„Mint a cirkuszi ló, ha pattog az ostor” – Molnár Piroskával beszélget Váradi Júlia

Ha körkérdést tennénk fel a magyar színházba járó közönségnek arról, hogy kit tart a legjobb magyar színésznőnek, biztosan az elsők között említenék Molnár Piroskát. (A Mozgó Világ szerkesztőségében mindenesetre így volt.) Bármiben játszik, ő a biztos pont, hozzá igazodnak sokan a társulat színészei közül. Ő az, aki mindig tud újat nyújtani, de sohasem erőlködik, hogy újat nyújtson. Ő az, aki ha megjelenik a színpadon, a nézőbe mélyen belevésődik, hogy milyen a tekintete, a mimikája, a mozgása, nem beszélve a különös hangfekvésről és hangsúlyozásról, ahogyan a szövegével megérinti azt, akihez szól. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1968-ban végezte el, majd a Szegedi Nemzeti Színház társulatához szerződött. 1971 és 1978 között a Kaposvári Csiky Gergely Színházban játszott, amely akkoriban vált az ország egyik különleges kulturális centrumává. A főrendezővel és a társulat jó néhány tagjával együtt 1978-ban az akkor újonnan megnyílt Nemzeti Színházba jött. 1982-ben a budapesti Katona József Színház alapító tagjai között volt, de hamarosan ismét a Kaposvári Csiky Gergely Színház művészeként folytatta a munkát. 2002 óta a Nemzeti Színház tagja. Jelenleg a saját színházában a Vesztegzár a Grand Hotelben című musicalben, Schiller Ármány és szerelem című darabjában, Racine Atália című színdarabjában szerepel. Vendégként a Játékszínben a Bubus című zenés vígjátékban, az Operett Színházban a Menyasszonytáncban, a Luxemburg grófjában, a Hyppolit, a lakájban, az Elisabethben, a Mozartban, a Szépség és a Szörnyetegben. Ugyancsak vendégként október óta az Örkény Színházban Gizát alakítja a Macskajátékban.

– Ha ma nem fejezzük be a beszélgetést, az azért van, mert el kell sietnie. Hová?

– Két helyre. A Nemzetiben próbáljuk az Orfeusz alászáll című Tennessee Williams-darabot, amelynek a rendezője Sopsits Árpád. Én epizódszereplő leszek, Porter nővért játszom, egy ápolónőt, aki a főhős rákbeteg férjét ápolja. Kis szerep, de a rendező azt szeretné, ha minden szerepben jelentős személyiségű színészek lennének a színpadon. A beteg férjet például Bodrogi Gyula játssza, akinek szintén összesen két jelenete van. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. De ma délben van egy másik feladatom is, az Operett Színházban egy kolléganőm eltörte a bokáját, ezért a helyette beugró színész miatt úgynevezett beugrópróbát kell tartani a Mozart című musicalben, amelyben én Mozart anyósát játszom.

– Vagyis jól értem, hogy egyszerre két helyre is elígérkezett?

– Abban bízom, hogy az Operettben megvárnak, ha kész vagyok a Nemzetiben, s akkor mindkét próba belefér. Ugyanis 3 órára már a Színművészeti Egyetemen kell lennem a beszédtanári értekezleten.

– Vámos Lászlóval kezdte a tanítást, s most már a többedik évfolyamnál tart, ha jól tudom.

– Igen, művészi beszédet tanítok a most másodéves bábosztálynak. Egy osztályom már diplomázott. Ma a többi beszédtanárral együtt megbeszéljük a következő periódus feladatait.

– Egy ilyen nap után, ugye, este nem lép fel sehol, vagy mégis?

– Először még hazaesem, mert a gyógytornászom jön ma hozzám, ugyanis a térdeim kezdenek kicsit kellemetlenkedni. Ezen a csodálatos torna segíteni szokott. Szükségem is lesz rá, mert este ugyancsak az Operett Színházban a Sylvester Lévay-féle Elisabeth című zenés darabban Zsófia főhercegnőt játszom – most már tizenöt éve folyamatosan. Tegnap este is volt előadás, és ma is van.

– Van olyan nap, hogy nem játszik?

– Nagyon-nagyon ritkán fordul elő, s az ilyen estéimet igazán meg kell becsülnöm. Olyankor itthon ülök, és legfőképpen bámulok magam elé, lehetőleg a legpasszívabb formában.

– Egyáltalán képes az ilyesmire? Én ugyanis azt feltételeztem – magamból kiindulva –, hogy az olyan ember, aki enynyire telezsúfolja az életét tennivalóval, talán egy kicsit saját maga elől is menekül. Úgy tervezi és építi körbe az életét, hogy lehetőleg ne sokat kelljen egyedül lennie.

– Az az igazság, hogy a felsorolt és még fel sem sorolt feladataimat nem én tervezem a magam számára. Mások tervezik a fejem fölött. Csak hát én magam, mint a cirkuszi ló, ha pattog az ostor, már rohanok, és csinálom, amit kell: táncolok, énekelek, emelem a lábamat vagy a bóbitás fejemet, vagy amit kérnek tőlem. Ha én irányítanám a saját életemet, most már, így hatvanon fölül valószínűleg nem terveznék semmit, csak itthon ülnék, és élvezném az édes semmittevést. Ezt egyébként nagyon jól tudom csinálni.

– Ezt komolyan mondja, vagy csak addig gondolja ezt, amíg folyamatosan hívják?

– Halálosan komolyan mondom. Jó, lehet, hogy egy-egy olyan felkérésnek, ami nagyon-nagyon vonzó, nem tudnék ellenállni, de az időm nagy részében itthon ülnék, olvasgatnék, nézném, hogy süt a nap vagy esik az eső, zenét hallgatnék, amire oly ritkán jut időm, és így tovább.

– Ha nem saját maga tervezi ilyen sűrűre az életét, miért nem mond nemet azoknak, akik hívják?

– A nemet mondással baj van nálam, ez igaz. De mindjárt azt is hozzá kell tennem, hogy amihez esetleg nem lenne kedvem, amire szívből nemet mondanék, az – valamilyen különleges szerencse folytán – általában nem is szokott összejönni végül. Anélkül, hogy vissza kéne utasítanom. De van olyan is, amikor nem feltétlenül a feladat vonzereje miatt vállalom a felkérést. Most például lett volna egy szabad vasárnapom, csak este kellett volna elmennem a Játékszínbe, ahol öt éve játszom a Bubus című darabban. De kaptam egy telefont, hogy egy kolléganő beteg lett, és be kell helyette ugranom egy filmszerepbe, amihez reggel hatkor kell indulnom a Városligetbe, mert ott forgatják. Amikor meghallottam a nevét, rögtön tudtam, hogyha vállalom a beugrást, nemcsak a fiatal rendezőnek segítek, hanem neki is, aki nekem nagyon kedves. Az pedig nem kérdés a számomra, hogy ez nekem is fontos. Tehát szeretetből vállaltam, nem is fizetnek érte, mert egy főiskolás vizsgafilm, amire nincsen pénz. Az ilyesmit még nehezebb visszautasítani. Ha fizetnének érte, talán könnyebben mondtam volna nemet. De ha segítségről van szó, nem tudok ellenállni. Amúgy nem vagyok nyüzsgő típus, soha sehol nem ajánlgattam magam. Az egyetlen szerepem a Kolibri Színházban a Bors néni, ami úgy alakult, hogy a keresztgyerekeim, Máté Gábor két fia, Bálint és Marci még kicsik voltak, és vittem őket a színházba, ahol Novák János meglátott – ez 15 évvel ezelőtt történt –, és talán így jutott eszébe, hogy Dajka Margit után velem újítsa fel a Bors nénit.

– Mennyire jelentett nehézséget Dajka Margit után Bors nénit játszani? Sokan nagy bátorságnak tekintették, hogy belevágott.

– Dajka Margit legendás Bors nénijét alig harminc alkalommal láthatta a közönség. Igaz, a tévéfelvételt sokan ismerhették. De mindennek ellenére én nem értek egyet azzal a felvetéssel, hogy egy nagy színészi alakítás után hogy meri elvállalni ugyanazt a szerepet egy következő generációbeli kolléga. Szerintem a legtöbb színészben ez a gondolat nem merül fel. Ha felmerülne, az rettenetesen megnehezítené a dolgát. A híres nagy színészalakítások megmaradnak ugyan – olykor legendaként – a köztudatban, de egy-egy új előadásban megvalósított szerepet nem a régihez mérnek. Vegyük csak azt, hogy hányszor, hányan és hányféleképpen játszották Shakespeare darabjait. Ha minden új előadás rendezésekor ahhoz alkalmazkodnánk, amit az elődeink csináltak, megfagyna a színház. Ez a Bors néni már nem az a Bors néni, hanem egy új. De a nézők is újak, hiszen a régi nézők ma már felnőttek. Szerencsém volt, ismertem Dajka Margitot, csodálatos ember volt. Játszottam is vele egy filmben, sőt Szegeden egy társulatban dolgoztunk egy ideig. Így talán mondhatok olyat, hogy a sírjában valószínűleg rábólintott az én Bors nénimre.

– A Molnár Piroska-féle Bors néni talán azért is tud ilyen nagy sikert aratni, mert volt előzménye, hiszen Kaposvárott annak idején részt vett a gyerekeknek szóló előadásokban, a gyermekszínház megújítására tett első kísérletekben. Azok egyértelműen azt bizonyították, hogy másképpen is lehet játszani a gyerekeknek, nemcsak az addig megszokott didaktikus módszerrel. Kaposvárott ugyanazzal a rendezői, színészi és szcenikai ambícióval állították színre a gyerekdarabokat, mint az összes többi produkciót. Mégis mi a különbség a felnőtt előadáshoz képest?

– Abban minden előadásnak egyformának kell lennie, akár gyerekek, akár felnőttek alkotják a közönséget, akár reggel, akár délután játszunk, hogy nagyon szigorú, fegyelmezett munkára van szükség egy-egy szerep megformálásához. Lazításra nincs mód. Annak a nézőnek, aki ott ül, mindig épp az az előadás az egyszeri varázslat, amit lát. Nem lehet neki azt mondani, hogy „látott volna tegnap este…”, vagy „jöjjön el holnap, akkor jobb leszek”. Nekünk minden alkalommal ugyanolyan koncentráltan, ugyanannyi odaadással és energiával kell játszanunk, tudván, hogy az adott néző éppen akkor lát bennünket. Én ebből soha nem engedek. A kollegáim néha viccesen, néha komolyan szóvá is szokták tenni a szigoromat. De ez engem nem tántorít el. A gyerekelőadásokra térve azt is tudni kell, hogy a gyerekek talán még élesebb tekintettel néznek egy színészi alakításra. Nem lehet becsapni őket, nem lehet hibázni, hiszen az azonnal látszik, és rombolja az illúziókat. A Bors nénit többnyire délelőtt játsszuk. Kezdés reggel 10-kor. A főszereplő, ugye, nem csak beszél, hanem elég sokat énekel is. A gyerekeknek nem lehet azt mondani, hogy ma a Bors néni nehezen tudott fölkelni, ezért rekedtebb. Neki minden délelőtti előadáson ugyanolyan csillogó hangon kell énekelnie. Ezért aztán hajnalban fel kell kelni, és hosszú időt el kell tölteni a hangtisztítással, a beénekléssel, a skálázással. Ahogy a zongorista is bejáratja az ujjait, a színész bejáratja a hangját. A gyerekelőadásokon nagy különbség van aközött, hogy milyen felnőttek kísérik a gyerekeket. A szülőkkel érkezők általában sokkal felszabadultabban reagálnak, őket a szüleik nem tartják vissza. A pedagógusok között is vannak olyanok, akik hagyják, hogy a gyerekek átadják magukat a varázsnak. De sajnos gyakran az is előfordul, hogy a gyereknézőkön érezni lehet a megfélemlítettséget.

– Bizonyára sokkal könnyebb az olyan gyerekközönségnek játszani, amely átadja magát az élménynek, és egyértelműen visszajelez.

– Természetesen nagyon sokat segít a visszajelzés. De ez nemcsak a gyerekek esetében van így. Hiszen ha az ember játszás közben tud figyelni a nézőkre – és ez szinte elengedhetetlen feltétele egy jó előadásnak –, akkor nagyon sok mindent le tud olvasni a reakciókból. Amikor hirtelen csend lesz, vagy egyszerre szakad fel a sóhaj a nézőkből, pláne a nevetés vagy a megilletődöttség, az visszahat magára az előadásra. Minden mozdulat, minden tekintet visszacsatolódik. A néző és a színész között folyamatosan fennáll a kontaktus.

– Egy ilyen életmód, amelyben egyszerre ennyiféle színházban teljesít „színészi szolgálatot”, bizonyára még az átlagnál is nagyobb alkalmazkodási képességet igényel.

– Nagyon fontos számomra a színházi kollegákkal való kapcsolat a próbákon és persze azokon kívül is. És természetesen igaz, hogy azok a színházak, amelyekben játszom, bizonyos szempontból nagyon különböznek egymástól. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egy-egy szerep tőlem személy szerint másfajta hozzáállást igényelne, amikor az Operettben játszom, mint amikor a Kolibri Színházban vagy épp a Nemzetiben. Merthogy – még ha patetikusan hangzik is – én minden egyes esetben erőm szerint a legjobbat szeretném nyújtani.

– Nyilvánvaló számomra, hogy nem akar rosszabbul vagy hanyagabbul fölkészülni az egyikre, mint a másikra. De én arra gondolok, hogy a felsorolt játszóhelyek egymástól mind az intellektuális környezetet, mind az ízlést, mind a célokat tekintve nagyon különböznek. Arra vagyok kíváncsi, hogy ezt a sokféleséget hogyan tudja követni, amikor egyikből a másikba rohan a próbára vagy az előadásra.

– Igen, az kétségtelen, hogy más típusú darabokat játszanak a különböző színházakban. Például a Játékszínben, amely, ugye, bulvárszínház, van néha problémám azzal, hogy az előadások tele vannak megírt és nem megírt poénokkal. Félreértés ne essék, én nem vetem meg, sőt csodálom azokat, akik ezeket jól tudják alkalmazni, jól reagálnak, sőt maguk is fejlesztik a poénokat. Én azonban egyáltalán nem vagyok ennek mestere. Amit én tudok nyújtani, az inkább az, hogy megpróbálom megkeresni az adott helyzet igazságát, és ha az vicces, akkor természetesen derültséget tudok fakasztani. Egyszer az Operett Színház igazgatója megnézte a Menyasszonytánc című előadást, és azt mondta nekem: „Te sohasem mondasz poént, és a közönség mégis fölcsattanva nevet.” Hogyha a szövegben benne van a humor forrása, akkor azt én ki tudom aknázni belőle, de én magam nem vagyok képes a poénkodásra, sőt a közönséget sem figyelmeztetem ilyenkor, hogy na, én most poént fogok mondani. A szerepből nem lépek ki úgy, ahogy azok, akik dobálózni tudnak a poénokkal. Ugyanakkor semmiképpen sem találom bűnösnek azokat a színésztársaimat, akik képesek az ilyesmire. Sőt.

– Ennek ellenére létezik-e esetleg valamilyen titkos sorrend a fejében, amely szerint vannak olyan színházak, amelyek a saját listája élére kerülnek, és amelyek inkább a végére?

– Hál’ Istennek, a sors ezt is valahogy elintézi helyettem. Természetesen van olyan színház, ahol nem biztos, hogy szívesen játszanék, de oda eddig nem hívtak. Ahová pedig hívnak, ott mindig örömnek érzem a munkát. Szerencsére megvan az a képességem, hogy mindig ott érzem jól magam, ahol vagyok.

– Ha valaki ennyire intenzíven részt vesz a színházak életében, méghozzá ilyen sok színházéban, talán jobban rálát arra, hogy milyenek a mai színházak, milyen állapotban van a színjátszás Magyarországon.

– Azt hiszem, hogy az egyik igazi nagy előnye a magyar színházi világnak az a tény, hogy fennmaradtak a társulatok. Ennek a tradíciónak eddig szerencsére nem szabtak gátat. A magyar színészek és színházi emberek szeretnek társulatban dolgozni. Külföldön sokkal inkább az az irány, hogy a különböző produkciókra szerveződik egy-egy alkalmi csapat, és csak nagyon kevés állandó társulat létezik. Nálunk valamiért sikerült megtartani ezt a rendszert, amit én nagyon jónak tartok.

– Mi szól a társulat mellett?

– A közös munka folyamatosan egyben tartja az embereket. Ismerik, tudják, hogy milyen a másik, nem kell minden produkció esetén elölről tanulni a résztvevők habitusát, személyiségét stb. A hosszan tartó együtt dolgozás nagyon összekovácsolja a résztvevőket.

– Egy egyszeri produkció esetében nem tudnak a résztvevők ilyen intenzíven együttműködni?

– Nehezebben. Természetesen nem mondom, hogy egyáltalán nem, sőt egy-egy jó produkció és annak szellemi irányítói össze tudják kovácsolni az embereket, de a társulati lét sokkal több ennél. Legalábbis ez az én tapasztalatom. Persze az is lehet, hogy azért gondolom így, mert mindig társulatban éltem. S ami az ember életét talán leginkább meghatározza, az a fiatal felnőttkora, amely az én esetemben egy csodálatos társulatban telt el Kaposváron. De ha jól megnézem, akkor a Nemzeti Színház társulata, amelynek immár hetedik éve vagyok a tagja, kezd igazán összeérni. Új és új fiatal tagok is érkeznek, de valahogy van valami komoly összetartó erő. Márpedig nagyon sokat jelent egy színésznek, hogy tartozik valahová.

– A Nemzeti Színház említésekor nem feledkezhetünk meg arról, hogy ennek a mostani színháznak az indulása – ahogy kollégái fogalmazták – „bűnben fogant”. Mennyire érezhető ma a hajdani rossz előélet hatása?

– Erről valószínűleg soha nem lehet elfeledkezni. Ami akkor zajlott, mindig benne lesz a színház történetében. Sőt azt sem gondolom, hogy az idő majd elfelejteti a múltat. Ráadásul annyian és annyi helyen dokumentálták az akkori történetet, hogy fel sem merülhet a felejtés. De mi el sem tudtunk volna kezdeni dolgozni, ha naponta erre gondolunk. Amikor elkezdődött az igazi munka ebben a színházban, akkor az ember megpróbált mindent, hogy az ezzel kapcsolatos gondolatokat az agya leghátsó rekeszeibe tolja, és magára a feladatra koncentráljon.

– Annak idején számtalan ellenségeskedés, sértődés, harag származott abból, hogy a magyar színházi szcéna szereplői hogyan viszonyultak az új Nemzetihez. Az ön döntése, hogy ebbe a színházba menjen, hogyan született?

– Engem Jordán Tamás személye győzött meg arról, hogy ez egy olyan hely lesz, ahová bátran mehetek. Ráadásul jó néhány olyan kolléga is vállalta a nemzeti társulatában való részvételt, akikkel annak idején Kaposvárott együtt éltünk és dolgoztunk. Tehát nem volt bennem dac. És épp akkor kezdtem azt érezni, hogy Kaposvárott vége szakadt valaminek. Az élet pedig meghozta azt a döntést, hogy onnan mindenképp el kell jönnöm. Hát így aztán könnyebb is volt igent mondanom Jordánnak.

– Lehet, hogy részletkérdésnek érzi, de az építészeti környezet nem zavarta vagy zavarja-e a Nemzetiben?

– Ha egymás mellett látom a két nagy épületet, a Nemzetit és a szemben lévő Művészetek Palotáját, amennyire én az építészethez értek, úgy látom, hogy az előbbi kisstílű, kisszerű épület, a másik impozáns és nagyvonalú. Ez belül is érvényes mindkét esetben. Ugyanakkor a Nemzetiben a színészeket kiszolgáló belső terek kényelmesek, jól használhatók. Vagyis értünk, nekünk készültek. Ez persze nem esztétikai szempont.

– Most milyennek látja a Nemzeti Színház jelenét és jövőjét? Különös tekintettel arra az eshetőségre, hogy Alföldi Róbert esetleg nem maradhat a színház élén?

– A levegőben van, hogy ha valamilyen változás lesz – márpedig valószínűsíthető, hogy a várható politikai változások mindenre kihatnak majd – finoman szólva. Én nem is nagyon merek belegondolni, hogy marad-e ez a társulat egy igazgatóváltás esetén. Nem feltétlenül csak azért, mert, mondjuk, a színházi emberek kiállnak a jelenlegi vezetés mellett, hanem mert valószínűleg mások lesznek az elvárások, amelyeknek az ember nem biztos, hogy meg tud vagy meg akar majd felelni.

– Beszélnek erről, vagy inkább homokba dugott fejjel csinálják a dolgukat, amíg lehet?

– Néha szóba kerül, de amíg nem változik a helyzet, addig nem érdemes vele komolyan foglalkozni. Hiszen nem tudhatjuk, miféle változás fog bekövetkezni. Ha olyan vezetés lesz, amelynek, mondjuk, én személy szerint nem felelek meg, akkor nincs kérdés. Akkor sem, ha olyasvalaki kerül a színház élére, akinek én nem akarok megfelelni. Mindkettő benne van a pakliban, de egyelőre nem hiszem, hogy foglalkozni kell ezzel.

– Mindebből arra kell következtetnem, hogy a jelenlegi Nemzeti szellemiségét jónak tartja. Mi az, amitől ilyen pozitívan látja a mostani állapotokat?

– A Nemzeti Színház ma egy kísérletező, modern, nyitott szellemiségű színház, én ilyennek gondolom a jó színházat. Volt már szerencsém legendás társulatban játszani, ahol nagyon jól éreztem magam.

– Most megint Kaposvárra utal, amely az életének két fontos periódusában is meghatározó volt. Egyszer följött Pestre az akkori Nemzeti Színházba, aztán rövid ideig az akkor megalakult Katona József Színházba, majd újra vissza Kaposvárra. Meg lehet-e fogalmazni, hogy mi volt a kaposvári színház igazi vonzereje?

– Most így visszatekintve az ott töltött hosszú időre talán azt érzem legfontosabbnak, hogy ott együtt jöttünk rá valami nagyon fontos dologra. Hogy mi is volt ez, ahhoz tudni kell, hogy akkoriban, a hetvenes évek legelején – a kezdeti periódusom idején – mindenki Pestre vágyódott. Csak az számított karriernek, ha valaki Budapesten játszhatott. Az akkori társulat 99 százaléka a fővárosból jött le Kaposvárra dolgozni. Azokban az években a hétfő szünnap volt a színházban, s olyankor mindenki rohant fel Pestre, sokan már vasárnap éjjel indultak, és csak kedden reggel érkeztek vissza. Vagyis ideiglenesen éltünk kedd reggeltől vasárnap estig. Úgy gondoltuk, hogy az ÉLET Pesten van, azon az egyetlen napon, a többi napot pedig csak ideiglenesnek tekintettük. És egyszer csak rádöbbentünk, hogy ez az arány nagyon rossz, meg kéne fordítani. Azt mondtuk, hogy a hétfői szünnap Pesten legyen egy érdekes kaland mindannyiunk számára, legyen az az átmenet, azután a kedd reggeltől vasárnap estig tartó időszakot tekintsük az igazi életünknek. Ne vágyódjunk máshová, mint ahol vagyunk. Ez fantasztikus változást hozott mindannyiunk számára.

– Sokkal profánabbul hangzik a magyarázat, a kaposvári (színházi) csoda magyarázata, mint amire számítottam.

– Igen, itt először nem valami magasztos elhatározás játszott szerepet, hanem az a közös munka, amit így már teljes odaadással és energiával tudtunk végezni. Ez aztán mindenféle mást is magával hozott. Például azt, hogy ez az új helyzet, ez az összezáró csapat egyre több remek embert kezdett vonzani. Zsámbéki Gábor mellé hamarosan megérkezett Babarczy László, Ascher Tamás, később Gazdag Gyula, Jeles András… Nemcsak a színházi világ, hanem a különböző művészi ágak képviselői is kezdtek gyűlni a különleges Kaposvár-illatra. Jöttek képzőművészek, írók, filmesek, zenészek, és egyszer csak azt vettük észre, hogy a színház büféjében egy kis Európa üldögél. Jött Pauer Gyula, és díszletet tervezett, megérkezett Eörsi István Berlinből, és nekünk is elkezdett darabot írni, és csak jöttek, egyre jöttek az értelmiségiek, mert úgy látták, hogy ez az ő helyük. Ez természetesen számunkra is nagyon sokat jelentett, mert nagyon be voltunk szorítva abba a kisvárosba.

– Ennek is volt köszönhető, hogy Kaposváron politikai, színjátszásbeli és műfaji tabuk is megdőltek. Ez mennyire tudatosodott a társulat tagjaiban?

– A tabudöntés nem fogalmazódott meg nyíltan. Csak valahogy magától értetődött. Gondolom, hogy a színház vezetői egymás között beszélgettek a célokról és arról, hogy merrefelé akarnak továbblépni. De nem terítettek szét semmi olyasmit a társulat számára, hogy ez valamiféle ellenzéki akció lenne, vagy bármi hasonló. Mi egyszerűen csak tettük a dolgunkat erőnk szerint a lehető legjobban. Az érdekes volt, hogyha új ember érkezett a társulatba, nagyon hamar kiderült, hogy bele tud-e illeszkedni, veszi-e a lapot, vagy nem. Nemegyszer fordult elő, hogy amilyen gyorsan jött valaki, olyan gyorsan el is ment, mert valahogy nem ismerte fel azt a láthatatlan szálat, ami itt összetartotta az embereket.

– 1978-ban mégis Budapestre jött.

– A kulturális kormányzat felkérte Zsámbéki Gábort és az akkori szolnoki Szigligeti Színház sikeres igazgatóját, Székely Gábort, hogy reformálják meg a budapesti Nemzeti Színházat. A társulataikból több művész is lehetőséget kapott, hogy az ország első színházánál bizonyíthasson.

– Mindannyiuk számára egyértelmű volt, hogy hátat fordítanak annak a különleges hét évnek és Kaposvárnak?

– Nézze, azért hét év nagyon sok idő. Még ha a legszebb időszakok közé sorolható is, mégis az a rengeteg utazás Budapest és Kaposvár között nagyon megnehezítette az életünket, hisz szinte mindenkinek a fővárosban élt a családja, így egy kis örömöt is jelentett ez a kényelmesebb helyzet. És hát nagy bizalommal vágtunk neki ennek az új kihívásnak. Aztán sajnos az derült ki, hogy a Nemzeti Színház – ahogy én sokszor mondtam már – egy arzénes kúthoz hasonlít, amiből aki lassan iszogat, egy idő után megmérgeződik. Ez a színháztörténet során valamiért mindig így volt.

– Mi lehet az oka?

– Talán hogy más az elvárás az ország első színházának nevezett helyen, ráadásul mindenki mást akar, ami pedig örök feszültséget okoz, az ember csak kapkodja a fejét, hogy pontosan mit is akarnak tőle. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy a nemzet színházával szemben politikai elvárásokat is támaszt a mindenkori hatalom.

– Mennyi idő alatt derült ki a Kaposvárról érkezett csapat számára, hogy arzénnel teli a „nemzeti kút”?

– Kezdetben úgy tűnt, mintha nagy szeretet venne körül bennünket. Aztán a darabválasztások, a színészkijelölések, a rendezési szempontok egyre több konfliktust okoztak. Mi ezekről csak nagyon keveset tudtunk, mert ez a Gáborok (Székely Gábor és Zsámbéki Gábor) dolga volt, de azt mindannyian érzékeltük, hogy a dolgok nem mennek rendben. Próbáltunk a munkára koncentrálni, de nem volt egyszerű. Bár engem a sors akkor is elkényeztetett, hiszen vezető színészként remek szerepeim voltak, jó partnerekkel játszhattam, úgyhogy túl sokat nem panaszkodhattam, nem is volt látványos konfliktusom. Mégis hihetetlen megkönnyebbülés volt, amikor négy év múlva megalakulhatott a Katona József Színház. Nem volt kérdés, hogy én is átmegyek a többiekkel.

– Úgy tűnt, hogy beindul egy budapesti „Kaposvár”?

– Ezt gondoltuk mindannyian, azonban mégiscsak volt egy kis probléma. Az ugyanis, hogy egy olyan társulat került az újonnan alakult színházba, amely harminc vezető színészből, vagyis harminc főszereplőből állt. Ugyanakkor a bemutatók száma nagyon csekély volt. Természetesen lobogott bennünk a tettvágy, és azt gondoltuk, hogy nem baj, ha az egyik este csak két mondatom van a színpadon, majd a következő főszerepet én játszom. De nagyon ritkán került sor főszerepre. Engem ez különösen rosszul érintett, mert akkor erősen közeledtem már a negyvenedik évemhez, ráadásul sohasem számítottam primadonnatípusnak, hanem kifejezetten karakterszínésznő voltam. Így azokra a szerepekre, amiket még játszhattam volna, már ott voltak az újak, a nálam fiatalabbak. Amiket pedig már játszhattam volna, azokra ott voltak még a nálam idősebbek. Ráadásul nem nagyon írnak negyvenéves nők számára szerepeket. Így aztán elkezdtem fölöslegesnek érezni magam a színházban, helyette állandóan rohangáltam egyik szinkronizálásból a másikba – akkoriban még a rádióban sok hangra volt szükség, mert még voltak rádiójátékok. Vagyis kezdtem szembenézni azzal, hogy befejeződik a színpadi pályám. Pedig azért ezt még korainak tartottam, akkor még nagyon is vágytam szerepekre. Addigra már a korábbi kaposvári társulatból néhányan, pl. Pogány Judit, Koltai Róbert, visszamentek Kaposvárra, velük ment Jordán Tamás és Lázár Kati is, sőt Ascher is egyre többet rendezett Kaposvárott, ahol Babarczy lett időközben az igazgató. Egy nap fölhívtam Babarczyt, hogy mit szólna, ha én is lemennék, mire összehívta a művészeti tanácsot, amelynek tagjai egybehangzóan igent mondtak.

– Mennyiben volt más az a kaposvári színház, ahová visszament, mint amelyikből korábban eljött?

– Ez a Kaposvár már nem az a Kaposvár volt. Én úgy tekintettem, hogy egy új színházba kerültem. A társulat régi tagjai közül csak nagyon kevesen maradtak, ez most egy új csapat volt. Csákányi Eszter, Máté Gábor, Bezerédy Zoltán teljesen új színt hozott.

– Miközben, ugye, az a szerepe, amelyre korábban utalt, hogy értelmiségi központként is funkcionáljon, még inkább felerősödött?

– Nagyon is így volt, a szellemisége azonos maradt, illetve talán még intenzívebbé vált. Eközben a szakmai koncepció is nagyon izgalmas volt. Tudniillik a Pesten működő színházaknak nagyjából meghatározott profiljuk volt, vagyis egy-egy játszóhely nagyjából egyféle műfajra specializálódott. Kaposvár viszont pontosan felismerte a népszínházi szerepét, hiszen egy vidéki színháznak az a funkciója, hogy a közönség minden rétegét kiszolgálja. Így nekem, aki például nagyon is vonzódtam a zenés színházhoz – azzal a fixa ideával, hogy tudok énekelni –, játszhattam zenés darabokban ugyanúgy, mint prózaiban vagy más műfajban. A paletta minden színét kipróbálhattuk. Természetesen az is nagyon fontos volt számomra, hogy itt a korosztályi elvárások is egészen másként működtek, játszhattam a koromnál fiatalabbat, idősebbet, meg olyan szerepem is volt – nem egy –, amiben a saját koromnak megfelelő figurát kellett alakítanom.

– Lehet, hogy az a második kaposvári periódus volt az, amikor úgy igazán rátalált saját magára?

– Én korábban sem éreztem magam elveszettnek, de az biztos, hogy ez az időszak hozta meg az igazi nagy és főleg tartós sikereket. Mondhatni, a pályámnak ez volt a dereka.

– A kaposvári történetnek kicsit szomorú lett a vége. A rendszerváltás évei után természetesen megváltozott a szerepe, de még egy jól működő, izgalmas színház maradt néhány évig, aztán egyszer csak mintha elfújták volna. Mi történt?

– A történetnek egyszerűen vége szakadt. Semmi sem tart örökké. Talán ha több lett volna a kitartás, a türelem, akkor kemény munkával föl lehetett volna építeni valami olyasmit, ami fennmarad. Azonban amikor azt vettük észre, hogy a vezető mag egyre inkább lazulni kezd, a vezető színészek elmennek, és nincsen helyettük új, ütőképes társaság, akkor be kell látni, hogy itt a vége.

– Mi volt az utolsó csepp a pohárban, amikor úgy döntött, hogy követi a többieket, és feljön Pestre?

– Körülnéztem, és azon kaptam magam, hogy már szinte egyedül maradtam. Spindler Bélával, Bezerédy Zoltánnal mi hárman jöttünk el a régiek közül utoljára. Azt tapasztaltuk, hogy ez a dolog kifújt. Mindennek van fölfutása, csúcspontja és azután egy lefelé menő időszaka. Hát ez történt.

– Szomorúan gondol erre? Nosztalgiával?

– Nem. Egyáltalán nem. Pontosan tudtam, hogy ennek az időszaknak a végére jutottunk, semmit sem szabad erőltetni. Ráadásul hívtak a Nemzetibe, és ez nagyon sokat könnyített a döntésemen.

– A mostani Csiky Gergely színházat milyennek látja? Tudom, hogy sokat jár színházba, ha teheti, vidékre is elmegy.

– Ez igaz, de Kaposvárra azért nem jutok el gyakran. Igaz, most láttam a Naphosszat a fákon című Duras-darabot, amelyet Vasziljev rendezett, és Törőcsik Mari a főszereplője. Úgy látom, hogy van most ott néhány fiatal, akik talán akarnak valamit, de engedje meg, hogy nekem ne legyen véleményem a mai kaposvári színházról. Ez nem az én dolgom. Legfeljebb annyit szögeznék le, hogy a mi műsortervünkből hiányoztak annak idején az olyan populáris darabok, amelyekből most igen sok van. Hogy ez jó vagy rossz, azt ítélje meg mindenki a saját ízlése szerint.

– De arról talán mond véleményt, ahogyan a vidéki színházak igazgatóváltásai zajlottak – Kaposvárt is beleértve!?

– Erről azt gondolom, hogy nem volna szabad politikai szempontok alapján igazgatókat kinevezni. Életkoromnál fogva tekintélynek tartanak, ezért különböző olyan szakmai kuratóriumokba hívnak, ahol a színházak vezetőválasztásáról döntenek. Nos, az a tapasztalatom, hogy a legtöbbször egyáltalán nem veszik figyelembe a szakmai grémium tanácsait. Ilyenkor aztán újra és újra elgondolkodik az ember, hogy mi a fenének ül ott. Persze nem adjuk föl, mert abban bízunk, hogy majd szép lassan mégis hatnak a tanácsaink. Hiszen egy-egy önkormányzatnak sem lehet az a hosszú távú érdeke, hogy kiürüljenek a színházak. Na persze a rossz színházba is elmegy a közönség, ha nincs más.

– Van viszont jó színház, konkrétabban jó előadás: a Macskajáték az Örkény Színházban Mácsai Pál rendezésében. Ön Gizát, a külföldön élő, már nem fiatal, tolószékhez kötött testvért játssza sok-sok bölcsességgel. Sokat gondolkozik magánemberként az öregedésen, öregségen?

– Nekem az az elvem, hogy a színész lehetőleg a színpadon is magát kell hogy adja. A színészet arra jó, hogy az ember annak örvén, hogy „kérem, ez nem én vagyok”, ki tud magából adni mindent, ami csak benne van. Ez egy színészparadoxon, amelyet Diderot-tól ismerünk. És ehhez jön az a fantasztikus szöveg, amelyet Örkénynek köszönhetünk. Az ő örökérvényű mondatait egyszerűen csak meg kellett fejteni. Sok ismerős, idősebb barát megfigyelése alapján sűrítve formáltam meg Giza szerepét. A környezetem sokat segített, hiszen igen sok hasonló korú ember vesz körül.

– Saját maga – függetlenül Örkénytől – mit gondol az öregedésről?

– Néha elővesz a félelem, hogy jaj, Istenem, csak tehetetlenné ne váljak. Én egyedül élek, magamra vagyok utalva, nem igazán számíthatok senki másra, csakis saját magamra. És néha belém nyilall, hogy mi lesz, ha olyasmi történik velem, aminek következtében nem tudom ellátni magam. Azt hiszem, csak addig kell élni. Néha azon kapom magam, hogy a baráti körömet is kezdem úgy alakítani, hogy tudatosan vagy tudat alatt kis kapaszkodókat építek. Azt is beleszámítva, hogy ki az, akire majd számítani lehet, ha netán ilyesmi bekövetkezne.

– Szabad olyasmit kérdeznem, hogy miért él egyedül? Tudván, hogy az életének néhány évét egy rendkívüli emberrel, Eötvös Péter zeneszerzővel töltötte, s hogy annak a kapcsolatnak régen vége szakadt.

– Hét évig voltunk házasok, aztán úgy alakult, hogy ennek vége, és elváltunk. Mindkettőnknek másfelé ment az élete. Neki állandó segítségre és támaszra volt és van szüksége, amit én nem tudtam neki nyújtani. De mai napig gondolunk egymásra. Aki mellette van, annak mindent föl kell áldoznia érte, én erre nem lennék képes. Mint ahogy arra sem, hogy mellettem olyan ember éljen, aki értem áldozza az életét. Ez egy örök konfliktus, mert a férfiaknak könnyebb egy minden áldozatot vállaló nőhöz tartozniuk, mint fordítva. Egy olyan férjet, aki mindenben az én színházi létemhez alkalmazkodna, biztosan nem bírnék elviselni. Ezért van az, hogy ebben a szakmában a nők többnyire egyedül maradnak. Tehát nem jószántamból élek egyedül, így alakult. Az nem fordulhatna elő, hogy csak azért keressek magam mellé valakit, hogy ne legyek egyedül.

– Tudom, hogy nagyon szoros baráti kapcsolatokat ápol, elsősorban néhány színész kollégájával, például Csomós Marival és Pogány Judittal, akikkel a Macskajátékban együtt is játszik, aztán Foltin Jolán táncművész-koreográfussal. Tehát magányosságról, ugye, nem beszélhetünk?

– Arról szó sincs, az említett barátnőim nagyon fontosak az életemben. Csomós Marival még a főiskoláról ismerjük egymást, vele naponta beszélek, ha nem személyesen, akkor telefonon. Koltai Róbert is osztálytársam volt, így aztán Kaposváron Pogány Judittal is kezdettől nagyon szoros volt a viszony közöttünk. De a többi színház társulatában is vannak baráti kapcsolataim. Egyedül vagyok, de magányos nem vagyok.

– Giza szerepéből az sugárzik, hogy az ember ebben a korában már eljut a belső megbékéléshez, és tisztábban, bölcsebben látja a világot.

– Az az igazság, hogy nagyon könnyű egy ilyen szerepben bölcsnek lenni. Pláne ha egy kiváló író bölcs mondatokat is ad a színész szájába. Abban azért egyáltalán nem vagyok biztos, hogy hasonló helyzetben a valóságban is ilyen higgadtan tudnék reagálni. Nem tudom, hogyha székhez volnék kötve, hogyan viselném. De lehet, hogy az új helyzet alkalmazkodni is megtanítja az embert. Engem egyébként Giza szerepéből nem is csak az öregedés és a székhez kötöttség érintett meg, hanem az az utolsó levél, amit a testvére lányának írt. Sokat tanultam abból, ahogy kegyetlen őszinteséggel az egész addigi életük sztereotípiáival leszámolva bevallja, hogy ő mindig felnézett a húgára, aki kockáztatni mert. Egészen addig úgy tűnt, hogy ő volt az, akire felnézett a család, hiszen ő volt a higgadt, a bölcs, akit nem lehetett kihozni a sodrából. Most szembenéz saját magával, és bevallja, hogy minden csak látszat volt. Ezt a bátorságot éreztem csodálatosnak Gizában. És azt a pillanatot, amelyben egyszer csak azonossá vált önmagával.

 

– A Nemzeti Színház egyik új produkciójában, Schiller Ármány és szerelem című darabjában Millernét, a kiszolgáltatott feleséget és anyát játssza. Ebből a szerepből mit lehetett megtanulni?

– Millernétől alázatot tanultam. Aki megpróbál egy ideig okosabb lenni a férjénél, de hát az élet még őt is megtréfálja. Annyira szereti a lányát, hogy azt is pontosan átérzi, mennyire végletes és mindennél erősebb érzés számára a szerelem. A szövegben persze az is benne van – hiszen Schiller nagyon is jól ismerte az életet –, hogy az sem mindegy, milyen társadalmi réteghez tartozik a lány szerelme. Hogy a főrendhez való fölemelkedést is jelentheti, hisz ő a miniszterelnök fia. A darabban ez a szál is nyomon követhető, de a hangsúlyt semmiképpen sem erre tettük, hanem arra, hogyha a szülők szeretik a gyereküket, akkor azt is szeretniük kell, akit a gyerekük szeret. Ne erőszakoljanak rá valaki mást.

– Abból, ahogyan most többes szám első személyben fogalmazott, arra is lehet következtetni, hogy szeret részt venni a rendezésben, elmondja adott esetben, hogy mit gondol, vagy hogy valamit esetleg másként csinálna. A rendezők ezt hogy fogadják?

– Beleszólni nem szoktunk a rendezésbe, de a mi korosztályunk még arra szocializálódott, hogy egy-egy előadást együtt hozunk létre. A rendező figyel, a színész „hoz valamit”, vagy akár többféle dolgot is, és a rendező a saját elképzelésével összeegyeztetve kiválasztja, ami hozzá a legközelebb áll. Tehát arra kéri a színészt, hogy azt erősítse a játékában. Persze nem minden rendező dolgozik így. Olyan is van, aki kezdettől fogva határozott elképzelésekkel áll a színészek elé, és nem enged belőle. Ilyenkor minden centiméter előre ki van számítva, és nincs más dolgom, mint híven követni a kottát. Nekem és az én korosztályombelieknek nehéz ez a fajta alkalmazkodás, mert mást szoktunk meg.

– Már szó volt róla, hogy sokat jár színházba, vidékre is, ha ideje engedi. Azonkívül, hogy a színház az élete, a színésztársaira kíváncsi, vagy a rendezések érdeklik elsősorban?

– Mindez együtt. Mindenekelőtt kíváncsi vagyok az előadásokra, gyakran élvezem a színházat, ha jó az előadás, és mindezeken fölül az ember mindenből tanul. És még valami. Szeretek személyesen véleményt alkotni egy-egy előadásról, és nem a kritikusok által leírtak alapján ítélni. Gyakran előfordul, hogy én egészen másnak találom a produkciót, mint egy-egy kritikus. Ezért aztán nem is veszem előre tekintetbe a kritikákat, tőlem írhatnak szuperlatívuszokban egy előadásról, vagy éppen nagyon negatívan, csak a saját szememnek hiszek. Én magam többnyire nem vagyok szigorú kritikus. Engem legfőképpen a tehetségtelenség zavar. Tehát ha a színészi játékban megérzem a tehetséget, akkor hajlandó vagyok azt is megbocsátani, ha nem tökéletes az adott előadásban.

– A saját színészi teljesítményével kapcsolatos kritikát hogyan szokta fogadni?

– Egyszer nagyon régen – még Kaposvárott – kiborultam egy kritika miatt. Zsámbéki Gábornak, az akkori igazgatónak elsírtam a fájdalmamat, még azt is megkockáztatva, hogy otthagyom a pályát. Szóval mindazt a sok hülyeséget elmondtam, amit egy fiatal színésznő csak elmondhat. Zsámbékinak volt egy nagy kulcscsomója, amit majdnem hozzám vágott, azt kiabálva, hogy „Ki mondta neked, hogy rossz voltál? A rendeződ? A kollégáid? A nézők? Vagy a kritikus, aki odavetett egy rossz mondatot? Ki fog szerződtetni jövőre? A kritikus vagy a rendező? Ki fog veled dolgozni? A kollégáid vagy a kritikus?” Nos, azóta, hogy ezek a mondatok elhangoztak, igazából nem nagyon foglalkozom azzal, amit rólam írnak, legfeljebb ritkán és mosolyogva. Ha jót írnak, ha rosszat.

– Nincs is szükség kritikusokra?

– Dehogynem. Természetesen szükség van rájuk, de a közönséget és a rendezést nem befolyásolják a kritikák. Természetesen vannak komolyabb szakmai értékelések, amelyek lehetnek értékesek, elgondolkodtatók, pontosak. Például ilyennek tartom Koltai Tamás legutóbbi kritikáját a Macskajátékról. De most nem az ilyenekről beszélek. Egyébként pedig nem mi fogjuk eldönteni, hogy kell-e vagy nem, hiszen ez egy nagyon is igényelt műfaj. Külföldön például a kritika nagyon komolyan befolyásolja egy-egy előadás sorsát. De nálunk ez nem így alakult.

– Mi a benyomása az új színészgenerációról? A tanítványai mennyiben különböznek a saját generációjának korabeli tagjaitól?

– Nem sokban. Hasonlók, amilyenek mi voltunk főiskolás korunkban. Ami persze nagyon más, hogy ők idegen nyelveket beszélnek, nem is egyet. Nekünk az egyik nagy fájdalmunk, hogy a mi korosztályunkban nagyon kevesen tudnak más nyelveken. Ők ma bátran utaznak, és fedezik fel a világot. Miközben ugyanannyira vagy talán még jobban be vannak fogva, mint mi annak idején. De ugyanolyan komolyan veszik a szakmát, a munkájukat. Ezt tanítás közben nagyon sokszor tapasztalom.

– Mit kell tudniuk a bábszínészeknek a színpadi beszédről?

– Azt, hogy hogy kell jól beszélni. Vigyázat, ez nem ugyanaz, mint a szép beszéd! Ha valaki jól artikulál, nagyra nyitja a száját, és minden hangot hallhatóan kimond, attól még nem tud jól beszélni, legfeljebb szépen ejti ki a hangokat. Jól csak akkor tudunk beszélni, ha céllal mondjuk a mondatainkat, ha tudjuk, kihez beszélünk, és ha pontosan és értelmesen fogalmazunk. Nagy élvezet megtanítani a színészeket beszélni, pláne a bábszínészeket, akiknek sokszor csak a hangját halljuk a báb mögül a színpadon.

– A film is sokszor játszott szerepet az életében. Melyik áll közelebb, a színházi vagy a filmszerep?

– Nagyon szeretek forgatni, de nem sokszor van rá lehetőségem. Szeretem a filmezést, mert sűrített koncentrációt igényel, ami engem nagyon vonz. Viszszanézni már nem annyira szeretem magam, mert lehet, hogy a sok felvételből nem azt választják, amelyiket én éreztem legjobbnak. Ha most visszagondolok, talán Kamondi Dolina című filmjét érzem leginkább olyannak, amiből nagyon sajnáltam volna, ha kimaradok. Nemcsak a rendező és a forgatókönyv, de a forgatás helyszíne Erdélyben és maga a forgatás hét-nyolc hete is óriási élmény volt.

– Jól tudom, hogy a szerző, Bodor Ádám is jelen volt a forgatáson?

– Igen, és ez még jobban megemelte az egyébként is csodás forgatás értékét. Az anyagot magát is nagyon szerettem, a szerep maga is olyan volt, ami után bármelyik színész megnyalhatja a tíz ujját. Egy igazán nagy karakterszerep. Ugye, színházban még elmegy, ha egy színész nem a korosztályának megfelelő és főleg az alkatának megfelelő szerepet játszik. Ilyen a filmben lehetetlen. A közelik mindent megmutatnak. Ez a filmszerep tökéletesen felfedte azt, amilyen én vagyok, mind alkatilag, mind a koromat és a karakteremet tekintve. Szinte semmit sem kellett csinálnom, egyszerűen csak ott lennem. Nagyon-nagyon élveztem azt a forgatást, és ezt a filmet ma is szívesen megnézem.

– Volt-e még olyan munkája az utóbbi időben, amire ennyire pozitívan gondol vissza?

– Én tulajdonképpen nagyon sok szerepben éreztem és érzem jól magam. De van valami, amire igazán büszke vagyok. Erről eddig még nem is beszéltem nyilvánosan, de most szívesen elmondom. Tavaly megkeresett Kurtág György, akit persze régről ismertem, és fölkért, hogy a Beckett-töredékekre írt darabját most újra kéne éleszteni. Ezt ő annak idején Monyók Ildikónak írta, de Ildikó sajnos már nem tudja elénekelni. Így engem kért meg, hogy próbáljam feléleszteni ezt a darabot. Nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem ezt a felkérést. Egy éven át tanultam, és tavaly decemberben a Zeneakadémián az UMZE zenekarral megcsináltuk. Azóta nagy sikerrel énekeltem Salzburgban, Berlinben, most Zürichbe hívtak – oda sajnos nem tudtam elmenni. De ez a munka életem egyik legnagyobb kihívása volt. Pedig kezdetben nagyon aggódtam, hogy nem tudom megcsinálni, kétszer is visszaküldtem Kurtágnak, mert hiszen én zeneileg nem vagyok olyan képzett.

– Annak idején azért volt közös munkájuk Eötvös Péterrel!

– Igen, japánul énekeltem egy bohóctréfáját, és a hangomból készített egy darabot, amit aztán Mese címmel ki is adtak lemezen. Ez egy elektronikus darab volt, nekem nem zenei munkát kellett végeznem, csak a hangomat adtam hozzá. A mostani egészen más, és most már nagyon boldog vagyok, hogy végül is nem torpantam meg, és megcsináltam. Ott állni Salzburgban a Mozarteum nagytermében, és látni a közönség reakcióit, vagy a genfi koncerttermi próbán látni, hogy a zenekar milyen elragadtatással fogadja a produkciót, ezek felejthetetlen élmények. Arról nem is beszélve, hogy Kurtág írt nekem egy levelet, amelyben leszögezte, hogy ezt a darabot a világban bárhol mostantól csak én adhatom elő… Abban reménykedem, hogy még lesz hasonló lehetőségem.

 

 

Kapcsolódó írások:

„A szakmának kell kezdeményeznie” – Zoboki Gáborral beszélget Váradi Júlia Az terjed a városban, hogy a Budai Vár teljes rekonstrukcióját,...

Ne csinálj magadnak Istent… – Iványi Gáborral beszélget Váradi Júlia – A Kövér László és Semjén Zsolt képviselők által benyújtott...

Váradi Júlia: Két beszélgetés az áltudományosságról Mérő László matematikus-pszichológus: Nincsen speciálisan magyar hülyeség Sarkadi Balázs kutatóorvos:...

Güllen-ország – Váradi Júlia interjúi Zsámbéki Gáborral és Alföldi Róberttel Güllen-ország Váradi Júlia interjúi Zsámbéki Gáborral és Alföldi Róberttel 2007...

Váradi Júlia: Hijnyepédia Váradi Júlia Hijnyepédia Szócikkek a rendszerváltás kulturális enciklopédiájából, avagy amit...