Tóth Krisztina: Idáig ért

Nem tudom, mibe halt bele: három- vagy négyéves voltam, amikor anyámat elvesztettem. Fiatal volt még, és már nem is volt háború. Mesélik, táncoltam a harangszóra.

Kitártam a karomat, és forogtam körbe, röpködött a copfom. Nagyon szép, szőke gyerek voltam, mostanra, mondjuk, nem sok látszik belőle. Megritkult a hajam, pedig dús volt, és hullámos. Idáig ért, vagy még lejjebb.

Később az intézetben leborotválták, mert megtetvesedtünk. Nem bántam, legalább nem húzgálták a hajamat folyton a nevelők. Szidtak mindig bennünket: rohadt kis zsidók, ezt mondták. Pedig a gyerekek többsége sima háborús árva volt, mindenféle vallású. Mi talán pont katolikusok, de nem biztos. Persze zsidóztam én is, mert mindenki zsidózott. Így csúfolódtunk.

A nénit, aki később felnevelt, a konyháról ismertem. Sokszor hozott serclit meg répát a kerítéshez, ha kint játszottunk. A répát, mondjuk, nem szerettem, de el lehetett azért rágcsálni, ha éhes volt az ember. Nagy, lejtős park vette körbe az épületet fenyőfákkal meg sötét, bokros sarkokkal. Odáig nem is volt szabad lemenni, de ott lehetett legjobban bújócskázni. Az egyik ilyen bozótos részen volt egy kripta. Két óriási, elmozdult kő között le lehet látni a mélybe. Mondták nekünk, hogy nincs ott lent semmi, de egyszer hoztunk hosszú botokat, és régi, penészes bársonydarabokat piszkáltunk ki a mélyből. Lehetett belőle babaruhát csinálni. Vágtál egy téglalapot, kilyukasztottad a fejénél, aztán csak össze kellett kötni a derekán. Akkor már volt egy saját babám, a néni hozta. Az intézetben senkinek nem volt külön játéka, egyedül nekem lett ez a baba, mindenki el akarta venni. Még most is megvan, majdnem hetvenéves. Kikopott a haja, és kilátszik a sárga kaucsukfeje. De a bársonyruhája még szépen egyben van.

Mindig vittem magammal ezt a babát, amikor a néni elkért magához. Sokszor volt olyan, hogy elvitt az intézetből, és akkor náluk töltöttem a hétvégét. Egy gangos házban volt szoba-konyhás lakásuk. Lakott ott még egy öregember is, a néninek a férje, meg egy Olga nevű nő, aki folyton a küszöbön ülve szivarozott. Kinyújtva pihentette barna gyógycipős lábát, amivel csak nehezen tudott járni, mert a nácik tönkretették. De többet erről nem mondott. Ő a konyhában aludt, én meg a Gizianyuval és Bélaapuval a szobában. Itt lett először saját hálóingem is, mert az intézetben csak az volt, amit kiosztottak. Ezt szerettem legjobban azokban a hétvégékben, a levendulaszagú saját hálóinget.

Este a nevelőanyámék sokáig tettek-vettek meg sugdolóztak, én többnyire már elaludtam, mire leoltották a lámpát. Egyszer valahogy mégis kinyitottam a szemem, és azt láttam, ahogy Gizi néni ott ül hálóingben a tükör előtt, és leveszi a haját. És ott ült kopaszon, egy ronda öreg baba.

Reggel nem mertem rákérdezni, csak jóval később, amikor egyszer azt mondta, hogy ha majd náluk lakom, akkor megnöveszthetem a hajam. Kérdeztem, hogy akkor neki miért nincs, miért rak másikat fel. Nem láttam még előtte soha parókát, azt képzeltem, hogy az egy másik, halott embernek a haja. Nézett rám, és csak mosolygott, mondta, hogy így szokás, és ha velük fogok élni, akkor majd sok mindent megtanulok.

Következő évtől kivett az intézetből, hét voltam akkor. A hajamat tényleg megnövesztettük, Bélaapu nem győzött dicsérgetni, hogy milyen szép szőke kislány vagyok. Később is mindig nagyon rendes volt velem, csak keveset beszélt, elég magának való ember volt.

Egyszer este odaültettek maguk mellé, és elmagyarázták, hogy már elég nagy vagyok, és egyedül is elhozhatom az ebédet. A hitközségi konyha három utcára volt tőlünk, onnan hordtuk mindennap a kosztot, mert az Olga miatt járt nekünk ingyen. Gizianyunak vizesedett a lába, Bélaapu nem volt otthon, anyagmozgató volt. Olga egész nap csak az ajtó előtt cigarettázott a rossz lábával, és köpködött, semmire nem lehetett megkérni. Nagyon tetszett nekem az a szó, hogy anyagmozgató, azt hittem, az valami nagyon izgalmas dolog.

Emlékszem, amikor odaértem a hitközségbe, sokáig kellett zörgetni, mert a csengőt nem értem fel. Álltam a folyosón, és vártam, hogy kijöjjön valaki. Aztán amikor a konyhások megtöltötték az ételhordót, körbevett egy csomó idegen, és mondták, hogy milyen ügyes kislány vagyok, és már biztos megszoktam a zsidóknál, és a Gizi egy angyal. Emlékszem, nagyon megsértődtem a zsidón, és mondtam nekik, hogy én egyáltalán nem is vagyok zsidó, mert azok mind nagyorrúak és vörös a hajuk. Gizianyut nem találtam angyalnak, bár az igaz, hogy nagyon szeretett, de szigorú volt. Most már tudom, hogy azért. Mert szeretett.

Álltak megrökönyödve az öregek, aztán szétszéledtek, valaki fejcsóválva kiengedett a kapun. Elmeséltem otthon, hogy mi volt, nevelőanyám hallgatta, az Olga meg krákogva röhögött kint a hokedlin.

Később volt egy olyan időszak, amikor nappalra átköltöztünk a szobába, mert a konyha ki lett adva ágybérletbe. Reggel vettünk lavórban vizet, és délig az ablakon át jártunk ki a gangra, hogy ne zavarjuk a zsonglőröket. A Czajka fivérek fejtől-lábtól aludtak a nyikorgó vaságyon, amit a pincéből hozott fel Bélaapu. Dél körül általában fölkeltek, és kimentek gyakorolni. Én azt szerettem, hogyha a gangon dobálták a labdákat, mert a magasra tornyozott ágyneműről pont kiláttam a folyosóra. De olyan is volt, hogy lecipelték a nagylétrát az udvarra, és ott járkáltak fel-alá színes karikákkal. Olga órákig bámulta őket, tapsolt nekik. Bélaapu nem örült ennek, de nevelőanyám mindig azt mondta, hogy az Olgának is hadd legyen már valami szórakozása. Egyszer elvettem egy olyan színes szivacslabdát, és eldugtam az ágynemű közé. De féltem, hogy keresni fogják, úgyhogy végül levittem a lépcső tövébe, mintha addig is ott lett volna.

A nevelőszüleim lámpaoltás után mindig veszekedtek, nemcsak az Olga miatt, hanem azért is, mert Bélaapu titokban mindig lejárt szalonnázni a Lantoshoz, aki egyébként egy szemétláda volt, és a háború alatt házmesterként mindenféléket csinált, amiről nekem jobb volt nem tudnom.

A Lantos felesége viszont kedves, kövér nő volt. Mondta, hogy volt nekik is kislányuk, csak meghalt, és mikor megkérdeztem, hogy miben, elnézett a levegőbe. Nekem nem tűntek szemét embereknek, sőt a Lantos többször ki is kísért a kulcscsal a közös vécékhez, mert féltem egyedül elmenni a pincelejáró előtt.

Egyszer a bácsi libát hozott haza, és elszabadult. Mindenki kint állt a gangon, és nézte, ahogy sziszegve futkos körbe az udvaron. Sajnáltam, amikor levágták, még sírtam is. Egyszer elkísértem a nénit a henteshez, nem volt messze tőlünk, egy mienkéhez hasonló házba kellett bemenni. Ott meg azt láttam, hogy egy fehér köpenyes ember pörgetett a hátsó udvaron egy ugyanolyan libát. Nevelőanyám elmagyarázta, hogy ezt azért csinálja, hogy jól elszédüljön, mert akkor már nem fáj neki, ha levágják.

Gizianyu megtanított főzni, egyre ügyesebb lettem, a hajam pedig egyre hoszszabb, az egész utcában nem volt senkinek olyan hajzuhataga. Mire gimnáziumba mentem, az utcában az összes fiú belém volt szerelmes. Szép lány voltam, csak soha senki nem mondta nekem, nehogy elkapassanak. Nyaranta bejártam a Szabolcs utcai kórházba az Olgával, aki akkor már ott dolgozott, adminisztrált. Nem értettem pontosan, mi a munkája. Nekem az volt, hogy szortírozzam a leveleket, és néha legépeljek valamit. Nagyon hamar megtanultam két ujjal gépelni, és az összes orvos azt szerette, ha én írom le nekik, amit kell. Pedig voltunk ott többen is, de mind közt én voltam a legszebb.

Akármelyikhez férjhez mehettem volna, csak nem volt meg a magamhoz való eszem. Nem tanított engem senki, csak arra, hogy csináljam a dolgomat, és fogjam be a számat. Nem mondom, hogy végül rosszul jártam, mert nem volt nekem rossz férjem, de ha belegondolok, mi minden lehetett volna, azért fáj egy kicsit a szívem. Hogy micsoda lány voltam. Ma úgy mondják, hogy dekoratív. Nagyon dekoratív voltam, van egy csomó régi képem.

A gyereket is ott szültem meg, a Szabolcs utcában. Lány lett. Emlékszem, a nevelőszüleim a pólya fölé hajoltak, és úgy mondták nekem, hogy jaj, pedig te milyen szép szőke voltál. Nem esett jól, mert én is láttam, hogy a lányomnak sprőd, fekete haja van, de ettől függetlenül azért szép kis csecsemő volt. Később is megmaradt neki ez a dús, sötét haj, pedig az apjáé se ilyen. Elakadt benne a kefe, ha rendbe szedtem. Nemigen bírta a fésülést, mindig ideges volt, rángatta a fejét. Pedig még szalagot is tettem a hajába, úgy küldtem iskolába: azt is mindig kiszedte. Furcsa volt már kisgyereknek is, mindig magában játszott. Egyszer mutattam neki, hogy kell babaruhát csinálni, na, annak örült. Erre nagyon emlékszem. Megtanítottam pókot fogni is, ezt még az intézetben játszottuk sokat. Azt úgy kell, hogy fogsz egy hajszálat, ráragasztasz a végére egy darab kátrányt, és leereszted a póklyukba. Vannak azok a lyukak, főleg a járdaszegélyen, na azokba. A pók meg azt hiszi, hogy valami zsákmány és ráugrik. Akkor ki tudod húzni, csak jó erős haj kell hozzá. A lányomnak olyan van.

Mindig én vágtam neki, néha még felnőtt korában is. Anyu, mondta, vágd már le a hajam, és hozta is rögtön az ollót. Múltkor is így ült a konyhában, nézte és a sok hajat a földön, aztán azt kérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy Auschwitzban tizenhét tonna hajat találtak. Mondtam neki, hogy nem tudom, de ki mérte azt le. Még ilyen hülyeséget! Erre nézett fel rám, van egy ilyen idegesítő, éles nézése, és nem válaszolt semmit. Amikor meg söpörtem össze, akkor azt kezdte el magyarázni, hogy képzeljem el, ha a tengeren valami nagy olajszennyeződés keletkezik, akkor azt is emberi hajjal itatják fel. Hogy ahhoz is milyen elképzelhetetlenül sok hajat kell leszórni.

Mindig ilyen elvont dolgai voltak, hát most mit válaszoljak erre? Nem értem, de szerintem nem normális dolog ilyenekkel foglalkozni. Később kirázta a törölközőt, és csak ült, meg se kóstolta a levest, pedig direkt kérdeztem tőle a telefonban, hogy csináljak-e.

Ma megint jön, lesütök egy kis csirkét. Soha nem hozza vissza a dobozokat, egyszerűen elfelejti, pedig raknék neki otthonra is. Sütit is csomagolnék, csak nem tudom, mibe.

 

A szöveg a Szomjas oázis és Éjszakai állatkert című kötetekkel fémjelzett Kitakart Psyché sorozat 4. kötete számára készült, mely az anya-lány kapcsolatokat járja körül.

 

Kapcsolódó írások:

Tóth Krisztina: Plágium Paul már harmadik hete nem járt be tanítani. Eddig is...

Tóth Krisztina: Gyűrű A sirály nagyon okos. Gyanakvó és okos, mint a varjú....

Tóth Krisztina: Soha egy szót se Tóth Krisztina Soha egy szót se Gyerekkoromban azt hittem,...

Tóth Krisztina: Árnyék a falon – avagy a talp története Az előbb mintha aludt volna egypár percet. Elgémberedett a...

Tóth Krisztina: Valaki Tóth Krisztina Valaki Tudod, hogy kell a könyveket összekötözni?...