Kőrizs Imre: Sámson

Azzal áltatom magam, hogy nem bánom a hajam. Illetve akár bánom, akár nem, ez van. Vagyis nincs. Azaz van, de nem az, ami volt. Ma egy fotós – aki évekig élt BsAs-ben, és mint mondja, lényegében nyersen is megeszi a marhahúst, és akinek kölyökképe dacára a jelenlegi stúdiója Bp.-en már a sokadik –, szóval azt mondja ez a nagyon jó fotós, különben szakszerűen a fényeket méltatva, nem a modellt, hogy ő pillanatnyilag másfél millió forintot adna a magasságomért.

Na persze, neki van haja, és nem is csak rajta a fején, hanem a feje körül, a feje mellett, mindenhol, ahol akarja.

Emlékszem, amikor a Horn-kormány megalakult, két barátommal együtt három különböző aggályt fogalmaztunk meg. Egyikünk azt latolgatta, hogy az akkor harminc körüli Fodor Gábor hogyan ül le majd tárgyalni egy Kosáry Domokossal, másikunk a kétpárti együttműködéssel kapcsolatban volt szkeptikus – lényegében intelligensen kommunistázott –, én pedig az egyik miniszter népművelőloboncát tartottam elfogadhatatlannak („Tényleg, mint egy lesavazott hód!” – fogalmazott a kosárys). Így visszanézve csak azt mondhatom: irigylem a problémáinkat.

Van egy hajviselet, amelyet sokan Bundesliga-frizura néven ismernek: elöl és oldalt rövid, hátul hosszú. Ha az eredete máshová vezet is, legigazibb lényege tényleg a focipályákon mutatkozott meg: viselője úgy lehetett huligánosan hosszú hajú, hogy a frizura közben nem zavarta se fejelésben, se futásban. Ha kényszerű továbbgondolását, a „felül kopasz–hátul hosszú” változatot, amely voltaképp már egy új minőség, nem számítjuk, alapvetően két létformája van: a Rudi Völler-féle göndör, illetve az egyenes, amelyet például Szarvas József viselt az Üvegtigrisben.

Én ilyen frizurát a nyolcvanas években színről színre többnyire Zámbón láttam. Ez a név egy újpestinek nem a néhai énekest jelenti, hanem az egykori balszélsőt, azt a játékost, akinél jelenleg senki élő nem játszott több bajnoki meccsen lila-fehérben. Csakhogy a frizura mégsem hozzá, hanem – amint apám még akkor felvilágosított – a bátyjához tartozott. Ő nem volt focista – illetve focizott, még tehetségesebben is, mint a testvére, legalábbis a testvére szerint (ez ugyebár az Esterházy-paradigma), de Bundesliga-frizurát hordott. A balszélsővel készült néhány éve egy interjú, akkor alkalmi munkákból élt, ládákat pakolt a piacon.

Foci, hülye frizura, piac – úgy látszik, ez nemcsak apáink generációjában volt külvárosi életmodell. Igaz, a Bundesliga-frizura ma már ritkaság, egyenes változatát legutóbb egy régi barátomon láttam. Az általános iskolából ismerjük egymást, emlékszem, náluk, az ő szobájában, a meztelen nős posztere alatt vettünk át nekem Záray–Vámosi-számokat, Szécsi Pált meg Hofit (nyilván ezek voltak meg a szüleinek) hetedikben, átjátszózsinórral, de biztos, ami biztos alapon mégis nagy csöndben. Egyszer nyári munka gyanánt együtt irtottuk a füvet a gépgyár földes pályáján. A gondnoknak jobb oldalon hiányzott az alsó ajka: nagyon sok sört ivott, nagyon érdekesen. Azóta a gyár helyén irodák vannak, a pálya területén pedig lakóparkot építettek, de nem tudom komolyan venni: szerintem van abban valami röhejes, hogy valakinek a gólvonalon legyen a fürdőkádja, vagy a balösszekötő helyén az erkélye.

Egykori iskolatársammal, Sámsonnal öt-tíz évente beszélünk: húsz éve focizott, tíz éve piacozott, a csúcson volt. Azóta is Bundesliga-frizurát hord – ami jól mutatja, hogy jelenleg nincs a csúcson.

Vékony gyerek volt, anyám úgy nevezte, szúnyogcsődör. Már az iskolában is jól játszott, de sose választották be az első körben. Pedig klubja is volt, a taxitól vitte el a harmadik kerület. Nyolcadik után csőszerelőnek kezdett tanulni, de nem bírta odébb vinni a gázpalackot, úgyhogy átment inkább a kereskedelembe. Már a szakmunkásképzőben megtanulta, hogyan kell a vevőket az üvegvisszaváltáskor vagy két vászonzsák közt megtaposott tegnapi kenyérrel becsapni. A fociból idővel annyi maradt, hogy továbbra is szenvedélyes Újpest-drukker volt. Amikor egyszer a Vác ellen játszott a csapat, átmentek Szentendrére, és úgy berúgtak, hogy összehányták a falumúzeumot. Az iskolások a skanzen helyett inkább őket nézték, ahogy a patakban tántorogtak. Aztán jött a gyomorfekély, és egy orvos ráijesztett, hogy erősítsen, vagy különben hamar vége. Akkor kezdett el gyúrni. Egyszer hozott egy bödön kanadai proteint, hogy fordítsam le. Ötször lejárt egy héten, következő nyáron már látszott a hasán a hat rece.

Volt valamilyen zűrje az ábécében, ahol a főnök helyettese volt: kikezdett a kolléganőkkel. Az egyik közülük emiatt annyira elbízta magát, hogy már nem akarta kimosni a tejeshűtőt, úgyhogy kirúgta. Este egy rokon jött a lelkére beszélni, késsel. Akkor elővette a pisztolyt, de oké, mondta, tegyük le ezeket, és játsszuk le odakinn egy az egybe.

Aztán elment pultosnak, kidobóembernek. Le is csukták egyszer: visszajött, akit kidobott, többedmagával. Volt néhány tuti telefonszám az órájában, ment is a telefon, de a haverok későn érkeztek, már állt a bál. Bevitték, vizsgálati fogság Rákospalotán. Egy százhúsz kilós ukránnal volt egy cellában, aki állítólag géppisztollyal lövöldözött egy autósüldözésben valahol Szabolcsban.

Aztán visszament a szakmájába, a szórakozóhelyeken már csak megbecsült vendég volt. Egy nyáron le akart ugrani egy barátjával a Balatonra, de a másik csak két nappal később tudott volna indulni, úgyhogy addig lement a játékterembe. Bedobott húszezret a gépbe, hazament másik húszért, aztán újabb harmincért. Harmadnap mondta a havernak, hogy ha eddig nem jött, most már ne is menjenek: kétszázhúszezret vesztett el kétszáznegyvenegyből, azzal a huszonegyezerrel inkább otthon maradt. Ez volt tíz éve.

Akkoriban négykor kelt, ment az első metróval, délután négyre végzett is. A főnöknek a piacon három pultja volt, de ő egymaga többet kiárult, mint a másik kettő. Udvarolt a női vevőknek, csókolom, ha csak egy kicsit jóképűbb lennék… bár ahogy magát elnézem, nem kicsit kéne jóképűbbnek lennem… A törzsvevők három-négy narancsig válogathattak is. Mondta is a főnök: fiúk, nektek csapágyat meg vascsöveket kéne árulnotok, nem kivit meg mandarint, azt nem tudnátok két nap alatt lerohasztani. Főnök, mondta erre, maga a vasból is megtalálná a puhát meg a pudvásat. Mert ha a nagybanin valamit ki akartak dobni, jött a telefon, hogy áru van. A főnök százért megvette a portugál szőlőt, a magnélkülit, és kiárulták kétszáznyolcvanért. Egyik reggel, még a tábla se volt kinn, jött valaki, a kínaira vitte, ott árulta fürtönként, kérdezte, mi az ára. Mondta neki, hogy háromszázötven. Hogy nem lehetne-e olcsóbban. Öt karton fölött kettőnyolcvan, mondta. Vitt hét kartonnal.

Tíz éve megvolt a havi százhatvan rugó. Nem jól jött ki a főnökkel, mert egyszer megverte, de a pénz – legalábbis ősztől tavaszig – elég volt. A főnököt pedig azért verte meg, mert nem csináltatta meg a csatornát, és ráfolyt a víz. Három pulóver meg egy dzseki, a pólójából mégis csavarni lehetett. De verés ide vagy oda, a pénzt hozta, és ez számított. Mondjuk, benyúlt a kasszába a főnök, kivett egy húszast, annyi volt a vécé. Ő is benyúlt, kivett háromszázat: hozzon, főnök, egy Kaisert, meg amit szeret!

Még az elején fölnyomta a szemközti standról egy parókás alak, hogy a büféből étkezik, hogy ilyen jól megy. Ide figyelj, mondta, megbaszlak a piac közepén, a parókát meg feldobom a kopasz fejedről a toronyra, csak pampogjál. Lett is respektje piacszerte. Amikor találkoztunk, épp elengedte magát, felszedett tíz kilót, mondta is, hogy nyáron nem lesz strand. Pedig érdemes lett volna gyúrnia: ahogy mondta, anyag volt, csak idő nem. Az erő benne volt, hatvanegyszer nyomta ki a hagymászsákot, harminckét kilót, és azért csak annyiszor, mert kinn a vevők már sorban álltak.

Nemrég megint találkoztunk: a Bundesliga-frizura már őszül. Épp csak összefutottunk az aluljáróban, de van, amire ez is elég. Például hogy megtapogattassa velem a pisztolyát. Nem kérdeztem, hogy ez az a bizonyos pisztoly-e, de valami rongyba csavarva tényleg ott volt a nejlonszatyor alján. Azt persze megkérdeztem, hogy használta-e. Lőni nem lőtt, de egyszer elővette, amikor három roma fizetés nélkül akart távozni egy kis boltból, ahol eladó volt. Az egyik mondta, hogy azt a cigit akkor most köszönik szépen. Ő szorgalmazta a fizetést. A vevők kést rántottak. Ő elővette a pisztolyt, és az egyikük fejéhez nyomta. Elkezdődött a – nekem – filmekből ismerős ordibálás, hogy meri, vagy nem meri. Végül ő nyert, jó srácnak nyilvánították. Azt mondta, azon a környéken csak így lehet. Mint egy szelíd nagynéni, gyengéden figyelmeztettem, hogy vigyázzon, nehogy egyszer rossz irányba süljön el a pisztoly. Megnyugtatott, hogy gyerekre sose lőne, bár én arra gondoltam, hogy egyszer esetleg ellene fordítják.

Most nincs munkája. Jelentkezett egy állásra, de amikor személyesen érdeklődött a boltban, a gyerek, az üzletvezető-helyettes azt mondta neki, hogy ők fiatalra gondoltak. „Fiatalra, te csíra? Nem tudom, melyikünk nyomná ki többször azt a zsákot.” Aztán neki is felajánlotta, hogy játsszák le odakint egy az egybe. Szívesen lenne biztonsági őr, de egy gazdasági bűncselekmény miatt, amibe szerinte belekeverték, próbára van bocsátva, és ezért nem kap erkölcsi bizonyítványt.

Családja nincs, nősülni nem akar, mert a felesége úgyis csak megcsalná, azt pedig, hogy a gyerek felnőjön, úgyse érné meg. De azért jó női vannak, dolgozik zenészek mellett, turnékon pakol: amikor az egyik a Vajdahunyad-várban nősült, pornós csajjal ment az esküvőre. Először orális, aztán anális, végül – és itt jobb belsővel tett egy finom, himbáló mozdulatot – kanális.

Sámson nem bűnöző, de mégsem tudom kiverni a fejemből, amit Robert De Niro mond az Igazságos gyilkosságban: „Csak a bűnözők és a rendőrök tudják, mi folyik az utcákon. A többiek vagy vásárolnak, vagy mennek valahova.”

Mit tehet itt egy magamfajta nagynéni? Kértem, adja át üdvözletemet az édesanyjának.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Barátok közt Azt látom a barátomon, hogy az utóbbi időben mindent...

Kőrizs Imre: „Az elefántcsonttoronyból” Év elején rendszerint eszembe jut: hogy alakul majd idén a...

Kőrizs Imre: Mi újság? Egy ilyen naplóféle olvastán talán felmerül a kérdés: mi...

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: Hibahatár-átlépés Minden tiszteletem a csillagászoké meg a hadronütköztetőké, de azt hiszem,...