Sepsi László: Üzlet

A csaj kezdte, még tizen-egynéhány évvel ezelőtt. Komolyan. A zenegépből filmzene-albumok szóltak (Leonard Cohen meg L7 meg Urge Overkill meg Blue Swede meg egyszer, nagyon halkan a Something I Can Never Have), az ital fogyott, mindenki nagyon laza és fiatal volt, és akkor megkérte, menjenek ki, mert kérdezni akar valami kurva fontosat.

Aztán odakint, a galambszartól és a lehullott levelektől sűrű vizű szökőkút előtt belekezdett:

– Figyelj…

Legyünk őszinték: nem ő kezdett bele. Az a negyed liter gyümölcsvodka, amit bevedelt, az kezdett bele.

– …most mást szeretek, de egyszer, pár év múlva elhagyom. Tényleg. Tökre érzem. Aztán majd jön más, meg megint más… viszont amikor harminc leszek, nem is harminc, huszonnyolc, akkor majd magányosan lakom majd egy panellakásban egy kurva kanárival. Ez fog történni.

– Biztosan…

A srác sem volt a helyzet magaslatán: a sör és a tömény aromája még a bőrén keresztül is párolgott, kezdett olyan szaga lenni, mint a mosdóban kiakasztott törölközőnek, de mindez csak reggel fogja igazán zavarni. Amikor a szagok ízzé válva vernek tábort a szájában.

– És én azt akarom, hogy akkor keress meg és vegyél feleségül.

– Én?

– Te.

– Hát… oké.

Megpróbálta megcsókolni, de a csaj elhúzódott, ő meg majdnem beleesett a szökőkútba.

– Most van valakim. Majd ha huszonnyolc leszek, érted?

– Értem. Majd.

Aztán a lány visszament a klubba, ahol éppen felcsendült a Dead Souls, a srác meg leült a szökőkút szélére, elszívott egy cigit, majd hazasétált, és elaludt maszturbálás közben.

 

 

Ez volt tizen-egynéhány évvel ezelőtt. Most tizen-egynéhány évvel később van, a srác egy csokor rózsával sétál fölfelé a penészes falú lépcsőházban, néha megáll, igazít a nyakkendőjén, ellenőrzi a leheletét, aztán ballag tovább a hetedikre. Útközben eszébe jut, hogy talán megizzadhat közben, ezért lassít a léptein, de végül, csaknem negyedóra alatt, mégis felér. Elolvassa a nevet a csengő alatt – stimmel –, megköszörüli a torkát, belekócol a hajába, majd csönget. Röviden, visszafogottan.

Bentről kihallatszanak a léptek zajai, ez megnyugtatja, túljutott az első teszten, zörög a kulcs, zörög a biztonsági lánc, aztán ott állnak egymással szemben, tizen-egynéhány évvel később.

Valójában nem volt túl romantikus pillanat.

– Hát… szia.

– Szia…

– Hoztam virágot…

– Nekem?

– Neked.

– Miért, ismerjük egymást?

 

 

A lány főzött egy kávét, közben halkan szólt a rádió, és valahol a lakás belsejében nagy szomorúan csicsergett egy kanári.

– Kérsz bele tejet?

– Aha. Nem rakod őket vízbe?

– Ja, de persze… bár csak befőttesüvegek vannak itthon.

– Nem fogok megsértődni…

– Tényleg nem?

– Úgy nézek ki?

A lány végigmérte: – Előnytelen a nyakkendőd.

A virágok kikerültek az asztal közepére, a vendég és a vendéglátó pedig üldögéltek egymással szemben. A virágszirmok mindkettőjük fejéből szabálytalan félköröket szakítottak ki.

– Szóval…

– Ezt inkább arrább teszem.

A csokor így átkerült a konyhaasztalról a mosogató szélére.

– Szóval jöttél, hogy…

– Hát, amiben megegyeztünk.

– Márminthogy mi? Te és én?

– Van valakid?

– Nincs. Egy kanárim van.

– Az jó. Így kell lennie. Ezt ígérted. Egy kanári meg egy lakás. – Belenyúlt a zsebébe és elővette a gyűrű takaros kis dobozát. – Akkor most szeretnélek eljegyezni. Leszel a feleségem?

 

 

Ült a vécédeszkán, az orrát marta az illatosító és a parfümös vécépapír bűze, és a vékony határvonalon gondolkodott az „így van” és az „így kell lennie” között. Nem látott hamutálat, így inkább hanyagolta a rágyújtást. Bámulta a parkettát, és gyűrögetett egy darab papír zsebkendőt.

Miért van az, hogy senki nem tartja meg az ígéreteit?

Miért van az, hogy mindig a budiban köt ki, a könnyeivel küszködve?

Felállt, beleköpött a csészébe, lehúzta, kezet mosott, kinyitotta az ajtót, kilépett az ajtón, becsukta maga mögött az ajtót, átviharzott a konyhán, ahol a lány éppen mosogatni kezdte a két csészét, kirobbant a lépcsőházba, és kettesével szedve a fokokat elszáguldott ő sem tudja, hova.

Az visszhangzott a fejében, hogy „azt hittem, viccelsz”.

Meg az, hogy „mondjuk megérdemlem… ekkora baromságot”.

Meg annak a kibaszott kanárinak a csicsergése.

 

 

A kanári. Azon múlt az egész. A kanári volt a bizonyíték, az érv az „így kell lennie” mellett.

Erre két nap gondolkodás után jött rá. Viszonylag sokat ivott, és még álmában is a lánnyal beszélgetett, aki mindig akkor jutott el az igen kimondásáig, mikor az ébresztőóra rákezdett a Shitlistre – mint az elmúlt hetekben minden hétköznap reggel fél nyolckor.

Nem vitt virágot és nem vitt gyűrűt. Bonbont vitt, mert a csokitól mindenkinek jobb kedve lesz. Gondolkodott a konyakos meggyen, de az alkohollal való manipuláció valahogy túl etikátlannak tűnt.

A csoki még igen, a pia már nem.

– Beengedsz? – suttogta az ajtórésbe.

– Nem.

– És kijössz?

– Nem.

Sóhajtott.

– Hoztam bonbont.

– Nem kell. Menj el. Ha még egyszer idejössz, hívom a rendőröket.

– Jó. Leteszem a bonbont és elmegyek, oké? Én nem szeretem a csokit.

Ez hazugság volt. Szerette a csokit.

– Oké, tedd le, és menj.

Így történt, ám még mielőtt a lány becsukhatta volna az ajtót, visszafordult és azt mondta:

– A kanári miatt van.

– Tessék?

– A kanári miatt. Tudtad előre, hogy kanárid lesz. Tudtad a jövőt.

– Mindig akartam egy madarat.

– Ebből… ha logikusan gondolkozunk… tehát, ha logikusan gondolkodunk, az következik, hogy engem is mindig akartál. Nem?

– Ebből az következik, hogy részeg tizenéves picsa voltam… de már elmúlt. Viszont te még mindig részeg tizenéves fasz vagy.

Ezzel becsukta az ajtót, szándékai szerint végleg.

 

 

Moziba ment, egyedül. El akarta hívni őt is, de végül arra jutott, hogy ez túl korai és túl tolakodó volna. Hadd gondolkodjon még egy kicsit ezen a kanáridolgon.

Nem sikerült a filmre koncentrálnia: az jutott eszébe, hogy vásznon ilyenkor a fickók mindig megőrülnek. Megőrülnek, és bonbon meg virág meg gyűrű helyett láncfűrésszel indulnak a következő randira. Vagy simán egy nagyon-nagyon fallikus revolverrel. Aztán kergetőznek, és végül a lány megöli az őrült fickót, aztán jön egy normális fickó, és élnek boldogan, amíg meg nem halnak, vagy amíg ki nem derül a normális fickóról, hogy ő sem százas. Vagy amíg, mondjuk, meg nem hal az első gyermekük, és hirtelen egy másik filmben nem találják magukat, sok könnyel meg piával meg álmatlan éjszakával.

Összeszedte az érveket amellett, hogy ebben a sztoriban miért nem ő a revolveres gyökér.

A revolveres gyökerek évek óta ezt tervezik, ő pedig, valljuk be, csak azért csinálja, mert nincs jobb dolga. Tényleg, ez úgy igaz, ahogy a csaj kezdte. Ez az üzletdolog pár hónapja jutott eszébe először: akkor vesztette el a munkáját. Nem volt elég jó, azt mondták. Csak így simán.

Nem volt elég jó.

Akkor leült, ivott, régi ügyeken rágódott, és ahogy a mosdóban megérezte a poshadt víz szagát, úgy eszébe villant a telifosott szökőkút.

Addig nem is gondolt rá.

Aztán kidobta a nője. Ez két hete volt. Nem volt különösebben fájdalmas, inkább csak a hiányérzet tűnt szokatlannak. Ekkor jutott eszébe másodjára, ekkor kezdte el összeszámolni az éveket, és levonni a következtetést: itt az idő.

Volt egy másik következtetése is: ez a sors. Azért dobták ki az állásából, azért hagyta ott a másik nő, hogy mindez eszébe jusson. Ebben nem volt biztos addig, amíg meg nem hallotta a kanári csicsergését. Addig csak véletlen egybeesések sorozatának tűnt, ám így, a kanárival, már maga a sors. Kikerülhetetlen, megakadályozhatatlan, egyes-egyedül csak elfogadható.

Mire mindennek a végére jutott, már a vásznon is a stáblista pergett. Felállt, megrázta zsibbadt lábát, és elhatározta, hogy tesz egy harmadik látogatást. Nem ma, vagy holnap, de hamarosan.

Akkor elmondja ezt a sorsdolgot meg a jeleket. Ha ezekkel nem győzi meg, akkor semmivel.

 

 

Három napot tudott várni, aztán egyszer csak megint ott találta magát a lépcsőházban. Se virág, se bonbon, se láncfűrész. Tényleg csak beszélgetni jött, és inkább valami torz kötelességtudatból, mintsem meggyőződésből: holnap állásinterjúra megy, holnapután talán egy igazi randira – szinte a levegőben érezni a holtidő végét. Új célok meg minden.

Ez is elmúlt.

A csöngetés után nem hallatszottak neszek odabentről. Semmi. Nem csoszogtak nyuszis papucsok, nem zörögtek kulcsok vagy láncok. Talán itthon sincs. Talán elköltözött.

Az ajtóhoz nyomta a fülét, de még csicsergést sem hallott.

Úgy döntött, van ideje várni. Nem sokat, csak néhány jelképes órát. Leült hát az egyik lépcsőfokra, és várt.

Hozhatott volna magával zenelejátszót vagy egy újságot, de most már mindegy. Megküzd az unalommal egymaga.

Úgy háromnegyed órát ténfereghetett az ajtónál, mikor végre találkozott valakivel. Egy öregasszony volt, szuszogva lépdelt, meg-megállt, aztán mikor elé ért, halkan megjegyezte:

– Ha a leányzóra vár, az felesleges.

– Rá várok.

– Nincs itthon. Nem is lesz.

– A barátja vagyok.

– Igen, igen… és nem tud róla?

– Miről?

– Két napja történt. Délután, két napja, azt hiszem. Én csak a sikoltozást meg a kiabálást hallottam, mire leértem, már el is vitték. Nem vagyok már olyan gyors, mint régen. Ő bezzeg fiatal volt… de mire is ment vele, ugye? Tegnap éjjel azon gondolkodtam, talán jobb lett volna, ha én esek ki az ablakon. Kevesebb embernek hiányoznék, tudja. Miattam nem virrasztana itt a lépcsőn senki… annak idején talán, ma már… ma már ugyan senki. Mióta meghalt…

– Az ablakon?

– Az. Kiesett az ablakon. Azt mondják, a madarát próbálta lecsalni a függönytartóról… tudja, hogy megy ez. Volt egy barátnőm, még vagy negyven éve, az halt meg így. Vagyis nem pontosan így: ő ablakot pucolt, aztán kicsúszott alóla a szék. Mindig mondtam neki, hogy az egy rossz szék. Hallatszott azon, ahogy recsegett, mikor ráült az ember. És kényelmetlen is volt.

– Kiesett… az ablakon.

– Ühüm. Részvétem. Őrült egy világ, nem, fiatalember? Van kedve feljönni egy teára?

 

 

Egy hét múlva vett egy kalitkát meg egy kanárit. A randira nem ment el, az állásinterjúra igen.

Nem kapta meg a munkát. Azt tanácsolták neki, pihenje ki magát.

Nem volt sok nyugodt éjszakája, nappal pedig a madár idegesítette.

Végül fogta az egészet, kalitkástól, itatóstól, felült egy buszra, leszállt a temetőnél, megkereste azt a bizonyos sírkövet, lerakta az ajándékot, és vissza se nézve hazagyalogolt.

Néha még ma is leül szökőkút szélére egy doboz sörrel, és elfütyüli a Girl, You’ll Be a Woman Soont.

 

 

Kapcsolódó írások:

Sepsi László: Éjszakák a Gizmóval Séta közben minduntalan egymásnak ütköztek, de ez egyáltalán nem...

Almási Miklós: A depró mint üzlet (Szendi Gábor: Depresszióipar. Budapest, 2005, Sík Kiadó. 306 oldal, 2700 forint. ) Almási Miklós A depró mint üzlet Most Pilátus leszek...