Almási Miklós: És a művész úr mennyit keres? (Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867–1918. Új Mandátum Könyvkiadó.)

A más zsebében turkálás napi tréningjének következménye, hogy azt a fejezetet böngészem legelőször, hogy a millennium nagy boomja idején ki mennyit keresett. Mondjuk, hogy a csúcsot tartó ünnepelt szobrász, Zala György a Hősök terén, az obeliszk tetején álló arkangyal megcsinálásáért nyolcvanötezer koronát kapott, amiről így nemigen lehet tudni, mennyi, de ha követjük a szerző nyomozását, mindjárt képben leszünk. Ugyanis ebből a honorból ötvenezerért vásárolta a Stefánia út–Ajtósi Dürer sor sarkán lévő villát. Eredményes zsebben turkálás – magyar ősfoglalkozás. Ezen túl viszont elgondolkoztam, hogy a dualizmus legjobb korszakában – mondjuk, 1870 és 1910 között – mennyit áldoztak művészetre (emlékművekre), meg egyáltalán, mi pénz ömlött a városfejlesztésbe (az Andrássy út kialakítása, a földalatti vasút, a sugárutat szegélyező palotanegyed felépülése inkluzíve, és most, hogy az ELTE Múzeum körúti épülete megszépülve ragyog, látom, hogy a Trefort kerti campust is ebben az időben építették, ami nem semmi azért…). Szívós Erika könyve azonban kiemeli, hogy nemcsak ezek a presztízsprojektek hoztak pénzt, a művészek derékhadát is jól megfizették: kb. száz alkotóról véli úgy, hogy – díjakkal kiegészítve – egy középiskolai igazgató fizetésénél többet vihettek haza.

Pénz tehát volt, igaz, elsősorban állami. A piaci megrendelő ekkor kezd megjelenni, és jó időbe telik, amíg érdemlegesen lendít a művészetek során. Mert ez a piaci kereslet konzervatív, szemellenzős, nem tudja, mit akar, és tőkeszegény – egyszóval ezen a keresleten sok minden fennakadt. Székely Bertalan írja: a képen ne legyen „semmi tragikus, mert az zavarja a kapitalisták emésztését. Semmi meztelenség, mert a gazdagok álszentek. Akkor mit lehet csinálni?” Igaz, ő még hiányolja a nemzeti témákat, de ezt a millenniumi lelkesültség jócskán bepótolja, akkor meg az lesz a baj.

A könyv a modern művész kialakulásának társadalmi folyamatát rekonstruálja: a mecénásfüggő művész kora leáldozott – egyházi és udvari megrendelések csökkentek –, a művészeti piac még csak alakulgat. Egy sajátos képletet látunk: az állam – a dualizmus korának kultúrpolitikája – nyúl a művészek hóna alá, s ez a művészetirányítás-modell szinte az első világháborúig megmarad. Fura, kelet-európai képlet, itt mikrostruktúrákra lebontva. (Díjak, megrendelések osztogatása, iskolák létesítése, a főnökség és a művészek közötti kvázipatriarchális viszony. Ízesítve a „rendszer” elátkozásával…) Lázár Béla – később az Ernst Múzeum igazgatója – kiállítást rendez Bécsben, és addig izeg-mozog, míg a császár is bejelentkezik. A látogatáson szigorúan csak művészek lehetnek jelen, a császár három órát nézelődik, beszélget (magyarul) a festőkkel, majd amikor elmegy, a cercle jót mulat a császár kiszólásain, de azért egy képet mégis csak rásóztak. Ami jókora reklámot csinált a szerencsés föstőnek (Lázár B.: Írók és művészek között, 1918).

Ebben a kétértelmű térben keresi helyét két-három művészgeneráció. S nemcsak festők, szobrászok, iparművészek, hanem a művészetek körül sertepertélők is: lapok indulnak, kritikusok születnek (dolgoznak), iskolák alakulnak (államiak elébb, magániskolák később), a művészet társadalmi elismertsége nő (nagyon lassan). Mondjuk, egy olyan banális kérdésre, hogy hozzáadnád-e a lányod egy fiatal (pénztelen) festőhöz. A kérdés közhelyre utal, ám Szívós Erika könyvének az az egyik tanulsága, hogy azok a művészek bírták legjobban ennek az átmeneti kornak hányattatásait, kiknek családi hátterük volt (pl. gazdag és liberális felfogású szülőkkel, vagy a másik ágon a nemesi származás és vagyon biztosított függetlenséget a piactól, a korai polgári megrendelők korlátoltságától). Akinek a mindennapiért olcsó közönségigényeket kellett szolgálnia, azok nehezen (vagy sehogy) nem jutottak fel a csúcsra.

A könyv korrekt képet fest a művészek köznapjairól – hogyan laknak, akik csúcsra kerültek, hol dolgoznak, akik valahol középen vannak. (A nyomorról kevesebbet ír a könyv: annak kevés a dokumentált – idézhető – nyoma…) De precíz életképet kapunk arról, milyen volt a fogadószoba, hol volt a műterem (mennyiért bérelték, építették), mi volt a konyhában. Mit csináltak egyébként?

A századfordulón hihetetlen gazdagságban bomlottak ki az irányzatok, irodalmi, zenei stílusok alakultak, a festészet – Nyugaton legalábbis – fénykorát élte. A könyv ezeket pontosan katalogizálja, olykor pár mondattal jellemzi is őket. (Pl. a MIÉNK csoportot és a belőle kilépő Nyolcakat. Hogyan szakadt el az új generáció Kernstok Károly vezetésével az impresszionizmustól és a látványfestészettől, és hogyan alapozta meg az absztraktabb, kompozicionális (strukturális) képalkotás gyakorlatát. Ezek az elemzések ragyogóak, csak rövidek. A szerző tartózkodik attól, hogy elemző módon is belemenjen eszmetörténeti ügyekbe, művészetfilozófiai vitákba, melyekkel e kor tele volt. Itt-ott említi őket, írásos nyomaikba is belelapoz, de kutatási terrénumán kívülinek tekinti az ide való kirándulást. A társadalomtörténet tényeket prezentál, az eszmetörténet viszont tényeken túli toposzokkal foglalkozik: tartsuk be a határokat. Pedig a társadalomtörténethez – mai szemmel tekintve – nagyon is hozzátartozik az eszmetörténet, egyáltalán az ízléstől a szellemi közéletig vibráló viták tartalmi bemutatása, netán elemzése. Ehhez nem is kéne Georg Simmelt vagy Pierre Bourdieu-t emlegetni: Hauser Arnold – akinek alapvető munkájának címére hajaz e könyv – is ezt a fajta szociológus-filozófus látásmódot gyakorolta: a szociális tények felkutatását ugródeszkaként használta a szellemi alakzatok körtáncának láttatására és elemzésére. Tények és az azokat „mozgató” eszmei trópusok együtt alkotják a társadalomtörténetet. Külföldről nemcsak stílusok kerültek haza, de teszem azt, Nietzsche vagy Bergson hatása is. Nem is beszélve a keresztkapcsolatokról: az irodalom, képzőművészet, zene és filozófia egymást áthatásáról. (Mellékesen: Hauser nevét hiába keresem a névjegyzékben.)

A könyv azzal nyer, hogy leírja a művészeti termelés társas-társadalmi jellegét. Bármennyire egyedül áll is a modern művész a világban, bármennyire az individualizmus határozza meg játékterének kereteit, a századforduló gyakorlatában – gondolom, Párizsban is hasonlóképp – azt látjuk, hogy kávéházi asztalok, törzshelyek köré gyűlve élt bohémia, és ahová került, az határozza meg, mit csinál. Szívós Erika idézi Herman Lipót A művészasztal c. könyvét: „Egy művész sorsa, karrierje attól függ, hogy melyik kávéházi asztalhoz tud sodródni.” Nem volt egyszerű „jobb asztalhoz” kerülni – könnyebben lehetett bejutni a Nemzeti Kaszinóba. A kávéházi lét nagy társas brain-stormingként és kultúraszervező térként szerepelt. Ezek a művészek – mint ahogy a századforduló írói is – fél napokat üdögéltek ott, írtak, rajzoltak a márványlapokon, egymás levében főttek – hogy mikor dolgoztak, számomra rejtély… Emellett a kávéházkultúra nemcsak az anyagi-társadalmi előmenetelt egyengette: a tér lehetőséget is kínált, ki/mi ellen lehet intrikálni, harcolni, később meg talán lázadni. Kultúra televénye volt.

A sokféle társulásban, társas művészetcsinálásban a könyv egy kuriózumot is bemutat: a női festők egyesületét. Megunták, hogy semmibe veszik őket, egymás között akartak lenni. Végre valaki feltúrta a nyanya fazekát, és érdekes dolgokat talált benne. Például hogy volt néhány, akiből tényleg művész lett.

Ha nem lenne közhely, azt mondanám, hogy aranykor volt az a negyven-ötven év. Aminek csontvázát, filológiai szerkezetét mutatja be ez a három tanulmány. Jobban is össze lehetett volna szerkeszteni, és hússal-vérrel feltölteni. Megérte volna.

 

 

Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867–1918. Új Mandátum Könyvkiadó, 472 oldal, 2490 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Eldugott társadalom (Ladányi János: Szociális és etnikai konfliktusok. Tanulmányok a piacgazdasági átmenet időszakából (1987-2005). Új Mandátum Kiadó. 504 oldal, 3200 forint. ) Almási Miklós Eldugott társadalom Sikerült. Tizenöt év kemény munkájával...

Almási Miklós: Könyves mániák (Jean-Claude Carrière–Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó.) Itt van az új kütyümánia, az eBook, Kindle vagy iPad...

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...

Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...

Rainer M. János: Újragondolni ötvenhatot (Kende Péter: Eltékozolt forradalom? Budapest, 2006, Új Mandátum Könyvkiadó, 238 oldal, 2680 forint. ) Rainer M. János Újragondolni ötvenhatot Fél évvel 2006. október...