábak vagy gerinc eltörése. Utóbbi tarifája – egy két évvel ezelőtti információm szerint – félmillió forint volt, bár valószínű, hogy az infláció miatt ma már többe kerül. Az utóbbi évben egyre többet hallani uzsorások közt kitört verekedésekről, véres leszámolásokról. Az ok nyilvánvaló: telítődik a szakma, s a várható bevétel is egyre tetemesebb összeg.

Az uzsorakamat mértéke azonnali 50 százalék. Ez úgy értendő, hogy a hitelt felvevő a kertkapun kilépve máris tartozik, hiába gondolja meg magát akár csak tíz másodperccel később. Dörzsöltebb uzsorások ügyvéddel hitelesített biankó hitellevelet töltetnek ki adósukkal. Gyakran élnek a legális pénzintézmények terminológiájával, és hivatkoznak azok eljárási módszereire: „Ha a banktól veszel fel hitelt, ott se adhatod vissza csak úgy, neki is ki kell fizetned előre a kamatokat.” A kamat a következő hónapban már újabb 50 százalék. A tartozás csillagászati magasságokba szökhet. Egy falumbéli család 20 ezer forintos tartozással indult, adóssága egy év alatt 700 ezer forintra emelkedett, végül törlesztés fejében átíratták házukat az uzsorás egyik rokonának nevére.

A behajtás legbiztosabb módja, ha az uzsorás elveszi az adós bankkártyáját. Ennek előnye, hogy az alkalomadtán engedetlen családfő elkerüli a megveretést, hátránya viszont, hogy a bankszámla felett rendelkező uzsorás dönt minden jövedelme felől. Ez akkor is így marad, ha véletlen szerencse folytán idővel munkahelyet talál. Azt ugyanis, hogy mennyivel tartozik pontosan, sohasem tudhatja meg. Egy biztos: adóssága nem csökken, hanem egyre nő. Egy letartóztatott uzsorásnál a házkutatás során közel száz elkobzott bankkártya került elő. Több olyan esetről is tudok, hogy maga az uzsorás kényszerítette bankszámlanyitásra a kölcsönkérőt, pénzt adott a bankkártya kiváltására is, s csak ennek birtokában folyósította az első uzsorahitelt.

Az uzsorázáshoz indulótőke kell. Testi erő, hírhedt rokonság vagy alvilági kapcsolatok sem ártanak. A poszt örökölhető, sőt el is adható. Fontos még a vállalkozás körzetének kiválasztása. Ide az uzsorás vagy beleszületik, vagy behatol, átveszi a piacot, igen hasonló módon a maffia mozgásaihoz. A hatókörzet szegénység sújtotta vidék. Városi zöldövezetben az uzsorás csak villát épít, munkahelye a külváros vagy a hátrányos helyzetű falu. Egy átlagos szegénységben élő, 1000-1500 lélekszámú község négy-öt helybeli uzsorást is képes eltartani, de van olyan „nagymenő” is, aki öt-hat településre képes kiterjeszteni uralmát.

Az uzsorás meg is bukhat. Szinte sohasem az uzsorázásért csípik nyakon, hanem más, kapcsolódó bűncselekmény, leginkább emberkereskedelem vagy illegális fegyvertartás miatt. Olyan esetről is hallottam, hogy nagybani csempészkedés miatt kapott többmilliós bírságot, s ebbe roppant bele. Annak viszont, hogy a jobb üzleti ajánlattal fellépő konkurencia vagy a rossz gazdálkodás tegye tönkre, nagyjából annyi a valószínűsége, mint hogy éhen haljon a pék.

A hitelező gyakran a helyi boltos. Kockás füzetbe írja az elvitt étel árát, majd azt felárral fizetteti ki, hozzácsapva a kamatot a következő vásárláshoz. Ezzel a hitelbe vásárló akár néhány hónapon belül olyan adóssághalmot görget maga előtt, mely örök időkre a boltoshoz láncolja. Ha ugyanis megtagadja a kamat kifizetését, többé nem vásárolhat hitelbe, annyi pénze pedig soha sem lesz, hogy tiszta lappal indulhasson egy másik üzletben. Élelmiszerre épülő uzsoravállalkozáshoz boltot sem kell feltétlenül nyitni. Több helyütt előfordult, hogy az uzsorás nem pénzt halmozott fel, hanem nagyobb készlet élelmiszert, lisztet, cukrot, fagyasztott húsárut. A megszoruló család élelmiszercsomagot kapott „kölcsön” vagy „ajándékba”, mivel ezt semmiféle törvény nem szankcionálja. Amikor megérkezett a segély vagy a családi pótlék, a kölcsönzött élelmiszert a bolti ár másfél-kétszereséért kellett kifizetnie.

Az ország telis-tele van ilyen falusi „hitelintézetekkel”. Mielőtt pálcát törnénk felettük, érdemes belegondolni, hogy ha a gyerek azért sír, mert nincs mit ennie, egyszerűen nem kínálkozik más megoldás, mint az uzsoráshoz futni, aki mindig rendelkezésre áll. Az uzsoraboltok tehát nélkülözhetetlen gazdasági funkciót töltenek be, s ezzel maguk a kiszolgáltatottak vannak leginkább tisztában. Az uzsorahitel életben tart, megeteti a családot olyan lét- és társadalmi helyzetekben is, ahová semmilyen más csatornán nem érkezik segítség.

Néhány évvel ezelőtt felvetettem egy faluban, dobjunk össze némi tőkét, nyissunk egy helyi vegyesboltot, ami tisztes áron, uzsorakamat nélkül biztosítaná az alapélelmiszereket. Ezzel egyszersmind ki lehetne szorítani a helybéli uzsorást. A falu akkor már olyan mély szinten és hosszú ideje éhezett, hogy több alkalommal kibontották az élelmiszerüzlet hátsó téglafalát, néhány kiló lisztért, daráért kockáztatva a börtönbüntetést. A helybeliek két perc alatt lebeszéltek az ötletről, mégpedig kikezdhetetlen logikával: hetek alatt bebukik egy olyan bolt, ami nem árusít hitelbe ott, ahol csak alkalomadtán van pénz az emberek zsebében. Ha úgy árusít, hogy nem él a behajtás hagyományos, goromba módszereivel, szintén csődbe megy. Ha az uzsorás tudomására jut, hogy adósa más boltokba viszi a pénzét, soha többé nem ad hitelt, sőt keményen elbánik a hűtlenkedővel. Ha pedig kiszorul az uzsorakamatra hitelező, keménykezű boltos, és bebukik a tisztességes vállalkozás, hogyan jutnak majd ennivalóhoz a valóban éhezők? Csakis egy módon. Újra üzletet nyit egy arra alkalmatos uzsorás.

A modern adósrabszolga éppúgy röghöz kötött, mint néhány évszázaddal korábbi sorstársa. Ingatlana – ha van egyáltalán – eladhatatlanul értéktelen, többnyire jelzáloggal is terhelt. A városi munkaerőpiacon értékesíthető képesítéssel, szakmával nem rendelkezik. Munkahelyre ingázni nem tud, igaz, már nincs is hová. Ideje nagy részét semmittevéssel, alkalmi napszámmal, az uzsorásnak törlesztés fejében végzett ingyenmunkával tölti. Életét néhány falunyi térben éli le, s igen nagy valószínűséggel ez a sors vár gyermekeire is. Utazási és világlátási lehetősége néhány iskolai kirándulás, külföldi prostitúció, kifejezetten az ő társadalmi kiszolgáltatottságára és bérrabszolgamunkájára telepített külhoni cég.

A szolgaságból való kikerülés félelme, stressze sokban hasonlít a frissen szabadult börtönviselt félelméhez, aki sok esetben rövid időn belül gondoskodik arról, hogy visszakerüljön a lelki biztonságot jelentő rácsok mögé. Mikor egy indiai faluban sikerült végre felszámolni az adósrabszolgaságot, néhány család minden különösebb ok nélkül vált önként újra az uzsorás „tulajdonává”. Ennek okáról nagyjából ugyanazt nyilatkozták, mint magyarországi adatközlőim. Állandó félelem gyötörte őket, mi lesz, ha váratlan komolyabb kiadással járó szerencsétlenség éri őket. Ki segít majd rajtuk, ha nem fordulhatnak többé a haragosukká tett uzsoráshoz?

A horogra akadt adós azért sem képes szabadulni, mert híjával van az ehhez szükséges mentális stratégiának. Ez véletlenül sem azt jelenti, hogy ostoba lenne, egyszerűen hiányoznak belőle a társadalmi biztonság, netán felemelkedés megvalósításának szocializációs mintái. A mindennapi túlélésért küzd, sem ideje, sem ereje, sem módja nincs hosszabb távú tervek kovácsolásához. Többnyire példát sem lát a szabadulásra, nincsenek legendái északra szökött rabszolgatársakról, a hegyekben ellenálló rasztafárikról. A gazdasági értelemben vett „többségi” társadalmat egyszerre megveti és irigyli, olykor megpróbálja a saját szintjére leminősíteni. Mikor néhány ismerősömnek a tanulás és a jobb végzettség általi kitörés lehetőségét ecsetelgettem, ilyesfajta reakciókkal szembesültem: „dolgozott mellettem a futószalagnál többdiplomás, mégis nekem volt magasabb a darabbérem”, „volt a kuplerájban egyetemista csaj is, fogorvos volt az apja”.

Az adóst nemcsak a félelem, a kényszer és a kiszolgáltatottság köti gazdájához, hanem a megszokás is. Bármilyen hihetetlen, de sok esetben szolidárisabb uzsorásával, mint saját sorstársaival. Lázadás csak ritkán tör ki, például ha az uzsorás hűvösre kerül, s valamelyik rokona próbálja továbbvinni a vállalkozást. Mindössze két ilyen esetről tudok. A sokféle bűncselekmény miatt hosszú börtönbüntetésre ítélt kelet-magyarországi rabszolgatartó helyébe cingár termetű, kevéssé respektált sógora állt, végigüzent a klientúrának, hogy a tartozások fel vannak jegyezve, a kamatfizetés folyik tovább. Néhány markosabb családapa összebeszélt, meglesték egy alkalmas helyen, és lerendezték a számlát. Egy másik, az utóbbi években lebukott uzsorakamat-vállalkozás hetven családot tett hajléktalanná – legalábbis ennyire derült fény a nyomozás során. A gazdát nem saját rabszolgái buktatták le, hanem egy kalandor hajlamú és a veszélysportokat kedvelő helyi polgármester. Az ingatlanokat egy zugügyvéd íratta az uzsorás, illetve annak családtagjai nevére. Most börtönben csücsül. Egykori rabszolgái véd- és dacszövetségbe tömörültek, s viszkető tenyérrel várják szabadulását.

Az adósrabszolga-tudat meglétére bizonyság egy másik nyírségi eset, ahol egy távoli rokonom illegális, ám jámbor üzérkedésbe kezdett. Olcsón, jóval a piaci ár alatt árusított volna garázsa mélyén rejtélyes eredetű, cirill betűs feliratú alapélelmiszereket, ráadásul titokban, a környékbeli potentát pénzkölcsönző tudta nélkül. Várakozása ellenére vevőinek zöme nem élt az azonnali, filléres beszerzés lehetőségével. Hitelbe akartak vásárolni, vagyis drágábban, s alkudozni kezdtek a majdani kamatok mértékéről. Ennek egyik valószínű oka, hogy a készpénzt a valódi veszéllyel fenyegető uzsorásnak tartogatták. A másik, mint azt ki is mondták, hogy megszokták már a hitelbe vásárlást, tudják, hogyan lehet a tartozással hosszú távon élni.

Az uzsorázás legfertelmesebb velejárója nem is az a tény, hogy rabszolgává teszi áldozatait, hanem hogy a függés elmélyülésével az áldozatok maguk is elfogadják, és természetesnek, akár biztonságosnak tekintik ezt az állapotot. Nem is tehetnek másként. Néhány elszigetelt civil kezdeményezéstől eltekintve semmilyen külső segítségre nem számíthatnak. A jog csak papíron védi őket, sőt a „hatóság” vagy „törvény” szavaktól még saját törvényszegő gazdájuknál is jobban rettegnek, mivel jogi szöveggel általában fizetési felszólítás formájában találkoznak, esetleg épp az uzsorás dugja az orruk alá. Jómódú rokonuk nincs, elhelyezkedésre szintén nincs lehetőségük, az egyházak és más karitatív szervezetek pedig legfeljebb használt ruhát, kiselejtezett konyhai edényt és ingyenételt osztanak alkalomadtán. Az eladósodott akut beletörődésére mi sem jellemzőbb, mint hogy nem egy igazságosabb társadalom eljövetelében reménykedik, hanem abban, hogy váratlan szerencse folytán pénzhez jut, és maga is uzsorás lehet.

A gazda ezért a rabszolga bevallott vagy tudatalatti példaképe, hiszen az egyetlen, vajmi kevés eséllyel kecsegtető kitörési lehetősége az, ha maga is rabszolgatartóvá válik. Egy szelíd és ártalmatlan, a szakmára módfelett alkalmatlan ismerősöm egy pályázat során nagyobb összeghez jutott. Tüstént kölcsönügyletekbe fogott, magára vonva ezzel a konkurencia haragját. Szerencséjére megúszta egy törött ujjal. Egy másik ismerősöm azzal az észbontó ötlettel állt elő, hogy pénzt vesz fel uzsorakamatra, s ebből maga is uzsorázásba kezd. A kamatokból kifizeti korábbi tartozását s a vállalkozásra felvett hitelt, a remélt megmaradó haszonból pedig elindítja saját illegális hitelintézményét, s majd a kisebb kamatokkal szorítja ki a többi uzsorást. Papírt, ceruzát ragadott, és bonyolult számításokba kezdett. Hál’ istennek sikerült lebeszélni a tervről.

A rabszolga és a gazda érzelmi viszonya éppoly sokrétű és szövevényes, miként azt Haley ábrázolja a Gyökerekben. Kizzy a gazdakisasszony szívbéli barátnője, amíg meg nem szegi a szabály, s büntetésképpen el nem adják. Csirke Gyurka együtt bizniszel, kocsmázik és kurvázik gazdájával, aki egyben a saját apja. A mai adósrabszolga szégyelli helyzetét, ritkán beszél arról, kinek és mennyivel tartozik. Hitelezőjét egyszerre gyűlöli, irigyli és tiszteli, olykor még egyfajta paternális cimboraságba is keveredik vele, ami igen hasonló lehet a hajdani patríciusok és cliensek viszonyához. Ennek megfelelően a látszólagos haverkodás mögött mindig ott sejlik a tartózkodó félelem.

Rabszolga és rabszolgatartó olykor együtt isznak. Ilyenkor az uzsorás fizet, a cechet nem számítja bele a tartozásba, mivel a közös ivászat a „szövetség” megerősítésének pecsétje. A szövetség olyan mély is lehet, hogy a hitelező rokoni kapcsolatban áll vagy kerül saját klientúrájával. Egy ismerős uzsorás beházasodott az évek óta kiszipolyozott családba. A rokoni viszony jottányit sem változtatott az addigi helyzeten, a családnak továbbra is fizetnie kellett a részleteket. A nagylány kikerült a rabszolgasorból, a többi családtag azonban adósrabszolga maradt, vejükhöz fordultak további kölcsönökért, természetesen tarifa szerinti uzsorakamatra. Amikor eladták a családi házat, hogy végre kimenekülhessenek az ördögi körből, már a bank előtt várta őket az uzsorás, rokoni alapon követelve a jussát a vételárból.

A viszony paternális köntöse a függésbe hozott maradék önbecsülését hivatott – legalábbis nominális szinten – megóvni. A hitelező szemtől szemben ritkán alázza meg adósát, ahogyan a gazda sem fitymálja vagy bántalmazza ok nélkül más előtt a hasznot hajtó jószágot. Saját társadalmi köreiben azonban nem is tekinti többnek. Jellemző példa erre, hogy valahány esetben ha sikerült az adósokra terelnem a témát, az uzsorás minden esetben az „ezek” és sohasem az „ők” megnevezéssel illette rabszolgáit.

A kölcsönkérés vagy kamatfizetéssel kapcsolatos halasztási kérelem többnyire eufemizáló formulákkal történik: „Nem tudnál segíteni?” Az uzsorás megszólítása gyakran „bácsi” vagy „néni”, életkortól függetlenül. Ez a tiszteletteljes, családi viszonyt sejtető titulus akkor is névleges, ha tényleges rokoni viszony áll fenn a gazda és az adósrabszolga között. Célja a megalázottság és a szégyen elleplezése. A fizetésképtelent törlesztés fejében dolgoztató uzsorás munkaadónak tekinti és nevezteti magát, holott valójában a szó klasszikus értelemben vett gazda.

A modern magyarországi rabszolgatartás felszámolása azért is talmi próbálkozás, mert együttesen tartja fent a gazdasági igény, az ínség szükségszerűsége, valamint a társadalom erkölcsi elmaradottsága. Az országban hatékony tanúvédelem nem működik, a felszámolásra hivatott rendvédelmi szervek pontosan tudják, hogy a hamisított adóslevelek csak a jéghegy csúcsát képezik, a mélyben sokkal nagyobb fajsúlyú bűncselekmények húzódnak meg, ezek többségét viszont tanúk hiányában lehetetlen bizonyítani. Az uzsorázó, lakásmaffiázó és lánykereskedő alvilági csoportokba beépülni azért nehéz, mert többnyire nemzetségi, családi vagy lokális alapon szerveződnek, azonnal kiszúrják a gyanús idegent. Közismert a rendőrség korrumpálódása is. Személyes tanúja voltam egy esetnek, amikor egy behajtás kapcsán kitört veszekedésre kihívták a rendőrséget. A helyi uzsorás-potentát joviálisan rászólt az intézkedésre kiküldött járőrökre: „Üljetek vissza a kocsiba, fiúk, majd mi megbeszéljük a dolgot.” Szó nélkül engedelmeskedtek. Egy másik személyes beszámoló: „Jöttek a bézbólütőkkel, kihívtuk a rendőröket, de azok csak csitítgattak, békítgettek, mint valami pszichiáterek.”

Ha az adós anyagi forrásai végképp kimerültek, utolsó lehetősége, hogy ledolgozza az adósságot. Enni természetesen ilyenkor is kell, úgyhogy egész nap egy vekni kenyérért, némi olcsó szeszért, darabka szalonnáért, rossz télikabátért robotol. Igen sokatmondó és lényegre tapintó egy mélyszegénységben élő romák körében alapított buddhista közösség fogadalmi formulája: „Nem dolgozok egy liter borért.”

Írásomban tudatosan használom a „rabszolga” szót, bizonyítandó a klasszikus definíciót: rabszolga az, aki nem rendelkezik szabadon saját személye felett. A mai rabszolgák ugyanúgy eladhatók, mint korábbi sorstársaik. Ez elsősorban a prostitúció világában történik meg, ahol a lányokat tulajdontárgyként adják-veszik, sokszor éppen egy tartozást törlesztenek velük.

A magyarországi adósrabszolgák tömeges adásvételére azért nem kerül sor, mert a gazda legtöbbször jól behatárolt területen, városrészen, falvakban takarítja be a termést, nem áll érdekében, hogy áruba bocsássa a „termőföldet”. Olykor mégis piacra kerül egy-egy család, például abban az esetben, ha a rabszolgatartó valamely más alvilági ügylete miatt maga is megszorul, esetleg lakhelyet vagy tevékenységi kört vált. Ilyenkor nem cipelheti magával adósait. Az adásvételi processzus rendszerint egyetlen mondat: „Mostantól a Józsinak tartozol”, amire alkalomadtán az eladó, a vevő és az „áru” áldomást isznak. A mai adósrabszolgaság tehát mindössze annyiban különbözik az ókoritól, hogy az adóst nem legálisan adják el a rabszolgapiacon, nem személye az áru, hanem adóssága, fizetésképtelensége esetén pedig munkaereje és ideje.

Ha az adós alkalmilag vagy véglegesen munkaképtelenné válik, valamelyik családtagja ugrik be helyette. Nemritkán a már munkaképes gyermek. Ez a jelenség a szó antik, kőtáblákra vésett jogi értelmében is kimeríti a rabszolgaság kritériumát, hiszen a fiatalkorúnak végképp nincs önálló döntési lehetősége, végrehajtja szülei és a munkáltató gazda utasítását. Ebben erkölcsi megerősítést is kap, úgy éli meg, hogy segít bajba jutott családján. Egy alkalommal dolgozatot írattam osztályommal. Egyik diákom röpke történetet „rögtönzött”, amelyben a gyerekek egy boltosnak dolgoztak ingyen, aki korábban pénzt kölcsönzött orvosságra anyjuk betegségének idején, s így törlesztették le a tartozást. Tapintatosan nem kérdeztem meg tőle, honnan merítette az ihletet.

A behajtás legpenetránsabb formája, amikor az uzsorás a tartozás fejében prostitúcióra kényszeríti a hatalmába került család valamelyik nőtagját, általában a fiatalkorú lányt, de előfordul olykor az is, hogy az édesanyát. A megállapodás általában adott időszakra szól. Ha az uzsorás szövevényes alvilági kapcsolatokkal rendelkezik, a prostituáltat az ország távoli vidékén, esetleg külföldön foglalkoztatják, hogy ne kerüljön szégyenbe a család. Az unió autópályáin és illegális kuplerájaiban számtalan „Szonyecska” dolgozik, akinek sorstragédiáját alkalomadtán pár ezer forintos tartozás indította el.

Az efféle rabszolgaságból kikerülni szinte lehetetlen. Néhány lány megszökik. Sokan pár év alatt annyira leromlanak, hogy nemigen kelendők már a piacon. Különös veszélye, hogy a tartósan alkalmazott prostituált bizalmas és a rabszolgatartóra nézve veszedelmes információk birtokába juthat, már csak azért is, mert a lányfuttatás gyakran más, jól jövedelmező alvilági ügyletekkel is összeszövődik, leggyakrabban a kábítószer- és fegyverkereskedelemmel. Ez esetben nagy a valószínűsége, hogy hevenyészett sírgödörben végzi, és sohasem látja viszont a család. Néha a rabszolgasorba taszítás első fázisa, az eladósítás ki is marad. A lányokat egyszerűen elrabolják, jó keresettel kecsegtető külföldi munkára csalják.

A magyarországi rabszolgatartás méreteiről (ezrek, tízezrek, százezrek?) csak sejtések vannak, nem készült róla reprezentatív felmérés, pontos statisztika, legfeljebb egy-egy figyelemfelhívó újságcikk, filmbeszámoló. Eleinte érdekes és izgalmas, aztán egyre inkább unt riport a televízióban, ami után rögtön a reklám, majd a sorozat következik. Felszámolására – tudomásom szerint – soha nem indult még az egész ország területére kiterjedő, hatékony stratégia. Nem is valószínű, hogy indulni fog a közeljövőben. A rabszolgaság gépezetét végső soron ma is a rendszer működteti, ennek tulajdonosai, résztvevői és részvényesei a gazdák, a rabszolgák pedig fogaskerekei.

Az adósrabszolgaság jelenségéről beszámolni nemcsak az esetleges személyes bosszú, megtorlás miatt rizikós vállalkozás. Minden kicsit is tájékozottabb olvasó tudja, hogy a rabszolgasors veszélye legfőképpen az ország roma lakosságát fenyegeti. Azt viszont már kevesebben tudatosítják, hogy ennek semmi köze nincs a „cigány léthez” vagy netán szokásjoghoz, oka kizárólag a társadalmi számkivetettség és kiszolgáltatottság. A kockázat egyrészt abból áll, hogy bármelyik nemzetiségét védő roma mozgalmár rasszizmussal vádolhatja meg az erről publikálót. Maguk a bemutatottak sem fogadják szívesen a róluk vázolt képet, hiszen pusztán a publicitástól semmiféle orvoslást nem remélhetnek egy szintúgy nagybeteg társadalomban. Legfeljebb újabb szégyenbélyeget sütnek rájuk. Ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy egy-egy átlagrasszista honpolgárunkból, némi paprikás szafttal elegyítve, felböffen a mondat: „Úgy kell nekik, ha kizsigerelik egymást, hiszen végül is cigányok!”

A mindkét táborbéli nemzetvédők indulatait csillapítandó közlöm, az eladósodás és az ebből következő adósrabszolgaság veszélye egyre nagyobb mértékben sújtja a nem cigány lakosságot is, s ennek aránya a jövőben növekedni fog. Éppúgy, mint az Európán kívüli világból beáramló illegális munkavállalók száma, akikre nagy valószínűséggel szintúgy rabszolgaság vár. Rabszolgatartó pedig bárkiből lehet, aki rendelkezik az ehhez szükséges anyagi, társadalmi és kapcsolati tőkével, ez ugyanis nem nemzetiségi alapon koncentrálódik. Én például az elmúlt évtizedekben megismerkedtem vagy tudomást szereztem magyar, roma, német, kínai gazdákról, minden bizonnyal akad közöttük ukrán, horvát, de nem lepődnék meg, ha felbukkanna egy-egy svájci vagy svéd származású is.

Talán sikerült érzékeltetni, hogy a rabszolgaság intézményét nem alsó társadalmi rétegekben garázdálkodó, elvetemült gonosztevők találták fel újra, hosszas történelmi kutakodások és könyvtári búvárkodások során. Ezt a lehetőséget a társadalom jelenlegi rendszere és értékrendje engedi meg, tartja fent, sőt ki merem jelenteni, élteti, és példákat, mintákat szolgáltat rá. Alvilági formái csak külsőségekben különböznek bizonyos törvényes formáktól. A giccses, vásári olajlenyomat éppúgy a szent családot ábrázolja, mint klasszikus eredetije. A példa ez esetben csak annyiban sántít, hogy a társadalmi kiszolgáltatottság kihasználásának egyes legális formációi olykor legalább annyira ocsmányak és tűzre valók, mint azok underground leképződései. A „gesunkenes sozialgut” pedig vissza is emelkedhet a legális és officiális régióba. Erre is akad példa a történelemben.

A rabszolgaság megszüntetésének annak idején ígéretes módja lehetett volna, ha egyszerre tömeges felszabadítás történik, s a volt rabszolgák saját államot, új társadalmat alapítanak, sem gazdasági, sem politikai téren nem függenek többé korábbi tulajdonosaiktól. Volt amerikai rabszolgák a 19. század közepén egy gyéren lakott területen kikiáltották a Libériai Köztársaságot. A terület épp a korábbi évszázadok virágzó rabszolga-kereskedelme miatt néptelenedett el. A projekthez hathatós támogatást nyújtott az amerikai haditengerészet is. A visszatelepített afroamerikaiak néhány évtized alatt leigázták az őslakos feketéket, megfosztva őket minden politikai joguktól. Tanult mintára ültetvényeket alapítottak, melyeken a helybéli törzseket dolgoztatták, kvázi rabszolgaként. Bevezették az apartheidet is. Egy színfekete országban mókás lett volna az „only for whites” felirat, így aztán az uralkodó elitet nem bőrszíne, hanem angol beszéde, nyugati életformája és viselete különböztette meg és különítette el a gettókba kényszerített alsóbb kasztoktól.

A másik helyszín Haiti. Itt 1804-ben törölték el a rabszolgaságot. A sziget kétszáz év óta folyamatos katonai puccsok és véres diktatúrák színtere. Gazdaságának alapját mindmáig az egykori gyarmatáruk exportja képezi. Cukortermelése az 1980-as évekre összeomlott. Erdőit kiirtották, az ezáltal kiváltott talajerózió egyre több termőterületet pusztít el. Becslések szerint manapság 300 ezerre tehető azoknak a gyermekeknek a száma, akik módosabb családoknál dolgoznak házi rabszolgaként. Ez a 18 év alatti lakosságnak mintegy 14 százaléka. Bérük napi egyszeri, legfeljebb kétszeri étkezés. Haiti ma Közép-Amerika legszegényebb országa.

A rabszolga- vagy rabszolgaszintű sorból való kimenekvés módja a kivándorlás lehetne. A jóléti társadalmak kapui azonban bezárulóban vannak, legfőképpen azok előtt, akiket leginkább fenyeget saját hazájukban a rabszolgaság. A másik szabadulási lehetőség az illegális emberkereskedelem. Az amerikai hatóságok becslése szerint évente mintegy ötvenezer nőt és gyereket csempésznek be és adnak el „piaci áron” az Egyesült Államokban.

Huckleberry útitársa, Jim látszólagos együgyűsége ellenére pontosan tudja, hogy személye értékes, gazdája legfőbb tulajdona, talán még a házánál is többet ér. A mai rabszolga ezzel szemben azzal van tisztában, hogy személye filléres áru, bármikor pótolható. Szökni nem tud, a világ bezárult, nincsenek már északi államok, ahol azon nyomban szabad ember, ha a tutajról partra lép. Így hát nem is venné hasznát iránytűnek, térképnek, hamisított felszabadítólevélnek. Ha ellenáll az uzsorásnak, elverik, ha ágál a cégnél, az utcára kerül. Ott áll már sorba ezernyi sorstársa, aki rögtön a helyébe lép, vagy sorszerűen a helyére kerül. Huckleberry és Jim utazása a nagy folyón szimbolikus és váteszes allegória. Miközben a szabad világ felé igyekeznek, lefelé csordogálnak a Mississippin, délre, éppen a legsötétebb hírű rabszolgatartó államok felé.

 

Kapcsolódó írások:

Tenigl Takács László: Gyerekkorom fasizmusa Az orosz polgárháború ténye úgy a hatvanas évek közepe táján...

Tenigl-Takács László: A tű foka (plebejus röpirat a szégyenről) „…rám csapott, amiből eszméltem…” Mindenekelőtt tisztázni szeretném: jelen írásom szándékosan...

Tenigl-Takács László: RÁT Kezdetben egyszerűen munkanélküli-segélynek hívták. Szürkécske, ám érthető terminus. Azt jelenti:...

Tenigl-Takács László: Kereszt a telepen A dolog úgy kezdődött, hogy két kiskölök elment pecázni. Amióta...

Tenigl-Takács László: Menyegző Előző éjjel indult, mert az első vonattal már nem...

 

 

Cimkék: Tenigl Takács László