Szöllősi Mátyás: Állapotok

 

Állapotok

1

ignominia

 

Csak három év. Csupán csak három év.

Egy filmen nézem vissza az egészet;

szemcsés, koszos, ellentmondástól ég

a múlt. És személyem is hevenyészett.

Sosem hittem, hogy elfelejtem,

amire most újra ráébredek.

Megélek. Megfogalmazok. Felejtek.

Mint kézfogás közben hallott nevet.

Az április most mégis tiszta emlék.

Felismeréstől oldódnak a szemcsék,

akár szeretkezés után kívánt

ölelkezés vagy nem-lét.

Mintha újság közölne minden apró

részletet, érdeklődésem feszült.

A magyarázkodástól mentes élet,

amit a tisztánlátás képessége küld.

Csak visszamenni oda, ahol egyszer

megaláztak, és félretenni érvet.

A másikat, csak őt, magát figyelni.

Pusztán a helyzet tisztasága éltet.

Megismétli, én is elmondom újra,

s meglepő módon nem is az fáj ebben,

hogy feltűnő bizonytalanság nem volt

arcán azért, hogy maradjon vagy menjen.

Mert egyértelmű, mi következik.

Csak az fáj, hogy most már nem szólhatok.

Ebben az összehasonlító módban

látni látok. Nem változtathatok.

Ahogy azon se változtathatok,

hogy végül is mindig rólam beszélek.

Most is látnivaló az állapot,

a szándék megvolt, mégis hova érek:

„A másikat, csak őt, magát figyelni”

elmaradt, mert elmaradtunk mi ketten.

Node a megaláztatás állapotát

legalább értem, és birtokba vettem.

 

 

 

2

mors voluntaria

 

 

Az hogy bevette, az még semmi sem volt.

 

 

A kötelesség és a kényszer közötti

ingadozás volt a valódi próba.

Hogy „tartozunk magunknak”, és

hogy „némiképpen gyűlölünk”

(pillanatnyilag) – ilyenkor elég.

A makacsság, a kellő indulat,

hogy „bármi áron ártsunk”, érthető,

és az értelem feloldódva percnyi

indulattá sűrül, egyre nő.

Az elhatározás, a félelem

két egyenértékű készségre bomlik,

akár egy szimpla hiúsági kérdés;

mivel másként már nem lehet: ma, pont itt.

 

 

Aztán a kételyek. Hogy szabadulni mégis.

Rémület, hogy hülyeség az egész.

Mikor pár másodpercben érlelődik,

hogy ismeretlen területre érsz.

De ez itt mégsem az, amire vártál,

hisz elvezetnek, akár egy rabot.

S a sziréna annyira nem zavar, mint

az elhomályosított ablakok.

A kórteremben nyitott redőnyökkel álmodsz,

és nyugodt vagy, akár képzeletedben.

Sókkal dúsítják véredet, miközben

az orvos kérdez; válaszolsz: igen. Nem.

Majd visszavezetnek, lefekszel, és

egy mozdulat nélkül a csendre vársz.

Szűrődő fény, sötétség váltja egymást –

meg amit félelmedben megtalálsz.

S utána pislogás, szégyen marad.

Zárójelentés. A kartonozó –

hol ingoványos területre állsz.

Sápadt vagy, mint egy első bálozó.

Az otthon melege most hidegebb,

ahol egy pillantással megaláznak.

S így azért mégis inkább harcnak érzem,

mint elsősorban puszta lázadásnak.

 

 

Kapcsolódó írások:

Szöllősi Mátyás: Állapotok Lemásztam rólad. Nem érzem a tested. Utcára lépek – megkönnyebbülés....

Szöllősi Mátyás: Állapotok (28.) Állapotok (28.) Exigentia Ahogyan néha figyelem magunkat, mikor eszünk; olyan,...

Szöllősi Mátyás: Állapotok Igen, aznap is fölkeltem talán, s ha fölkeltem, egészen biztosan...

Szőllősi Mátyás: Állapotok Kinyitják az ajtót és te betódulsz, akár egy sereg, megállíthatatlanul....

Szöllősi Mátyás: Önkívület Szöllősi Mátyás Önkívület „Elkapni most a kézzelfoghatót!” – mondják,...