P. Szűcs Julianna: A Medúza tutajától a Titanic fedélzetéig

A művelt Európa fölháborodva értesült róla: az 1816. június 2-án elsüllyedt Méduse fregatt tutajon hánykolódó utasai kivetkőztek emberi mivoltukból. A 149 emberből két héttel később, a megmenekülés napjára tizenöt maradt. Volt, aki kiszáradt. (Nem csoda, a francia hajó egyik csónakján a távozó szenegáli kormányzó, a másikon a tisztek az ivóvízkészlet nagy részét magukkal vitték.) Volt, aki éhen halt. (Nem csoda, a kétszersültkészlet elázott a hullámoknak kitett tákolmányon.) Volt, akit leszúrtak, vízbe dobtak, agyonütöttek. (Nem csoda, a tutajra kényszerített „egyszerű” matrózok az „egyszerű” utasokkal szemben azonnal érvényesítették erőfölényüket. Magyarán: felkoncolták őket.) A művelt Európa úgy tudta: embert csak a vadak esznek. Tévedett. Medúza tutaján az is embert evett, aki erről sosem álmodott. Kényszerkannibál lett belőle.

Mindez részletesen olvasható (lett volna) a Constitutionnel 1817. október 17-i számában két túlélő, Aléxandre Corréard mérnök és Henri Savigny katonaorvos beszámolója jóvoltából, ha a hatóságok politikai okokból be nem tiltják az újságot, ha a cikk nem kényszerül illegális útra angol fordításban, ha az adatszolgáltatókat nem fenyegeti meg a rendőrség, s ha a könyv alakú memoár megjelentetése nem csúszik még egy évet. A botrány késve, de így robbant igazán. Művek sokaságát, közöttük a romantika egyik főművét inspirálta, mert Az Emberről korábban alkotott etológiai vélelmeket rendítette meg. A Medúza azért válhatott szimbólummá, mert a művelt Európa számára először öltött testet a rém: a Szent Szövetség látszatrendje alatt-mellett a közösséget összetartó malter, a felebaráti szeretet, más világnézet nyelvén: a fraternité akkor is kipereg, ha a közösséget sem vallásháború, sem idegen ellenség, de még egy árva forradalom sem rengeti. A válságpánik képes a legelemibb szolidaritást is fölszámolni, ha az érdek úgy kívánja (bajba jutottak versus bajba jutottak). A válságpánik képes a legvadállatibb szövetség megalkotására is, ha az érdek úgy kívánja (matrózok versus utasok). „A kor viharos óceán – mondatja az eseményt fölidéző regényhősével Vercors. – A pusztuló társadalom hajótöröttei! Kölcsönösen fölfalják egymást.” (Dániel Anna fordítása.)

A Mozgó Világ januári száma hagyományosan tematikus rendbe szedett cikkeket publikál. A tematikus rendet az általunk aktuálisnak érzett-vélt-tudott életélmény szokta meghatározni. 2009/2010 magyarországi fordulóján közös életélményünk: a kívánatos szolidaritás(ok) hiánya, elhalása és a perverz szolidaritás(ok) születése, jelenléte.

Egymásba játszottunk két történelmi pillanatot. Théodore Géricault-ét, aki a Bourbon-restauráció lelkes ellenzékijeként gigaméretűvé festette a skandalumot. Chaumereix kapitány bűnének következményét: a magára hagyott szerencsétleneket, az állati létbe süllyedt jellemeket, a remény utolsó szikrájáról is lemondó halálra készülőket. De azért megfestette – igaz, a képegészhez képest redukált létszámban – a bízva bizakodókat is. Azt a néhány alakot, aki minden nyomorúság ellenére nemcsak a zászlónak használt rongyokat, de a lélek jelenlétét is meglobogtathatta a segítséget nyújtó vitorlás, a horizonton végre föltűnő Árgus előtt.

A másik történelmi pillanat a mi mostani állapotunk, erről szerkesztettük a tablót. A „kapitányok” árulásának módszeréről Farkas Zoltán és Ripp Zoltán tanulmányai értekeznek. Inasaikról, a „közvetítő szférára” szereplőiről Mihancsik Zsófiának és Sándor Erzsinek van mondanivalója. A magára hagyott szerencsétlenekről Iványi Gábor és Donáth László beszél megrendülten. A „lázadó matrózok” álközösségének szociálpszichológiai következményeiről Csepeli György és Erős Ferenc hozott hírt, „szolidaritásukról mint háborúról” Parászka Boróka és Végel László adott diagnózist. A lealjasodott ember viselkedési formájáról és áldozatának védekezésképtelenségéről Tenigl-Takács László gyűjtött össze egy szociográfiára valót, a pittoreszk balszerencsésekről pedig Dalos György készített gyorsfelvételt. Kontrapunktok nemcsak Géricault-nak, nekünk is vannak. Liska Tibor önszabályozáson alapuló „tutaj”-víziója, Czene Gábor interjúalanyainak „hajótörötteket” szanáló modellje olyan, mint egy utolsó esélyként lobogtatott condra. Igyekeztünk, hogy a nagy kép kerete is éppoly veretesen súlyos legyen, mint a Louvre-ban a Salle Mollienben kiakasztott vászon óarany rámája. Hála Kornai Jánosnak, ő ilyen tanulmánnyal kínálta lapunkat, mert szinte tapinthatóvá tette a posztszocialista világ szomorú cirádáit.

Ahol értelme volt, ott „behoztuk” a Nagy Kép valamely részletét. Ahol úgy éreztük, hogy a mai Magyarország tünetei messze meghaladják a vadromantikus képzeletet, ott egyedül hagytuk érvényesülni Pápai Gábor karikaturisztikus dühét. Könnyedén tehettük: filccel kifejezett szenvedélyes-szatirikus látomásaiban többnyire ott örvénylik a zavaros víz, ott lobog a kettős értelmű zászló, és valamennyi rajza hajótöröttekről szól, nemcsak emberekről, de kínos helyzetbe hozott patkányokról is.

Az efféle tablóállítás nem éppen hálás feladat. Igaz, XVIII. Lajos – meglátván a Szalonban a számára roppant kínos föstményt, e politikus szavakra ragadtatta magát: „Kedves Géricault úr, ön ugyan katasztrófát ábrázolt, de ez nem az az ön számára.” Ezt a szóbeli diplomatikus gesztust némi készpénzzel, továbbá plecsnivel is megtoldotta. A képet amúgy a royalista közeg kiutálta, a mester hosszú hónapokon át Angliában tájolt vele, hogy a művelt Európa végre helyére tehesse a botrányt is meg a botrány ihlette új stílusú festmény valódi érdemeit is.

Nem bízom a Bourbonokban, még kevésbé a diplomatikus gesztusokban. Nem olyan idők járnak, amelyek látszathonoráriumokkal kívánnák a rossz hír hozóinak szemét kiszúrni. Ahogy körülnézek, inkább egy másik hajóbaleset során tanúsított viselkedési forma gyakorisága rettent meg mostanában. A Titanic süllyedésekor ugyanis valamennyi szereplő szigorúan ügyelt az igazságtalan rend fenntartására és a „zökkenésmentesen lojális átmenetre”. A mentőcsónakok feltöltésére a vagyoni cenzus alapján, a kisemmizettek hátrahagyására az érdekérvényesítésük képtelensége okán és a személyzet fegyelmezett együttműködésére a nemkívánatos pánikot elkerülendő.

Ronda látvány. Nem véletlenül készült a Medúzáról remekmű, a Titanicról meg méretes giccsek sora. Ha már katasztrófa, az előbbi legalább fenséges. Cocteau-val, a költővel mondom tehát: „Hajótörés. Kit egyenek / Meg társai? / Csak semmi kényszer, / A sors ezúttal rám esett.” (Utazás a fiatalok nevelője. Garai Gábor fordítása.)

 

Kapcsolódó írások:

P. Szűcs Julianna: Mit tehet egy lap? P. Szűcs Julianna Mit tehet egy lap? (többek közt Pikó...

P. Szűcs Julianna: – 100 nap – a becsapott Magyarország 100 nap – a becsapott Magyarország Konferencia a Fapados Szalonban,...

P. Szűcs Julianna: Gloria victis Vae victis! Jaj a legyőzötteknek – mondta Livius szerint (Ab...

P. Szűcs Julianna: Zeppelinek Velence fölött 1902. július 14-én reggel 10 órakor a San Marco campaniléja...

P. Szűcs Julianna: Present perfect – Békés Pál (1956–2010) Mintha mindig máshol is lett volna. Finoman rekedtes, iróniától átvidámított...

 

 

Cimkék: P. Szűcs Julianna