Győrffy Iván: A jövő elkezdődött (1. Színes, fekete-fehér magyar krimi, 91 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-látványtervező Pater Sparrow.)

„Minden dolog mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a nem létezőknek, hogy nem léteznek” – állítja Prótagorasz, és ebben a nézetében a Pater Sparrow álnéven debütáló elsőfilmes magyar rendező, Verebes Zoltán is osztozik. Míg azonban a szofista bölcselő minden bizonnyal nem az emberiségre, hanem az egyénre osztotta a főszerepet, a 40. Magyar Filmszemlén négy technikai-produkciós díjjal is kitüntetett, ám a mozikba csak bő fél évvel később megérkező 1 című filmalkotás (eleinte legalábbis) inkább az egész emberi nemre fokuszál. Kiindulópontjául a jeles lengyel tudományfilozófus, futurológus és sci-fi-író, Stanisław Lem Az emberiség egy perce című szatirikus álrecenzióját választotta, méghozzá tudatos provokációval: ha egy képzelt könyvet recenzense megfilmesíthetetlennek kiált ki, minden vizuális eszközzel cáfolni kell e meggondolatlan kijelentést.

Mi történik az emberiséggel egyetlen röpke perc alatt? Megragadható-e empirikus módon „az ember nembeli lényege”? Milyen következményei lehetnek, ha a valóságot a maga totalitásában ábrázoljuk, és szembesítjük a befogadóval? Ilyen és ehhez hasonló episztemológiai megfontolások fűtik Lem és Sparrow egymásba kulcsolódó kérdésfeltevéseit, amelyekben egy a közös: válaszokat nem, csak kérdőjeleket villantanak fel. Amikor a film első jelenetében a világvándor vatikáni diplomata, Swan Tamel az exkluzív könyvesboltba betérve Vitruvius tíz könyvét keresi, közvetve éppen a „homo mensura” elv megkerülhetetlenségéről és a megismerés buktatóiról tesz vallomást, hiszen a római építész volt az, aki elsők között hozta közös nevezőre az emberi test arányait az építőművészettel, megtermékenyítve a híres Vitruvius-tanulmányt készítő Leonardo da Vinci gondolatait és a reneszánsz építészetet. Az 1 sem egyéb, mint egyfajta 21. századi Vitruvius-tanulmány: az emberi test kémiáját a technika geometriájával ötvözve komplex világképet vázol fel, amelynek középpontjában az örökké megismerhetetlen humánum áll.

Szögezzük le az elején: az 1 látvány- és ingergazdag, ragyogó rendezői koncepcióba ágyazott, ám az emberi agysejteket komolyan sanyargató alkotás. Nehéz mást állítani erről a narrációval agyonterhelt, Hamvastól, Lemtől és a misztikus-utópisztikus gondolkodásfolyam nagyságaitól kölcsönzött, mondatokra szabdalt, majd sokértelműen egybeforrasztott szentenciatömeggel aládúcolt vizuális felépítményről. A krimiszerűen induló történet egy idő után abba is hagyja a lankasztó kikacsintást a cyberpunk- és disztópia-filmek kasztjára, és már csak magára koncentrál: saját farkukba harapó Patmosz-próféciák, látomásos Lem-idézetek és a kis magyar taoizmus gyöngyszemei felelgetnek egymásnak a főszereplők hangját variáló alámondásban. A helyszínnek választott svábhegyi tüdőszanatórium szürkére mázolt üvegkalitkájába zárva a letartóztatott, meggyanúsított, megalázott és megkínzott hősök önnön bomlott elméjükbe mélyedve keresnek kiutat az embertelenségből, de csak újabb látomásokra, emlékmásokra és sosem volt szituációkra bukkannak – mégsem gépek vagy komputervírusok játszadoznak velük, mint, mondjuk, a Wachowski fivérek Mátrix-univerzumában, hanem a testet öltött természetfeletti vezeti be őket a kollektív boldogság elíziumába.

Akár elsőfilmes gyermekbetegség, akár képzőművészeti indíttatásról és látványtervezői elhivatottságról árulkodó vonzalom, akár az írott és újraértelmezett próféciák kényszerítő ereje: az 1 menthetetlenül belebonyolódik saját dramaturgiájába. Szemünk talán beiszsza az ironikus archív felvételek és komor jövőképek montázsait, fülünk talán befogadja az egymásra sorjázó, emészthetetlen egyvelegbe gabalyodó egyperces igazságokat, elménk talán belebotlik néhány szándékosan elejtett szimbólumba és összefüggésbe, de az 1 akkor is a jóindulatú mozgóképes narcizmus mintapéldánya marad. Bár a rendező a nézők – sőt amint a valóságtól elemelt helyszín és a szereplők névválasztása is mutatja, időben és térben sem korlátozott befogadó közösség – eltérő értelmezéseire, a film nyomán megfogalmazandó kérdéseire apellál, az 1 mégis egyszemélyes játék: Pater Sparrow virtuális túrája a színlelt jövőben. Korábbi rövidfilmjéhez, a T?ickhez (2003) hasonló szürreális álomköntösben, a mániák és fóbiák A Valamiben (1999) már látott kivetítésével.

Pedig a film biztatóan indul, és előnyére szolgál az is, hogy sehol nem ér véget. Adott egy klasszikus bűnügyi dráma, amelybe egyre élesebben ékelődik az Enyedi Ildikó és az itt produceri teendőket is vállaló Kamondi Zoltán stílusát idéző csodaszerűség eleme és a Greenaway-re emlékeztető barokkos túlhajszoltság. A méregdrága könyvesboltban egy esős estén – az eső elengedhetetlen elem egy Lem-feldolgozásban: egyik Solaris-adaptáció, így Tarkovszkijé (1972) és Soderberghé (2002) sem fukarkodik vele – éppen zárnak: a hányatott sorsú, emberi kapcsolataiban sérült takarítófiú, Agnus Andersen ugyanúgy a könyveket szeretetteljesen becézgető Maya Satint bámulja, mint a bolttulajdonos Al F. Eveson. Hirtelen a semmiből materializálódik Swan Tamel figurája, s míg a ritkaságok részlegébe invitálják, a bolt árukészlete az „1” című, kiadó és szerző nélküli „könyvek könyvére” cserélődik, amelyben rejtélyes teremtői az emberiség egy percét foglalják össze támadhatatlan statisztikai elemzések és szatirikus kommentárok kíséretében. A könyvbemutatóra sereglő újságírók elől a Valóságvédelmi Hivatal ügynökei zárják el az utat: a négy jelenlévőt a törvény nevében kihallgatásra, azaz pszichofizikai kínvallatásra szállítják egy bunkerszerű építménybe. A Pitch ügynök és Anselmi doktor vezetésével serénykedő szervek a rendíthetetlenül derűs és időnként „a tudás körtéjét” majszolgató Tamelt nem, társait azonban meg tudják törni – ám csak ártatlanságukat regisztrálhatják. Időközben azonban az áskálódó Lance ügynök a nyomozást vezető Pitchet is a vádlottak padjára ülteti. A világszerte médiaszenzációt és halálos kimenetelű pánikot keltő könyv ellenben önálló életre kel: lapjait forgatva, egymás álmaiban megmártózva az immár öt gyanúsított egy leleplezhetetlen kukkolóra bukkan.

A vallatottak képzeletének hullámain, a könyv oldalain, a monitorok pixelein s az őket megfigyelő pszichiátriai műszerek kijelzőin bukfencező kamera vitustáncot jár a koponyánk körül: a kérdések száma egyre csak szaporodik, az osztatlan személyiség megsokszorozódik, az emberi tudat összeér az emberfelettivel, s a film végül belefullad a titokba. Nem is film: látványalmanach Sparrow kísérlete, amely igazolja Lem cáfolni próbált tézisét és a halála előtt a szinopszisra még rábólintó idős mester örökös szkepszisét a filmadaptációkkal szemben. Történet nélküli történeteit, kétségekkel teli filozofémáit lehetetlen csonkítás nélkül átültetni, így Sparrow a legmesszebb ment, ameddig mehetett: saját galaxist épített egy nem létező könyv létező kritikája köré. Amikor filmjében két megfogalmazásban is a képernyőre vetítette a pulzáló kérdést, vajon tudatában vagyunk-e mások és magunk létezésének, Berkeley püspök modorában tette meg az általa ábrázolt világ mércéjének a szubjektumot. És ugyancsak Berkeley-hez hasonlóan az emberi észlelést valami természetfölöttitől tette függővé – aki itt nem más, mint az emberi test bibliájaként is aposztrofálható „1” című vaskos kötet mindenható, mindentudó szerzője.

Ha tehát a sztaniol-szocialista filmipar megmosolyogtató feldolgozásai, így a Pirx pilóta kalandjai (1972) intellektus nélküli hőseposzok, az egymástól jelentősen széttartó Solaris-adaptációk pedig intellektuális antihős-mítoszok voltak, az 1 tovább feszíti a húrt: hősök nélküli intellektust ábrázol, amely borzongva csodálkozik rá a saját létezésére. Öncélú, de egyben önkritikus moziról van szó: egy percig sem leplezi, hogy tudatában van csöppet sem nézőbarát mivoltának, de abban reménykedik, hogy expresszív díszletei, gyengébb alakításaikat itt felülmúló színészei és habzó fantáziája miatt megbocsátunk neki.

Az operatőr és a látványtervezők, a vágó és a rendező mindent megtesznek, ami tőlük telik: a könyvesboltbelső és a szanatóriumenteriőr minimalista berendezései, a színszűrők váratlanságokkal tűzdelt játéka, a megváltókkal és bolondokkal benépesített terek, a régi híradósnitteket, archivált jeleneteket, „kortárs” tévéműsorokat és a történet pórusait egymás mellé rendelő vágástechnika tapinthatóvá teszi a korszakot, amikor a valóságot törvényekkel, éber ügynökökkel és technológiai szörnyszülöttekkel kell majd megvédelmezni az óvatlan állampolgárok javára. A paranormális bűntényeket sikerrel leleplező, a valóság iránt egyre kevésbé fogékony Pitch ügynök szerepe tágas játékteret kínál a jobb színészsorsra érdemes Mucsi Zoltán számára. Sinkó László arkangyali külsővel és zengzetes orgánummal járul hozzá a túlvilági hangulat megteremtéséhez, míg a csendes befelé fordulást sebzett dühöngéssel variáló Mácsai Pál és a démoni ártatlanságot mímelő Kerekes Vica intim együttese mintha csak arra szolgálna (sikertelenül), hogy érzékiséggel fűszerezze a máskülönben száraz, nehezen oldódó történetet. Még Czukor Balázs szorongástól és kíváncsiságtól szikrázó szembogarába is bele lehet feledkezni, az egyetlen lengyel színész, Krzysztof Rogacewicz is igazán szórakoztató a mozibolond dilidoki szerepében, ám Balázs Zoltán és Haumann Máté finoman szólva sem lubickolnak a másodvonalbeli ügynökök bőrében, és Bíró Krisztina sem találja magát az esetlenül koreografált tévéshow-jelenetekben.

A koncepcionális összefogottság és a szuggesztív atmoszféra az alkotó által sem tagadott kísérleti filmes attitűddel társul: a nézők látóidegein zongorázó, befogadóképességét tesztelő megoldások (hirtelen vágás, rejtjelezett kommunikáció, stíluskeverés, tér- és időugrások) tucatjaival találkozhatunk. Sparrow ugyanazokon a kitaposott utakon jár, amelyeket nyugtalanítóan szimbolikus rövidfilmjei és színházi kísérletei esetében megszokhattunk – egy nagyjátékfilmben azonban már áthatolhatatlan labirintussá állnak össze.

Az 1-nek az a legfőbb hibája, amit a javára kellene írjunk, s ami miatt ihletője mégiscsak forogna krakkói sírjában: megáll a saját lábán, de ettől még fényévekre távolodik Lem kozmoszától. Abban a világmindenségben ugyanis a kétség és nem a földöntúli bizonyosság, az önsorsrontó civilizáció és nem a homeopata képességekkel megáldott szubjektum az úr. Ott az idegen lények „jókörrel”, azaz mesterséges atomokból konstruált „jótékony környezettel” veszik körül magukat, amely megakadályozza a legegyszerűbb erőszakos cselekményt is, mégis kiirt egy másik civilizációt. Az emberiség pedig egy katasztrófákból eredő véletlensorozatnak köszönheti létét – egy hazárdjátéknak, ahol még Isten sem ül a rulettasztalnál. És hogy mi következhet ebből? Csakis egy olyan világ, amely minden komikus abszurditásával együtt „nem félúton lenne pokol és menny között, hanem az előbbihez jóval közelebb” – fogalmazza meg Lem Az emberiség egy perce fiktív szerzőinek világképét. Márpedig Pater Sparrow filmje színéről és visszájáról nézve is egészen más világlátással viselős: egy képtelen, fantáziátlan, elrettentő jövőnek a vizualitás útján újjászülető, önmegváltó alakjairól állít ki tablót.

Ezért nehéz hinni az 1-ben, amely eredeti vízióként is büszkén viselhetné az utóbbi évek legszemtelenebb adaptációja címet.

1. Színes, fekete-fehér magyar krimi, 91 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-látványtervező Pater Sparrow; író Stanisław Lem; forgatókönyvíró Góczán Judit; operatőr Tóth Widamon Máté; dramaturg Závada Pál; látványtervező Lányi Fruzsina, Varga Judit; jelmeztervező Gadus Erika; zeneszerző Szesztay Dávid; producer Kamondi Zoltán, Csáky Attila; vágó Kiss Wanda; szereplők Mucsi Zoltán (Phil Pitch ügynök), Sinkó László (Swan Tamel vatikáni diplomata), Mácsai Pál (Al F. Eveson könyvesbolt-tulajdonos), Kerekes Vica (Maya Satin eladó), Czukor Balázs (Agnus Andersen takarító), Krzysztof Rogacewicz (Doctor Anselmi), Haumann Máté (Tom Keats ügynök), Balázs Zoltán (Richard Lance ügynök), Bíró Krisztina (Sondra Dolphin híradós).

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Láthatatlan falak (Köntörfalak. Színes magyar filmdráma, 81 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Dyga Zsombor.) A Köntörfalak olyan produkciónak való cím – legyen az színházi...

Győrffy Iván: Esztelenek és holtak (Harry Brown. Színes, feliratos angol krimi, 98 perc, 2009. Rendező Daniel Barber.) Elsőre generációk harcaként is szemlélhetjük. A fiatalok robogóra pattannak, bedrogoznak,...

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...

Györffy Iván: Vicc nél­kül (Tréfa. Színes magyar játékfilm, 93 perc, 2009. Rendező Gárdos Péter.) Árnyjáték a falon: Gárdos Péter legújabb filmjéről, a Tréfáról egyetlen,...

Győrffy Iván: Kasszandra halott (Kasszandra álma. Színes, feliratos angol-amerikai krimi, 108 perc, 2007. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen.) A komolytalan Woody Allen – akinek már a megjelenésére is...