Rainer M. János: Jaj a győztesnek (Stephen F. Cohen: Soviet fates and lost alternatives: from Stalinism to the new Cold War. New York, 2009, Columbia University Press.)

2009. november 9-én hatalmas, képes dominókat döntöttek Berlinben a Brandenburgi kapunál, húsz év után így emlékezve a fal ledöntésére. Akik a dominósort dönteni kezdték, többek között Lech Walesa és Mihail Szergejevics Gorbacsov nyilván különféleképpen gondolkoznak arról, ki mikor és hogyan döntötte ki az első elemet a szovjet típusú rendszer falából, amely azután dominóhatásúnak bizonyult. Walesa nyilván az 1980. nyári tengermelléki sztrájkmozgalmat tartja az első dominónak, Gorbacsov pedig saját uralomra kerülését, esetleg valamely más momentumot abból a rövid négy és fél évből, amíg eljutott odáig, hogy kremli dolgozószobájából szemlélte karba tett kézzel keletnémet elvtársai szerencsétlenkedését, aztán az euforikus felvételeket arról az éjszakáról, amikor unásig hangoztatott jelszava, a közös európai ház valósággá válik: a szomszédok elindulnak egymást látogatni.

A húszéves évforduló ipara teljes fordulatszámon zakatol máris, és még hátravan jó néhány nagy esemény. Közülük is az utolsó 1991 decembere, amikor megszűnt a Szovjetunió, illetve a helyébe léptek az önállósult egykori tagállamok, illetve az Oroszországi Föderáció. Egy korszak véget ért, mondják a politikatörténészek, sőt véget ért egy század, a rövid huszadik (Eric Hobsbawm és Berend T. Iván nyomán). A korszak a hidegháborúé, a század – nos, az sok mindené, többek között a „szovjet kommunizmusé”. Akármelyik, akárkié, győztes vitathatatlanul egy van, az Amerikai Egyesült Államok, illetve az a társadalmi és politikai berendezkedés, amelyet az Egyesült Államok reprezentál leginkább.

Stephen F. Cohen éppen ezt a közkeletű megállapítást vitatja ritka szenvedéllyel legújabb könyvében, amelyben az utolsó tíz évben publikált jelentősebb esszéit (meg néhány teljesen újat) tette közzé. A hetvenegy éves Cohen az amerikai szovjetológia egyik meghatározó személyisége. Az ottani hatvannyolcasokhoz tartozik, éppen akkoriban doktorált és lett a Princeton tanára, aztán professzora – három évtizedre. Első írásai egyike egy vitacikk volt a New York Review of Booksban, ahol Lenin és Sztálin politikai profiljának radikális különbségére mutatott rá. Pár évvel később jelent meg Buharin-életrajza (azóta is több kiadásban), majd szovjet tárgyú további könyvei. Cohen a totalitarizmuselmélettel leszámoló, a szovjet jelenségek egyedi, differenciált és megértő megközelítéséért síkraszálló revizionista iskola jeles képviselője lett. Nem a nemzetközi kapcsolatok vagy az amerikai kül(biztonság-)politika története vezette a hidegháború tanulmányozásához, hanem a szovjet (és/majd orosz) valóság elsősorban politikaközpontú tanulmányozása. Cohen gyakran töltött hosszabb időt Oroszországban (már a hetvenes években), személyes barátságba került Gorbacsovval, de még régebben ismerte Buharin özvegyét (szerepet vállalt Buharin rehabilitációjában is). Mint szovjetológus nyilvánított (és nyilvánít ma is) véleményt az amerikai szovjet/orosz-politika kérdéseiről – és volt idő, amikor hallgattak is rá, nem is akármilyen időkben: az idősebb George Bush is kikérte tanácsait a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján.

Cohen mostani kötete, a Soviet fates and lost alternatives esszé vagy inkább – legfontosabb darabjaiban – sodró lendülettel megírt vitairat. Mindössze kétszáz oldal, amelyhez százoldalnyi jegyzet csatlakozik, jóllehet Cohen prof nemigen járja a megnyíló orosz levéltárakat. Olvassa viszont nemcsak a tárgyban megjelent, a Szovjetunió lezárt történetéről szóló könyveket (számuk elképesztő), de valamennyi folyóirat-, heti- és napilapcikket, internetoldalt, blogot, televíziós interjúk átiratait, egyszóval minden megnyilatkozást, oroszt és angolt, bárkitől, aki számít. A könyvben található egy nagyon szép Buharin-esszé Buharin fogságban írott munkáiról és azok kalandos sorsáról; egy hasonlóan átélt eszmefuttatás a Gulagról hazatértek szerepéről a szovjet társadalomban és politikában az 1953 utáni másfél-két évtizedben (amelynek forrásai a nyilvános szovjet szövegeken kívül szamizdatok, tamizdatok, valamint Cohen mintegy két tucat interjúja, amelyeket viszont még a hetvenes években készített Moszkvában…); továbbá egy kissé bizarr portré Jegor Ligacsovról, akit Cohen a Gorbacsov-féle messianisztikus reformerek és a keményvonalas sztalinisták között középúton ábrázol, alig titkolt rokonszenvvel a régi vágású, a szovjet hagyományok és értékek iránt mélyen elkötelezett, becsületes szovjet apparatcsik iránt. Sorsokról ír e szövegekben is, de inkább csak felvezetésként a nagy sorsokhoz, az unióéhoz meg azokéhoz, akik arról döntöttek.

A könyv a történeti alternatívák mellett érvel. Cohen szerint ezek nem képzeletbeli vagy pusztán hipotetikus konstrukciók, „mi lett volna, ha…” típusú tényellenes játékok. Hanem olyan alternatív lehetőségek, amelyek ténylegesen léteztek a szovjet történelem fordulópontjain, az akkori idők valós jelenségeire épültek, vezetők képviselték őket, és kimutatható volt a támogatásuk is – akár ahhoz, hogy megvalósuljanak. Ezek sorában pedig voltaképpen egy (és egy fél) nagy alternatíva izgatja: a végső (meg ami utána következik). Miért ez a harc volt a végső (és ha már ez volt, miért van még mindig harc)?

Cohen először is azt a kérdést teszi fel, hogy vajon a szovjet típusú rendszer reformálható volt-e. A történet végének ismeretében könnyű szívvel válaszolnak erre nemlegesen világszerte, de kivált Amerikában. Nem volt reformálható, mert eleve bűnösként, egy aberrált ideológia megtestesüléseként jött a világra; nem, mert úgy lett vége, ahogy; nem, ugyanis monolit struktúrája ellenállt minden változtatásnak, amely szükségszerűen plurális elemeket vitt volna bele; és nem, mert ha mégis sikerült volna demokratizálni, akkor ez halálos mérget jelentett volna – amire megint csak a vég a legfőbb bizonyíték: hiszen pontosan ez történt. Egy felülről erőltetett demokratizáló reformkísérlet, úgymond, szétzilálta a szovjet vezetést, majd a birodalom társadalmai tömegmozgalmak formájában fejezték be a „munkát”.

Cohen rendre cáfolja ezeket a közkeletű állításokat, amelyek ugyanazt a hibát ismétlik rendre: nem látnak alternatívát semmilyen helyzetben. Sorra veszi a szovjet rendszer fő alkotóelemeit (a kötelező hivatalos ideológiát, a párt tekintélyelvű felépítését, a diktatúrát, az áldemokratikus szovjeteket, az állam gazdasági és tulajdonmonopóliumát, a Moszkva dominálta uniót), és mindegyikről kimutatja, hogy egy vagy több ponton figyelemre méltó rugalmasságot mutatott, minden esetben, amikor valódi és átgondolt reformokkal próbálkoztak az adott területen. A korábbi kísérleteket persze alig említi – ez a történet az egyetlen igazi, a nagy reform kísérletéről szól, vagyis Gorbacsov alternatívájáról. A reformálhatóság is csak bevezetés az igazi probléma elé: miért nem sikerült neki, miért lett vége?

A könyv ötödik szövege – ez még nem jelent meg – megint felsorolja a közkeletű magyarázatokat. Közülük négyet – a „genetikus” okot, a szovjetellenes népforradalomét, a gazdasági összeomlásét és a hagyományos orosz ideológiai-politikai maximalizmus (ön)pusztító hatásáét – Cohen kategorikusan cáfol. Nem egyforma meggyőző erővel, az igaz. A „genetikus” ok például nem egyszerűen az „idejétmúlt” totalitarizmuselméletre, a reagani „gonosz birodalma” típusú leegyszerűsítésekre vagy egyszerű post facto determinizmusokra épül. Sokan, többek között a kilencvenes évek elején Seymour Martin Lipset és Bence György érveltek amellett, hogy a társadalomelmélet klasszikus tradíciója is „azt sugallta, hogy a kommunizmus visszamaradott társadalmat és elnyomó államhatalmat fog létrehozni, és arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen rendszer bukásra van ítélve. A szociológia klasszikusaira gondolunk, Max Weberre, Robert Michelsre, az elitelmélet képviselőire, Vilfredo Paretóra vagy újabban Raymond Aronra; de ide sorolhatjuk Marxot és Engelst is.” Sokkal meggyőzőbb a forradalmi népmozgalom cáfolata – bár akadtak rá példák, így a Baltikumban. A gazdasági összeomlás bonyolult kérdésében Cohen válasza – az áruhiányt minden szovjet ember megszokta, élelmiszert mindenki a munkahelyén (sztalovaja) vételezett amúgy is – megejtően egyszerű, talán kissé túlságosan is. A maximalizmust hordozó intelligencia tézise már kissé elfogadhatóbbnak tűnik számára – a „fordított bolsevizmus”, írja Cohen, sokak számára volt vonzó 1988–89-ben, de inkább másodlagos.

Cohen a döntő oknak a személyiségek, jelesül Gorbacsov és Jelcin szerepét tartja, amihez (vagy inkább akihez: ti. Jelcinhez) egy további, bár másodlagos ok társul, a nómenklatúraelit magatartása. Cohen idealizálja Gorbacsovot, akinek már-már koherens reformtervet tulajdonít, amely a szovjet rendszer sajátosan szovjet demokratizálásának valós alternatíváját tartalmazta. És diabolizálja Jelcint, akinek csak a hatalom megszerzésére volt terve, ám az tényleg koherens és reális. A nómenklatúra pedig megértette, hogy miközben Gorbacsov forgatókönyve túl sok bizonytalanságot rejt számára, Jelciné nagyon is kézzelfogható bizonyosságokat – így a tulajdonszerzését és/vagy az állami-adminisztratív irányító pozíciók viszonylag rendezett megtartását. Jelcin persze mindezt nem kínálhatta volna, ha Gorbacsov reformakarata nem párosul szerencsétlenül a személyi hatalomkoncentráció elvetésével és az erőszaktól való irtózással. Egy helyen a szelíd amerikai professzor, Princeton után most már a New York University campusáról azzal a gondolattal is eljátszik, ugyan mibe is került volna Gorbacsovnak megszabadulni az izgága és hataloméhes Jelcintől, mondjuk a történet egy korábbi pontján…

A szerző Gorbacsov iránti elfogultsága még világosabbá válik, amikor az 1991 utáni orosz történetről szóló eszszéjének a Gorbacsov elveszett hagyatéka címet adja. A nagy reformer közelebb juttatta Oroszországot a demokráciához, mint bárki az első nagy reformer, Nagy Péter óta – és valóságos közelségbe hozta a hidegháború végét. Utódai alatt a sajtószabadság, a választások, a népképviselet és az elit nyitottsága mind minőségi romlást mutat. Oroszország sok más tekintetben is valóságos demodernizáció tüneteit mutatja. Húsz évvel azután pedig, hogy Reagan és utóda, valamint Gorbacsov kijelentette, hogy a hidegháborúnak vége, új hidegháború bontakozott ki – veszélyesen megközelítve a valóságos háborút, például Grúziában, 2008 augusztusában.

„Nem voltak vesztesek, csak győztesek” – idézi Cohen az idősebb Busht, majd hozzáteszi: az új hidegháború talán pont akkor kezdődött, amikor ezt a konszenzuális megállapítást Amerikában átírták, éspedig amerikai győzelemre, kihúzva a történetből Gorbacsovot és örökségét. A lezárt történet után következik a slusszpoén, a kötet utolsó szövege, melynek címe: Ki vesztette el a posztszovjet békét? Mivel a jelenben még nyitottak a lehetőségek, Cohen is megragad legalább egyet, és alaposan kiosztja az amerikai külpolitikát. Az Egyesült Államok döntéshozói, külpolitikai tanácsadói és elemzői, továbbá az akadémiai posztszovjetológusok triumfáltak, és a Szovjetunió számukra is váratlan eltűnése után úgy tettek, mintha mi sem lett volna természetesebb – legfeljebb az, hogy a felsőbbrendű Amerika győzött. Valóban átírták a történelmet, de ennél több is történt: megkezdődött Oroszország bekerítése (katonai támaszpontokkal), a NATO folyamatos nyomulása, bővítése kelet felé, az orosz biztonsági igények semmibevétele, folytonos beavatkozás orosz belügyekbe, számonkérések és kioktatások. Nem csoda, és semmiképpen sem Putyin hibája, hogy minderre Oroszország, feltápászkodva a földről, maga is hidegháborús nyelven, nyers hidegháborús gesztusokkal reagál. Változtatni az amerikai magatartáson, minden ponton, amíg nem késő, kiáltja Cohen, hiszen ha minden így marad – például Ukrajnát bevonják a NATO-ba, vagy az oroszellenes politikát tovább szponzorálják olyan „biztonsági övezetekben”, mint Belarusz vagy Grúzia –, közelebb kerülhet a világ a nukleáris katasztrófához, mint a klasszikus hidegháború napjaiban.

Súlyos szavak – Cohen erudíciója valóban figyelemre méltó. Abban biztosan igaza van, hogy az amerikai arrogancia és győzelmi tudat valóban elég sokba került az amerikaiaknak és a világnak egyaránt – gondoljunk csak Irakra. Abban is, hogy aki Oroszországot egyszerűen legyőzöttnek tudja, és azt várja el, hogy ismételten elnézést kérjen a Szovjetunió okozta szenvedésekért, az súlyosan becsapja magát. Nem ismeri sem az orosz elitet, sem az orosz intelligenciát, de az orosz társadalmat sem. Mert ha valamiben egyetértenek egyáltalán, az valószínűleg a szovjet örökség értéke, amelyet küldetésnek tartanak, a modernizációtól Hitler legyőzésén át a világbéke megőrzéséig (így…). Gorbacsovnak éppen azt nem tudják megbocsátani (egyik sem), hogy ezt előbb kockára tette, majd el is játszotta. A messianisztikus reformerért rajongó professzor ezt sehogy sem tudja összecementezni. Cohen figyelmeztetése nem alaptalan, de idealizált feltételek szolgálnak kiindulópontként. Oroszország megértése pedig nem jelenthet egyben feltétlen, mintegy biankó igazolást. Az „orosz biztonsági övezet” nagyon kellemetlenül hasonlít a „befolyási övezetekre” – 1939-es terminusok és 1945-ös realitások jutnak az ember eszébe. Cohen egyébként – ez sem kisebb arrogancia – lebecsüli, sőt komolytalannak tartja az exszovjet társadalmak nemzeti érzéseit és ideológiáját. Lehet, hogy az unióban más nacionalizmusparadigma volt érvényben? Ha igen, akkor ezt ki kellene mondani. Amikor pedig a „biztonsági övezet” országainak a finlandizációt ajánlja megoldásként, a magunk tapasztalataival képtelenek vagyunk nem gyanakodni Cohen professzorra. Mert az tényleg nem lehet, hogy nem tudja: a szovjet támaszpontokkal és egyezményekkel alávetett Finnország Sztalin kényének (vagy inkább kedvének) köszönhette belső autonómiáját. Mi tudjuk, hogy másutt a kény és kedv nem éppen ilyen megoldásokat eredményezett, és a finneknek sem volt garanciájuk ellene. Az oroszokat nem kell oktatni, ez igaz. A többit esetleg egy ukrán vagy grúz kolléga majd elmagyarázza prof. Cohennek.

Stephen F. Cohen: Soviet fates and lost alternatives: from Stalinism to the new Cold War. New York, 2009, Columbia University Press, 308 oldal.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Kik is csinálták az 1989-et? (Stephen Kotkin (with a contribution by Jan T. Gross): Uncivil Society. 1989 and the Implosion of the Communist Establishment. New York, 2009, Modern Library; Timothy Garton Ash: 1989! The New York Review of Books, November 5, 2009; Uő: Velvet Revolutions: The Prospects, The New York Review of Books, December 3, 2009.) Stephen Kotkin nem egyszerűen a Princeton University történészprofesszora, orosz és...

Rainer M. János: A börtön ablakából (Norman J. W. Goda: Tales from Spandau. Nazi Criminals and the Cold War. Cambridge, 2007, Cambridge University Press, 390 pp. Almási 3M. lev. 09. 24. ) Rainer M. János A börtön ablakából Az Egyesült Államok...

Rainer M. János: Revízió és demokrácia (Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Pozsony, 2009, Kalligram.) Már jó ideje nem lehet úgy olvasni egy könyvet a...

Rainer M. János: Másnap lett fácán (is) (Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Budapest, 2009, Nyitott Könyvműhely.) Pontos (al)címe is csak hozzávetőleg érzékelteti Majtényi György könyvének tárgyát:...

Rainer M. János: Felelet előtt gondolkodási szünet (Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949. Budapest, 2009, Argumentum.) Február végén beszélgetésre hívott a Történelemtanárok Egylete: egy sorozat részeként...