Fáy Miklós: Callas árnyéka (Bellini: Norma. Edita Gruberova, Staatsphilharmonie Rheinland-Pfalz, vezényel Friedrich Haider. Nightingale, 2005.)

Hosszú, hosszú árnyék, ma sem szabadulni tőle. Ma (tegnap) az Operában Lukács Györgyi énekelte Normát, egy igazi, drámai szoprán, olyan erejű, súlyú hang, amilyenről Bellini nem is álmodhatott. Callas-hang. Callas után megy a világ ma is. Többnyire. Mert eljött a Müpába Edita Gruberova, mondhatni, saját társulattal, mindenesetre egy rá összpontosító szereposztás élén, és ő is elénekelte a szerepet.

Amióta először hallottam, küszködök Gruberova művészetével, próbálok elfogadható indokokat találni, hogy miért nem járom le utána a lábam, miért nem szól legalább egy hét Gruberováról, amikor itt van, mi az, ami miatt hidegen hagy, főleg ha nem is hagy hidegen. Mindenféle épkézlábnak tűnő érvet találtam, a legvalószínűbbnek az tűnt, amit ma Gruberova legnagyobb erényének tartok: nem erotikus. Nem nőies, nem kihívó, miközben a legnőiesebb szerepeket és legnőiesebb magasságokat énekli, egy pillanatra sem válik megmenteni, leigázni, legyőzni vagy imádni való asszonnyá, mindig őt látom, Frau Editát, német háziasszonyi frizurával, szívecskés fülbevalóval. Amitől ma már le vagyok nyűgözve, mert arról szól, hogy az opera tényleg mindenkié, a szombati ebédet főző asszonyban ugyanazok az indulatok dolgoznak, mint Normában, csak az egyik klepetusba vágja magát, amíg Adalgisa és Pollione viszonyán elmélkedik, a másik meg a főzőkanalat forgatva töri a fejét azon, hogy van-e valami a férje és a titkárnője között. Csak hát Gruberova el is tudja énekelni ezt a dögletes szerepet, a tűzhely melletti meg csak meghallgatni tudja, ha egyszer rászánja magát.

Bár Edita Gruberova is nehezen szánta rá magát a Norma-kalandra, nagyon óvatos volt a szereppel, a hangjához képest bizonyára túl nehéznek érezte, és talán csak amikor biztos volt abban, hogy nincs tovább mire várni, vagy most, vagy soha, akkor készítette el a lemezfelvételt. Jobb már nem lesz a hangja, súlyosabb sem, ugyanakkor még a hangi állapot tökéletes, azt énekel el, amit csak akar, hát jöjjön, aminek jönnie kell.

Sok rossz nem jött, hiszen a felvétel óta eltelt négy év, ő átlépett a hatvanon, és még mindig énekli a Normát. Nem úgy, mint egy hatvan-pluszos énekesnő, nem úgy, mint aki a múltjából él, nem úgy, mint akit tisztelettel köszönt a közönség, és tudja, hogy majd elmesélheti: én még láttam őt. A hang talán egy gondolattal fáradtabb, mint néhány éve, óvatosabban kell beosztani a levegőt a nagyon hosszú frázisoknál, de Gruberova ebben a szerepben jobb, mint bárki. Bárki elérhető és elérhetetlen.

Nem teljes körű az összehasonlítás, de a Norma-előadás környékén azért belehallgattam a rendelkezésre álló lemezekbe. Renata Scotto, ajjaj. Éles, csúf, elhasznált hang. Caballé, aki megtette azt, amit az ősbemutatón Adalgisát éneklő Giulia Grisi, mindkét női főszerepet elvállalta az idők során. Igaz, Caballé fordított sorrendben, előbb volt Norma, de ez is fontos kérdés: mindkét szerepe eredetileg szoprán, csak a hangszínek élesebb elválása érdekében lett Adalgisából mezzo szerep. Általában meg is szenvednek a magasságokkal, ahogy Carmen Opresanu is a Müpában. Ott van még Joan Sutherland, aki szintén nem kifejezetten erotikus hangi lény, de annyira nyanyás az orgánuma, és annyira csak hangokat énekel szavak helyett, hogy arra a nagy ugrásra, hogy őt is megszeressem, már tényleg képtelen vagyok.

Nem mintha a Norma szövege a világ legfontosabb dolga lenne. Az ember szép türelmesen elolvassa mindazt, amit Belliniről mondani szoktak, hogy mennyire igényes volt a szöveggel, hogy hányszor íratta újra a Norma librettóját, és nála a szöveg és a zene különleges egységben van. Belliniről még Wagner is elismerően beszélt, mert azt érezte, hogy elődjére lelt benne. Ott vannak a hosszú dallamok, és van a zenedráma. Hát jó. Legyen. De azt hiszem, ezeket a meglátásokat nem nagyon kell komolyan venni. Bellini hosszú dallamai egészen mások, mint Wagneré, sokkal édesebbek, sokkal jobban zavarba ejtik a hallgatót, mert olyan melodikus érzéket mutatnak, amilyenről Wagnernak lövése sem lehetett. Wagner mintha belebonyolódna a maga dallamaiba, mintha maga sem tudna kikeveredni belőlük, azért nem hagyja abba, Bellini viszont olyan, mint egy sakkozó, aki húsz lépésre előre gondolkodik, akárhogy indázik is a dallama, valahonnét valahová tart, de ezt csak ő látja előre.

Hanem ami a szöveget illeti, nehéz lesz megvédeni. Lehet, hogy a Norma Bellini legjobb szövegkönyve, de micsoda történet ez? A tenor legizgalmasabb élménye egy álom, a szoprán valahogy komolytalanná válik, amikor a gyerekeit fenyegeti a tőrrel, de aztán jobb belátásra tér. Vagy tessék ledöfni a kis pulyákat, vagy ebbe bele se kezdjünk. Egyébként is: mikor szülte meg a gallok papnője azt a két gyereket teljes titokban? A két rivális nő nem győz lemondani az imádott férfiról a másik javára, végül meg a férfi a homlokára csap, hogy ja, Norma, ha te ilyen vagy, akkor én mégis téged szeretlek jobban, menjünk együtt a máglyára, köszi. Azért erre azt mondani, hogy mennyire szokatlanul igényes librettó, és Bellini csak azért hagyott maga után viszonylag szerény hagyatékot, mert nagyon megkínozta a szövegíróit, kissé hebehurgya vélemény. Csak a belcanto operáknál maradva is nehézség nélkül mondok tíz jobbat.

Kit is lehetne még meghallgatni? Gyorsan kinyitottam Az opera kézikönyvét, ott jó lemeztippek szoktak lenni. Most is vannak helyénvaló észrevételek, például hogy a Norma hanglemezen nem is feltétlenül a címszereplőn áll vagy bukik, hanem azon, hogy nehezen találnak mellé megfelelő tenort. A könyv CD-ajánlataiból egyet nem ismerek, sajnos, élő felvétel Anita Cerquettivel, a másik kettő viszont a két Callas. Hát, ők tudják. Az első Callas-felvétel 1954-es, a fénykorból, jó, masszív kórussal a Scalából, de nagyon nyöszörög a tenor, Callas meg hihetetlenül éles, néha szinte fáj. A második lemez 1961-ből való, és a tenor Franco Corelli, erős hanggal, határozottan, ha nem is éppen színesen. Callas viszont már romos, néha annyira lebeg a hangja, mint amikor Winnetou, az apacsok főnöke harci kiáltást hallat, és tenyerével ütögeti vijjogás közben a száját. És Gruberova?

Gruberovát nem említi Matthew Boyden, pedig 2007-es a könyv, már megjelent a lemez. Megnéztem a névmutatót, ott sincs elkényeztetve, néha megkerülhetetlen, akkor ott a neve, aztán a kislexikonban kibújik a szög a zsákból. Mert az egyik mondatban azt mondja, hogy a 20. század második felének legnagyobb koloratúrszopránja, a másikban meg azt, hogy Olaszországban hidegnek és kiszámítottnak érezték a stílusát. Amire az ember azt válaszolja, hogy kedves lexikonszerző, nem kell mindent az olaszokra fogni, beszélhetsz a magad nevében is. Még ha azt is hozzábigygyeszted, hogy a lemezek nemigen tükrözik valódi tehetségét.

Hát nézzük a Normát! Most volt az előadás, és még a tenor is ugyanaz, Aquiles Machado. Az ő tehetségét tényleg nem tükrözi ez a lemez, élőben igazi, tartalmas, jó hang volt, a lemezen (amely egyébként élő felvétel) bizonytalannak tűnik, küszködősnek, nehézkesnek. De mielőtt Gruberovához érnénk, van min csodálkozni. Például hogy ha Bellinit amolyan tiszteletbeli zeneszerzőnek gondoljuk, aki zenekari szólamokat dolgozott a szép dallamai alá, akkor miért ennyire jó a Norma nyitánya? És ha Wagner oda volt érte, akkor miért azt érzi az ember, hogy Verdi meg se tudott volna mozdulni Bellini nélkül? A második felvonás eleje úgy, ahogy van, beférne a Traviátába, a felvonás vége a Rigolettóba. Itt mégiscsak nagy zenével van dolgunk, nem az emberi hanggal való részegítéssel.

Edita Gruberova viszont körülbelül ugyanaz az élmény. Lehet hidegnek mondani, kiszámítottnak már kevésbé, mert ezek a dallamot körüljáró hangmozgások nemcsak izgalmasak, de kockázatosnak is tűnnek. Ahogy kockázatos a halksága is, hogy nagyon csendesen is mer szólni, tudja, hogy súlya van. De a legerősebb élmény mégis a magány. Ha visszagondolok rá, nagyon egyedül van, áll a zenekar előtt, és hiába mosolyog rá mindenki, hiába tombol nemcsak a közönség, de a kórus is, mégis azt érezni, hogy nincs vele senki. Ő pedig becsomagolta magát ebbe a makulátlan éneklésbe, kössön bele, aki tud.

Nem tudok. Nem is akarok. De valamit, sajnos, muszáj még elmondanom. Hogy amikor meghallgattam a Casta diva után az ária gyors részét („Ah, bello a me ritorna”), akkor, tényleg csak önellenőrzésként, föltettem a Callas-lemezt is, az első változatot, bakeliton. És azzal a sűrűséggel, vészterhességgel, hangi gazdagsággal, tragédiával Edita Gruberova sem mérkőzhet. Hosszú, hosszú Callas árnyéka, Pestig is elér.

Bellini: Norma. Edita Gruberova, Staatsphilharmonie Rheinland-Pfalz, vezényel Friedrich Haider. Nightingale, 2005.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Hány Saul az egy? (Händel: Saul. Teldec, 1986, vezényel Nikolaus Harnoncourt; Philips, 1991, vezényel John Eliot Gardiner; Deutsche Grammophon, 2004, vezényel Paul McCreesh. ) Fáy Miklós Hány Saul az egy? Nem szeretném a...

Rainer M. János: Dame (Ezt nektek!) (A felkelő nap árnyéka. Kozák Gyula beszélget Ferber Katalinnal. Budapest, 2005, Balassi. 220 oldal, 2200 forint. ) Rainer M. János Dame (Ezt nektek!) “A Waseda Egyetemen,...

Fáy Miklós: Összeesküvés-elmélet (Bartók: 2. zongoraverseny Cziffra György A Filharmóniai Társaság Zenekara Vezényel Mario Rossi EMI, 1996 ) Fáy Miklós Összeesküvés-elmélet Néha azt hiszem, hogy 56 szálait...

Fáy Miklós: Vivaldi, a strici (Vivaldi: 12 hegedűverseny op. 8. Piero Toso, Pierre Pierlot. I Solisti Veneti – vezényel Claudio Scimone. Warner, 1973-2007. ) Fáy Miklós Vivaldi, a strici Az a legjobb ezekben...

Ferdinandy György: In memoriam Norma Ferrari Voltak asszonyok, akik ideig-óráig megosztották velünk az életüket. Ábrándos...