Kovács Péter: Szegény, szegény Amerigo Tot

Feleségemmel szeretünk ráérősen, kényelmesen reggelizni. Kávéfőzés, kenyérpirítás, lágy tojás, habosítjuk a tejet. Az asztal alatt várakozik a kutya: hátha esik oda is valami. S közben a rádió. Szövegel, néha kis zenét ad, nem figyelünk rá, de hadd szóljon. És aztán egyszer csak azt mondja, Amerigo Tot, a világhírű, akit elfelejtettek, de a Ludwig Múzeumban, tudják, a Müpában, most ismét fölfedezték. Tessenek sietni, megnézni: érdemes! Valahogy így, persze nem szó szerint. Hát rohanjunk.

 

 

Furcsa egy kiállítás.

A lépcsőházból belépve hatalmas tablón a mestert magát látjuk, amint éppen rárepül Budapestre. Óhatatlanul jut eszünkbe Szauder József egyik írásából (Ciprus és obeliszk, 1963) az Amerigo Tot habitusát mentegető mondat: Egyre kevésbé láttam benne a vivőrt vagy a nagystílű ragadozót. – Hát…?

Az első terem falát, rögtön a bejárattól jobbra, az „újrafölfedezett” mester rajzai borítják. Elborítják. Többnyire egymást is fedve, ahogy kézbe kapta valaki, s bökte itt egyhalomba. Írják – mármint olvashatjuk oldalt a cetlin –, hogy éppen most találták őket a csurgói kastély pincéjében. Megtalálták, s gyorsan föltűzték őket két szépen keretezett, a Szépművészeti Múzeumtól kölcsönzött grafika köré. Lehet persze, hogy ezt a kettőt is csak úgy „találták”. A másik oldalon – hasonló rendben – újságkivágások a mesterrel foglalkozó sajtó hat évtizedéből. A terem közepén valóságos szoborraktár: szabályos téglatestbe rendezve az „elfelejtett”, „világhírű” mester bronzai, kövei, fából faragott szobrai – némelyik több példányban is. Van hát ebből is elég. Aztán a még szabad falakon fényképek: kiállításnyitók, emlékműavatások, koccintások híres írókkal, művészekkel, politikusokkal, régen vagy még sosem látott, ünneplőbe öltözött falusi rokonokkal. Meg a kiállítás szakértőjének, Nemes Péternek friss kutatásait dokumentáló fotói a mester két évtizede pusztuló, „elfeledett” életművének itt-ott föllelt maradványairól. És már itt is láthatunk valamit a „reflexiókból”, azaz a ma született, vagy ha nem is ma született, de Amerigo Totot már csak hírből vagy onnan is alig ismerő „kortárs alkotók” „párhuzamos konstrukcióiból”. Csoszó Gabriella „Állóképek” sorában, Kis Varsó (Gálik András és Havas Bálint) „Vizuális esszében” próbálkozik valamiféle párbeszédre az életművel.

Hiába no, kicsi a hely, takarékoskodni kellett a térrel. De talán mégsem: tovább menve tágas, levegősen berendezett szobákban – az élmény alapján már csaknem csarnokot mondtam – előbb Erhardt Miklós filmválogatásával, majd Dabi István M. és Kerezsi Nemere „Levegőváltozás” című installációjával találkozunk, aztán Menesi Attila nemes gesztusának – hogy tudniillik maga igyekezett a mesternek a Farkasréti temetőben álló, kicsit megsüllyedt és megbillent síremlékét egyensúlyba hozni – dokumentációjával, s végül Várnai Gyula kedves-mulatságos bábszínházával, amelyben a magunk kedvére játszhatunk Amerigo Tot-figurákkal.

Az utolsó teremben, kicsit váratlanul, hagyományos módon rendezett kiállításba lépünk. A tájékoztató fölirat szerint válogatást látunk itt – ahogyan anno mindenki emlegette – idegenbe szakadt hazánkfiainak egykori műcsarnoki seregszemléjéből.

 

 

Furcsa egy kiállítás.

Az éppen százéves mester életműve – vagy amire abból a rendezők „rátaláltak” – ott szoroskodik az első terem közepén. A „kortársaknak” láthatólag nincsen se kapcsolata, se mondanivalója se hozzá, se róla. Kis Varsót és Csoszó Gabriellát mintha maga a föladat se nagyon érdekelné. Menesi helyreállító gesztusáról nem tudom, hogy igazán kinek szól, Tót Imre emlékének-e, vagy Melocco Miklósnak, a síremlék alkotójának. A többiek, ha a leckét nem is veszik túlságosan komolyan, legalább így-úgy elszórakoznak ezzel-azzal az életműből. Igazán csak Erhardt Miklós filmösszeállítása érdekes – persze úgy, mint minden ilyen válogatás az ántivilág történéseiből.

A reklám nem ezt ígérte. A kurátorok a mester életművét lényegében ott hagyták, azokban a sufnikban, ahol rátaláltak, pontosabban a sufnival együtt (azt persze kitakarítva, portalanítva, dezinficiálva, hogy a művelt közönséget mégse sértse annyira a lepusztult látvány és a doh illata) hozták ide.

Bevallom, nem a reklám csalt be a múzeumba. Maga a tény lepett meg, hogy valakinek eszébe jutott a bizony – mi tagadás – ugyancsak közepes szobrász, Amerigo Tot, s még inkább az, hogy éppen a Ludwig Múzeum a művészi kvalitásra és aktualitásokra máskor oly érzékeny vezetői adtak helyet a kiállításnak. Nem éreztem elegendő magyarázatnak azt sem, hogy mesterünk éppen száz esztendeje született, és negyed századdal ezelőtt halt meg. A budapesti Ludwig történetében eddig még nem volt példa arra, hogy ilyen indoktól elgyengültek volna. Érdekelt a dolog, ezért már a megnyitó ceremónián is részt vettem. Az volt csak az igazi! A népes nagyérdemű – köztük a most százéves mesternek a kiállítás „sikeréhez” tárgyi és dokumentációs anyagok kölcsönzésével hozzájáruló, ünnepre váró rokonai, meg vájt fülű tisztelők és naiv érdeklődők – a Ludwig üvegtermében foglalt helyet kényelmes karosszékekben. Sokan kezükben pezsgőspohárral, koccintásra készen várták a szónokot. Aztán hamar megtudták, hogy nem sok ilyen ügyesen helyezkedő, jó helyen törleszkedő, csirkefogó nagyotmondót hordott hátán a föld, amilyen ez az Amerigo Tot. A szónok ugyan sok igazat beszélt, ahogy és ahol mondta, az mégis igaztalan, az alkalomhoz pedig tökéletesen méltatlan volt. A közönségben persze akadtak nyíltan vagy magukban elégedetten vigyorgók, többen azonban az értetlenek, méltatlankodók, sőt nem kevesen a dühödten távozók is.

Mire hát ez az egész? A látogató a jegyváltáskor kezébe kap egy kis tájékoztató füzetet, de megvásárolhat – ezt már persze jó pénzért – egy terjedelmesebb kötetet is. Mindkettőben olvasható a legilletékesebbnek, a Ludwig Múzeum igazgatójának, Bencsik Barnabásnak a bevezető szövege. Ebben szól arról, hogy a hatvanas-hetvenes évek legjobb hazai képzőművészeinek sokszor „kényszerpályára” szorult munkásságát aligha érthetjük meg „a korszak hivatalos művészetének, a kultúrpolitika működési mechanizmusainak, a totálisan ellenőrzött nyilvánosság szerkezetének mélyebb ismerete és kritikai felülvizsgálata nélkül”. Eddig gond nélkül egyetértünk. „A kiállítás – írja már konkrétan a Ludwig bemutatójáról – …egy konstrukciós kísérlet, amely górcső alá veszi a szobrászi teljesítmény mellett a művészt övező… legendákat, megidézi a korszak reprezentatív kiállításainak atmoszféráját és az akkori kultúrpolitika működésének mechanizmusait… olyan kortárs alkotók reflexióit is bemutatja, akik Amerigo Tot életművének és alakjának számukra most izgalmas és érvényes értelmezését adják.” Mélyi József, a kiállítás kurátora így ír erről: „A (re)konstrukció középpontjában… Amerigo Tot és más, külföldön élő magyar művészek magyarországi (újra)befogadásának emlékezete és felejtése…[áll]. …A konstruktőr… a mai negyven körüli korosztály …amely gyerekként tudta megváltoztathatatlannak a rendszert… A kiállítás a gyermekkori… konstrukciók revíziója.” A kiállítás rendezői „…rekonstruálják a művészt és a művészeti kontextust, miközben tárgyuk nemcsak egy személyiség, de maga az emlékezet és felejtés.”

Az a baj, hogy magából a kiállításból mindez nemigen derül ki. Azon nem csodálkozunk, hogy a „kortárs alkotók” nem találták „izgalmasnak” sem életművét, sem alakját a mesternek, s ezért „érvényes értelmezését” sem tudták adni. Jó, de akkor miért vállalták a feladatot? Ahogyan pedig a rendezők a főszereplő, Amerigo Tot munkáival elbántak, az nem mindennapi. Ha valaki a műveknek – grafikáknak és plasztikáknak – az itt bemutatott (látványként egyébként gusztusosan megoldott) összelapátolásában a „szobrászi teljesítmény” „górcső alá” vételének szándékára ismerne, az előtt kalapot emelnék. Hogyan gondolhatta Mélyi József a művészt „rekonstruálni”, amikor a rendezők úgy tálalták a műveket, hogy a látványban éppen minőségük (így magának a művésznek a kvalitása) lett megítélhetetlen? És a „művészeti kontextus”? A kiállítás valójában ezzel se nagyon foglalkozik: sok-sok fényképpel és filmrészlettel idézi mesterünk hazai hivatalos és baráti, rokoni szerepléseit, ami nem baj, még érdekes is, de hol a „kontextus”? Miből, hol érzékelhetjük „a korszak reprezentatív kiállításainak atmoszféráját”? Hogyan mutatja be a kiállítás „az akkori kultúrpolitika működésének mechanizmusait”? A szöveg, Mélyi József gondolata a „negyven körüliek” szerepéről, az „emlékezésről” és a „felejtésről” igazán szép. De elfelejthető-e, szabad-e a történésznek elfelejteni azt, amit Mélyi egyébként a hetvenes-nyolcvanas évek hazai avantgárdjának egyik kiemelkedő alakjától, Pauer Gyulától idéz, hogy azokban az időkben Amerigo Tot személyes megjelenése egyfajta „levegőváltozást” jelentett? „…Tot stílusa – írja Mélyi –, formavilága és általában szobrászi problémarendszere a kortárs művészet szempontjából közömbös…” Így igaz. A szerep súlyát azonban – akár tudatosan, akár ártatlanul, a helyzetbe csak véletlenül belecsöppenve játszotta – az adta, hogy visszatérésével és befogadásával a hazai művészeti szcénába legalizálta sok tűrt és tiltott művész létét. Ez teszi személyét kihagyhatatlanná a kor magyar képzőművészetének történetéből.

Érdekesebb, mert Amerigo Totról és a korról is többet, pontosabbat mond el a kiállítást kísérő kötet. Mélyi József okos és szépen megírt tanulmánya fogalmazza meg azt, amiről a kiállítás is szólhatott volna. Sasvári Edit írása és a függelékben szereplő Schneller Jánosé izgalmas betekintést nyújtanak a korabeli kultúrpolitika működési mechanizmusába. Nemes Péter anzixa egyfajta száraz, szűkszavú pontossággal járja végig a szobrászi munkásság állomásait, lassan elkopó nyomait. A ma is „világhírt” emlegető ábrándos olvasónak nyilván csalódást jelent szembesülni Tóth Károlynak Amerigo Tot olaszországi sajtóját földolgozó, gondos és alapos munkájával.

Érthetetlen azonban, hogy a kiállított művekről – sem Amerigo Tot, sem a „reagáló” művészek, sem pedig az „idegenbe szakadtak” válogatott anyagáról – nincsen sem itt, e kötetben, sem pedig az említett vékonyabb füzetben egy jegyzék. Félek, hogy ez sem véletlen. Mintha a rendezőknek ez lett volna a legkevésbé fontos: maguk a kiállított művek.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kovács Péter: Bizonyos bizonytalanság (Gerhes Gáborról) Engedelmes fajta vagyok: amikor – még valamikor régen – a...

Kovács Péter: Bízni az elérhetetlenben (Megyik Jánosról) Kovács Péter Bízni az elérhetetlenben (Megyik Jánosról) Mintha elfogytak volna...

Kovács Péter: Barabás Márton dicsérete Februárban megszokott kíváncsisággal lapoztam a Mozgóba: idén kivel indítja képzőművészeti...

Kovács Péter: Érvényes (Váli Dezső) Nem egyszerű mostanában, az ezredforduló utáni években tájékozódni a...

Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert hadak (56 06 / őrült lélek vert hadak Írta Mohácsi István-Mohácsi János. Zeneszerző Kovács Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szűcs Edit. Mozgás Uray Péter. Rendező Mohácsi János. ) Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert...